Petőfi Népe, 1974. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-26 / 173. szám

1974. július 26. • PETŐFI NÉPE • 5 OLVASÓNAPLÓ Könyvek között Egy nap Duna- egyházán Egy furcsa olvasmányélmé­nyemről szeretnék beszámolni. A könyv műfaja: nem vers, nem novella, nem irodalomtörténet. A szerző még a könyv hátsó fü­lén vall munkájáról, de már nem él. Ez a pár sor volt talán utol­só írása. B. Nagy László „A lát­vány logikája” című könyvéről van szó. S mindjárt az elején el kell mondani, hogy két dolog játszik egybe e kötet értékének megállapításánál: az egyik az, hogy irodalmunkban egyedülálló műfajban alkotott maradandót a szerző. Filmkritikákat, kis esszé­ket írt filmekről, melyek az Élet és Irodalomban (népszerűbb ne­vén ,,És”-ben) jelentek meg. A másik az, hogy B. Nagy László tragikus módon vetett véget éle­tének. öngyilkos lett. S az élet­mű e váratlan és megmásítha­tatlan lezárása más akusztikát ad az itt kötetbe gyűjtött művek­nek. Ha lírikus lett volna, ezt is lehetett volna írni: síron túli üzenet e kötet. De ez túl érzel­gős. Az igazság az, hogy még a halál előtt letette olvasói asztalá­ra kitűnő kötetét. „így gondol­koztam,’ így írtam.” S ezt most már nem lehet elfelejteni. Ki is volt B. Nagy László? Csurgón tanult, részt vett az el­lenállási mozgalomban. Dolgo­zott1 a Szabad Szónál, dramaturg volt a filmgyárban. Majd az Iro­dalomtörténeti Intézet munkatár­saként dolgozott. Irodalmi tanul­mányai A teremtés kezdetén cí­mű kötetében jelentek meg. Irt Németh Lászlóról és Veres Pé­terről, Déryről és Illés Endréről, Sánta Ferencről és Csurka Ist­vánról. De a legfontosabb írása íróbarátjáról, Sarkadi Imréről szólt, akinek halálát nem tudta felejteni. S talán a halálba hívá­sát sem. „Állunk sírja körül, fe­gyelembe fagyva, bálványmerev arccal a barátai, visszagyűrt, vo- nagló fájdalommal a szerettei.. így kezdte B. Nagy László Sar- kadiról szóló írását. Angolból fordított. Faulknerl, Fitzgeraldot Tragikus sorsa ellenére ő ma­ga önvallomásában szerencsés­nek nevezte magát, mert Németh László és Darvas József figyel­Juliette otthon van Baján. Két színházi évad között, alig fél ki­lométerre a Dunától pihen a bácskai város talán évtizedek óta egyetlen színésznő szülötté: Ri- bár Éva. A színházi világban Ju- liette-jéről beszéltek a legtöbbet, egy arisztokratikusan lenézett, ám makacsul népszerű műfajbeli szubrett szerepéről. Mert Juliet- te-tel, a Luxemburg grófja szub- rettjével — a Szőke István ren­dezte megújuló szándékú elő­adásban — a legjobb női alakí­tást teremtette meg. Most, a nyá­ri szünetben a sokat vitatott „körfüggönyös Luxemburg gróf­jára" emlékezik: — Féltem ettől az előadástól, ettől a felfogástól! Szubrett gör­korcsolyán?! Mikor én még gye­rek koromban sem tudtam vele járni! Méghozzá bravúrosan gör­korcsolyázni?! — De Szőke Ist­ván egyik első rendezői gondolata volt — mint a nagy angolnak, Peter Brooknak —, hogy a szín­pad egy nagy, nyílt tér, s nem kell félni tőle, arra való, hogy „bejátsszuk". Ez is segített a si­kerben. — Ez a rendezői felfogás az operett humorszálán igen bevált. De a lírai■ cselekményvonulatban nem érezte-e azt, hogy a zene ellenáll ennek a formabontásnak? — Nem! Végül is igazi emberi helyzetek vannak a lírai ese­tek rá, segítették. Példaképe a stószi remete, Fábry Zoltán volt. Nemes György írta B. Nagy Lászlóról az Elet és Irodalomban, hogy nem tartozott semmiféle klikkhez, s ezért más volt a töb­binél. Megírta, ha tetszik neki a film.