Petőfi Népe, 1974. március (29. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-10 / 58. szám

\1 Ü VELÖDÉS • IRODALOM • MŰ V É SZ ET • IRODALOM • MŰVÉSZET F ábiánné bal kezében me­reven tartotta a levelet, jobb kezével a térdére vett, nyitott táskájában motozott — Mindjárt.. A mindjárt el­olvasom — mondta, csak a szemüvegemet... Gyakorlottan nyúlt a táska egyik sarkába, de mert ott nem találta amit keresett, fokozódó nyugtalansággal, s két kézzel ku­tatott a rekeszekben. — Csak nem hagytam otthon? — felemelte a fejét és kicsit zavartan mosolygott rá barát­nőjére. — Rossz érzés, ha nincs velem... egészen megbénít, mint­ha a látásomat veszítettem vol­na el... Pedig mennyire szeret­ném elolvasni a Pista levelét. A táska fölé hajolt és most már ideges kapkodással túrt a kulcsok, fésűk, szépítőszerék, ap­ró kis tárgyak közé. — Hagyd már abba! Ha nincs, hát nincs! — szólalt meg foj­tott ingerültséggel az ura. — Nem olyan fontos, majd Anni felolvassa nekünk, mit írt a fia. Igaz? — Persze, persze! — helyeselt gyorsan, udvarias készséggel a háziasszony. — Előbb is eszem­be juthatott volna. Persze, hogy felolvasom. Szabad, Mártám? Valami anyagtalan, de mégis jól érzékelhető feszültséget érzett a levegőben. Bocsánatkérő mo­sollyal elvette Fábiánnétől a le­velet és azonnal olvasni kezdte. „Drága szüleim! Már két nap­ja, hogy megérkeztem. Ne hara­gudjatok, amiért csak most ül­tem le az asztalhoz, hogy írjak nek­tek, de annyi új benyomás...” Fábián, míg a levél szövegét hallgatta, a feleségére nézett, aki változatlanul úgy ült, mint ab­ban a pillanatban, amikor ő rá­szólt, hogy hagyja abba a szem­üvege keresését. A félig zárt tás­kában még mindig benné voltak az újjal, fejét a figyelem moz­dulatával barátnője felé fordí­totta, de ő jól látta, hogy a csu- kottszájú, kicsit fájdalmas mo­solyt, amivel elnéz az olvasó nő feje fölött, nem a levél szavai merevítették az arcára. „Ha hátradőlne, árnyék vetőd­ne rá, s nem látszanának any- nyira az apró ráncok a szeme körül — gondolta a férfi. — Meg a nyakán sem. Miért nem ügyel erre?” Az asszony ebben a pillanat­ban megrándult. A merev, ku­tató tekintet megzavarta, mint­ha valaki, egy idegen rányitott volna fürdés, vagy vétkezés köz­ben, s hideg, kegyetlenül bíráló szemmel méregetné tetőtől tal­pig. Önkéntelenül a hajához nyúlt, és ellenőrző tenyérrel meg­érintette, eligazgatta a halánté­kánál és hátul, a tarkója fölött. „... mert csak most örülök igazán ennek a kiküldetésnek" — dongott Anni hangja a füle kö­rül. „A képzelet mindig mást mu­tat az embernek, mint a valóság, Most nemcsak a szakmai lehető­ségekre utalok, más, szubjevtív vonatkozásban is annyi minden­féle tárul fel és nyílik ki ...” „Milyen szép volt” — gondol­ta Fábián. Az imént rajtakapot­tén elfordult a feleségétől, de most a hang, amire csak udva­riasságból figyelt, s ami éppen azt-mondta, hogy „más, szub-, jektív vonatkozásban is annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki” ismét az asszony felé húzta a pillantását. Az most már hát­radőlt, testével még kissé hát­rább is tolta a fotelt, mintha el akarna merülni a ráboruló ár­nyékban, amiből csak a szőkesé­ge fénylett elő. „Milyen szép volt. Milyen na­gyon szép volt” — gondolta az ura. Nem elérzékenyülten, inkább csak öreg, kihasználásra való fi­gura lenne egy friss érzelmeket és cselekvő testet kereső fiatal nő szemében, múlt és jövő, sőt je­len nélkül. Hiszen nem lehetne megismételni a volt érzéseket és kábulatokat. És fel lehetne még újra lobbantani a hajdan volt emberi reményeket? Igazán és valójában nem. És éppen ez az aminek a tudata és súlya... „Ügy érzem több leszek, he­lyesebben csak ezután leszek iga­zán én, ezután teljesedik ki az egyéniségem é^ az életem.” „Ezután teljesedik ki...” Az asszony végighúzta ujjait az arcán. Könnyedén és óvatosan, Bihari Klára A szemüveg keserűen és haraggal, mint aki éppen az elmúlt ép és hibátlan szépség elmúlása miatt érzi be­csapottnak magát. Akkor régen a haját még nem kellett fes­teni és a szemealja sem volt rán­cos és nem buggyant meg árnyé­kosán. Persze, ez azért követke­zett be olyan hamar, mért na­gyon finom volt a bőre, nagyon érzékeny és ezért rosszul állta az évek támadásait. Az ellentét hajdani és mai külseje között azért tűnik fel élesen. A csú­nya, vagy mindennapi arcon ke­vésbé vehető észre a változás. „Annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki...” — A szavak ott motoszkáltak emlékezetében a to­vább olvasott szöveg és tudatá­nak felszíne alatt. „Mi tárulhat még fel és mi nyühat ki?” — gondolta. A keserűség, a múlt mélyéből érkező másfajta érzés­sel párosult, ami, mint egy or­vul kilőtt nyíl szúrt szívébe. A mérge elviselhetetlenül édes volt, egy pillanatra átsajdult testén-lelkén. Igen, a fiatalság lehetőségei... A keresés, vára­kozás, az új kinyilatkoztatás örö­me, a tünékeny- boldogság és bol­dogtalanság. Ez mór nincs és nem is lesz -többé. Megint a feleségé­re nézett és megint haraggal, mint aki tulajdon eltorzított arc­vonásait szemléli egy-egy repe­désekkel átszántott, makacsul előtte álló, s míjr el nem távolít­ható tükörben. Csakugyan nem távolítható el? Talán. De meny­nyi minden köti hozzá, mennyi szál szakadna ki vele élete gyö­kérzetéből! Bolondság és bűn er­re még gondolni is. Mi maradna meg őbelőle egy ilyen csonkoló műtét után? Elfogta a jeges ré­mület. Nem is a válás felködlő lehetősége ijesztette meg. hanem az a bizonyosság, hogy tönkre­menne bele. De ha nem, akkor is hogy lehetőleg ne érintse a hor­padásokat, s mindazt, amit meg- változottnak érzett, s amit aka­rata és rémülete ellenére szün­telenül alakított az idő. Alig ész­revehetően, mint amikor egy ház falát téglánként hordja el, bont­ja le .a könyörtelen, alattomos el­lenség. Kiteljesedés! Hiszen már megvolt, már része volt benne a győzelem, a „mindig így ma­rad” nagyszerű és símivalóan ostoba kísérőzenéjével. De akkor, amikor ez a diadal áthatotta, még nem nyíltak meg belül a múlandóság, a pusztulás előér- zetének mélységei, amelyeknek partján olykor olyan fagyasztó, végleges magányban szédelég, mintha senkije sem lenne és nem is lett volna sohasem. Az urára pillantott, a tiltott cselekedetek borzongásával. S tudta, azért így, mert a magány­nak ez az érzése nem vallható be, még a tekihtetével sem közöl­hető. S önmagának sem mond­hatja meg világosan. Ez azt je­lentené, hogy minden erőfeszítés hiábavaló volt az eltelt, közös évtizedek alatt, az élet végső sza­kaszát . egyedül kell végigcsinál­ni, akár hajdan a születést, és majd egyszer a halált. Nem, nem! At kell ugrani a mélységeken, s nem engedni a vacogtató vonzás­nak, a tehetetlenné tévő, erőt, életvágyat megsemmisítő szédü­letnek. — Felesleges volt olyan sokáig keresni a szemüvegedet — mond­ta Fábián, amikor már odalenn az utcán karonfogva mentek az autóbuszmegálló felé. Hangján ismét átütött a fojtott ingerült­ség. — Miért? Miért? — kérdezte az asszony. Ösztöneivel már ré­gen tudta a választ, s a szíve meg­rándult. — Az a lázas kutatás a táskád­ban ... Miért kellett azt Anniék- nak látni, hogy... — Hogy már nem tudok szem­üveg nélkül... De hiszen lega­lább tizenöt éve, hogy azzal ol­vasok ... És te most kezded res­tellni ... Mert ez annak a jele számodra, hogy én már... ■ — Bolondság! Hogy restelle­ném ... — mondta mesterkélt nevetéssel, zavartan az ura. — De igen, igen. Ezt így még soha... A hangja elfulladt. Nemcsak a szája fehéredéit el és kezdett reszketni, hanem a