Petőfi Népe, 1974. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-02 / 127. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI

TÖRTÉNET EGY BÖGRE KÁVÉRÓL ÉS KÉT ZSEMLYÉRŐL

Az arany diplomás tanítónő

A Kecskeméten élő Szirmai Béláné nyugdíjas tanítónő nemrég meghitt ^ünnepségen vette át ahnak emlékére az aranydiplomát, hogy ötven évvel ezelőtt kezdte meg pedagógusi pályafutását. Életéről, régi éveiről, emlékeiről elmondott vallomását örömmel közöljük a pedagógusnap alkalmából. Szívből jött mondatait bizonyára szeretettel és értéssel fogadják a fiatalabb pályatársak és azok az iskolások, akik .tisztelettel néznek fel nevelőikre.

— Igaz, hogy régen, nagyon régen kezdődött; mégis, bizonyára elevenen élnek még az emlékezetében a kezdeti élmények. Szeretnénk, ha mesélne arról, miként is zajlottak le azok az első esztendők?

— Működésemet — mint helyettes tanítónő — fél évszázaddal ezelőtt Szentkirályon, a mostani Lászlófalván kezdtem. Akkor még nem hozott és vitt bennünket a busz a Kecskeméttől huszonkét kilométerre levő pusztára; a legközelebbi vasútállomás is tizenkét kilométerre volt. Lakiteleken. Édesanyám csekély tisztviselői nyugdíjából taníttatott két testvéremmel együtt. Örömmel mentem hát ide is tanítani, nem törődtem azzal, amit többen is mondtak, hogy „úrilány nem megy a pusztára tanítani”.

— Mikor lett végleges tanítónő?

— A csaknem kilencven tagú iskolaszék 1925 őszén megválasztott végleges tanítónőnek He- tényegyházára. A felszínen látszólag tiltva volt a protekciókeresés, de maguk az iskolaszéki tagok mondogatták: „Hogyan kívánja az a fiatal tanító, hogy rá szavazzunk, ha még annyit se tesz meg, hogy bemutatkozzék?” Kilincséltem hát heteken át. Végül így kerülhettem a katedrára, tizenkilenc évesen, boldogan.

— Hogyan teltek az évek ezután? Milyen volt a kapcsolata az ott élő emberekkel?

— Szegények voltak többnyire a környék lakói. Szorgalmas munkával keresték mindennapi kenyerüket. Nem volt még akkor klub, eszpresszó, meg ilyesmi; színház, mozi sem állott a

nehéz sorsú lakosság szolgálatára, egészen más világ volt az akkori! Az olvadáson, a rádión s néhány tanítói család barátságán kívül a legtöbb örömet a tanítás okozta számomra. A nevelés, a lelkiismeretes munka. A siker öröme; az, hogy naponta lemérhettem tanítványaimon fáradozásom eredményét. Soha, egyetlen percig sem untam magam. Éppen ezért nem tudom megérteni azokat a mai fiatalokat, akik azt mondják: otthagyr ják a falut, a tanyát, mert nem találnak megfelelő szórakozást. Az ilyenek bizony nem ismerik a jól végzett munka örömeit!

— Érdeklődtünk, s megtudtuk, hogy szerették a tanítványai. Bizonyára jó kapcsolatot sikerült megteremtenie velük.

— Nagyon szerettem őket; sorsuk, életük alakulása mindig érdekelt. Problémáikkal szabadon jöhettek hozzám, s éltek is ezzel. Naponta többet voltam velük, mint saját szüleik, akik reggeltől estig a nehéz munkával voltak elfoglalva. Sok-sok színíelőadást rendeztünk a tanítványaimmal közösen; ezeknek jövedelméből fedeztük például a reggeli tej árát. Azoknak a kicsinyeknek, akik több kilométerről érkeztek a hidegben, hóban, sárban, ez a gondoskodás nagyon jól esett. Ma is őrzöm a Vöröskereszt elismerő oklevelét.

— Említsen, kérem, egy-két érdekesebb esetet, történetet az élményei közül.