- S azt is, ha nem. Írásainak aranyfedezete volt. Alapos iro­dalmi műveltsége és biztos ízlé­se. Bevallom, nekem az irodalom nézőpontjából alkotó kritikus tet­szett. Az, aki Fellini Nyolc és fél című filmje kapcsán Koszto­lányit idézte: , „Sár, por, virág, kavargó semmiség, de hirtelen, mint a villám, hogyha lobban, két sor között megnyílik nekünk az ég.” így kezdte a Fellini-film rejtelmeinek kibontását. És min­dig szívesen olvastam azt az esszéstílusban alkotó filmkri­tikust, aki egy sorral jelentős korváltásokat tudott érzékeltetni. A Pál utcai fiúk című Molnár Ferenc-regényt Fábri megfilme­sítette. B. Nagy már az írás cí­mével jellemez: A Pál utcai öregfiúk. S a kihalófélben levő, idősebb nemzedék ifjúságát idéző filmről írva a kort így jellem­zi: „No igen, időközben a világ- grund is több ízben fölásatott és fölosztatott...” S tágas B. Nagy kritikáinak világa: belefér a je­lenkori magyar pedagógia bírá­lata is a Sípoló macskakő cí­mű Gazdag Gyula-film elemzé­sekor. S mi mindent vesz észre egy film vizsgálatakor! Hogy például Szabó István Szerelmes­film című alkotásának itthoni ké­pei izzók, erőteljesek, míg a franciaországiak tú lmérelezettek, hosszadalmasak. A lényegre fi­gyelt. S ezt világosan mindig meg is tudta fogalmazni. B. Nagy László volt talán egye­dül az a kritikus nálunk, aki rendszeresen éveken át megírta a véleményét a filmekről. (Má­sok inkább a filmtörténet vagy a filmesztétika felé fordultak: Ne- rneskürty István, Nemes Károly.) A látvány logikája című kötet nemcsak egyszerűen filmkritiká­kat tartalmaz. Hanem: csiszolt stílusú, jó írásműveket. Szekér Endre lekményszálban is, és ha ezeket igaznak játszuk — mi pedig an­nak játszottuk —, akkor a meg­felelő muzsikával nem lehet el­lentmondásos. Egyébként Szőke István szuggesztiven, meggyő­zően volt erőszakos, csak elfo­gadni lehetett elképzeléseit. Vé­gül is nekem semmivel sem volt nehezebb ez az útkereső előadás, mint a hagyományos lett volna. Talán izgalmasabb, de éppen olyan kellemes. Földcssy Dénes „Dunaegyháza 750 éves történetében akárcsak cseppben a tenger — tükröződik az ország sorsa: nagy erőfeszítések, súlyos csapások, merész újrakezdések, majd — mintegy jutalmul az évszázados szenvedésekért — a szabadon ívelő szocialista fejlődés.” Ezekkel a szép szavakkal bo­csátotta útjára előszavában a ju­biláló községről szóló monográ­fiát Madarász László. A könyv szerzője Tóth-Szőllős Mihály. Történelem dióhéjban A Duna melletti falu Apostag, valamint Űjsolt és Solt között fekszik. Az itt élőknek mindig kevés földjük volt, a Paksy-, Jármy-, Rudnyánszky- és Szá­raz-családok birtokain szegények voltak azok, akik -életüket csu­pán tengették az elmúlt száza­dokban. A török idők alatt a be­tolakodók szétdúlták ezt a lakott helyet is. Eltűnt a föld színéről egy időre. Azután mégis győzött az élniakarás. Ide is. mint Mis- kére és Kiskőrösre, a tizennyol­cadik század elején települtek be a felvidéki „tótok" — a szlová­kok, akiknek későbbi szorgalmá­ról sokat írtak a történészek. A „Méltóságos 'Földes Uraság”-hoz címzett kérvényekről, panaszle­velekről, az „arendális fizeté- sek’-ről, iskolaszéki választások­ról, templomépítési engedélyről stb., stb. olvashatunk a későbbi időkkel kapcsolatban. S kolera- járványról, árvizekről, pusztító tűzvészről, más szenvedést hozó eseményekről, melyek nehezítet­ték dolgos „tótjaink” életéi. A legutóbbi három évtizedben volt mit pótolniuk e falu lakóinak. Sőt, lesz is még, jó ideig. Libacsapat és hidroglóbusz Sima bekötőút vezet a faluba. Balról gémeskút, nagy gulya, szikes legelő. Előttünk, a régi Egyháza előtt húzódik — a mai új teleppel a hátán — az a „hegy”, amely Solttól idáig nyú­lik. Első látásra