Petőfi Népe, 1974. május (29. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-28 / 122. szám

1974. május 28. • PETŐFI NÉPE • I NYELVŐR Mennyi a „legalább egy alkalom”? FILMJEGYZET Életünk legszebb napja A nyelvművelő irodalomnak mind több híve van. Eredmények is határozottan mutatkoznak. De hogy mennyire szükséges a to- ' vábbi rendszeres tisztogatási munka, arról a most felsorolandó fogalmazási hibák is meggyőz­hetnek bennünket. Baj-e a gazdaságos termésszer­kezet kialakítása? Baj-e valami­lyen üzemben a géppark moder­nizálása? Természetesen nem, sőt, nagyon is kívánatos. De lás­suk, hogy vélekedik erről az az újságíró, akinek egy mondatát most idézzük. „A gazdaságos ter­mésszerkezet kialakítása, a gép­park modernizálása és az ezek­hez hasonló bajok orvoslása per­sze nem csupán a vállalatok el­határozásán múlik.” Rosszhisze­műséggel nem vádolhatjuk a mondat megfogalmazóját, mert hiszen csak a gondatlan, felüle­tes fogalmazással fordult visszá­jára a mondanivaló: a baj éppen az, hogy még nem alakították ki a gazdaságos termésszerkezetet, és nem modernizálták a gép­parkot. Az újságírónak éppen ez az aggodalma fordította meg a gondolatot. De mi lenne, ha min­dig az ellenkezőjére kellene gon­dolni annak, amit leírnak. ■ A számolással lenne baj ebben a tavaly júliusban megjelent hír­ben? Hírügynökségek a líbiai el­nök lemondásával, majd annak gyors elutasításával kapcsolatban megjegyezték, hogy „Kadhafi a múltban már legalább egy alka­lommal lemondott, és később mindig visszatért a hatalomra.” (A hír kiemeléssel jelent meg, mintha a fogalmazási hibára hív­ták volna fel a figyelmet.) Mit jelent a legalább egy, ami után a mindig, vagyis a több alkalom következik? Ha a mindigre gon­dolunk, akkor a legalább egy alkalom helyett nemegyszer, többször, ismételten, esetleg több alkalommá lenne a helyénvaló. Benjamin Zuckermann, a marylandi1 egyetem és Patrick Palmer, a chi­cagói egyetem csillagászai 1813-ban rádióteleszkóppal sorra tanulmányoz­ták a Földünkhöz legközelebb eső 500 naprendszert, amelyeken „értel­mes életet” feltételeztek, de „nyomát sem találták”. Valószínűleg idegenből rosszul fordított mondatról van szó. Ezt a tévé hírmagyarázójától hallott mondatot pedig — „ismét egyszer meg akarják próbálni a lehetet­lent” — a német wieder einmal tükörfordítása teszi magyartalan­ná. Magyarul így lenne: Űjra meg akarják próbálni a lehetet­lent. Örökké baj van a vonatkozó névmásokkal. Állandóan vissza­térő téma, pedig már Kosztolá- nyiék is határozottan küzdöttek ellene. A vonatkozó névmás visz- szafelé utal, tehát a mellékmon­dat élőzményt, előldejűséget fe­jez ki. Pl.: Elütötte az autó a szabálytalanul közlekedő gyalo­gost, aki a kórházban meghalt. Helyesen: Meghalt a kórházban az a gyalogos, akit az autó el­ütött. Ezért mosolyogtatott meg ez a sportrovatban olvasott mondat: „Csütörtökön a csatárokkal kü­lön foglalkozott az edző, akik a cselezést és a kapura lövést gya­korolták.” Miért zavarta őket? — írtam sietve a tudósítás mellé. Igen, miért is zavarta Őket, hi­szen maguktól is nagyon haszno­san edzettek a következő mérkő­zésre. Egy szépséghibája is van a mondatnak, az, hogy a főmon­dat végén van az alany, így az edző, akik kapcsolat először na­gyon furcsának