Petőfi Népe, 1974. április (29. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-14 / 87. szám
MŰVELŐDÉS • IRODAI O M • M Ü V S 7. E T • ÍR O DA Lő M g«j§§ff| Megroppanjak az Ízületek néha — de semmiség az, semmiség: talpunk alá fordul a föld, az áldott, a biztonságos, újra és újra meghőkölő talpaink alá. Azért csak elbotladozunk. Szövevény-sorok, sorsok a nyomunkban: megszoktuk már. Hozzáedződtünk régen. S ha tündökölni, élni kezdenek a semmitmondó, lapuló szavacskák, visszafogott kiáltások, azért csak elbotladozunk — a legközelebbi árnyék hűvöséig, odáig újra, elbotladozunk újra és újra — panaszra nincs ok, semmi ok. Cjra és újra semmi ok. Semmi — semmi ok. Panaszra — semmi. Semmi ok. Kiss Atlil»: Múzsa. Költészet napja 1974 Ba;ni3=ÉEi=iH=iH=iu=iÉi=t=i=iíi:i*i:Eiü;fiiuaH=iÉi-im)=iaaaánu3MíÉiMa;i=i=KiMmEniM3=i:Ei=i=iaa=i:is=i; RAFFAl SAROLTA Azért csak elbotladozunk a semmitmondó, lapuló szavacskák, visszafogott kiáltások jelentéktelen macskakövein — azért csak elbotladozunk. Panaszra nincs ok — semmi ok. Másodperc: a lapon száraz a tinta. Sz'árazkék, piros, szárazfekete, eltökélten kék, megkövültén zöld — lombos piros, befülledt fekete. BUDA FERENC Élünk hát, élünk, elődül s örökösül. Arcra az arc, sors a sorsra kormokkal ráüszkösül. Halálra egymást emésztve, kifosztva, lélek lágy húsát csontig leostorozva élünk, hát élünk. Hol vagy, te múltbeli, tiszta, te mondhatatlan, megfoghatatlan, hol vagy! Szív zakatol, ki-kihagy, kopik a csigolyaporc, szerveink szétromolnak. Hol vagy te, hol vagy? Csonklábbal, csupasz tenyéren csúsznék utánad, világ széléről zokogva visszakiáltanálak! Ropognak, rogyadoznak a térdek, a váltak. Kő lüktet köröskörül, közömbös, idegen élettelen égitestek keringve közrefognak. Beomlott pincében vergődünk, legalján romjainknak. HATVANI DÁNIEL Mi lüktet mégis... Füstölgő aknavetőcsövek, tél. Drótok között füttyöng a semmi. Glória-rács, villanyfény-börtön — álmom falait kapargatom. Hová megyünk, ha nincs hová menni? Lélekre permetező szesz, kék láng. Csak a magány sokkja az enyém. Nincs rothadás, hibernált élmények sorakoznak az évek számozott polcán s csak a számon zúzmarásodik a remény. Már . csak 'a rögök dörögnek a lét műanyag-tetőzetén, e tökéletesen szigetelt fény kalitkában a ráció pólusai között nem csap át a fekete villám: hörgő indulatom, késeid kísértetem. Mi lüktet mégis ujjaimban? Míg vágyam térképeit rajzolgatom, hártyafalán az ereknek lerakódnak a halál trombózis-kristályai s 'támad a bíbor Üdére, kiirthatatlan hatalom. Mert nincs párnázott oltalom, ha sorsom trónján a parázs felizzani vágyik; tűzevő veszély, véres kard, vezess ki a végtelen térségek cellájából a rácsokat tépő szabadságig! TÁRNÁI LÁSZLÓ Juhász Gyula Ütök szélmarta keresztfán Mit mondhatnék rólatok még Tisza-parti hársfák Lehulltak a levelek Tomiban szivem se fürdik „szent tavaszban” nincs többé nyár Mint régen ablakod alatt Anna hegedű se szól már Nézd Ellovagolt százharminchárom katonám mind ellovagolt fekete köpenyben Barátaim Dőltek tárnamély sírba véres-ünneplőben Ülök szélmarta keresztfán Rámomol a csend Furcsa változás veszem halotti■ ingem készülök örök-feltámadásra BALLAI BÉLA Ősz felé a parkban Olvasd a verseket, melyet régen együtt olvastatok, I s úgy érzed, nagy éji folyó hátán fekszel, fölötted és a mélyben csillagok. Visz a folyó, part már sehol, s vár a csillag tálán sötét: a tenger. Ülj le a parkban, ahol régen annyiszor jártatok. Nem emlékek,, nem is bánat — csak az idő.