szembetűnik, milyen sok az új ház. Libák, li­bák mindenfelé: a falu másik végéhez érve, a szélső házakon kívül, legalább százat, kétszázat látunk. És fényesen, szikrázva magasodik a házak fölé az ezüs­tös gömb, a hidroglóbusz. A ti- renkét kilométeres hosszúságú vezetéken 1972 óta az egész köz­ség részesül az áldásos ivóvízből. Sok-sok virág az utcákon. Be­lesünk a tiszta udvarokra, s meg­állapítjuk: itt szeretik a szépei. Autók szaladnak el mellettünk, motorok zúgnak: talicskát tol kél öregasszony az út szélén. A tej­bolt előtt felhalmozott ládákra könyökölve, négy-öt néni beszél­get. A betonjárdák négyezer mé­teres hosszúságban kanyarognak. A hattantermes iskola, a tíz év­vel ezelőtt létesült művelődési ház, a kicsi,, de tiszta posta, s a boltok árulkodnak az elmúlt esz­tendők fejlődéséről. Az itt élők egyszerűek és ked­vesek; álmodozók és szeretnek mesélni, énekelni: békések és ba­rátságosak. S hozzá kell tenni: mennyire vendégszeretőek. „Olyan emberek élnek ebben a faluban, akik gyorsan barátkoz­nak, s nem olyan kimértek, mint némelyik községben.” Így jelle­mezte a falu népét az egyik ve­zető. Egy tanárnő így szólt róluk: „Ezek az emberek csodálatosan közvetlenek és kedvesek. Ha me­gyek az utcán, hozzám szegőd­nek, és segítenek, viszik a cso­magomat. Ilyenek." Aggódás és büszkeség A község vezetőivel — Kelényi László tanácselnökkel, Szabados Sámuelné vb-titkárral. Szabados Antal községi párttitkárral — beszélgetünk Dunaegyháza gond­jairól, terveiről. Valamennyien fájlalják — s rajtuk kívül so­kan még —, hogy nem sorolták be őket az iparfejlesztésre kije­lölt községek közé. „Nem tudunk elég nőt foglal­koztatni, és elmennek a fiatalok! Nem képes így fejlődni a köz­ség! Különösen, hogy a tsz is egyesült az apostagival.” Attól tartanak, hogy teljesen megáll a fejlődés, hogy bekövetkezik majd, amitől tartanak: fogyni kezd a falu lakossága. A sokféle társadalmi munká­ra nagyon büszkék. Épül például egy olyan ABC-boltjuk, amely­hez a lakosság háromszázezer fo­rint értékű közreműködést aján­lott fel. Ugyanez vonatkozik a park építésére, az ifjúsági klub­ra, a járdaépítésre — és sorol­hatnánk tovább. A lakosság ma­gáénak érzi a falut. A kultúra házában A felvilágosodás egyik nagy alakja, Hajnóczy József ebben a faluban élt egy ideig. Róla ne­vezték el a művelődési házat. Pinczés Aladár igazgató és Cser- nus Ferenc tanár beszélt a tö­rekvésekről és a gondokról. Az énekkar évekkel ezelőtt meg­szűnt. „Nehéz volt őket összetar­tani.” Működik ifjúsági klub, van egy parányi citerazenekar, egy alig nagyobb fotóklub. A táncmulatságokon, ha a két-há- romszázas közönség egytizede helybeli, akkor sokat mondunk. A vidékiek meg (a dunaújváro­siak, paksiak stb.) kötekednek, nem „férnek a bőrükbe". S — egyik asszony szavait idézzük — „vattát kell vinni, ha odamegy az ember, mert megsüketül az erős zenétől”. Más panasz is van. A falakat besározzák, leverik a látogatók. Tavaly ötvenezer forintért fes­tettek, de kezdhetik elölről. „Tönkreteszik” — mondja László Mártonná takarítónő. A presszót az ÁFÉSZ most festette; remélik, az tovább szép marad. A bejárati ajtón egy plakát Kabos László, Monyók Ildikó és mások szereplését ígéri. Izgul­nak, lesz-e elég közönség. És a szlovák nyelv? A megyei pártbizottság júniusi közművelődési határozatából idé- 'zünk: „Jobban kell támogatni nemzetiségi községeinkben a nemzetiségiek szocialista kultu­rális hagyományainak ápolását; az ne szűküljön le a néptánc és népzene művelésére.” A hagyo­mányőrzésnek és a nemzetiségi öntudat megőrzésének hathatós eszköze az anyanyelv. Ott, ahol ezt