— Hogy mi különbség van az akkori és a mostani gyermekek élete között, azt jól példázza a következő eset. Az „Attila, a nagy hun király kincsei” című olvasmányt tárgyaltuk. Utána fogalmazást írattam belőle, az alábbi címmel: Mit csinálnék, ha megkapnám Attila kincseit? Az egyik szegény kis tanítványom ezt írta: ő „inna egy bögre kávát, két zsemlyével”. Másnap teljesítettem e „nagy” óhajt. Azt hiszem, a mai gyerekek nem elégednének meg e csekély kívánsággal; esetleg autót vagy repülőgépet kérnének.

— Tudjuk, hogy sok évet töltött a tanyai emberek között. Mikor került be azután a városba?

— Tizenhat évet éltem le a tanyán. Több mint másfél nehéz, de szép évtizedet. 1940 őszén azután Kecskemétre helyezlek. Itt most már egészen más környezetben, de változatlan szeretettel végeztem nevelői munkámat. Majd jött a háború, a sok fajta nélkülözés, veszedelem, gond. probléma. Nehéz erről beszélni, azt hiszem más is így van vele. Negyvennégyben a fivéremnél húzódtam meg — két kisfiámmal együtt —, aki a szolnoki úti iskolában tanított. Magam neveltem gyermekeimet. Mindkettőből pedagógus lett. Nagy örömömre.

Varga Mihály

A pálya küszöbén

Farkas Erzsébet óvónőjelölt Adonyról került Kecskemétre. Ercsiben járt gimnáziumba, az érettségi vizsga után sikeresen felvételizett a Kecskeméti Óvónőképző Intézetben. Tizenhét nap múlva lesz a tanulóévek utolsó nagy erőpróbája, az államvizsga. Augusztus elsejétől az egyik kecskeméti óvodában dolgozik majd Farkas Erzsébet, azaz Zsóka óvónéni.

— Emlékszem, hogy amikor óvodás voltam, egyszer valami szemölcsféle nőtt a kezemen. Az óvónéni azt mondta nekem: így nem fogom meg a kezed ... Hazamentem és azt gondoltam, ha majd én óvónő leszek, mindenkinek megfogom a kezét. Talán ide nyúlik vissza pályaválasztásom története.

Jó tanuló voltam, minden érdekelt. A gimnázium második osztályában egy ideig azt forgattam a fejemben, hogy népművelő-könyvtár szakra jelentkezem. De éz a „megingás” nem tartott sokáig, hiszen én komolyan óvónő akartam lenni.

Nagyon megszerettem ezt az intézetet. A két év alatt bőséges szellemi útravalót kaptunk. Itt tanultam meg, hogy a legfontosabb az őszinteségre, az igazság szeretetére nevelni gyermekeket. Ez lesz a pedagógiai vezérelvem. Amire nagyon szívesen emlékszem majd, az a tanárok és a hallgatók bensőséges, jó kapcsolata. Hogy ki volt a legkedvesebb tanárom? Én mindegyikőjüket nagyon tiszteltem és szerettem. S azt hiszem, emiatt fogok gyakran vissza-visszalátogatni az intézetbe,

A sok élmény közül nehéz kiválasztani a legszebbeket. Szívesen gondolok majd a testnevelési Versenyfoglalkozásra, ami számomra nagyon jól sikerült, kis csoportommal az elsők lettünk. Már nem is tudom, ikinék az örö. me volt nagyobb, az enyém, vagy a gyerekeké. Egyik legfontosabb

roppant fájdalommal

már régen elsirattak

arcok ráncaiban guruló

könnyekkel

szomorúvirággal

már régen elbúcsúztattak

egykori tanárom

örök fiatal

rád emlékezem

s bocsáss hogy tegezlek

érdeklődési területem volt a KISZ-szervezetben végzett munka. Másfél évig a csúcsvezetőség szervező titkár'a voltam, s, az idei szombathelyi pedagógusjelölt-találkozón is részt vettem, mint KISZ-vezető. Ez is a maradandó élmények közé tartozik.

