Petőfi Népe, 1974. szeptember (29. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-01 / 204. szám
ÍVELŐDÉS • IRODALOM • MÜ V É S Z ET | ÍROD A L O M • M C V.L S Z E I • Seres Sándor: Tanya. Fazekas Lajos Falusi anyák Földszinű. nehéz ruhákba öltözködnek, — fiaiknak és lányaiknak útravalóul a napot babusgatják, — és a szemük könnyező csillag. Mozdulatukban tegnapi alázat s kapához szokott hajlongások. — Lélegző, szabad, táblás mezőinken láthatatlan gyökerű virágok. — Kötényükkel törlik le verejtékük — és szemükből a sűrű könnyet, mikor városi fiaik, lányaik búcsúzásnál visszaköszönnek. Tárnái László Mindennapi bizonyosság Még semmi sem' késő Előtted minden úl szabad Aztán emlék lesz a kétszer-kélméleres éjszakai szabadságod az albérlet-ifjúság Amikor még nem késő egyszer majd végleg el kell hagyni a homokvirág várost tovább kell indulni egyszer a vissza nem kanyarodó végtelen utakon Erek hálájában dobogó szíved vezessen Magad mérő metronóm az örök elégedetlenség csak ez lehet mindennapi bizonyosságod mert te sohasem érezheted a megállapodottak boldogtalanságát Csoóri Sándornak Előhívott arcok és helyzetek Pillantás Tóth István fotóira • Boszorkánytánc. Nézem a Kecskeméten dolgozó Tóth István fotóját, a „Gyűlölködő”-!. A szemek valahova mögém vagy mellém szegezik ferde pillantásukat. Egy magatartást, típust sülit össze a kép. Majd fellapozom Ch. Darwin könyvét, amely a .tudós módszerességével veszi számba az ember és az állat érzelmeinek kifejezéseit. A megfigyelések azt bizonyítják, hogy a mélységes gyűlölet esetében az arcokon „gonosz vigyorgás mutatkozott, nem csupán mogorva tekintet, az ajkak megnyúltak, az orcák némiképpen leereszkedtek, a szemek félig le- hunyódtak, a szemöldök azonban teljesen nyugodt maradt”. Ha ez a fotó netán a múlt század vége felé készül, akkor méltán Darwin könyvében, a szemléltető táblaképek között lenne a helye. A fotóművészet célja ugyanak. kor nyilvánvalóan más, mint a tudományosan kifejtett megállapítások illusztrálása. Fölfedezi és plasztikusan kifejezi mindazt, amit szavakkal’ aligha, vagy csak nagyon bonyolhltan lehetne érzékeltetni- Ehhez immár egy egész eszköztárral gazdálkodhat. Tóth István — ha lehet így fogalmazni — igen puritán és szigorú művész. Nem tesz külön engedményeket a mégoly csábító formai megoldásoknak sem — kivéve azokat az eseteket, amikor a technikai „trükkök” többlete a képi mondanivalót erősíti. Jó példa erre a „Boszorkánytánc”, amely a sokaknál pusztán divatként jelentkező, úgynevezett szolarizációs eljárással született. A művész úgy aknázza ki a lehetőségeket, hogy egy olyan témánál alkalmazza a fotográfiai fogást, amelynél érvényesülhet annak hangulatteremtő ereje. Vagyis az egyébként tiszta formai megoldásnak sajátos szerepe van: a látvány kísérteties jellegét fokozza. Ennek a jellegzetes művészetnek az előzményei több mint 25 évvel ezelőttre nyúlnak vissza, amikor egy Tóth István nevű fiatalember segíteni akart egyik szorult anyagi helyzetbe keveredett barátján, és megvásárolta azt a 9x12 cm-es lemezes fotómasinát, amely már akkoriban múzeumi darabnak számított. Mindenesetre elkezdte böngészni a szakfolyóiratokat, esztétákhoz és művészekhez vitte el a képeit, és hallgatott a jó tanácsokra. Első nyilvános szereplésén, 25 esztendeje, a tájképcsoport első díját nyerte el. Szinte ugyanakkor, külföldön pedig a portréival hívta fel magára a figyelmet Művészfotóival és a hétköznapi arcok villanásainak megragadásával a személyiséget adja vissza. Tájképeivel, mint a ..Minaret” cíművel, ugyancsak jóval többet sugall, mint amit az átlagos megfigyelő észrevesz. Az előtérben álló szamárkenyér díszítő elemként jól kitölti az üres teret, de a kitűnően megválasztott objektív segítségével, felnagyított hatásával azt is érezteti, hogy a vakhit helyeit előbb-utóbb benövi a gyom. S most ismét a „Gyűlölködő” van előttem, ahogy ferdén pillant a szemével, felhúzódnak az ajkai- Az ellenséges indulat tükröződése mindig arra a fejlődési korszakra utal, amit az ember már meghaladott. A jövő emberét a gondolkodás, a gyöngébb érzelmek és az öröm jelei fogják majd kifejezni. Halász Ferenc 9 Buda Ferenc. 