tetszik, ha nem zavarja is a megértést. Szabato- sabb így lett volna: Csütörtökön az edző külön foglalkozott a csa­tárokkal, akik... Ez a kapcso­lat félreérthetetlen. Sajnos, mi nagyon sokszor el­hanyagoljuk ezt a pontos egyez­tetést, olyankor is, amikor félre­értés származhat belőle. A fran­cia nyelvben például kötelező, hogy a vonatkozó névmás az után a főnév után álljon, amelyre vonatkozik. Ilyenkor még a köte­lező kötött szórendet is meg kell változtatni. Kiss István Frank Drake professzor, az ame­rikai-szovjet OZMA-terv felelős ve­zetőinek egyike úgy véli: csaknem egymillió ilyen naprendszert kellene végigvizsgálni ahhoz, hogy egyetlen műszaki civilizációt is találjanak. Ez lesz a legközelebbi „Kiklopsz” vál­lalkozás feladata. A marvlandbeli Catonsvi lie­ben, 1968. május 17-én tiltako­zásul a vietnami háború ellen, kilenc katolikus ellenálló na­palmmal elégette a város katonai nyilvántartásának kartonjait. Ve­zetőjük, Daniel Berrigan atya és fivére, az ugyancsak pap Philip volt. A furcsa ellenállás résztve­vőinek pere a maga idejében ugyanúgy lázba hozta Amerikát, mint Angela Davisé. Erről a per­ről írt színdarabot Daniel atya, „A cantosville-i kilencek pere” — címmel, s ez a darab elevene­dik meg mögt, a filmvásznon. Szokatlan film, pontosabban nem is film, abban az értelem­ben, amit mozin értünk. Egy zárt körű tárgyalást látunk, ami emlékeztet ugyan a bírósági pe­reket nagy sikerrel feldolgozó ré­gebbi, amerikai filmekre, mégis egészen más. Itt nincsenek hatá­sos fordulatok, szónoki bravúrok, látványos összecsapások: mintha Amerika lelkiismerete szólalna meg, félénken, tisztán, megindí- tóan és szinte már naivul be­csületesen. Kilenc ember áll elénk, hogy láthatatlan tanúként bennünket is megidézzen egy kü­lönös perhez. Kilenc ember. Ki­lenc amerikai. Kilenc katolikus. Nem azért kerültek szembe a törvénnyel, mert megátalkodott felforgatók, bőrükben meg nem férő forrófeiűek. nem tartoznak azok közé sem. akik már felis­merték a fennálló rendszer tart­hatatlanságát és azt alapjaiban szeretnék megdönteni. Ezek az emberek egytől-egyig békés, egy­szerű polgárok akik szinte tud- tukon kívül kavartak ..forradalmi forgószelet”, holott csak azt akar­ták, hogy megtisztítsák a háborús erőszak szennyeződésétől azt az Amerikát, amiben még a vádlot­tak padján is hittek. Messziről jutottak el idáig is. Csak akkor kezdtek el kételkedni az amerikai demokrácia „jóságában”, amikor a saját szemükkel látták, milyen „békés” célokat szolgálnak az amerikai békehadtestek Latin- Amerikában. miiven irtózatos pusztítást visznek véghez az ame­rikai bombázók Vietnamban. Dá­niel atya éppen Hanoi óvóhelyein, nők és gyermekek között értette meg: „Ahhoz, hogy meghallják a hangomat, mee kell szegnem a törvényt.’’ Amit láttak, az elég volt, hogy megértsék: nem hallgathatnak •tovább. Nem nézhetik tétlenül, hogy a világ csak a rossz, torzult vonásait ismerje meg ennek a de­mokráciának. Összegyűjtötték te­hát azoknak a fiataloknak a kar­tonjait, akiket hamarosan behív­tak volna indokínai szolgálatra és felgyújtották a maguk készítette napalmmal. Napalmmal, ami „le- törölhetetlen és elolthatatlan”. Bűncselekmény vádiával kerül­tek a bíróság elé. de a tárgyaló­teremben még hittek abban, ha őszintén elmondják, mi indította őket tettük elkövetésére, megér­tésre lelnek. Hittek abban, hogy mások — elsősorban a bírák és az esküdtek — lelkiismerete is annyira erős és tiszta, mint az övék. A film ott ér véget, hogy az esküdtek egyöntetűen bűnösnek mondják ki mind a kilencüket, a valóságban azonban még ennél is könyörtelenebb folytatás várt rá­juk. hiszen meghurcoltatásuk nem ért véget a bírósági ítélettel. A valóságban szembe kellett néz­niük, most már illúziók nélkül, azzal a társadalommal amelyben büntetlenül gyilkolhatnak a faj­üldözők. de bűnnek, törvénysér­tésnek számít az. ha valaki maga­sabb törvények, a saját ember­sége parancsának engedelmeske­dik. De ez már egv másik film té­mája. Ebből a filmből az minden­esetre kiderül, hogy sok minden nyugtalanítja napjainkban az amerikai társadalom becsületesen érző és gondolkodó tagjait. Igaz, hosszú út vezet a pusztán morális indítékoktól a nyíltan vállalat tör­vénysértésig, s még hosszabb a lelkiismeret lázadásától a tudatos politikai állásfoglalásig, ami sza­kadatlan harcot jelent és teljes leszámolást mindazzal, amiben a film szereplői még reménykedtek. Nekünk mégis felkavaró él­mény a velük való találkozás. Annak ellenére, hogy a vádlottak­nál „felkészültebbek” vagyunk. Tudjuk, hogy erkölcsi drámájuk valójában Politikai dráma, hogy nemcsak a hagyományos ameri­kai morállal ütköztek össze, ha­nem magával, a más népek el­nyomására alapozott kapitalista társadalommal és ebben a menet­ben feltétlenül kiütik azt, aki az igazságra, emberi jogokra hivat­kozik. Azt viszont már nem lehet sem . letagadni, sem eltitkolni, hogy voltak, vannak s lesznek emberek, akik készek megvere­kedni az igazságért. Velük talál­kozni, még így. áttételes formá­ban kitűnő színészek tolmácsolá­sában is megrendítően szép él­mény V. Zs. GONDOSKODJON családjáról, magáról 1 Lépjen be a BIZTOSÍTÁSI ÉS ÖNSEGÉLYEZŐ CSOPORTBA! A csoportos élet- és baleset-biztosítás CSÉB 30 000 forintos életbiztosítást, 100 000 forintos baleset- biztosítást, gyógyintézeti ápolás térítést és egyéb kedvezményeket nyújt a csoporttagoknak Havidíj 40 forint Felvilágosítást nyújtanak az üzemi és vállalati meg­bízottak, az Állami Biztosító városi és járási fiókjai. Hiába keresték ötszáz naprendszerben Nagy színészek, emlékezetes alakítások Színháztörténeti kiállítás Budapesten • Somlay Artúr Thornton Wilder darabjá­ban, A mi kis városunkban. Pethes Imrének, a régi Nemzeti Színház nagyhírű művészé­nek öltözőjében va­gyunk. A fogason függ Cyrano-jelme- ze, az asztalon a nagyorrú lovag szín­padi gittorra, festé­kek. A kibővített szí­nészmúzeum egyik részletét idéztük az olvasó elé. Huszon­két évvel ezelőtt ala­pították a Bajor Gizi Emlékmúzeumot, melynek közvetlen szomszédságában most egy megürült lakás helyiségeiből alakítottak ki újabb bemutatótermeket. A színháztörténeti ál­landó kiállítás Kos- suth-díjas kiváló művésznőnk, Gobbi Hilda kezdeményező készségét, lelkesedé­sét, energiáját dicsé­ri. Felhívása nyo­mán színészek és színházi műszakiak társadalmi munkában vállalták a berende­zést; színházaink, élükön a Nem­zeti Színházzal és a Vígszínház­zal értékes tárgyakat, csillárokat, függönyöket bocsátottak a kiál­lítás rendelkezésére. Az összegyűjtött