Az államvizsga után táborba megyünk a Balaton mellé, néhány hétig otthon leszek édesanyámnál, Adonyban, s augusztus elsejétől elfoglalom a munkahelyemet. Már többször is jártam itt, beszélgettem jövendő kolléganőimmel, s alig várom, hogy munkához lássak.

az életről hogyan tudtál beszélni úgy

hogy halálba fojtott szavaid még ma is — egyre jobban — értem

mert törvényeid törvényeim lettek immár konok némaságod lobbant világosságot a mellébeszélések félhomályára

írók a nevelésről

Ä nevelésnek: a személyiségre való tudatos ráhatásnak, az émhgjr átformálásának, megváltoztatásának az emberiség eddigi fejődésének során mindvégig rendkívüli szerepe volt; s az is marad — egyre növekvő súllyal — ezután is; amíg csak ember él a földön.

„Gondolkodás nélkül tanulni ha- szontalanság; tanulás nélkül gondolkodni veszélyest

(Konfuciusz)

„Senkit se emeljünk magasra egyszeriben. mert nem lehet mindvégig ilyen kivételezett helyzetben tartani az illetőt.”

(Bacon)

„Soha , sincs szükség tisztább ítélőképességre és alkalmasabban megválasztott kifejezésekre, mint amikor gyerekekkel beszélünk."

. (Rousseau)

„A közoktatás .. . létrehozott egy óriási népességet, amelyik tud olvasni, de nem tudja megállapítani, mit érdemes elolvasni."

(Macaulay)

„Nincs más út az érzéki embernek eszes emberré tételéhez, mint az, hogy előbb esztétikaivá tesz- szük."

(Schiller)

„Mennyi ideig tartson a nevelés? Pontosan addig, amíg az élet."

(Michelet)

„Félig sem oly fontos az, amit tanítunk a gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk."

(Eötvös) ,

„Tanítsd az embereket úgy, mintha nem is taníthatnád; s az új dolgokat úgy tárd eléjük, mintha csak elfelejtették volna."

(Pope)

„Legfőbb dolog minden közleménynél a világosság."

(Mikszáth)

„Nincs olyan Ismeret, ami végül is, ne volna megszerezhető, mert még lia meglevő képességünket meghaladja is, a szükséges képesség nem megszerezhetetlen."

(Shaw)

„Okosan nevelni csak példamutatással lehet — ha más nem segít elrettentő példával."

(Einstein) /

,.A gyermekek megtanulják nagyon tisztelni a tudományt, de a tudást elvont figurának, látják, aki a tankönyvekben tenyészik. nem pedig mellettük az iskolapadban nő fel."

(Selye János)

„A természet minden nemzedékre más-más oldalával hat nevelőleg és fejlesztöleg."

(Rilke)

„Az agy tohonya állat, és rákap arra, ami üresen vagy csaknem dolog nélkül hagyja, nehogy más nehezebb munkát végeztessünk vele."

(Németh László)

(Összeállította: V. M.)

K. Gy.

tárnái laszló Némaságod lobban

DR. KORDÉ IMRE TANÁR EMLÉKÉRE

könyv, mint minden, ami él, meghatározhatatlan. Legalábbis soha senkinek sem sikerült teljes és időtálló meghatározását adni, mert a könyv, nem olyan tárgy, mint a többi. Amikor kézben tartjuk, csak papírt tartunk: a könyv valahol máshol van. De mégis csak papírldpo/con van; a gondolat önmagában, a nyomtatott szó segítsége nélkül nem hozhatna létre könyvet. A könyv „olvasógép”, de sohasem használhatjuk gépiesen. Egy könyvet eladnak, megvásárolnák, kicserélnek, de nem kezelhetik úgy, mint bármely más árut, mert egyszerre többszörös és egyetlen, megszámlálhatatlan és pótolhatatlan.” (Robert Esvarpit: A könyv forradalma.)

A pótolhatatlan könyvet köszöntjük most, és vele együtt természetesen az olvasó embert, aki nélkül a könyv lepecsételt (íjtó, válasz nélkül hagyott hívójel, tengerfenékre süllyedt kincseshajó, amelyben az emberi értetem értékei vesznek az ismeretlenség iszapos homályába.

Polcaink ismerős és a könyvesboltokban várakozó, még ismeretlen könyveket köszöntjük, kötetek százezreit, melyek ismereteink kimeríthetetlen utánpótlásáról gondoskodnak és megajándékoznak bénünkét., a tájékozódás biztonságával, a szellemi űrrepülés izgalmával, a szép szavak élvezetével és a nemesítő gondolatok életízesítő fűszerével.