— csak az a hívó távoli harijj — csendes éjféli város neonfényes egén szállnak át ilyen elveszőn, fájón, a láthatatlan vadlibák. VARGA MIHÁLY Éjjel Agyonlapít a csend. Éjszakám faláról a döglött legyek — emlékeim — lehullnak. Ketté hasadnak álmaim. GÁL FARKAS Egyedül Gubbasztok jégsötétben. Ólom-ég nyomja cella-életem. Olyan vagyok most, mint viz a partok nélkül, levegő nélkül a szél; mint az elítéltek, — ha fal mellé lökik őket. Csend A falak felmagasodtak, s társammá szegült, ' mellém ülve a csend. Csonttá fagyott a Nap akár az álmaim... Évek Az évek telnek hangos-hangtalan — s mint szél a nedvet sivár esők után: felszárítják a könnyeket. Átvöröslik Átvöröslik a fák között az alkony a békák buggyanó zenéje száll haját bontja az éj a tompa halmon hanyatt feküdt a rét füvén a nyár. Van-e szebb, mintha este dől a tájra a csönd hajója úszik hangtalan a csillagok az éjszakára várva az égre csüccsennek mindannyian? Padokra ül a gondtalan sötétség magány pusmog a rengő fák alatt vízre hajolva megnézi a képét s szédülve tóba hull a pillanat. Az erdő fölött nagy fejét lehajtva toporzékol a mormogó vihar tigrisként vár a nyíló pillanatra hogy ránk zúduljon villámaival. Majd éjszaka a cseppek dobséavára felébredek és gonddal hallgatom, hogy hajladozva zendül kint cr nyárfa és fény villan az ázott ablakon. GOÓRIMRE Karc-sorozat Petőfi-versekre A PEGAZUSRA Csontos szárairól piros, nagy szívvel bordái között a lótestű Pegazus napot harapni ugrik, teregeti esendő szárnyait, teregeti az égre. A KISKUNSÁGRA . Hazám, hazám, te megmaradsz magasban, mélyben, jegenyezászlóddal, sík földeddel, lengő kalászoddal, jégcsipkés féllegeddel... A SZEPTEMBERRE Havas tető fel-, felszökik a csillagok közé szilerdökkel, fenyvekkél, tölgyesekkel. A völgyben szakajtó virág. A CSÁRDÁRA Sas száll árnyán a rom már pókhálószelid, ablakán mezők s hó ki-, beszállnak, a sas leszáll, a rom ormára száll. A KAKASRA Hajnalt! Költők madara, kakas kiált szabadulást: kerítés élén álló, torkokon túlkiáltó Hajnalmadár. LEZSÁK SÁNDOR Szikkadt tanyák Szikkadt tanyák repedt falára kavargó csöndek térdepelnek mint sápadt tüdőbetegre dögnehéz ördögök Többnapos moeatlan meleget vaksi ablakok őrölnek gyáván s nyirkos szennyétől a gyermek fulladozva felköhög Szép versek A szép verseknek különös hatásuk van. Foglyukká, boldog foglyukká teszik az embert. Am miután a költészet nem egy szolgáltatóipari ágazat, hanem művészet, az- élmények sem adják mindig könnyen magukat, meg kell küzdeni a birtokbavételért. A befogadó készülékeken is akad korszerűsíteni való. amikor a mai alkotásokkal találkozunk. Megesik, hogy érdesnek, furcsának tűnik a fogalmazás, de ebben — jó művek esetén — legkevésbé maga a költő a vétkes. A költészet napja alkalmával épp egy József Attilától származó idézet kívánkozik ide, az elméleti írásokból. A Bartókkal foglalkozó tanulmány vázlatában jegyezte föl: „A konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál.” A lényegbevágó megállapítás nem csupán a zenére, hanem áltaíában a művészetekre és a költészetre is vonatkozik. Nem elvont fogalmakkal, hanem konkrétan, a kimondással és kifejezéssel igyekeznek elrendezni a környező világot a „Szép versek” legújabb gyűjteményének darabjai is. A kötet évek óta, hagyományosan. a költészet napjára jelenik meg, és mindig az elmúlt esztendő körképét tárja fel a legsikerültebbnek érzett művek közreadásával. Öröm kézbevenni a tavalyi év termésének legjavát, még ha a szerkesztői rosta működése bizonyos esetekben vitatható is. De itt van az őrt álló Illyés Gyula, az elfáradt küzdőtársakért szót emelő Garai Gábor, a szómágus Weöres Sándor és az utánozhatatlanul spontán Ladányi Mihály, ismét felfedezhetjük' magunknak Simon Lajost. A képekben tobzódó Juhász Ferencet sírni haüjuk egy árva hajnalon. A-pályatárs Nagy Lászlót pedig többek között az a műve képviseli, amely Berki Viola kiskunfélegyházi kiállítására jelent meg sokszorosított kézirat formájában. A hetykekeserű Baranyi Ferenc arról a környezetről beszél, azokról a típusokról ír, ahol és akik között bizony rosszul érzi magát a „közösségi , (idegen szóval: kommugüs&g) költő”. A nála is keményebb hangvételű Soós Zoltánt viszont azokról — a hajóépítő munkásokról —■ szól szeretettel, akikhez visszatérve mindig I hazatalál. A témák igen széles kört rajzolnak ki. Szó esik például „a Holdra szállóK - majdnem testetlen csodájáfel”, vagy az ónzöld réteken folyó munkáról. Az orvosnő-költő Beney Zsuzsa egy almában látja meg a Földgolyót — piros tüzeivel, tompa-zöld folyóival és óceánjaival. Buda Ferenc és Raffai Sarolta pedig a változó emberi lélek mélyebb rétegeibe piUant. az első kötetes fiataloktól az élő klasszikusokig sok. mindenkit- félsorakoztató kötettel egyikben jelent meg a pályakezdők antológiája, amely egy Babits Mihály-idézetet visel a címlapon: „Ne mondj le semmiről”. A gyűjtemény a korábbi antológiák, a Költők egymásközt és a Magunk kenyerén sorozatát folytatja. Az utóbbi évek kiadványai egyre kevesebb költőt szerepeltetnek, ami viszont nem jelenti azt, hogy a mennyiségi csökkenéssel határozottabb - minőségi javulás következett volna be. Sőt, érdekes színek és kifejezésmódok hiányoznak, amelyek korábban megvoltak. Az viszont igaz, hogy a „Ne mondj le semmiről” alkotóira sokkal .inkább jellemző az új keresése, a valami más akarása. Akkor is így van ez, ha a most felsorakoztatott pályakezdők a kezdet és a készület nyilvánvaló jeleit mutatják. A maguk hangját keresve szinte általános a tagadás, a természetesnél már-már gyakrabban fordulnak elő a nem és a nincs szavak. A világ dolgainak elrendezése helyett többen inkább a rendezetlenség állapotához térnek vissza — vállalva azt is. hogy az írások a „szövegek és dokumentumok” színvonalán maradnak. A „fiatal” költőnők és költők próbára teszik a szavak teherbírását, formabontó megoldásokkal kísérleteznek az „Unt szabályok” helyett. A két kötet — mindezek figyelembevételével — a költészet szerves folyamatát szemlélteti. A „Szép versek” alkotói mutatják be például a pálya kezdetén állókat, a „Ne mondi/ íe semmiről” című antológiában. A fiatal Banos János ugyanakkor az idősebb, sokak által példaképnek választott Pilinszky Jánosnak ajánlja egyik versét, ö pedig József Attila előtt hajt fejet: Te: bakája a' mindenségnek. Én: kadettja valami másnak. Odaadnám tiszti kesztyűmet cserébe a bakaruhának. Halász Ferenc f
