Petőfi Népe, 1974. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-11 / 134. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1974. június 11. Akire máris büszke lehet a gyár Fűszerek könyve ... A hajóút 1519. szeptember 20-án kezdődött és az öt spanyol vitorlás alkotta flottából csak egy érte el — fedélzetén 18 emberrel — 1522. szeptember 6-án a hazai partokat. A hajó belseje azonban óriási vagyont, azaz 700 mázsa fűszert rejtegeti. ha a szakácsok és gazdasszo- nyok megfeledkeztek volna róluk.” A könyv szerzője még rá is dupláz: „Fűszereink nagy részét nagyanyáink nemeseik ismerték, hanem kertjükben termesztették is. Ma azonban a boltban vásárolt borson, köményen, hagymán, petrezselymen,. babérlevélen, majoránnán kívül alig ismerünk más ízesítőt.” Nem használjuk ki tehát lehetőségeinket. A fűszerválaszték ma újra óriási, csak éppen nem tudunk róla. E könyv célja az, hogy részletesen ismertesse a kiváló, de elfelejtett, a meglevő, de helytelenül használt, az új, és ezért még ismeretlen fűszerféléket és a fűszerezés tudományát. Olvasóink mindent megtalálnak itt, amit a fűszerekről, fűszerke- verékeről tudni jó: eredetüket, jellemzőiket, tulajdonságaikat, felhasználási lehetőségeiket, természetüket. Megismerkedhetnek a különböző pácokkal, mártásokkal, ízesítőkkel, a fűszeres növényi ecetek összetételével, elkészítésével, használatával és tanácsokat kapnak fűszeres italok keverésére is. Romváry Vilmos második kiadásában megjelent könyvét ajánljuk minden háziasszonynak, diétás étrendű embertársunknak, a vendéglők és nagy éttermek szakácsainak, konyhafőnökeinek és a vendéglátóipar más szakembereinek. „Debrecenben tartották a konzervipari tanulók országos versenyét. Az első helyezést Palovits Ferenc (Kecskemét) szerezte meg ...” (Újsághír) Egy villanás a történelemből! A híres Magellán-expedíeió tragédiája és a tragédiában is siker: a világ legaromásabb fűszereivel gazdagodott Európa. S mindez akor történt, amikor a borsot — mint a legértékesebb fűszert — a magyar patikáriusok aranymérlegen mérték és méregdrágán vásárolták lakomáikhoz a gazdagok. Pillantsunk bele egy1 XVI. századbeli kéziratos könyvecskébe „Az erdélyi fejedelem udvari szakácskönyvé"-be. Szinte elönt a fűszeráradat: „Tehénhús fokhagymás kaszás lével; tehénhús tiszta borssal, kukreittel; tehén - húspecsenye fényőmaggal, mu- rokkal, répával; vaddisznósült sóban, kakukkfűvel, vadalmával, ecettel, vöröshagymával, zsályával, majoránnával, mustárral, pástétom lemóniával, tárkány- nyal; juhhús rizskásával, hagymalével, zsályával, murákkal ..Az ízeknek és illatoknak szinte végtelen sora! És vajon hol tartunk ma? Elünk-e századokon át felhalmozott fűszergazdagsággal? Dr Buga László, közismert orvosi tanácsadónk, e könyv ajánló oldalain nem éppen igenlő választ ad: „Ahogy a történelmi fűszerek között csatangolok, az az érzésein a híres magyar konyha sokféle íze napjainkban kissé elszegényedett, megkopott. Mint_ agyon idehallatszik a harangszó, eső lesz — szól Gábor bácsi. Aztán a botjára támaszkodva föláll, hogy a lábait egy kicsit kinyújtóztassa. A lócán ülő András bácsi biccentéssel hagyja jóvá a meteorológiai előrejelzést. Nincs rajta mit vitatni, mindenki tudja, hogy a nyugati szél erre hozza a harangszót az alvég felé, s ez télen enyhülést, az év többi szakában ban pedig csapadékot ígér. A szeme sarkából végigmustrálja botja körül topogó öreg cimboráját, s bajuszmozdító, csalafinta mosoly- lyal megállapítja: — Te Gábor, tudod-e, hogy így görbebottal úgy nézel ki, mint egy úriember? Akár Boka Gyula, a tanítónk. — Ne bántsd szegény tanító urat, jó ember volt az. én áldom a porát is — védekezik a hasonlaton elmosolyogva Gábor bácsi. Ebben aztán megegyeznek. Jó ember volt Boka tanító, csak hát tömérdek baja volt a sok égetni- való, rossz gyerekkel, azért használta olykor a botját másra is, nemcsak sétafikálásra. Egy teremből állt az egész iskola — a sarokban búboskemence —, abban tanult valamennyi osztály, egyetlen tanító keze alatt. Néha annyi volt a gyerek, hogy egy részük ott kuporgott a földön, meg a dobogó szélén, ölében a palatáblával. No persze nem azért volt ez így, mintha a falubeli gyerekek olyan nagyon szorgalmas iskolábajárók lettek volna, inkább a terem volt kicsi. Ha mindenki végigjárta volna az elemit. s minden évet ősztől tavaszig, tan még nyolcszor akkora Iskola is szűk lett volna. Hisz gyerekben akkoriban nem volt hiány. Gábor bácsiék például kilencen voltak testvérek. Andrá- sék nyolcán. Csak mikor kitavaszodott. és már tudták otthon valamire használni a gyereket, tovább nem küldték az iskolába, tgy ment ez az őszi betakarítás végéig. Télen meg nem biztos, hogy volt cipője a magukfajta szegényember-gyerekének, akkor azért nem járhatott okosodni. András cudar télre emlékezik, amikor a családban a három legkisebb gyereknek egy pár közös lábbelije volt. Egymást váltva jártak benne iskolába. Gábor bácsi visszaül a helyére, s kerekedő arccal visszavág az előbbi hasonlítgatásért. — Pedig ugye szerettél volna mindennap ott lenni? Nem akartál hiányozni a hittanórákról, nehogy többiek jobban megtanulják nálad a katekizmust. Te voltál Sötétlélek tisztelendő úr legkedvesebb tanítványa. Ennek bizony éppen az ellenkezője igaz. Andris izgó-mozgó kis lurkó volt. s ráadásul a sok Jákob, Izsák, meg még ki, sehogy se maradt meg a fejében. Igaz, ami igaz; a tízparancsolattal szintén hadilábon állt. S amikor nem tudott felelni a plébános úrnak, mindig kapott egyet-kettőt a fe- jebúbjára • a vastag táblájú szent könnyvvel. amiből kérdezték. A falu papját azért csúfolták titkon a gyerekek Sötétiéleknek, mert az volt a kedvenc szavajárása: No, te sötét lélek... — Te hányadikból is maradtál ki? *— kérdezi András bácsi a barátját, hogy más irányt adjon a beszédnek. — Kijártam mind a négy osztályt. Én voltam a családban a legfiatalabb, engem otthon tartottak. nem adtak oda szolgálni. Ezért járhattam végig a négy esztendőt. Sosem felejtem el, hogy mit' mondott apámnak Boka tanító úr. akinek használtuk a földjét. Azt mondta: István, nem kéne ennek a gyereknek abbahagyni a tanulást, jó esze van. Én elintézem, hogy magának nem sok pénzébe kerül az iskoláztatása, és lehet belőle még tanító vagy pap is. Erre az apám csak eny- nyit válaszolt: Szegények vagyunk mi ahhoz, tanító úr. Meg minek az a sok tudomány? Én se írni, se olvasni nem tudok, mégis csak megélek valahogy. Ezzel aztán el is volt intézve Gábor bácsi pályaválasztása. Az elemi iskolánál tovább kevesen jutottak az ő idejükben, azok is módosabb emberek gyerekei mind. De közülük se sokan lettek urak, mert általában nem volt elég eszük a tanuláshoz. Persze; akinek az apja győzte, hogy karácsonyra hízott mangalicát, hús- vétra bárányt vigyen ajándékba a városba a tanárnak, az végig- kecmergett a felsőbb iskolán. És mikor tisztviselő lett belőle, meg kellett magázni annak is, akivel valaha együtt magolta a katekizmust. — Az ám. Gábor, hát a te Fer- csi unokád még mindig iskolába jár? — tudakolja András bácsi egykori iskolatársától. — Még egy éve van hátra, akkor aztán doktor lesz a gyerek — feleli Gábor bácsi, s arcán kisimulnak a ráncok, a szeme is kifényesedik. Fercsi a legkedvesebb unokája, mindenki azt tartja róla a családban, hogy kiköpött nagyapja. A. Tóth Sándor t Etuska nénivel i zöldborsó-vonalon.