bútorok, jel­mezek, kellékek, fényképek, ira­tok, emléktárgyak a híres ma­gyar színészegyéniségek művészi és emberi vonásait mutatják be. Az egyik szobában láthatjuk Somlay Artúr kancellárjelmezét, amelyet az Ármány és szerelem című Schiller-tragédiában viselt. Egy nagyméretű képen Tímár Jó­zsef utolsó, fájdalmas szerepé­• Rajnai Gábor és Gombaszögi Frida egy hires Bruckner-da- rabban, az Angliai Erzsébet­ben, amelyet 1932-ben játszot­tak a Vígszínházban. ben, Az ügynök halálában, a kép mellett az ügynök zakója és tás­kája. Uray Tivadar emléktárgyait tartalmazza az egyik vitrin. Ár­vább Sugár Károlynak, a legna­gyobb magyar epizodistának a mikroszkópja, mellette Csortos Gyula kedvenc karosszéke és a Liliom előadásain viselt emléke­zetes csíkos trikója. Törzs Jenő felejthetetlen arcmása Kar- lovszky Bertalan ecsetjét dicséri, Bartos Gyula jubileumi ezüst vá­zája — kedves emlékek, melyek elénk idézik a felejthetetlen, nagyszerű alakításokat á Adám: ödry Árpád. A (elvé­tel a Tragédia l»al-es nemze­ti színházbeli előadásán ké­szült. (6.) Tudja, ahogy megközelí­tettük a fúrótornyot, gumicsiz­mában és vízhatlan köpenyben, a fejünkön bányászsisakkal, egy­szerre meghűlt bennünk a vér. Pedig a torony aljában ugyan­csak forró volt a levegő a fel­törő víztől is, meg a látványától is! Micsoda erő szabadult ki a kezünk közül, atyaúristen! Ál­landóan úgy éreztük, hogy a kö­vetkező pillanatban szétveti az egész tornyot, a föld megnyílik alattuk, s mindenestől elnyel ben­nünket. A cső sírt a nagy erőfe­szítésben, de nem engedett. El­képzelheti, milyen munkát végez­tünk mi ott. Nem részletezem, ezt nyilván elmondták magának. En azt akarom elmondani, hogy bennem mi ment végbe attól kezdve. Akár hiszi, akár nem: a legfeszültebb pillanatokban, ami­kor minden kis mozdulatra ügyel­ni kellett, amikor már nem tud­tuk, hogy a forró szennyes lé, vagy az izzadság marj.a az ar­cunkat — bennem akkor is foly­ton a feltámadt emlékek kava-, rogtak. Zsuzsával a kollégiumban is­merkedtem meg. Odahaza egyet­len gyerek voltam, anyám szü­lésznő, és mindenáron orvost akart belőlem nevelni, de nem vettek fel az egyetemre, hát ad­dig járt Ponciustól Pilátusig, amíg az ápolóképzőre sikerült bejut­nom. Így kerültem a kollégium­ba. Anyámnak az volt a terve, hogy utána újra nekiugraszt az egyetemnek, a képzőről talán majd1 sikeresebben. Nekem sem­mi tervem sem volt. Orvos szí­vesen lettem volna, de alapjában véve nekem mindegy volt, hogy mit fogok csinálni. Jól akartam élni. A kollégiumban csak a háló­szobákat különítették el, egyéb­ként egész nap együtt lehettünk a lányokkal. Ott vettem észre először, hogy én milyen „jó va­gyok” a lányoknál. Zsuzsa sem mutatkozott kivé­telnek. Úgy csüngött rajtam es­ténként a klubban, mintha a bálványa lennék. Pedig többet tudott nálam, vagyis őszintébben igyekezett tanulni. De talán épp az én könnyedségemet szomjaz­ta. Nehéz bor szódát kíván. Zsu­zsa árvalány volt, úgy küzdötte fel magát az ápolónőképzőig, s állandóan tele volt aggodalom­mal. Vérévé vált a szorgalom, többre törekvés. Gondolom, jól­esett neki egy kicsit lazítani ve­lem. Már az első hetekben igen jóba lettünk. Hanem jóba lettem én ott másokkal is, és ahol so­kan kínálkoznának, ott egyvala­kivel nehéz kezdeni valamit. Én hát azok közé soroltam Zsuzsát, akikről azt tartottam, hogy csak az alkalom hiányzik hozzájuk. Félre ne értsen! Nem olcsó kalandokkal akarom én itt untat­ni. Azt akarom, hogy megértse: milyen emlékekből táplálkozott az az érzés, amely ott a fúró­torony alján feltört belőlem. Olyan messziről tört fel és olyan erővel, akárcsak a föld mélyéből a forró víz. Sötétedésig dolgoz­tunk annak a forró víznek a zu- hatagában. Sikerült a legfonto­sabb- alkatrészeket leszerelnünk. Nagy értékeket mentettünk meg ezzel, csakhogy az igazi érték, a gáz továbbra is szabadon szö­kött a levegőbe, a szennyes lé­vel együtt. Látja, a természet is néha mennyire könnyelmű! No, szóval, bealkonyodott már, amikor elvonultunk a fúrótorony alól. Elképzelheti, milyen lát­ványt nyújtottunk. A libalegelőn úgy vettek körül bennünket, mint. ha egyenest a pokolból jöttünk volna. — Mosakodjanak le’ — mond­ta a tröszt főmérnöke. — Nem sok értelme lesz — mondta a harmadik brigadéros. — Amott sem járnak különbül. Az időközben összesereglett harmadik brigád ugyanis, csat­lakozva az elsőhöz, már ásta a csatornát. Mert csatornát kellett ásni. A víz hihetetlen gyorsaság­gal gyülemlett a bakhátak kö­zött, s elsősorban a faluszéli há­zakat fenyegette, de félő volt, hogy az országutat is átlépi, el­önti a legelőt, s onnan megint- csak veszélyezteti a falut. Még- előbb, persze, a mi felvonulási terepünket Mindenképpen el kel­lett vezetni, hiszen mindenkép­pen nehezítette a fúrótorony megközelítését A libalegelőn túl nemrég épí­tettek egy csatornát, a belvizek lecsapolására, abba szándékoz­tunk kötni a mi csatornánkat, amit ilyenformán a legelőn ke­resztül kellett megásni. Az or­szágút átvágása csak a legvé­gén következhetett. A kocsik úgy sorakoztak fel a legelőn, hogy reflektorfényükben egész éjsza­ka dolgozhassunk. Az ellensé­gemnek se kívánnám azt az éj­szakát. — Legalább fújják ki magu­kat! — mondta a főmérnök. Jól tudta, mit végeztünk a fúróto­rony . aljában. De le se mosakodtunk, ki se fújtuk magunkat. Hogyan is te­hettek volna ilyet az apostolod?! Azonnal folytattuk a munkát, csak most csákánnyal, lapáttal. Közben .azonban történt valami. — Nem ennének előbb? —jött oda Zsuzsa. Kezében már ott volt Tóth néni szatyorja, tele a bolt­ban vásárolt élelemmel. S aztán hozzátette: — Hoztam kettőjüknek. — Hagyjon most bennünket! — csattant fel Flóri, tőle szokatlan ingerültséggel. — Látja, - hogy mibe keveredtünk — pattogott tovább. — Minek ácsorog itt? Menjen és vacsorázzon meg egye­dül. — És maguk? — makacsko- dott Zsuzsa. — Mivelünk ne törődjön! Majd eszünk, ha hozzájutunk. Tehát jól hallottam délután. Csakugyan magázzák egymást. Az én fülemnek ez még fur­csább volt, mint Flóri szokatlan ingerültsége. Osztogatták már a szerszámokat, de Zsuzsa csak nem tágított. — Legalább egy falatot egye­nek! — könyörgött. Ettől a kutya-szolgálattól én is ingerült lettem. Meggondolatla­nul odaszóltam: — A brigádvezető elvtárs nem ér rá, értsd meg! Abban a pillanatban észrevet­tem a baklövést. De már késő volt, kiszaladt a számon. Flóri magázása mellett különösen fel­tűnt, hogy én letegeztem Zsuzsát. Éreztem, hogy az apostolok te­kintete döbbenten tapad rám. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents