Petőfi Népe, 1974. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-21 / 169. szám

MŰVELŐDÉS » IRODALOM • MŰVÉSZET,* IRODALOM • MŰVÉSZEI Táj - látóközeiben Ilyenkor, nyáron az írók, köl­tők, művészek illetve a maguk­ban művészi hajlamokat ápoló emberek is kirándulnak a dol­gozószobák műhelyéből. Képze­let, alkotótehetség és főleg meg­figyelőképesség dolga, hogy ki mennyit lát meg az IBUSZ-autő- busz vagy a személygépkocsi ab­lakából. Az is igaz, hogy nem­zeti parkjaink, a puszták igazi életéből vagy a Duna menti han­gulatból többet képes érzékelni az, aki helyben él és mélyebb­re néz a rövid idő kínálta fel­színnél. Aztán képzeletbeli tá­jak is vannak, ahová jó lenne eljutni, csakúgy, mint hazamenni végre a szülőföldre, amit leve­lekben rendszerint meg is ígé­rünk az otthon csöndesen vára­kozó anyáknak. Legközvetlenebbül az útiraj­zok, útleírások, riportok számol­nak be a messzi, különleges vi­lágokról. Folyóiratok és újságok hasábjain vagy a könyvek so­raiban egyaránt feltárulnak In­dia ősi szentélyei, ahol kolduló szegények szegődnek a turista mellé, napernyőt tartó kísérőül. A szerzők elkalauzolnak Japán ismeretlen részeire, az Északi­sarkra, közelebb hozzák az ame­rikai földrész felhőkarcolóit. Mindezek elsősorban olyan írá­sok, amelyek dokumentatív ha­tásra törekszenek. Átnyújtják, megosztják másokkal is az él­ményt és az ismereteket — pon­tosan, szépen fogalmazva, ami­nek az érzékletessége sokszor nem marad alul egy művészi al­kotás stílusával való összehason­lításban. A különbséget mégsem lehet tagadni, hiszen a célok más-más irányúak. A szépprózában, vagy versben szereplő tájleírás a leg­nehezebb próbatételek egyike. Ilyenkor az embert körülvevő környezet mindig több önmagá­nál és a puszta megnevezésnél: hangulatokat sugároz, érzéseket vetít ki. Arany János is jelleg­zetes tájképelemekkel, a naple­mente képével vezeti be a Tol­di halála fölött érzett gyászt: Eközben a napnak szép piros sugára Téli naplementen nyugalomra szállá; Eltűnt az ablakból -szivárvány-játéka S tátyolt vete arra nagy hegyek árnyéka. Másutt a táj jellegével együtt megváltoznak az érzelmek is. Tolsztoj a Kozákok című művé­ben Olenyin „felnézett a hegyek­re és az égre, és minden emlé­kébe, ábrándjába belevegyült a fenséges természet szigorú képe. Élete nem úgy kezdődött aho­gyan Moszkvából elindulva el­képzelte, de váratlanul szépen és jól kezdődött. A hegyek, a he­gyek színezték minden érzését, minden gondolatát." Önéletrajzi trilógiájában pedig egy dühöngő vihar ábrázolásával mintegy elő­re sugallja, hogy a Moszkvába visszatérő gyermek életében le­zárult az addigi, csöndes és szép gyermekkor, ezután a próbaté­telek következnek. A tájhoz va­ló viszony egy-egy szereplő jel­lemzési eszköze is lehet. Íme, mennyire kézzelfogható a párhu­zam Gorkijnál, aki metaforiku­sán így ír az Artamonovok című regényében: „ ... Ráeszmélt, hogy az eső tényleg nem a legjobb időben esik, és a komor gondo­latok ismét szürke felhőként burkolták körül." Mikszáth Kál­mánnál egész nyilvánvalóan ol­vadnak egységbe az emberi sor­sok a természettel, amikor a Tóth atyafiakról és a A jó pa­lócokról mesél. Egy másik, ettől eléggé távoli példa pedig oksági kapcsolatot mutat. Olykor mint­ha a környezet váltaná ki a belső bizonytalanságot, mint az Sartre: Egy vezér gyermekkora című kisregényében olvasható: „Nem akarta felismerni azt a különös nyugtalanságot, amely sok fájdalmat okozott neki va­lamikor. Arra gondolt: — „'Ez a nagy csönd ...ez a táj te­szi ..." — sehol egyetlen élő­lény, a tücsköket kivéve, ame­lyek nehezen vonszolták a por­ban sárga-fekete hasukat. Lucien undorodott a tücsköktől, mert valahogy mindig félig döglöttnek látszottak. Az út másik oldalán szürkés, repedezett, kétségbeesett pusztaság húzódott le a folyóig." Van olyan elmélet, amejy sze­rint a világ igazi képét a mű­vészet fedezte fel. Amíg a lát­nokok, a művészek nem tárták fel a tájat, az ember szinte ész­re sem vette; a gyakorlatiassá­gon túl nem tulajdonított neki jelentőséget. Az ókori és közép­kori képek hátteréből nagyrészt hiányzik a táj, azt inkább belső terek, a fantasztikum jelei he­lyettesítik. Az első tájképfestők megjelenése — mint anyi másé — a reneszánszhoz kötődik. A régi prózai alkotásokban is alig- alig esik szó arról a valóságos környezetről, amelyben a sze­replők élnek. A cselekmény szín­helyének plasztikus megjeleníté­se szinte a felvilágosodásig várat magára, hogy általánossá le­gyen. A francia új regény egy- egy képviselője pedig már kizá­rólagosan az aprólékos leírás­ra szorítkozik. Kialakultak a szép vidék eszményei a dombos- völgyes látványtól a fenséges he­gyekig, míg Petőfi a belátható sík vidéket szerette. A táj és a művészet jó ideje elválaszthatatlan társakká vált. Néha meg is fordul a viszonyí­tási alap: nem egy festményt ha­sonlítunk az eredeti valósághoz, hanem úgy fogalmazunk, ahogy Vivian Bell költőnő beszél A. France A vörös liliomában: „Ez a táj, darling, olyan szép, mint egy ókori érem, vagy mint egy nagyértékű festmény. Tökéletes, hibátlan műremek. És van itt még valami, amit nem tudok megmondani, nem tudok megér­teni és ami mégis valóság. Ezen a tájon félig élőnek, félig halott­nak érezzük magunkat mind­annyian, valami nemes, bánatos és enyhe lélekállapotban...” Egészen biztos, a művészeti alkotások fejlesztik azt a képes­séget, hogy mit veszünk észre a környezetünkből. Mit tartunk szépnek, amelynek a keresésére gyakran nem is kell olyan mesz- szire menni. Olykor elegendő, hogy nem csukjuk be erőltetet- ten a szemünket. Halász Ferenc Kifogyhatatlan téma a puszta BESZÉLGETÉS KURUCZ D. ISTVÁN FESTŐMŰVÉSSZEL — Ég-horizont-föld. Ez az én festői világom. Nehéz megérteni az Alföld ismerete nélkül. — Miért szereti ezt a tájat? ■— Az Alföld sík terület, de hangulata van. A Nap járásától függően, káprázatos szín-fényjá­ték kavarog a levegőben. Ennek a síkban történő ábrázolása hal­latlanul izgalmas festői feladat. És — kifogyhatatlan téma. — Van-e olyan napszak, ami­kor még nem látta az Alföldet? — Nincs. Járom a pusztát, váz­latokat készítek immár jó né-, hány évtizede. Az utóbbi évek mégis meglepetéssel szolgáltak számomra is. A felszabadulás előtt apró parcellákra volt föl­szabdalva a föld egy-egy tanya körül. Most egybefüggő, hatalmas táblák futnak a látóhatárig. Az Alföld monumentalitását csak most fedeztem föl igazán. — Sok sikeres kiállítása volt kü­lönböző európai országokban. Vé­leménye szerint, mi a magyará­zata a jellegzetesen magyar tájat ábrázoló képek visszhangjának? — Ez a kérdés engem is izga­tott. Meg is kértem egyik Nyu- gat-Németországban rendezett ki­állítás szervezőjét, ‘ tudakolja meg, miért vásárolta meg fest­ményemet egy üzletember, aki sohasem járt Magyarországon, nem ismeri a pusztát. Mit mond számára egy ilyen kép? Fél év múlva jött a válasz: a vásárló foglalkozása kereskedő, sokat utazik, mindig siet. A képet há­lószobájában az ágya elé helyez­te. — Megnyugtató látványt nyújt számára — mondotta. — Következetesen hű maradt témájához, az Alföldhöz és az egyszerű, tiszta képi megfogal­mazáshoz. Hogyan sikedült? — A főiskolán sok kitűnő mes­terem volt, többek között Rud- nay Gyula. Legtöbb hálával még­is Nagy Sándor bácsira emlék­szem, aki freskó szakon tanított. Felhívta a figyelmünket a tempe­rafestés technológiájára. A tem­perafestés, mélynek előkészíté­se, festési módja fárasztó, a ti­zenhatodik században úgyszólván megszűnt. A festők áttértek az olajfestésre, amely lényegesen könnyebb módszer volt. — Az olajfestés minden formáját, be­leértve a nonfigurális festészetet is, már megoldották — magyaráz­ta Nagy Sándor. — Van itt egy anyag, a tempera. Csodálatosan szép, nem feketedik, tiszta. Ezt csináljátok. — A főiskola elvégzése után ha­zatértem Hódmezővásárhelyre és festettem. Olajjal. Jártam a ha­tárt, dolgoztam. De közben szo­morúan fedeztem fel, hogy én bi­zony, ha nem is ugyanúgy, de hangulatában ugyanazt festem, amit előttem már Tornyai János, Rudnay Gyula... Eszembe jutott Nagy Sándor tanítása. Elkezdtem festeni tojás temperával. Ez az eljárás lehetővé teszi a monu­mentális ábrázolást apró. mérete— ken belül is. Szerelmese lettem az anyagnak. A temperatechni­kát a tizenhatodik században hagyták abba. Ismerve múltját, az olasz táblaképekből és az orosz ikonfestészetből, arra gon­doltam, hogy ezt megújítani na­gyobb, izgalmasabb feladat, bár­milyen formai újításnál. Ennél maradtam. — Nem vádolták-e éppen ezért a hűségért, maradisággal? — De igen. Kérdés, hogy mit nevezünk újnak? A színek vari­álását már a nonfiguratív festők sem tudják továbbfolytatni. So­kan abbahagyták az olajfestést, különféle műanyagokat használ­nák fel munkaanyagnak. A mű- nyag élettartama húsz év. A fes­tő felelősséggel tartozik munká­jáért. Annak tovább kell élnie húsz esztendőnél! Ezzel kapcsolat- . ban érdekes gondolatot hallottam. 1962-ben néhány festményemmel részt vettem a Velencei Bienná- lén. Egy neves gyűjtő vásárolt is közülÜK, és ugyanakkor meghí­vott otthonába, hogy megmutas­sa gyűjteményét. Körülbelül 800 nonfiguratív festménye volt A lakásban feltűnt egy csodálato­san szép reneszánsz láda, fölötte egy kép. Milyen szép együtt ez á két, különböző stílusú alkotás — mondtam. — Igaz —' válaszolta —, de ezt a képet rövidesen ki­cserélem egy másikkal. Miért? — csodálkoztam. — Szépek a mo­dern képek — mondotta —, de sokáig nem lehet velük együttélni. — Utazásai során mi volt ön­re a legnagyobb hatással? — A Szahara. Láttam homak- kő-sósivatagot. Félelmetes és lé­ny űgözőlátvány volt Hasonló­képp" nagy élményt jelentettek a mongol síkságok is. Tizenkilenc országban jártam. Talán különö­sen hangzik, hogy közülük a ki­etlen Szaharára emlékszem leg­szívesebben. Ám számomra a si­vatag — nem sivatag. Harmoni­kus természeti alkotás, amint a magyar puszta is az. Az a vágyam, hogy mások is megértsék, ismer­jék a pusztát. Mert akkor szeret­ni is fogják. L. L # Klossy Irén rajza SZALA1 CSABA Hortobágy, 1974 Hínárzik Hortobágy vize, hínárzik Hortobágy vize. Lovas bankár, bizsugyáros duplacsővel nagylegény, itt már senki nem szegény? Nincs betyárja a pusztának. A dörrenés mégis de fáj. Földre biccen egy madár, sörétes szárcsa kornyikál, — egy pillanat, és rajta büszke, mord agár komornyik áll ANTALFY ISTVÁN Római képeslapok ANTIK Róma Antik Róma! Forum Romanum, Titus diadaloszlopa, Vatikán, Termini, Angyalvár, a Szent Péter Bazilika, Via Corso, Tevere partja Fiat-kocsin Krisztus-plakát a „dolce vita** hazugsága, Vergődő véres éjszakák . •. HALSZAG, TENGERSZAG Polipok, rákok ... „Mit parancsol?’* „Prégo .. .** — hajnali fény remeg az apró halak millióin, rám bámulnak lazac-szemek« halszag, tengerszag, piac-élet« nagyhangú olasz árusok... Kíváncsisággal jöttem. Láttam« és kábult fejjel indulok. ITÁLIA Szédítő ívek a magasban, viaduktok egymás után, alagutak, hegyóriások, fizetni kell, ha kell a „Bahn** Északi báj, déli szerénység, hangos munkanélküliek, antik világ, s elhagyott házak . • • Olasz hon, — ez mind a tied! SASS ERVIN Szeretném megkeresni a régi házat azt a konyhát a szobákat a falain mennyi szó van felét talán ki sem mondtam barna ajtók mögé viszlek jégfényűek a kilincsek a kályhában tüzet gyújtunk kiszárad a vizeskutunk tűzcsillagot vet a tető csigabiga gyere elő zöld bodzafa vár a kertben megbújhatunk benne ketten onnan fentről messze látunk nevetgélünk kiabálunk amíg anyánk meg nem szólít amíg a nincs el nem szólít addig ott fent világ hegyén énekelünk te is meg én C Kovács László: Pincesor (tempera) Milyen is volt Hemingway, az ember? Ha valaki a kérdésre vá­laszt akar kapni, a legjobb, ha valamelyik regényei emeli le a polcról. Azt olvassa el és köze­lebb jut a rejtvény megfejtésé­hez, mint száz ismertetés átbön­gészésével. Hemingway minden regényében, novellájában önmagát, az átélt él­mények. a szenvedélyek, a küz­delmek hősét adja. Sohasem sza­kad el a valóságtól. Csak azt tud­ja igazán megírni, hitelesen, élve­zetesen tálalni, ami egyszer meg­történt vele. Milyenek hát a hő­sei? Nick Adams — vaksin tapoga­tózva nekirugaszkodott megnézni közelről az életet. Bebarangolta a Sziklás-hegység kanyonjait, vé­gigballagott a Nagy Kétszívű fo­lyó pisztrángoktól dús medre mel­lett. elunta szerelmét Hortons Bay meghalt öblében, fölkapasz­kodott robogó tehervonatok, bak- terfülkéjébe, hogy minél mesz- szebbre repítse őt az élet. Szárnyra kelt. hogy megbirkóz­hasson az ellenséggel a háború­ban. Frederick Henry hadnagy — hittel, lelkesedve indult ölni vagy halni, minden megfontolás nélkül, a háború, a hősiesség aranyló dicsőségétől hajtva, hogy belássa: így nem lehet élni! Kü­lönbékét köt saját magával, meg­undorodva a lövészárkok egyhan­gú, véres valóságától. • Dezertál, hogy szerelmével végre boldog le­hessen. De a háború kínja elől nem menekülhet. Nem ő, hanem a kedves, a szerelem pusztul el. Ezzel állt bosszút a kegyetlenség, fájóbban, tragikusabbgn, mintha ő maradt volna ott a csatatér fü­vén. « Túlélték. Életben maradtak, de holtak. Látták a háborút, szagol­ták a haldokló test rothadását, élték a félelrpet. Ezeket nem le­het elfelejteni, nem lehet józanul elviselni. Inni kell! Jake Barnes — a Fiesta édes-keserű Harle- kinja. Az. aki elvesztette önmagát a háborúban, aki elveszett Ame­rika számára. Az „elveszett nem­zedék” képviselője. Az élet csordogál tovább. Nem lehet, hogy a fásultság mocsara lehúzza az írót. Eszmélve a ká- bultságból fölismeri, utat kell tör­ni a haladásnak. Robert Jordan — a spanyol polgárháború önkén­tese, az a Hemingway, aki kiállt nemcsak egy nemzet, de az Em­ber igaza mellett is. A halállal már egyszer szem­ben állt Henry hadnagy: Csak akkor a fiatalság lázas vágya, a harc romantikája, félig az öntu­datlanság csábította az arcvonal­ba. De a II. világháborúba indu­lást már nem a kamaszos vagány- ság, inspirálja, hanem a fasizmust gyűlölő, az embert szerető szív, tudat. Richard Cantwell ezredes — öreg, megfáradt frontharcos, nagyszerű katona. Ö a győztes, a győző. Utoljára szerelmes. Talán Renátába, talán a fiatalságba, ta­lán önmagába, talán az életbe. Búcsúzóul, mielőtt meghalna. De nem hal meg. Él. csak új alakot öltött és végérvényesen megöregedett. Űj Hemingway-hős lép a színpadra, mielőtt végkép­pen lehullana a függöny. Az utol­só, a legnagyobb, a legszebb, a leghemingwayibb! Santiago az öreg halász — az öreg, akit vala­mikor, ifjúsága delén El Cam- peonnak. bajnoknak hívtak. Most ez a bajnok, aki már elvesztette akkori nimbuszát, esténként vis­kója előtt ülve olvassa a baseball- tudósításokat, éjszaka letűnt fiatal­sága fürtös oroszlánjáról álmodik. Utolsó nyolcvannégy napja ku­darc, sikertelenség, amely megtö­ri az álmok csalóka, egységes ívét De sejteni lehet a nyolcvan­ötödik napon: Santiagóval, He- mingway-vel történni fog valami. Az öreg kifogja élete nagy halát, hogy azt elragadják tőle a cápák. Hemingway műveinek figurái messzihangzóan kiáltják örökér­vényű igazságként az öreg halász tanulságát: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék — az embert el lehet pusztítani, de le­győzni nem lehet soha.” 1961. július 2-án. 62 éves ko á- ban az Idaho állambeli Ketchv n- ban önkezélvel vetett véget él tő­nek az amerikai irodalom nagy „öregje”, Emst Hemingway. Hogy milyen fiatal és miiven öreg volt egyszerre, arra csak akkor döb­ben rá az ember, amikor a két kacskaringózó számot ráírja a pa­pírra. Ma lenne 75 éves ... (B—s) \ I In memóriám Ernest Hemingway

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents