Petőfi Népe, 1974. április (29. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-21 / 92. szám

MŰVELŐDÉS • ÍROD ALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM •MŰVÉSZET

Zentai Pál: Szerelem

Toldalagi Pál:

TAVASZTÓL ŐSZIG

A kígyótestű ucca tékerőzik.

Szelíd a levegő,

akár az anyacsók. Tavasztól őszig macskaszagú a háztető s mind fényesebb az ég és mind nagyobb az éjszaka

zátonyaira futott csillagok vad sugara.

Az álmodó időnként megremeg.

Hajnal felé

érezhető egy tiszta lehelet, amely a földeké,

a völgyeké. Egész tavasztól őszig, nem tudva, hogy

mért fúj a szél, a nap mért lángol, mért esőzik, a világ mért ragyog.

Major Tamás József Attilát szaval

Hangjától megmelegszik a bögre a Mama kezében. Frissen mosott lepedők suhognak, kuncog a krajcár, dübörög a föld a vasba öltözött munkásosztály alatt. Különös érzékenységgel talál rá a József Attila-versek sajátos hangszíneire, őt hallgatva egyszeriben látjuk is, amiről a költő Irt és a színész beszél. Csepeli munkások mesélték, hogy ők egyszerre ismerték meg József Attilát és Major Tamást. Tőle hallották először a költő verseit. Neki köszönhetik, hogy rátaláltak, megértették és szívükbe zárták. Hálásak is. az „égő szemű” embernek, mert akkor régen, a felszabadulás után csak így nevezték.

Azóta eltelt csaknem 30 esztendő. De az a Major Tamás, aki azóta annyi szereppel, rendezéssel, meghökkentő színházi újítással kavart elismerést és tiltakozást. ünneplő, vagy botrányos vihart maga körül, ma is, változatlanul a régi „égő szemű”. Tekintetének érdeklődő, gonoszkodó, barátságos, elutasító, incselkedő, meghatódó lobbanásait lehetetlen józan takaréklángra állítani, vagy előkelő közönnyé homályosítani. A szeme beszél, jelzéseket ad le, játszik, fontos dolgokat közöl akkor is, amikor hallgat. Sem a tekintetén sem pedig a megújulásra mindig kész művészetén nem fogott az idő.

— Az öregség nem az életkortól függ — szólal meg derűsen, tűnődve —, hanem attól, hogy megmerevedtek-e a nézeteim, tudok-e még valami újat adni, vagy sem. Tudok-e játszani? Mert a művészet játék, akkor is, ha a legrettenetesebb dolgokat közli. A művészetben a legmegrázóbb dolgok ábrázolása is — annak, aki ábrázol — játék. De a szerző is játszhat a saját formáival, kifejezőeszközeivel. Itt van például József Attila humora, erről alig tesznek említést, pedig nagyszerű humora volt. Sőt gyakran akkor írta legjátékosabb formában a verseit, amikor kíméletlenül támadt valamit.

Szempillantás alatt teli az öltöző a költő osztályharcos humorával. A Farsangi lakodalom minden szava a népi játékok bálványromboló vigasságától hangos: „Tőke és Fasizmus jegyesek / Minden külön értesítés helyett. / Kuka kakukk mekegett/kis göndör domb röfögött / mosoly szállt az égre / s a kiázott fák töve i sárga foggal röhögött / a lakzi hírére. Lám, lám.”

— Lám, lám. Ugye, hogyan tudott játszani, és nemcsak vasba öltöztette a verseit, hanem ördögűző. értelemköszörülő iróniába is?í

Szereti József Attilát. Mint a Ki mit tud? zsűriéinöke sokszor ■S egész ország szeme láttára el- érzékenyült, ha valamelyik versenyző rátalált egy József Attila vers sajátos hangulatára. Az is előfordult, hogy egy látszólag kidolgozottabb előadást kevesebbre értékelt. Ilyenkor még azzal is megvádolták, hogy kivételezett. nem vette komolyan a- tisztségét, játszott.

— Mondtam már — csillog vidáman a tekintete —, a művészet játék, amit halálos komolyan kell játszani. Az emberek nagy része azt hiszi, hogy aki uépen meg tudja rágni a szavakat, az már jó szavaló. Nálam viszont igen rosszul szerepel az is, aki vét a tiszta, szép magyar beszéd ellen, de az is, aki nem érti meg a vers, a költő mondanivalójának a lényegét. Egy József Attila-verset nem szépen, iskolázottan kell elszavalni, elcsilingelni a szavakat sorban, egymás után, hanem annak robbanni kell, vagy simogatni, lázi tani, vagy suttogni, szóval élni, hatni kell annak a versnek. Ez pedig csak akkor fordul relő, ha a szavaknak vérévé'vált a vers. teljesen azonosult a költő gondolat- világával, nem betanult valamit, hanem átélt, nem utánzotl senkit, hanem önmagát adta hozzá a vershez. Ez a legtöbb, amit egy szavalótói elvárhatunk.

Jó volna, ha mindenki így mérné egy-egy szavalat értékét!

— Akkor is lennének nézeteltérések. Olyan nincs, ami mindenkinek egyformán tetszik. Az emberek fülében ott vannak még azok a hangok, amelyeket fiatal korában megkedvelt.

Azokat kívánja újból hallani, felidézni, pedig a művészetben nincs megállás. Egyszer azt kérdezték tőlem, hogy mit szólna ehhez Ódry Árpád? Azt válaszoltam. hogy erre nem tudok határozottan felelni, de azt tudom, hogy amikor Ódry Árpád Ady- verseket szavalt, akkor egészen más hangon szólalt meg, mint az őt megelőző generációk. Viszont, ha ma élne és visszahallgatná a lemezeit, egészen biztosan változtatna az előadásmódján. A művészetben nincsenek örök törvények, másképp lélegzünk ma, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt, más a világ körülöttünk és ha nem tudunk odafigyelni az újra, abban a pillanatban megöregszünk. b

Mi a titka? Egyfolytában, változatlanul a változásra törekszik. Ma már József Attilát is másként „közvetít”, mint harminc évvel ezelőtt. Akkor kiabálni, dörömbölni, mozgósítani kellett a verseknek, hogy megnyíljanak a szívek és az emberek megértsék átérezzék és teljesítsék történelmi küldetésüket. Ma pedig a „hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében”, meghitt közelségben melegítenek, tanítanak, okosan-' vezetnek;’ határozottan mutatnak ■; még ■ előbbre) a, költő . szavai. Előttünk járnak, s hogy követni tudjuk értelmüket, abban sokat tehetnek a verseket a mi korúnk hullámhosszára hangoló előadóművészek.

Akiknek hangjától megmelegszik a bögre a Mama kezében. Frissen mosott lepedők suhognak, kuncog a krajcár, dübörög a föld a vasba öltözött munkásosztály alatt és elnémulnak az emberek. József Attila szól hozzájuk. Major Tamás hangján...

Vadas Zsuzsa

Táncsics Mihály

születésének százhetvenötödik ^évfordulójára

Elsőnek Petőfi Sándor állított emléket róla — még életében, 1848 márciusában írta: „Nem elég... most föl Budára, Ott egy író fogva van. Mert nemzetének javára czélzott munkáiban”.

Közel száz éven át nem is tudtak róla sokkal többet, minthogy 1848. március 15-én a felkelt pes„ ti nép a márciusi ifjak vezetésével kiszabadította börtönéből Táncsics Mihályt, az akkor 49 esztendős írót.

Telkes jobbágy fia, a Veszprém megyei Ácsteszéren született, 1799. április 21-én. a hét életben maradt (anyja 13 gyermeknek adott életet) testvér közül a középső volt.