Hányszor fordult már elő, hogy felütötünk egy könyvet és gazdagabbak lettünk egy felismeréssel?! A kérdés talán rég bennünk várakozott, feszült, de kellett valaki, aki helyettünk is kimondja, leírja, és megválaszolja, valósággal kihámozza érzéseink és sejtéseink kusza szövevényéből a tapogatódzva keresett és hirtelen megvilágosodó bizonyosságot. ■

A könyvekkel soha sem lehet teljesen betelni soha senki sem mondhatja, hogy ö már eleget 'olvasott. Az irodalom kimeríthetetlen korsó, bármilyen sűrűn töltögetünk belőle, a tartalmát soha sem leszünk képesek az utolsó cseppig felhajtani, de minden kötetnyi korty szétárad bennünk, mint az eső a földeken, vagy a tűz áldásos melege a testünkben.

Észre sem vesszük sokszor, hogyan változtatnak meg bennünket olvasmányaink. Szépnek látjuk azt, ami mellett azelőtt közömbösen elmentünk, könnyebben teszünk különbséget jó és rossz, követendő és hamis ideálok között, felfedezzük a hajszálrepedéseket a tegnapi, tegnapelőtti és még régebbi előítéletek nyomasztó falán.. Minél többet olvasunk, annál messzebbre látunk, annál tisztábban hallunk és annál többet értünk meg önmagunkból, a bennünket körülvevő világból. Ezért sem mindegy, hogy mennyit és főként mit olvasunk.

„Mutasd a barátodat, és megmondom, ki vagy” — olvastam valahol ezt a mondást, amelyet így módosítanék: „Mutasd a könyveidet, és megmondom, ki vagy!” A könyv pontosan olyan megbízható értékmérő mint a barátság. A gondolatok magjait csak az hinti el a saját lakásában, csak az képes „összeköltözni” Petőfivel, Arany Jánossal, Móricz Zsigmonddal, Kosztolányival, József Attilával, a hazai és a külföldi, a klasszikussá magasodott és a jelenből kimagasló írók, drámaírók, költők és gondolkodók műveivel, aki többre vágyik felszínes kapcsolatoknál, kétes értékű élvezeteknél. Aki ma többre kíváncsi, mint tegnap, s akit a holnap sem talál készületlenül, lemaradva, befalazva, a maga összkomfortos, ám esetleg nagyon is beszűkült világában.

És ezzel kapcsolatban talán nem ártana szétoszlatni egy félreértést. A könyv, az olvasás igénye valóban értékmérő, de már rég nem a társadalom bizonyos „kiválasztott” csoportjainak tüntetőén megkülönböztető előjoga. Magam is személyesen ismerek jól kereső, önmagukat igen nagyra tartó, fontos tisztséget betöltő embereket — diplomás is akad közöttük, —, akiknek semmi sem drága, ha divatos ruháról, luxus berendezési tárgyakról van szó, de könyvre tíz forintot is sajnálnak havonta. És ismerek kispénzű munkásokat, idős falusi embereket, akik meglett fejjel és ebben a társadalmi rendszerben tanulták meg a betűvetést, de a házikönyvtárukat bárki megirigyelhetné.

Tegnap még a nyomtatott sorokat is nehezen betűzgették, ma már élni sem tudnának könyvek nélkül. Üzemi újságíró koromban hányszor állítottak meg, sokszor anyagi gondokkal küzdő szövőnők, hogy könyvekről kérdezősködjenek! Mit volna érdemes megvenniük, elolvasniuk, hogy többet tudjanak mondani egymásnak é.s egymásról a közhelyeknél? Meg kell mondani, hogy a könnyeztetően érzelmes, irodalmilag nem is a legértékesebb kötetek mellől startoltak, de a lelkes buzdítás, az evés közben növekvő étvágy és finomodó ízlés megtette a magáét: nagyobb részük ma már igényesen válogat, és nemcsak a szép- irodalomra, hanem az ismeret- terjesztő müvekre is „vevő”.

