Petőfi Népe, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-10 / 34. szám
M Ü VE LŐ DÉS • IR O DA LOM • M Ű V ÉSZET • IRODALOM »MŰVÉSZET A HÉT INTERJÚJA Örök útitársaink - a klasszikusok A nevető-nevelő színházról A nevetést meg kell becsülni, oly'ritka vendég mostanában a színházak) nézőterén. Hát még, ha a nevetés nemcsak szórakoztat, hanem úgy ragadja nyakon az ismerős fonákságokat, hogy egyúttal bennünket is a markában tart: önvizsgálatra, gondolkodásra késztet. Szakonyi Károly már első darabjában, az Adáshibában is sikeresen kereste és alkalmazta a nevettetve-nevelés színpadi eszközeit, ezt a módszert mélyítette, .tökéletesítette tovább a Hongkongi parókában. Az embernek szinte az az érzése, hogy a Budapesti Katona József Színházban nagy sikerrel futó darab, az Adáshiba folytatása. — Bizonyos fokig annak is lehet tekinteni — hagyja jóvá feltevésemet a szerző, — bár egy tá- gabb társadalmi körben vizsgálja azt, ami az Adáshibában egy kisebb közösségre, a kispolgárokra jellemző. A Hongkongi paróka főhősének már a neve is mulattatóan ellentmondásos: Sas Béni. Egy ma- gasbaszámyaló szó. amelyet visz* szapottyant a földre, a kabaréízű Béni. Jelképnek szánta? — Megpróbáltam már a nevével jellemezni a hősömet. Így jutottam el a bépa sasig, ebből született a Sas Béni. Olyan ember, aki származása és a társadalomban elfoglalt helye szerint nem tekinthető kispolgárnak, ezért is izgatott a kérdés, miért viselkedik mégis úgy, mint a kispolgárok? Miért teszi magát nevetségessé? Pedig Sas Béni tulajdonképpen nem nevetséges figura. Körülötte mindenki jelmezbe bújt, hamis hangon beszél, nem csoda, hogy elveszítette a valóságérzékét. Az író nem menti fel, de megkérdőjelezi. Ügy vettem észre, hogy különös felelősséget érez hőséért, ezért is írta át a miskolci színház bemutatója után a darabot. Azzal, hogy megváltoztatta a befejezést, mintegy lehetőséget adott Sas Béninek, hogy továbbra is a „színen” maradjon, de talán már más emberként. Miért tette ezt? — Soha sem szeretek úgy viselkedni, mint az isten ostora. Tudom, hogy az emberek — a legrendesebbek is — többé-ke- vésbé belekeverednek a dolgokba, nem tudják mindig kivonni magukat a környezetük hatása alól. De, egyszer igenis minden embernek el kell dönteni, hogy mi a fontosabb az életében: az anya• Szakonyi Károly, akit nemrég Gábor, Andor-díjjal tűntettek ki* Foto: Szóé Rozália gi jólét, mint főcél, vagy önmaga kibontakozása? Aki érzékeny füllel figyeli a darabot, rájön: az író nem kizárólag és általában az emberek jóléte ellen beszél. A közösséget félti azoktól, akik összetévesztik magánemberi igényeiket a társadalmi szerepükkel. Jó hasznot húznak abból, hogy ott vannak, ahová a közösség állította őket. Biztosan lesznek, akik) majd nem értenek egyet az éles kritikával. — Ez talán nem is kritika, féltés. A jobb sorsra érdemes emberek magatartásának a féltése. Sas Béni nem csirkefogó, hanem tisztességes ember, aki igenis megtalálná a helyét, ha ráébredne, hogy ő nem elsősorban magánember és vállalná isi ennek a magára találásnak minden kockázatát, súlyát és felelősségét. Ebben a kesernyés, szatirikus játékban az asszonyokat sem kíméli. A dolog iróniája, hogy a feleség és a szerető alig különbözik egymástól, egyformán önzők, felszínesek, egyformán gátlástalan mohósággal habzsolják a jólétet és taszítják egyre mélyebbre Sas Bénit. Ennyire sötéten ítél meg bennünket, nőket? — Csak az ilyen Mara és Ancsi típusokat. Akik azt mondják, hogy most kell megszerezni mindent. amíg lehet. Nyaralót, kocsit, külföldi kiküldetést. Miért festeném szebbre őket, ha egyszer ilyenek. Ilyenek is vannak. Jó volna, ha magukra ismernének és elszégyellnék magukat A Hongkongi paróka telitalálata, a két díszletmunkás. Pathó István és Öze Lajos játsszák fanyar humorral, remekül rátalálva a figura külső és belső ábrázolásának lényegére. Életszaguk van. Sikerük van. Tudomásul veszik a fejleményeket, de nem szólnak bele. Kicsiben, de ők is csak saját magukkal, a saját érdekeikkel vannak elfoglalva. Ezzel mit akart mondani? — A munkásosztályról mindig csak elvárásokban esik szó. Elvárjuk tőlük, hogy álljanak a helyzet magaslatán. A magam részéről azt a veszélyt kívántam érzékeltetni. amit az jelenthet, ha ők sem állnak mindig az elvárások magaslatán. Ez visszafelé is hat. ők is elszigetelődnek, elhúzódnak. hátrább maradnak azoktól, akik velük együtt tudnának igazán magasra jutni. Egy szatírában persze, a dolgok felnagyítottak, kiélezettebbek, de mivel az eredetük reális, a darab még sem válik extrémmé. Arról van szó benne, hogy döntsük el végre. mit akarunk: kizárólag csak jól élni, vagy mindig magasabbra állítva önmagunk erkölcsi, emberi mércéjét, megvalósítani a szocialista társadalom magas rendű eszmei / célkitűzéseit. Miért éppen a Hongkongi parókával illusztráltuk a színház nevelő szerepét, közéleti visszásságaink gyomlálásában? Mert a darabról sokan beszélnek, bizonyos jelenségeket máris „sasbénizmus- ként” emlegetnek a nézők, vagyis hat rájuk a különös játék. Megnevetteti őket. de keresik az okát, az indokát is a nevetésüknek. Lesz, alti pontosan felismeri magát, az eléje tartott színpadi görbe tükörben. Lesz aki csak a szomszédjára ismer, a haragosára, irigyelt munkatársára. Az iskolában sem lehet egyszerre, azonos szinten minden gyereket megtanítani matematikára, magyarra, történelemre. Vannak kitűnők, és mindig lesznek bukott diákok. De ez nem ok árrá, hogy lemondjunk a nevelésükről. Ha pedig a színház a társadalmi nevelés és öntudatra ébresztés iskolája — és én hiszek ebben —. akkor nem mondhatunk le a nevettetve-nevelés fontos feladatáról sem. „A színház játék” — figyelmeztet Peter Brook. Játék, amibe a közönséget is feltétlenül be kell vonni. És ne feledjük el, a jó kedvű együttjátszás élménye mindig maradandóbb, mint az erőszakolt komolyságé, vagy az unalomé. Vadas Zsuzsa Hadd kezdjem egy személyes élménnyel, egy újraélt élménnyel, a Háború és békével. Azt hiszem, olvasottsága és közismertsége vetekszik a magyar klasszikusokéval, Milliók látták a filmfeldolgozásokat is —; tehát valami módon szinte mindenki megközelítette már. Nos, egy estén, néhány hónapja, ismét levettem a polcról a könyvet és találomra felütve elkezdtem olvasni. S ahogy múltak a napok, úgy sodort el minden más olvasmányt! Az ismerős alakok ismét újak lettek. Más, több lett Andrej herceg sorsa és szenvedése, teljesebb Natasa élete, Pierre válsága, az öreg Bokonszkij bölcsessége... Sorolhatnám, miként változtak meg az ismerős szereplők; tárták fel jellemük új tulajdonságait. Nagyon sokan vannak, akikkel hasonló dolog fordul elő. Az olvasó emberek közül a legtöbbel. A nagy klasszikus alkotások minden kornak, s az ember minden életkorában mást és mást mondanak. Fiatalon, az első ismeretség idején a történetre figyelünk jobban, az elbeszélés — ha epikus műről van szó — sodrára, áradására, a cselekményre, a szereplők viselkedésére, a „mi tör- ténik”-re. Később már az íróra, a költőre. Izgatni kezd, miért voltak ilyenek ezek az emberek, miként helyezkedtek el korukban, milyen világ volt az övék, milyen indítékok, törvények mozgatták az akaratukat és a cselekvésüket, milyen erők szabták meg pályájukat. Lassan-lassan magunkévá tesszük a műveket, felfogjuk teljes értelmüket, a művész szándékát, — azt a többletet, ami az alkotást időtállóvá, minden kor számára fontossá, azaz klasszikussá teszi. Mondhatnák: ehhez sok ráérő idő kell. Egy országban, ahol a lakosság túlnyomó többsége a fel- szabadulást követő esztendőkben kezdett el olvasni, korábban nem lévén módja rá, korai szorgalmazni az újraolvasást. Hogy egyelőre még az elolvasásról van szó. Harminc-negyven év — tömeges méretekben — az első ismeretséghez is alig elegendő. Hiszen a kiadók nem győzik megjelentetni, a magyar és a külföldi klasszikusokat új meg új kiadásokban, hogy a most olvasni kezdő rétegek először találkozhassanak velük. Biztató jelek mutatnak arra, hogy a kulturális forradalom alig három évtized alatt roppant eredményeket ért el ezen a téren. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, a Békés, a Veszprém, a Fejér és- a Zala megyei könyvtárak legújabb adatai szerint egybehangzóan azt jelzik, hogy a klasszikusok újraolvasásának dgénye-vá- gya a mai olvasás egyik jellemzője. Természetesen a „részlet- térkép” igen tarka; a grafikon ott mutat emelkedést, hol az olvasás propagandája leleményes és erőteljes. A klasszikusok újraolvasása az igényes önművelés egyik nagyon fontos jele. Sőt: elengedhetetlen velejárója. Sokan vannak — több-kevesebb rendszerességgel olvasó emberek —•, akik el tudnák mondani például Az aranyember, a Különös házasság vagy Az ember tragédiája tartalmát. Kihagyásokkal, hibákkal, félreértésekkel, nyilvánvalóan, de sejtvén-tudván a tárgyat, a történést De mondhatják-e, hogy ismerik ezeket a műveket? Aligha. Hogy azokban a művekben nemcsak a történés a lényeg, hanem a mögöttes tartalom legalább annyira, — azt egyszeri olvasásra, első megismerkedésre nem igen lehet megérteni, felfogni. És sorolhatnánk tovább a világirodalom legismertebb alakjait: Hamletot, Júliát Bovarynét, Don Quijolét Tartuff- öt, Faustot, bármelyiket. Pályájuk, sorsuk ismerete még nem a mű, s nem az író ismerete. A klasszikusok — Szabó Lőrinc összegyűjtött versfordításainak címével élve: örök barátaink. Meglehet, akadnak közöttük olyanok, akiket egy olvasás — esetleg olvasási kísérlet — után nem vesz többé elő az ember, mert távol van az érdeklődésétől, a hajlamától; tartalma nem érinti meg, nem csendül össze a gondolataival, érzelmeivel. Jómagam például Ibsennel vagyok így; olvastam, színházban is néztem néhányszor, mígnem tisztáztam magamban, hogy nem fér el a világomban, s távolról tisztelvén hatalmas értékeit, nem szorgalmazom a találkozást. Más olvasó nyilván más klasszikusokkal van így. De túlnyomó többségben vannak a klasszikusok között azok az írók, művek, akik s amelyek mindenki számára örök élményt jelentenek. A televíziónak hihetetlenül fontos szerepe van a klasszikusokkal való találkozások — az ismételt talákozásbk — szorgalmazásában. S máris vannak roppant eredményei. Lehetetlen vállalkozás volna megkísérelni a „százalékarányos” találgatást: milyen mértékben járultak hozzá a klasszikus művekből készült feldolgozások, átültetések, filmek, sorozatok, ismertetések, tv-játékok — ahhoz, hogy az olvasók, nézők nem kis része ismét „megkívánja” az eredeti alkotásokat. Ilyen felmérést nem lehet csinálni. De azt lehet tudni: a televízió bizonyára a leghatásosabb propagátora a klasz- szíkus műveknek. Nemcsak azzal, hogy a történetükkel ismertet meg milliókat. Elsősorban azonban az igény felébresztésével. Hogy a nézők ismét olvasókká válnak általa. A szórakozó emberből tanuló ember lesz, amint a tv-ben látott élmény hatására leemeli a polcról vagy megvásárolja, kikölcsönzi az eredetit és olvasni kezdi. Különös erejük-sugárzásuk van a már ismert klasszikus műveknek. Egyik példánknál maradva: aki másodszor, harmadszor mélyed el a Hamlet olvasásában, ugyanazért teszi-e,, hogy megtudja, mi lesz a szerencsétlen dán királyfi sorsa? Ki marad életben, kit ölnek meg a tragédia folyamán? Nyilvánvalóan nem. Azért inkább, hogy soraiban, jeleneteiben, jellemeiben és összeütközéseiben még egyszer átélje azt az élményt, amit először kapott a műtől. — átélje és mélyebben magáévá tegye, jobban megközelítse.S többször elolvasva, más és más életkorban átélve egy-egy művet, lassan birtokába jutunk olyan „titoknak”, ami valameny- nyi nagy klasszikus alkotás egyik jellemzője és járuléka. A titok pedig nem más, mint az, hogy' e mű valamennyi kor emberéhez szól, — kell tehát olyant mondania, minden embernek külön-kü- lön is, ami megtartotta az időben, hogy nem olvadt bele a közepes könyvek végtelen sorába. A mű életének a titkát fejti meg az olvasó, — s ezzel közelebb kerül a saját életéhez is, mert ami egyetemes érvényű, az az én számomra is .rejteget valami mondanivalót, valami tanulságot, amit csak én érthetek meg, amit csak velem közöl. Tamás István LADÁNYI MIHÁLY ORSOVAI EMIL Olvasónapló Ma, csakis ma Tested Könyve elbeszéléskötet bőrkötésben, tele van történettel. Tested Könyvét egymás kezéből kapkodják olvasóid, emiatt Tested Könyve maszatos és izzadtságszagú. Mégis örömmel olvasom újra. Szerelem már ismerős fondorlataidat. Bár az összes poén előre látom, Tested Könyve mégis fölöslegessé tett sok más történetet. Már időtakarékosságból sem olvasok mást, mint Tested Könyvét, csak akkor ejtem ki a kezemből, amikor utolsó történetednek VEGE. Levélbombám e vers meghalok tőle címzettje vagyok ée feladója A mérgezett levegő is enyém a motor Is a gáz is és a peremváros szeméthegyei múltamnál magasabbak Valami nem felelő jövőbe telefonálok a hiba is én vagyok és a hiába kiabálás Nézem az órám MOST, ÉN, ITT» és MINDJÁRT, — s az érthetetlenségem álltában szirénázik ÖRKÉNY ISTVÁN: A mosónő álma mikor Ba- liskó János kilépett a hivatalából, villamosra ült, és a Belvárosba utazott. Négy hónappal ezplőtt hírül adta az újság, hogy hamarosan 13 000 darab kisméretű mosógépet hoznak forgalomba. Baliskó azóta várta ezt a napot. Gombostűvel összetűzte a százforintosokat, s a lassú hízásnak induló paksamétát a lakásnak egy eldugott sarkába rejtette ahová az asszonyoknak nem volt belátásuk. Az utolsó száz métert, a megállótól a villanyüzletig, futva tette meg, attól való féltében, hopp valaki, épp a győzelem perceiben, el találja előle halászni a készüléket. Ba- liskónak ugyanis a háztartás gépesítése volt a vesszőparipája. Taxiba ültette a fehérre zománcozott mosógépet, és hazavitte a Nagy Lajos király útra. A gép majdnem egyhavi fizetésébe került, ö is, meg a felesége is dolgoztak, s habár nem kerestek különösen jól, a pénzzel mégis könnyű kézzel bántak, mert nem volt gyerekük. De amikor az anyósa, özvegy Szievert- né, a gép árát kérdezte, Baliskó csak a félhavi fizetését merte bevallani. Az asszonyok szerencsére nem drágállották. Eleibe szólni sem tudtak az örömtől, s az ujjuk hegyével nem mertek hozzáérni a mosógéphez. Csak amikor Baliskó mindent megmagyarázott, s a készülék hasába is betekintést engedett nekik, kérdezte gyanakodva özvegy Szievertné: — Magyar gyártmány? — Magyar — mondta Baliskó. — Puff neki — mondta özvegy Szievertné. — Miért puff neki, mama kérem? — Mert akkor drága. Téged megint becsaptak, kedves fiam. — Ami jó, az sohasem drága, mama kérem — jegyezte meg Baliskó. — Ki tudja, hogy jó-e? Múltkor is egy óra alatt kiégett a villany dar áló. Való igaz, hogy a villany daráló kiégett. De a mosógép nem égett ki. A mosógép mosott. Zümmögve, fürgén, játékos kedvvel mosott, ahogy a szél fúj vagy egy patak folydogál, minden megerőltetés nélkül. Baliskóék lázasan mostak. Megszállottan, csaknem hipnotizáva mostak, nem bírták abbahagyni. Aznap a déli maradékot vacsoráitok, azt is állva, hidegen és sietve. A gép kimosta az egész szeny- nyest. Megette az ágycihákat, kimosta a lepedőket. Fél tízkor Baliskó meg a felesége lefeküdtek aludni, mert mind a ketten hatkor keltek, özvegy Szievertné azt mondta, hogy fölmegy a padlásra teregetni. Mikor visszatért, s négyszemközt maradt a géppel, oly frissnek és kipihentnek érezte magát, hogy eszébe sem jutott lefeküdni. Odahúzta a hokedlit, s égj) ideig barátságosan nézegette a mosógépet. A szekrény aljában talált még egy csomó viseltes, foltozásra vagy foltnak szánt fehérneműt; ezeket gyorsan kimosta, s aztán a következő fuvarral az összes konyha- és padlóruhákat. Ekkor. becsöngetett a szomszéd Hoffmanékhoz, ahol három gyerek volt, és elkérte a szennyesüket. Negyed egy múlt, mikor ezzel is végzett. .4 Nagy Lajos király úton már mindenki aludt, csak a mosógép nem volt álmos, és özvegy Szie- vert néni sem. Behozta a létrát, fölmászott a tetejére, s súlyos testével a magasban imbolyagva, leszedte az ablakokról a függönyöket. Megkínálta velük a gépet. Negyed kettőkor azonban ennek is vége lett, s már egy ócska rongy sem volt található a lakásban. Lebaktatoit a félemeletre, és bekopogott Pasa Gézához. Pasa Géza agglegényember volt, s nagyon nehéz volt belé életet verni. Jó ideig eltartott, míg sikerült megértetni vele, hogy miről van szó; akkor aztán összeszedett két ölre való szennyest. Amikor Szievertné ezzel is elkészült, nagyon későre járt. már a virradat közeledett, ahogy volt ruhástul-cipős- tül, vizes' kötényben és gőztől lucskos hajjal végigdőlt a vetetten díványon. A takarót sem volt ideje magára húzni, tüstént mosott tovább. Kimo&a a veje nyári bal- lonruháját, melyre eddig csudálatosképpen nem gondolt senki. Ezután — pedig már egy kicsit erőltetnie kellett emlékezőtehetségét — kimosta azt a rettenetes mennyiségű ruhát, amely tavaly ősszel gyülemlelt össze, amikor ő izületi gyulladással hal hétig feküdt a Költői Annában. Aztán eszébe jutott egy horgolt alsó, mply nagyon-nagyon régen volt rajta; legutoljára a Ferry Oszkár úton viselte, egy villa alagsorában, amikor vérében esett össze és abortált. Ezt is szép tisztára mosta. Aztán beledobálta a gépbe boldogult Juliska leányának fehérneműit, utána szegény Szie- vert bácsi ingeit-gatyáit, az uráét, aki a Piave hídja alatt halt hősi halált. Kimosta azt a hét csipkezsebkendőt is, melyről doktor Viraváné a következőket mondta: — „Lelkem, én nem azért mondom, de a múltkor is hét batisztzsebkendöm hiányzott a vasalásnál.” Ezután már nem nézte, mit mos, csak hordta bele a gépbe a napokat, a heteket, az éveket. A gőzben úszó pincéket. A latyakos betonpadlót. A kelkáposzta ebédeket. Keze gyógyíthatatlan vörösségét, s a hidegséget, azt az alattomos, kígyó testű hidegséget, m/ely a fáradtsággal versenyt kúszott fölfelé a két lábszárán, bokától térdiránt. S hordta a gépbe a szennyes ruhák kosarait, boglyáit, hegyeit, egész hegyláncait, melyet mind ő áztatott, szappanozott, mosóit és öblített. Reggel hatkor fölkelt a lánya meg a veje. özvegy •Szievertné tátott szájjal, lihegve aludt; olyan éhesfin, falánkan, szinte habzsolva aludt, hogy nem volt lelkűk fölébreszteni. Betakarták egy paplannal, és éhgyomorral mentek munkába, mert egy csöpp tej sem volt a háznál aznap reggel. 0 Havas Eszter: Műkerti (a. 9 Schönberg Armand: Koncert.