„Paraszt-anya szülte” — idézte származását Ady és szármasása egyben egy életre szóló elkötelezettséget is jelképezte. A jobbágysors, majd a maga választotta céhlegénység (takácsinas, majd segéd) a feudális világ minden gyötrelmét alapvető élményként véste egész életébe.

Nehéz küzdelmek árán tanul, elvégzi a tanítóképzőt, Kecskeméten járt gimnáziumba, majd az egyetemet látogatja, nevelős- ködik (egy ideig Bács megyében is), bejárta Nyugat-Európát, Angliát, Franciaországot, Németországot, közelről látja a polgári társadalmat. Tanultsága és munkája révén kiemelkedik ugyan osztályából, de egész élete során hű marad a „munkásnéphez”, ahogy ő a dolgozókat egységesen nevezi.

Először 1847-ben csukják börtönbe Ekkor már az ellenzék egyik ismert alakja. Elfogatásá- nak közvetlen kiváltó oka „Sajtó- szabadságról nézetei egy rabnak” című röpirata. Vizsgálati fogsága során az ügyész 10 éves sáncmunkára való indoklást fogalmaz, a röpiratban — a vádló szerint — „alperesnek abbeli vétkes szándéka ömlik el, hogy országlási rendszerünk feldúlásával, a személy és vagyonbeli jogok egyenlőség! elve terjesztessék.

A forradalom és szabadságharc hónapjaiban minden energiáját a köz, a nemzeti egység- ügyének szenteli, de olyan neihzeti egységet hirdet, amelyben a parasztság politikaHag^-ést gazdaságilag egyenrangú.félflNemcsak a béke-, párttal, de Kossuthtal is szembekerül. 1848. április 2-án jelenik meg szerkesztésében az első magyar néplap, a Munkások Újsága. A lap élén a mottó, amely egyben program is: „A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik”.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc vereséget szenvedett, a polgári átalakulás folyamata a jobbágyság felszabadulásával mégis megkezdődött. A jobbágyság megszűnt, de a parasztság nagy tömegei föld nélkül maradtak.

Táncsicsot is halálra ítélte a Habsburg-szoldateszka, Kossuthtal együtt akasztották fel „jelképesen”. Hét évig bujkált, saját otthonában Pesten egy földalatti üregben. S közben írt, dolgozott. Nem adta fel a világnézeti harcot, miközben az akasztófa fenyegette, éhezett, nyomor- gott. Ekkor, 1851-ben írja „Mik a vörös republikánusok és mit akarnak?” című röpiratát, ebben határozott forradalmi demokrata követeléseket fogalmaz meg. Egyik főszervezője az 1860-as március 15-i tüntetésnek, de még előtte egy nappal letartóztatják. Az ügyész halált kér rá, tizenöt 'esztendőt kapott. A kiegyezéssel meghirdetett amnesztia visszaadja szabadságát. Hatvannyolc éves és csaknem teljesen vak, de a harcot eszméiért tovább folytatja.

1869. január 2-án jelenik meg új lapja, az Arany Trombita első száma. Márciusban az orosházai kerület képviselőjének választja, s rögtön utána ismét bevonul a fogházba, egy hónapot ül sajtóvétség miatt.

A politikai küzdelmek középpontjában a meddő közjogi harc került, a 48-asök és 67-esek táborát egyaránt a dzsentmik vezetik De már szerveződik az új, a társadalmi átalakulást valóban igénylők arcvonala, élén a szocialista eszmékkel vértezett szervezett munkásokkal.

Táncsics már a harmincas években megismerkedett az utópista szocialista tanokkal, és kezdettől fogva rokonszenwel kísérte a szocialista mozgalmat.