9 Pálfy Gusztáv. 9 Gyűlölködő. Bajor Nagy Ernő Esti sárkány Ha azt a szót hallom, pályatévesztett — máig is Szollárra gondolok. Pedig a péklegények elejéhez tartozott: pontos volt, rendszerető a kenyérnek és zsemlének, amihez ő dagasztotta a tésztát, olyan ize, illata volt, hogy máig érzem. Szollárt azért tartom ma is pályatévesztettnek, mert ötvenéves, magányos szive csak két dolgot szeretett igazában: bennünket, a környék vásott gyermekeit és egy ácslegényt ábrázoló szobrot, aminek képét albérleti ágya fölött őrizte, s a szájhagyomány szerint az eredeti mű egy szicíliai kisváros piacán állt. Tulajdonságai közé tartozott továbbá, hogy ügyes szobrocskákat formált kenyértésztából. Magam is sokat játszottam sakkjával, amit kenyérbélből gyúrt, és előttem van arcának keserűsége, amikor egyszer megjegyezte: „Most már börtönképes úriember vagyok, mert társaimat jól ellátom majd sakkal, lovas szoborral, reliffel, meg mindennel, amire csak egy rabnak szüksége lehet.” Egyik nyáron Szollár munka nélkül maradt. Hiába járta sorra a liszttel behavazott pékműhelyeket, a félmeztelen főnökök maguk is arról panaszkodtak, hogy maholnap végleg kihűl a kemencéjük. „Mert már alig esznek kenyeret az emberek, alighanem datolyán élnek” — fakadt ki az egyik, horpadt, köcsöghöz hasonló pékmester. Egy pék volt, akit még nem rázott meg a válság förgetege, bizonyos Jamricska Lajos. De az meg olyan rossz ember volt, hogy minden maszkírozás nélkül fölvállalhatta volna a Lucifer szerepét Ez a Jamricska végigmérte a jelentkező Szollárt, és csak ennyit mondott: „Azt mondják, maga akkora elme, hogy* az ész még szétveti a fejét. Okosnak itt vagyok én.” Szóllár csendesen megfelelt neki: „Akkor isten óvja meg tűztől, víztől, kártól, jó szerencsétől, meg a szeme világától.” És behúzta maga mögött az ajtót becsületesen. Jamricska csak köpött utána egyet, ami dicséretes önuralom jele, mert a mester az erejétől olyan pofont adhatott volna a nyelves segédnek, hogy annak egyik szeme a másikhoz koccan. Szollár Mátyás így békességben hazament. Attól kezdve állás után nézendő, naponta begyalogolt Pestre,-. utána visszaballagott, és favágással, kerti munkával, vízhordással, keritésreparálással megkeresett olykor egy-egy tányér főzeléket. Napról napra fogyott. Szinte már átderengett rajta a napfény, mint a sárga borostyántálakon, s bizonyos rossznyelvű asszonyszemélyek azt hírelték róla, hogy már árnyéka sincs, mert nincs rajta semmi, amiben fönnakadna a napsugár. Mikor Szollár ilyenné vált, és már nem merte vállalni, hogy felfűrészeli Bogács állomásfőnök úr téli tüzelőjét, mert keveslette hozzá az erejét, megszólított engem: „Szólj a gyerekeknek, hogy jöjjenek ki a Katonarétre. Látnak majd valamit, ha már besötétedett”. Persze, hogy ott voltunk, előbb még, mint a vacsoracsillag. Szollár szótlanul babrált egy olyan hatalmas papírsárkánnyal, amilyenről még nem is hallottunk. Bár nem tudtuk, mit csinálhatnánk, pillanatonként felajánlottuk segítségünket, ö komor sietséggel rázta a fejét, még csak nem is válaszolt. Csak a föleresztésnél engedte, hogy megfogjuk a hatalmas szerkezetet, mert egymaga nem is bírt volna vele. Amikor a sárkány fölfutott az augusztusi égre, mindnyájan megrettentünk. Jó magam szólni sem mertem, csak szótlanul oldalba böktem padszom- szédomat, Focit, az pedig némán bólintott.' Szél kerekedett, és a nehéz, szobányi sárkány szinte robogott fölfelé a láthatatlan égi pályákon