Nap mint nap tanúi lehetünk a könyvekhez való ragaszkodás nem egyszer megható eseteinek. Ki ne emlékeznék például a fel- szabadulás utáni könyvterjesztés közkatonáira az Olcsó Könyvtár puhafedelü, filléres köteteire? A nagy műveket népszerűsítették szerény kivitelben, de hozzáférhető áron. Még a legszegényebb falusi ember sem sajnálta értük

a három forintot, s belőlük ffUöltötte össze élete legelső házikönyvtárát. Most pedig, amikor ugyanezek a könyvek díszes kötésben is ott sorakoznak a polcain, nem tud megválni a megkopott, elnyűtt . régi füzetektől, nincs szíve kidobni őket, ugyanúgy ragaszkodik hozzájuk, mint a drágább, szebb, tartósabb kötésű újakhoz.

A könyv ünnepén jólesik leírni, hogy a tudás hajdani kisemmizettjei megszámlálhatatlanul sok könyvvel is gazdagabbak lettek, tavaly indult négyezer példányról a Magyar Remekírók sorozata, de az érdeklődés miatt 13 ezerre kellett megemelni a példányszámot. Így is elkelt az utolsó darabig, pedig nem éppen olcsó vétel.

Miközben a felnőtt lakosság jelentős része most leli legnagyobb örömét a szép és értékes könyvek gyűjtésében, máris növekszik, jelentkezik másfajta igényeivel az a generáció, aki falja a betűt, de nem őrizgeti a könyvet. A fiatalság — nemcsak nálunk, hanem a világon mindenütt — a zsebkönyvek híve, mert ezeket bárhová magukkal vihetik.

Nagy utat tett meg a könyv, az i, e. 1. évezred elejétől napjainkig, a legelső könyvnek tekinthető papirusztekercstől a „konzervkötetekig”. Számolnunk kell a legújabb olvasói igények jelentkezésével is, viszont az sem elhanyagolandó, hogy van még adósságunk a múltból, van még mit törlesztgetnünk. A Központi Statisztikai Hivatal adatai sze- \rint a 10 éves és ennél idősebb lakosságnak 56 százaléka olvas könyvet. A 15—24 éves korcso- I portban 100 fiatal közül 96 olvas, a legidősebbek közül azonban a lakosság egynegyede egyáltalán nem vesz a kezébe könyvet. Egy reprezentatív felmérés szerint a családok 48 százalékában egyetlen könyv sincs ott, ahol a családfő iskolai végzettsége alacsonyabb, mint az általános iskola 8 osztálya. Az iskolai végzettségnek megfelelően alakul a könyvvásárlás is. Az általános iskola 8 osztályánál kevesebbet végzetteknek 37 százaléka vásárol könyvet, a 8 osztályt végzettek 59 százaléka, az érettségizetteknek és az egyetemet, főiskolát végzetteknek 85—86 százaléka.

A könyvek már nagyon sok emberben felébresztették a tanulás vágyát, de még több azok száma, akiknek előbb tanulni, fejlődni kell, hogy megtalálják az utat a könyvtárakig, 'könyvesboltokig. A magyar szocialista könyvkiadás két évtized alatt évszázadok mulasztását pótolta, most már csak arra van szükség, hogy mindenki egyformán kivegye a maga jussát a szellemi javaknak ebből a hatalmas vagyonából.

, Mert a könyvek között lehet válogatni, lehet gyűjteni őket és olvasás után esetleg megválni tőlük, csak egyet nem lehet: könyvek nélkül élni!...

Vadas Zsuzsa

EGY KÖNYVHETI KÖTETRŐL

Raffai Sarolta:

Raffai Sarolta Morzsahegyek című kisregényét elsőnek Bács- Kiskun irodalmi. ■ tudományos és művészeti folyóirata, a Forrás kö- V.ölte csaknem teljes terjedelemben. A mű most könyvalakban is megjelent az idei ünnepi könyvhétre. A borítólap ne tévesszen meg senkit, sokkal mélyebb és drámaibb igazságokról szólnak a szereplők, vallanak a cselekedetek, mint azt a montázsból ránézésre sejteni lehet.