Nyolcvanegy éves, amikor még cikkeket ír a Népszavába, a szocialisták lapjába. 1880 húsvétján, Föltámadás című cikkében a Népszava agitátorok gárdájának élére állva írja:

„A föltámadást ti fogjátok eszközölni, megteremteni munkás barátaim, mert létezhetik-e a nagy természetben más biztos talaj, mint a munka, a munkásság!...”

Személye állandó felkiáltójel a. hajdani 48-asok tábora előtt. 1881 március 13-án így ír róla a Népszava i szerkesztője, az egyetlen, hű- küzdőtó rv Kászonyj Dániel«) „a költő, kit akikor diadallal kiszabadítottunk, most 82 éves aggastyán, nélkülözések közt tölti agg napjait”. Egy év múlva ismét — 1882. január 12-én: „Szegény, szegény öreg ember, a kinek csak az a vétke van, hogy még mindig itt él közöttünk!” Majd hozzáfűzi: „Meglehet, hogy a késő utókor oly költséges mauzóleumot fog neki felállítani, melynek ára egész életére elég lett volna”. 1884-ben halt meg.

M. L.

ÖRVÖS LAJOS

A fekete lány

A

z eső olyan vékony, ferde csíkokat rajzol a levegőbe, ahogy jobbára csak a regények lapjain. A Le Tréport felé i-utó vonat meglehetősen üres, és én egy főúri mozdulattal gyújtok rá egy Pécaté-ra. Ez a legolcsóbb francia cigaretta, valódi nevén Parisienne, csak a népnyelv- nevezi Pécate-nak. Sötétkék ünnepi öltönyöm viselem, Marcelle, a menyasszonyom ugyancsak sötétkék ünneplőjét. Csakúgy vakít fehér ingblúza, oly erősen elüt sötét kreol arcocskájától. Marcelle fekete lány, egyesek azt mondják rá néger, de ő megtanított rá, hogy ezt úgy kell mondani, fekete. Mint ahogy van szőke, meg barna is. Meleg barna szeme kiragyog gyönyörű arcocskájából a duzzadt, formás száját egy másodpercre számhoz érinti. Kint az ablakon át ferdén futnak az eső csíkjai, s én boldog vagyok.

Két hete kérdeztem tőle, hogy eljön-e velem Magyarországra, ha lejár egyetemi ösztöndíjam, s ezen nagyon elgondolkozott. Nem is válaszolt rá. Mert szülei ugyan a francia Antillákról jöttek Párizsba, de ő a diáknegyedben született már, és nem is igen lépett ki még Párizsból. Úgyhogy, amikor szólásra nyitotta száját, az nemcsak az én kezdő idege- nés kiejtésemtől ütött el. de még a franciák közt is bizonyos néma tiszteletet váltott ki. Ha pedig nem szólt semmit, csak rám szorította másodpercekre a száját, olyan furcsa érzésem támadt, mintha nem is a földön járnék. Ilyen boldog csak egy sovány kis ösztöndíjas lehet, kinek nagy barna haja, — nem dávatból, de az ember akkoriban a háború után nem járhatott sűrűn a borbélyhoz — ráhull a homlokára, s kicsit eltakarja jobb szemét is; legalább nem látszik mindig az a fénylő öröm a szemében.

Szombat-vasárnapra szerettünk volna eljutni a Párizstól 120 km- re északra fekvő Amiens városkába. De én annyit beszéltem útközben, s Marcelle olyan figyelmesen nézett rám nagy barna szemével, hogy elvétettük az állomást és túlfutottunk Amiens- en.

— Hát itt nem jár a kalauz? — kérdeztem ijedten.

— Persze, hogy nem! — felelte Marcelle. — Megváltod a jegyed és leszállsz i ott, ahová szól. Az állomáson veszik el aztán a jegyedet.

— Dehát akkor észreveszik, hogy túlrpentünk a, célon ...

— Persze, hogy észreveszik. De talán nincs minden állomáson jcgyellenőrzés, — mormolta Marcelle —- majd ott szállunk le.

\yfarcelle dolgozó lány volt,

f''•* én ösztöndíjas, és kitalálható, hogy nem a tengerpartra szándékoztunk utazni. Dehát a sors akarata kifürkészhetetlen és valahány állomásra befutott velünk a vonat, mindenütt megpillantottuk a jegyellenőrző személyt.

— A következő állomáson

mégis csak le kell szállnunk — tört ki belőlem a rémült elhatározás, hiszen befutunk a tengerbe. És Le Tréport különben is város már a La Manche-csatorna partján, ott nyilvánvalóan ellenőrzik a jegyeket.

Á

llomás következett és Marcelle azt találta ki. hogy majd az állomással szemben levő oldalon szálunk le. Amikor befutott a vonat, le is ugrottunk, s egy fás sétányon át nagy ló- karámba kerültünk. Két ló meg is érezte az idegen szagot és nyerítve szaladt felénk.

— Hó“ — szólítottam meg magyarul, s megveregettem felénk nyújtott nyakát. E szót és e si- mogatást a ló megértette. Marcelle álmélkodva nézett rám, hogy így meg tudtam szelídíteni a lovat. De ennél többet nem is tudtam, sárrá kértem Marcelle-t énekeljen az úton francia dalokat, ne fogjon senki gyanút, hogy netán idegenek vagyunk. Mert azt elfelejtettem, hogy Marcelle bőre úgyis elárulja, hogy nem egy magyar ösztöndíjas pár siet az országúton a tengerpart felé. De mert ő is elfeledkezett, erről, hisz neki sem akadt még ilyen kalandja, hát nótára gyújtott. S egy-egy parasztember, aki hallotta az út mentén, maga is jókedvvel mosolygott a vidám, ünneplőbe öltözött fiatalokra, habár én úgy hallgattam, mint a csuka.

Így érkeztünk meg Le Tréport- ba, és láttam meg életemben először a tengert. De még lenyűgö- zőbben hatottak rám a tengerparton álló, nagy, fényes szállodák.

— Mibe kerülhet itt egy szoba? — kérdeztem ijedten az én Marcelle-kémet

— Óh, itt nagyon drága... — legyintett — majd tovább; megyünk az első faluba.

És elhagytuk ezt a ragyogó negyedet, s a tengerrel mentünk tovább a partmenti úton. Az első faluban aztán kerestünk egy olcsó szállást, és találtunk is egy kavicsszedő családnál, amely halászatból és kavicsszedésből élt. összeszedték asákba a tengerparti kavicsot és eladták. Tulajdonképp én is jobban tettem volna, ha elkezdek kavicsot szedni, de oly rövidke volt az időnk, oly hnldogok voltunk, hogy a tengerparton üdülünk, és oly jól festettünk sötétkék ruhánkban és fehér ingünkben, hogy eszünkbe sem jutott két napra kenyérkereset után nézni. Ittunk egy-egy pohár tejet, s azt mondta Marcelle, hogy majd kagylót ebédelünk, az nagyon olcsó és nagyon-nagyon finom. Én még nem ettem kagylót, de amikor láttam, hogy Marcelle olyan jóízűen falatozza, nekem is kedvem támadt rá és csakugyan tömködtem a számba őket. olyan éhes voltam.

És láttam Marcelle-en, hogy rokonlelket lát bennem, mert nem minden külföldi szereti a kagylót, s talán nem is érzett már külföldinek, ahogy kidagadt szemem a nagy nyeldekléstől.

Az eső régen elállt és kisütött a nap. Levetkőztünk fürdőruhára és bemerészkedtünk a víz szélére. Mert már közeledett a dagály, s olyankor ki kell jönni a vízből; ha megnőnek a hullámok, úgy csapkodják a színfalakat, mintha ágyúznának.

Í

gy hát beljebb húzódtunk, s mikor Marcelle újra számhoz érintette duzzadt, formás száját, különös gondolatom támadt.

—- Te Marcelle. maradjunk itt négy napig, olyan szép itt...

Nem láttam csak féloldalt a csillogó tengert, a víztől fénylő fekete színfalakat, Marcelle melegen ragyogó szemét néztem, bársonyosan hamvas bőrét, súgy éreztem, valami nagy, csodálatos tengerbe merülök el.

— Én dolgozom, Louis, én nem maradhatok... Te diák vagy, az más.

— És ha írnál a munkádba, hogy beteg vagy?

— Én nem írhatok. Orvosi igazolvány kell.

— Akkor kérünk egy orvostól.

— Dehát nincs semmi bajom. És a vizsgálat is pénzbe kerül.

— Megmondom, hogy ösztöndíjas vagyok.

— Oh. te kis bolond. Azt nem lehet.

D

e addig rágtam a fülét, olyan vágyódással, hogy mégis beadta derekát, s délután már becsöngettünk egy kis ház ajtaján, ahol orvost jelzett a tábla.

Idős ember jött ki. 0 volt az orvos. Betessékelt, s ott zavartan előadtam, hogy ösztöndíjas magyar diák vagyok, s a menyasszonyom rosszul lett délelőtt a napon. A nap az ő éltető eleme.

Megnézett jól minket, szép sötétkét ruhánkat, tiszta, bizalmat keltő arcunkat, s csak annyit mondott:

— Meg kell vizsgálni! Beléptünk a rendelőbe, engem az ablakhoz állított, s közben beszélgetett Marcell-lel, míg levétette ingét Megvizsgálta, s közben kérdéseket intézett hozzá. De nem annyira a rosszullétről, mint inkább arról, hogyan élünk, én mit tanulok, Marcelle mit dolgozik, s mik a terveink.

Aztán felvétette vele újra az inget, s elővett egy nagy dobozt a szekrényből. Én félősen megkérdeztem, hogy mivel tartozom. Olyan keveset mondott, hogy magam is elcsodálkoztam, s szégyenlősen kiszámoltam az aprópénzt. 0 pedig így szólt:

— Nincs komoly baj, de négy napi pihenő mindenesetre szükséges. Ezt meg is írom a munkahelyének. Ebben a dobozban meg vitaminos csokoládé van. Háromszor-négyszer-ötször is ehet belőle egy kockát naponta, ettől helyrejön. Ha pedig túl erős a nap, a vőlegényének is adhat belőle. És átnyújtotta a doboz csokoládét, amely sokkal többe került volna, mint az egész tiszteletdíja és nagy hálálkodásunk közben az ajtóig kísért.

Marcelle kint megjegyezte, hogy ennél jobbat is kitalálhattam volna, minthogy a napon rosszul lett, de mégis elégedett volt velem, mégis tetszett valami benne, amit kitaláltam, s kicsit hosszabban nyomta duzzadt, formás száját a számra.

Este pedig különös dolog tanúja voltam. A kis falusi szobába húzódtunk már vissza, s én le is feküdtem. 0 pedig egy zacskót vett elő, s afféle külföldi aprópénzeket rakott az asztalra. Ezt azoktól a külföldi diáktártól kapta, akiken segített, amikor a diáknegyedbe érkeztek hazájukból, hogy ott tanuljanak. Vagy húsz darab rézpénze volt, amelynek egy részét már kivonták a forgalomból is. Ez volt egyetlen szerzeménye. Nagyon szerette, mindegyikhez valami kis emlék fűzte. Mindegyikért egy diákot segített meg.

S akkor elővette zsebkendőjét, s törölgetni, fényesíteni kezdte a pénzdarabokat. Én nem szóltam, de lélegzetem is majdhogy elállt a boldogságtól, s talán a szemem is megnedvesedett.

VT arcelle nem szólt semmit, de ebből tudtam meg, hogy eljön velem haza Magyar» országra. Már az útra készülődött.