felismerik, mindent elkövet­nek annak érdekében, hogy ne sorvadozzon, hanem virágozzék a nyelvi kultúra. A nemzetiségi nyelvhasználat legáltalánosabb képlete Bács- Kiskun megyében: a nagyszülők — legyenek azok németek, bu- nyevácok vagy akár szlovákok — egymás között, főként családi körben, az anyanyelvűket hasz­nálják. Gyermekeik, bár mind­két nyelvet egyformán ismerik, inkább magyarul beszélnek, ki­véve, ha szüleikkel váltanak szót. Az unokák már csak értik a nagyapáik nyelvét, de szólni azon alig szoktak. Az ő „bölcsőjük” fölött már több szó hangzott el magyarul; érthető hát. Ugyanak­kor sokan közülük iskolában ta­nulják a németet, szerb-horyá- tot vagy a szlovákot. S mivel mindezek irodalmi nyelvek, erő­sen eltérnek az ősök által hasz­nált dialektustól. Annyira, hogy egy kiskőrösi idős asszony pa­naszkodott: amikor Szlovákiából vendégek érkeztek, áttértek a magyar szóra, olyannyira idegen volt neki — megszokott „tót” nyelvétől távoli — a vendégek beszéde. Ezek nagyjából Dunaegyházá- ra is érvényesek. 0 „Szeretem a szlovák nyelvet” — mondja Tóth Emília. Mi a különbség mégis? Ebben a községben régóta, s tudatosan törődnek a nemzetségi nyelv őrzésével, erősítésével. Az iskolában valamennyi gyerek is­merkedik a szlovákkal. A ma­gyar szülők gyerekei is. „Rájuk fér, hasznát veszik” — mondta egy szülő. „Na, meg az orosz is könnyebben megy azoknak, akik a szlovákot- valamennyire isme­rik” — így érvelt egy másik. Sőt, tanulják már — persze elemi fokon — a szlovákot az óvodában is; a nemzetiségi nyel­vet jól ismerő óvónő rendelkezé­sükre áll. Egy érettségizett kis­lány ősztől kezdve a szarvasi képzőben szlovák tagozaton ké­szül óvónőnek. Két másik fiatal Budapesten, szlovák gimnáziiitn- ban érettségizett... Mégse legyünk túlzottan opti­misták. Beszéltem ugyanis gye­rekkel, aki évek óta tanulja a szlovákot, de a legelemibb ki­fejezéseket sem tudta azon a nyelven elmondani. Például azt,, hogy „jó napot”; vagy azt: „hogy vagy?” Az óvodásokat is meg­kértem : mondják nekem, hogy „jó napot kívánok” szlovákul. Kórusban kiáltották: „Kezét csó­kolom !” Megismertem ugyanakkor ön­tudatos szlovák embereket, akik nemcsak őrzik, de használva erő­sítik, ápolják nyelvüket. Szaba­dos Antal rendszeresen olvassa a Ludove Novinit, sőt ő maga is szokott cikkeket írni, szlovákul. Fabó Sándor asztalos meg egye­nesen szenvedélyesen szereti anyanyelvét, s mindig van könyv, folyóirat az asztalán, amit olvas. Két kislányukat, Anikót és Katit is arra ösztönzik, ismerjék, sze­ressék meg ezt a nyelvet. Tóth Imre — tagja a Magyar- országi Szlovákok Demokratikus Szövetsége Országos Választmá­nyának — szlovák főiskolát vég­zett. Most nem kis büszkeséggel újságolja: leánya, aki szlovák gimnáziumban érettségizett, ősz­től kezdve csehszlovákiai főisko­lán tanulhat Ezt mondja: „A nemzetiségi hagyományok annyit érnek, amennyit meg tudunk őrizni belőlük.” Tóth Emília — a leánya — így vall önmagáról: ,.Szeretem a szlovák nyelvet. Sokat szavaltam Hviezdoszláv, Bendova és má­sok verseit. Az egyetem elvég­zése után népművelő pályára akarok menni; azon leszek majd, hogy a nemzetiségi kultúrát fel­virágoztassuk." Kérem Emíliát, mondjon egy példát arra, hogyan keverik egyesek a magyart a szlovák nyelvvel, beszéd közben. Mondott többet is; egyiket ideírom: „Táj- dem na körgát vízállást megte- kíntovát” Ez azt jelenti: megyek a körgátra, megnézni a vízállást Varga Mihály Szubrett görkorcsolyán •5 — Debrecenből? — kér­dezte a szemüveges, csontos arcúra pislogva. — Igen. A pártbizottságtól. — Az elvtárs is? — fordult most már a barna, a