lelke is. Mi­féle. összetartozásukat és közös életüket szaggató, omlasztó fo­lyamat lehet az, miféle remény­telen, de kínzó vágy másfajta emberi lehetőségek után, ami ezt a dúlt, elnyomhatatlan miértet még az utcán is kimondatta az urával! Karja kicsúszott a férő karja alól. Oldalról ránézett any- nyira ismert arcára, amin az utóbbi időben állandósult a fe­szült, szenvedő kifejezés, mint belül a megállíthatatlan romlás­nak, pusztulásnak az az érzése, ami előidézte. Az asszonyból brutálisan tört fel a gondolat, mint a fájdalom, ami felszínre lökte: — Hát mit képzelsz, te az vagy, olyan vagy. amilyen voltál? A hajad ritkulása, a ráncaid, a sze­med, szád sarkában, a nyakadon, a két kezeden ... Azok csak a tükörben és csak a magad szá­mára láthatók? Az állad alatt megeresZkedett bőr... a tartásod változása... Az egész világon egyedül csak én tudom letörölni rólad a kopás szaporodó jeleit, mert egyedül az én szemem lát annak és olyannak mégis, mint... Vagy talán éppen ez fáj neked, éppen ez a baj? — Ne haragudj — szólalt meg az ura és mintha roppant távol­ságon nyúlt volna át, megfogta a felesége könyökét — én csak azért... mert hiú vagyok rád. És nem akarom, hogy mások... Némán várakoztak a megálló­nál és némán szálltak fel a befutó autóbuszra. Már nem kaptak ülőhelyet. A peronon álltak, ve­lük szemben fiatal, szinte gyer­meki párocska kapaszkodott ösz- sze. Minden zökkenőnél egymás­ra kacagtak, friss készséggel, s hosszan, mintha végtelen tarta­lékból pazarolnának. Együtt ráz­kódtak a kocsival, szándékosán felerősítve a ritmust, valami tárgytalan és éppen ezért min­denre kiterjedő boldogsággaL — Ezek még előtte vannak mindennek — ötlött fel az asz- szonyban. — Még csak ezután kezdődik el számukra mindaz, ami... Az urára nézett, mert magán érezte a tekintetét. Mindketten tudták, hogy a párocska ugyan­azt a gondolatot juttatta eszükbe. És egyszerre fordultak félre, mintha valami szégyenletes és titkolnivaló dolgot próbálnának elrejteni egymás elől. Varga Mihály Köszöntő, halk szóval Ha drága terhetek cipelve_ az úttestre félve léptek, mikor ajándékot dugtok az erkélyre tett cipőbe mikuláskor, késő este, ha szappanhab az ékszer elfáradó ujjaitokon mikor fakuló boldogságtok lépdel arra éppen, hogy valamit fületekbe súgjon biztatásul, halkan, mitől kipirul tán az arcotok, s ha az éjféli csöndben volt-napok szép emléke ágyaitokhoz térdepel — szelíd mesékkel altat —, mikor a reggel fáradt testetek behinti furcsa ragyogással, erőt-adóan, akkor gondoljatok hálás szavunkra — íme, itt van — mellyel mindazt megköszönjük, mit felsorolni nem lehetne. Nincstelenek örökösei Mit tudunk a szegénységről? A hónap­szám üres erszényekről, kamrákról, a föld­ről is felcsipegetett morzsák becsületéről mi, akik a kenyeret csak a pörköltek jó, zsíros szaftjában megforgatva szeretjük, vagy, ha ki sem látszik a felvágott alól, s kilószám dobjuk a szemeteskosárba, mert nincs olyan ember, aki ne engedhetné meg magának, hogy naponta friss, fehér kenyeret vegyen. A soha jól nem lakoitság keserves állapotáról egyre kevesebb szó esik. Régen volt. Elmúlt. Azóta felnőtt több generáció, akik az éhség Bevallom, nem is tudok meg- indultsáe nélkül ránézni ezekre a régi, megviselt és szegénységüket ahnyi szép. „átlátszó” ötlettel lep­lező bútordarabokra. Különösen a móringosládákat kedvelem. Iga­zi „kincstárak” voltak ezek, a szépség bősége alatt roskadtak, mindent rájuk pazaroltak, amire csak futotta a két kezükből és képzeletükből. Mostanában ismét nagy divat a népiesre hangolt öltözködés, vagy a hajdani parasztszobák átköltöz­tetése a modem összkomfortba. „Jól mutat egy tarkára festett ke- lengyésláda. a fantáziátlanul le­egyszerűsített bútorok között” —. védik a maguk igazát az új divat hívei azokkal ■ szemben, akik vi­szont azzal érvelnek, hogy a népi bútorokat nem szabad kiszakítani eredeti környezetükből. Mitévő legyek, kire hallgassak? — tűnődtem, amikor megpillan­tottam a testes, koros ládafiát, egy kínjait legfeljebb a fogyókúrázás „jóvoltá­ból” ismerik, de az már eszükbe sem jut, hogy volt idő, amikor nem divatból és fő­ként nem jószántukból koplaltak az embe­rek. Nem volt mit enniök. Nem is kellett vi­gyázni az alakjukra. Fogytak. Elfogytak. Idő előtt. Es mégis, nemcsak az éhségüket hagy­ták ránk, hanem mást is. Azt, amivel sovány vágyaikat lakatták jól: maguk készítette tár­gyakat, a hajdani szegénység egyetlen fény­űzését. nyára anyáról férjhez adott lányá­ra szállt a becses örökség, s az új menyecskének, bizonyára nem futotta új kelengyésládára. Az egykori tulajdonos szegény­ségére sok mindenből lehetett kö­vetkeztetni. A történelem dohos rétegei először a szagokban törtek utat maguknak és vastagon el­árasztották a hatodik emeleti szín­telen-szagtalan, úgynevezett mai. modem lakást. Résnyi ablakok mögé bújtatott szobák áporodott levegőtlensége. sohasem használt, az időtől szétfoszló ágyneműk ke­serű múlandóságszaga, a nyirkos falak örök emlékbe hagyott do­hossága, rosszul szelelő kemencék torokkaparó füstié áradt, zúdult kifelé a fiókokból, mint a szellem a palackból. Aztán felfedeztük, hogy bizony az alsóbb fiókokat már egészen olcsó, silány fából tákolták össze, többre úgy látszik nem futotta az ismerősöm régiséggyűjteményé­ben. Ügy vonzott, mint egy külö­nös, izgalmas arc. éreztem, ren­geteg mondanivalója lenne a szá­momra. ha összemelegednénk, s ideje, alkalma lenne arra, hogy kibeszélje élete összes titkait. Vá­rakozást olvastam le róla és se­gélykérést. Magányos volt, s ha­szontalan. ami minden bizonnyal zavarta. Szúette hátsó lábát böl­csen elrejtve szépnek, kívánatos­nak mutatta magát, s rám mosoly­gott piros tulipánjaival. Bízott bennem. Nem divatból vettem meg. Ér­deklődésből, kíváncsiságból, ro- konszenvből. sajnálatból? — ne­héz volna elemezni az érzést, amely végül is összehozott ben­nünket. A restaurátorral, aki „le­ápolta”, felfrissítette a felirata alapján 100 évesnek vélt öreg jó­szágot. ámulva fedeztük fel. hogy valójában öregebb ennél. Egy év­százada átfestették, amikor bizo­erej ükből. Így is szén volt, bárso­nyos kékre festve, tulipiros tuli­pánok ünneplő vidámságával el­borítva. És milyen megható ákom- bákom betűket véstek a láda fel­nyitható lapjába! A legfontosabb évszámokat: születését, halálét, házasságét és a pontos vagyoni nyilvántartást az évenkénti ter­mésről, megmázsálva. fillérekre átszámítva. Érték volt minden szem búza és minden fillér. Meg­érdemelte, hogy ott kapjon he­lyet. ahol a család életének leg­fontosabb eseményit feljegyezték. Mióta a kelengyésláda beköltö­zött hozzám és kitárulkozott előt­tem, sok mindent másként látok és értékelek. Megtanultam olvasni az elődöket túlélő tárgyakból. Megtanultam, hogy a nincstelenek szerény öröksége nagyon isi gaz­dag hagyaték. Arra figyelmeztet a nap minden percében, hogy az embernek nem szabad elszakadni azoktól, akik előtte jártak és gon­dolnia kell azokra is. áfák majd utána jönnek. Nem szabad csak magunkra gondolnunk, hanem azokra is. akik maid a mi mun­kánk. az általunk teremtett érté­kek örökségét kapják kézhez öt­ven, száz év múlva, vagy még később. A mi vágyaink—szeren­csére — már nemcsak egyetlen ládafiókban ölthetnek testet. Min­denbe béieépülünk. ami velünk, általunk vagy akár néifcfiuinfr történik ebben az országban. A ml felelősségünk — az örökhagyók felelőssége — nagyobb is, mint elődeinké. Mert sokkal nagyobbak a lehetőségeink... Vadas Zsuzsa

Next

/
Thumbnails
Contents