és alulról nézve nem deltoidnak láttuk, hanem éles fénnyel Jamricska mester úr puffadt arca rajzolódott ki rajta. — Foszfor, ami világit? — kérdezte tőlem szorongva Foci. — Nem tudom — rántottam a vállamon. — Kérdezd meg Matyi bácsit. De Szollár olyan fehér volt, s olyan különös szomorúság lengte be arcát, hogy nem mertük kérdésekkel zavarni. Reggel már az egész környék tudott a dologról. Csendesen mosolyogtak Jamricska úron, aki szintén jó idegekkel viselte el a dolgot, mert azt mondta: „Ingyen reklám ez. Olyasmi, mint a Schmoll-pasztáé, > mert az meg repülőről világít este.” De másnap már nem mosolygott a mester. Mert a feje akkor még puffadtabban jelent meg a mélykék égen, és cinegecsőrt formáló hegyes orra szinte beleszúrt az este csillagaiba. A környék- már nem mosolygott, nevetett. Harmadnap Jamricska úr lomha füleit növesztette óriásivá a sárkányon művészkedő éhes péksegéd. Az emberek harsogva kacagtak. írásos üzenetet küldött hát a mester Szollárnak. Hangzott az írás a következőképpen: „Nézze Szollár ez mégse megy hogy viccet csinál egy virilista iparosból mert amit maga csinál aztat nem lehet tűrni és megmutatom hogy a vitéz Jákói rendőrkapitány úr se hagyja és gondolja meg Szollár mert velem még senki se mert kikezdeni mert én az ilyen senki embert letaposom és jobb ha abbahaggya. Jamricska Lajos pékmester” így a levél, egyetlen mondatban, pont, vessző és felkiáltójel nélkül. A munkanélküli péklegény nem is válaszolt. Este már kiültek a kertbe a kisváros lakói, hogy lássák, milyen képpel jelenik meg az égen Jamricska. Most kidugta lompos nyelvét,. mint üzleti tárgyalásokon szokta. Fuldokolva nevetett mindenki. És a virilista pék most már komolyra vette az ügyet. Négy piaci lődörgőt behívott magához és fejenként öt pengőt ígért nekik, ha összetörik a sárkányt. Azok vállalták is ezt a kultúrmunkát, csak éppen teljesíteni nem tudták, mert hiába lapultak meg a Katonarét melletti bokrokban, Szollár nem jelent meg a réten. Kilencre viszont a sárkány már ott. nyargalt, hasán Jamricska úr torz ábrázatával, az esti felhők alatt. „Az Asszonyrétről eresztette fel” — vert tajtékot az önérzetében sértett férfiú dühe, amikor a kudarcot jelentették neki. Reggel újabb négy embert fogadott fel, hogy mindkét helyen legyen estére embere. Hiába. Es újra csak fönn volt a sárkány. A piaci emberek, a ház előtt üldögélő foltozósuszterek. lisztet sóhajtó pékek úgy nevettek, hogy megzendült bele Jamricska , úr ablaka. Ráadásul valami nyakszirtmerevedésf^lfe is elővette a mindennap híresebb embert. Ettől meg csak égrevetett szemmel tudott járni és ráfogták, hogy éjjel-nappal, szüntelen a sárkányt lesi. Egyébként már két napja nem is aludt. Szeme véres volt, hangja rozsdás; pámás, tömpe ujjai remegtek a- fáradtságtól. Nem állta már a harcot. Levelet küldött Szollárnak, és ebben azt írta, megvásárolja tóle a nevezetes sárkányt ötven pengőért. Azonnal nyélbeüthetö a bolt, mert a levél átadójánál van pénz, s az veszi át a külünös portékát is. „Hát leszerelt Jamricska úr? — nevetett Szollár, és arra gondolt, milyen rettentő pénz is ötven pengő, mennyi tepertőt, sárgadinnyét és illatos cipót vehet rajta az ember. — Mondja meg, hogy késő, mert fölszegeztem a sárkányt az égre.” Kiment az udvarra és egy öreg csősz segítségével onnan eresztette föl a mérges pékmester szo- morítóját. Amikor pedig az már jó magasan volt, elvágta a tartómadzagot. A sárkány a hold felé vágta orrát, és könnyű, jiagy -siklással elindult a végtelen felé. Szokták hallani a mélykék, késő nyári estében azt a surrogó hangot, ami folyton forgó csillagok muzsikája is lehet? A mi öregasszonyaink azt mondják rá ma is, hogy Szollár gazdátlan sárkánya fújtat így, mert jókedvű magánossággal ma is ott fönn kóborol az egek kikövezetten országútjain.