A kulcsmondot még a kisregény elején megfogalmazódik, amikor a Fiú (Ambrus Péter „su- hanc és ipari tanuló”) belopakodik a kórházba, hogy találkozhasson a halálán levő apjával, akihez érthető okokból nem engedték oda az orvosok, s az anyja. A viszontlátásból most is csak annyi lesz, hogy a kórteremben megpillanthat egy idegenné vált férfit, akiről meg kell kérdeznie: 0 az7 Ebben a részben szerepel:

„Lehetséges, hogy Apa is csupán egyetlen hangya volt a bolyban? Ha ez lehetséges, minden lehetséges. És minden hiábavaló.

Kissé nagyobb morzsát cipelt a többinél, kissé gyakrabban fordult, kissé sebesebben járt Ennyi az egész. A természet rendje fölborul. valami rendellenesnek ad helyet, a többi pedig már törvényszerű .. ”, Majd később visz- szarímel erre egy elkesededett hangulat kifejezése:

„Apa értelmetlen elvesztén lázadnia kellett. A mindennapok, vagy bárki által rárótt feladatok jogosságát is tagadni — tagadni

Morzsahegyek

mindent. A hangyák szorgalmát.

A morzsák csipegetését, cipelését.”

Az apa meghal, a külvilág bizonytalan körvonalakat ölt. A Fiúnak nincs olyan támpontja, ahol megvethetné a lábát. A hivatalos besorolás szerint értelmiségi családból származik, és — miután kimaradt a gimnáziumból — egy autószerelő műhelybe kerül. Szakmunkástanuló társai nem fogadják maguk közé, a Tanfőnök nevelés helyett uralkodik az „ifjoncok” fölött. Meg kell találnia a helyét — önállóan, segítség nélkül. Ugratásokon, erőpróbákon. kudarcokon és félelmeken át hajtja az akarat: ki kell bírni. A férfivá érés egyik mai próbatétele ez. Biztonságot az otthon és a szerelem nyújthatna Az anya gyászol, majd egy újabb kapcsolat van alakulóban. A lányhoz biztosabbnak látszó érzelmek kapcsolják. Végül, a legváratlanabb és legkegyetlenebb módon, épp Eszter megcsúfolásával áll bosszút Sisak, a Fiú ellen szövetkezett triumvirátus főnöke — a könnyen összezavarodó Törpe és az alamuszi Sutyi közreműködésével. A leszámolás után a Fiú ugyanabban a kórházban tér eszméletre, ahol az apja feküdt. De megszűnik a bizonytalansága, Ambrús Péter másodszorra születik meg. most már igazán:

„Az új. ismeretlen csöndnek színe nincs, viliózni képtelen, befogadja a testet módszeresen, kényelmes biztonsággal, már-már visszaverhetetlenül. Azután nem vonszolja tovább, meg sem emeli. torpan, s várakozik.

Szigorúan, eltökélten vár.”

Jól felépített, egyre drámaibbá fokozódó a történet, amelyet az alakok tulajdonságai visznek tovább és tovább. Mindez nem mese. megtörtént alapja volt, ami még szigorúbban, öngyilkossággal ért véget. A szereplők természetesen tipizáltak, s írói-költői képzelet kellett az életre keltésükhöz. A zsarnoki, hivatalnok egyéniségű és módszerű Tanfőnökre viszont annyira haragszik Ráffai, hogy valamivel több maradt rrffeg belőle s szólamaiból a kisregényben, mint ahogy a jellemek egyensúlya megkívánta volna. Az indulat önmagában érthető. Mérhetetlen gyűlöletre érdemes az, aki visszaél a hatalmával, aki az élet gyönyörű hivatása, a nevelés helyett rettegésben tartja a kezére bízott fiatalokat és azok családját is.

Kamaszból felnőtté és munkás- emberré válás, tágabb üzemi környezet és kisebb közösségek, hatalom és pedagógia, visszaélések és igazságszolgáltatás, kisvárosi környezet és aprólékos megfigyelések — a Kalocsán élő írónő most ' sem visszakozott semlegesebb vizekre. Ezt érdekes módon kifejezi a prózai kötetek címadása is. Az emlékezetes Egy- szál magam és a Rugósoron után most a Morzsahegyek is szóösz- szetételből alakult ki. ami — akár akaratlanul — érzékelteti mind a stiláris, mind pedig a tartalmi tömörségre. következetességre- irányuló törekvést.

Halász Ferenc