kunarcú, zö­mök férfi felé, aki alig múlhatott harminc éves. — Igen. A válasz rövid, határozott volt. Talán kissé túl rideg is. Jól is­merte az ilyen kurta válaszokat, így felel az ember annak, aki bukás előtt áll, így éreztetik ve­le, hogy jobb ha hallgat, és te­szi azt, amit mondanak. Körül­pillantott, a néma arcokra reb­bent tekintete, aztán hátradőlt és felcsapta fejét. Nem nyeltek le olyan könnyen, mint gondoljátok, a szentségit neki. Pelenkába jár­tatok, amikor én már kockára dobtam mindent azért, ami itt van. Hirtelen megkérdezte: — Nem emlékszem az elvtár­sakra, pedig én ott jól ismerek mindenkit. — Hogy érti ezt az elvtárs? — kérdezte a szemüveges. — Ügy ahogy mondom. Én ott mindenkit ismerek, de az elvtár­sakra nem emlékszem — ismé­telte meg térdére csapva tenye­rét. — De özei elvtárs — kezdte a párttitkár zavartan pislogva a mogorva ábrázatú Özeire. A kunarcú közbevágott. — kovács elvtárs, hagyd. Tes­sék az igazolványom — nyúlt a zsebébe, aztán Őzei elé tartotta igazolványát. A szemüveges is. özei belepillantott mindkettőbe és tovább faggatta őket. — Mióta dolgoznak a megyén? — Én három hónapja — kezd­te a szemüveges. — Sorosi elv­társ meg két és fél hónapja. — Az más. Akkor azért nem találkoztunk eddig. Ne haragud­janak az elvtársak, de velem már sok minden előfordult és azért... — Megértjük, de szóra sem ér­demes az egész. Az eivtársnak úgy látszik vérében van az éber­ség ... Csak az a baj, hogy nem mindig — mondta a kunar­cú, megnyújtva a magánhangzó-! kai. — Hogy érti ezt az elvtárs? özei megdöbbent, mert csak a szavak elhangzása után vette észre, hogy pontosan úgy és azt kérdezte, amit egv perccel ko­rábban a szemüveges. — Ahogy mondom. De késő van, még szeretnénk bemenni Debrecenbe és a sofőr is fáradt, rggel óta úton vagyunk, ezért térjünk a tárgyra. — Csak tessék — mondta özei és nyugalmat erőltetve ’magára, rágyújtott. — Két dolog van itt. özei elv- társ, ami bennünket érdekel. Az első: a szétszedett Mezei-féle tanya épületanyaga, a másik pe­dig egy személyes természetű ügy..., de úgy gondolom azt hagyjuk a végére. özei felvonta a szemöldökét, furcsán bámult a beszélőre. Ami­kor a megyei elvtárs elhallgatott, nevetve megkérdezte. — Miért kérdezik ezt tőlem? — Mert maga az elnök, vagy nem? — Én, de nekem semmi közöm az egészhez. A bontást befejez­ték, az anyagot átvették az épí­tők, hogy az új tehénistálló épí­tésénél felhasználják. — Mind? — Mind! — Vargha, Vargha Sándor nem kapott belőle? Özei .összeráncolta szemöldökét. — Vargha? Dehogynem. Ka­pott. | — Miért? — Építkezett. — Más is építkezik és mégse kapott. — Vargha odajött hozzám és mondta, hogy kellene neki egy gerenda meg öt folyó. Mondtam, hogy menjen ki az építőkhöz, kérdezze meg, hogy van-e feles­leges. Ha van, adjanak egy írást és én aláírom, hogy viheti a rendes áron. Így volt. Az írás megvan. — Igen, de miért Vargha kap­ta meg, ami felesleges volt, és miért nem Kovács vagy Szalka, vagy más? — Mert ő jött előbb. — Érdekes — mondta a sze­müveges és belelapozott a zse­béből előhúzott noteszébe. — És azt tudta Özei elvtárs, hogy Vargha Sándor rokona a tanyán lakó Balajtinénak? Hát erről van szó — szisszent fel özei. Szeretett volna felug­rani, öklével az asztalt verni, hogy mi köze Balajtinénak az egészhez, de minden erejével é- kezte indulatát, gyorsan szájéba dugta a cigarettát, mélyet szip­pantott, az erős füst marta a tor­kát. Köhécselt, felemelte fejét, szemét összehúzta, hunyorogva pislogott a két megyei elvtársra, aztán a titkárra meg a tanácsel­nökre. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents