Petőfi Népe, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-03 / 28. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI A fekete ég összeért a földdel. A havon kőrös-körül fodrok és hullámok, tölcsér alakú szakadékok. süppedések, valóságos hófészkek alakultak. A baljóslatúan fütyülő szél harsogva pásztázta, tépte, mint hatalmas gereblye az egész vidéket. Kemény fagy volt. A szíve és lelke borzongott az egész természetnek. Sehol senki és semmi. Néhol elmosódottan fantasztikus alakok tűntek fel. Lehet, hogy magányos fenyők jégcsipkés árnyképe, lehet, hogy ásító ágyúk és szuronyok erdeje, de lehet az is, hogy ember. Magányos, kivert, bolyongó, ember, aki tapossa, gyúrja a havat — át az éjszakán —. bele a reggelbe. Elfordította fejét, szemét fáradtan hunyta le. Elkínzott. agyongyötört karjai úgy lógtak, mint két korhadt törött karó, melyek nem is hozzá tartoznak... Szinte észre sem vette őket. Barna, egykor meleg fényű hullámos haja csapzottan hullt magas homlokára. A fiatal, szinte kisfiús test — húszéves volt — furcsán megfeszült, mint felajzott íj, és eltűnt belőle a bénító fáradtság. Lehunyt szemei előtt lepergett élete, a kő- hidai börtön falai eltűntek a semmibe ... Csak egy villanás, öreg pipázó nagyapja, testvérei, tanoncévei, majd egy már régen elfelejtett lány arca... Hirtelen magát látta. amint friss csapásokkal szelik át a kék Dunát, szinte testén érezte a lágy, forró horányi homokot. látta a fiúkat, a Magdolna utcai kis étkezőt, komoly cserzett arcú férfiak hajoltak hozzá közel — égett az egész lelke... „Elvtárs a feladat a következő...” — látta a budai erdőket, ahol az első szavak szóltak az észhez, az embereket, hallotta az elsuttogott mondatokat melyek az ő lelkét is megtermékenyítették. Érezte a fasiszta csizmák, patkós sarkát az ujjain, mellén, orrát marta a pisztolyból felcsapó lőporfüst. újra tüzelt a teste és lelke, újra eszébe villant az elhibázott lépés — nem volt elég óvatos, szinte testet öltött a hiba, fogta, markolta kezével, megragadta — tovább nem engedi, senki sem fog lebukni... Váratlanul felnevetett, mert a mama készítette vasárnapi piros, savanyú káposzta és csak a neki, a legkisebbnek dugdosott alma ízét érezte a szájában, és tudta, hogy többet ilyet már nem eszik. Vége, kivégzik mindhármukat. Karácsony estéje előtt búcsút mond az életnek, pedig már mindenütt égnek a tüzek. Tudja, hisz tegnap, vagy tegnapelőtt jött a hír titkos útján, ütemes koppanásait a falon át most is hallja — az oroszok elfoglalták Székesfehérvárt! Tarts ki, tarts Qó!... Látta Juliskát, amint ájultan összeroskadt. amikor megtudta, hogy kivégzik és fájt nagyon a szíve; 6 már nem fogja ismerni a fiát mert biztosan fiú lesz, akit asszonya ott hord a szíve alatt Egy könnycsepp csurrant ki a szeme sarkán, és eltűnt cserepes ajkai között. És felvillant benne, vajon mit hord magában a föld tüzes mélye, hová folyik az idő tüzes folyója, mit pusztít el maga előtt útjábóL és vajon forrósága hogyan termékenyíti meg a földet. a munkát, az embert? — Hogyan? Vajon a tüze. lelkének tüze is lobog-e benne? És látta magát mint élőt. látta a jövőt és az élő Robi beszélgetik kezdett azzal, ki már holnap nem él! — Nincs jogod meghalni! — kezdte. Segítened kell nekem! Nem tudom, mit csináljak, így elvesztem a múltam. Most vagyok, de hogyan lettem? Hogyan éljek? Mondd meg. te tudod, hisz értünk voltál! Halljam, beszélj! — Nevetséges — válaszolta —, azt hiszed, nekem, vagy nekünk mindegy az. hogy süt-e a nap fölöttünk, vagy sem? Bizony pajtás, nem mindegy az. hogy miképp élünk. Mert mit éltem én, és a hozzám hasonlók? Mert mihez volt jogom? Jogom volt kiáltani, hogy hé, megálljunk! Nincs mit ennem holnap! — mondhattam akár én. akár más — nem ordítva — csak egészen halkan! — „Uram, magának úgy is sok van, adjon pénzt kabátra, hogy ne fázzam!” Ordíthattam, vagy suttoghattam a szégyentől... csontunk. lelkünk összetörték. S én azt hittem: ez a rend. ennek így kell lenni. Itt belül lázongott, verdesett a szívem, mint számyasze- gett madáré. — Hát érted? Igen? mindamellett szeretem az életet, szeretem benne azt a kis jót, amit sikerült megszereznem: a Duna csillogó vizét. ,a horányi part forró homokját, az erdőket — mezőket, boldog voltam — égig érő boldogsággal — amikor szerelmes lettem.... de bolond fejjél azt mondogattam magamban gyakran: „Most szerencséd volt Robi! Azonban jól vigyázz!” Később, nem is soká. rájöttem arra, jogom. és jogunk van a naphoz, a meleg kabáthoz, az öleléshez, a szerszám vasához, a kenyérhez, igen, jogunk van az élethez, semmi sem vágyálom!... És mi — égünk érted: a múltat égetjük. Ezért-éltem én. s neked azért kell jól sáfárkodnod az élettel, hogy lobogj, lángolj te is a többiekkel, tápláld a tüzet. , — Értelek — felelte csendesen, ki a -jövőben élt —. de akkor miért sírtál az előbb? Sajnálod az életedet? Miért? Még a tiéd, s ha beszélsz, biztosan meghagyják neked. — Hallgass! Nem leszek áruló! Fáj, nagyon fáj elbukni... De mi bennetek élünk tovább! Érted drága pajtás! Értitek!... Hirtelen megriadt. A szürke falak megint körülzárták. Megkínzott ujjaival homlokához nyúlt. Közeledő bakancsok koppantak a folyosón. Elindult. Kisfiús teste megfeszült, mint a megpattanni készülő, felajzott íi. Szíve hevesen lüktetett, de szilárdan lépett. Az udvar havas falánál csendesen intett két társának. Barnának és Pistának. A fekete ég összeért a fekete földdel, de a zord fagy olvadni kezdett. Hajnalodott. eltűnt a homály körös-körül világosodott már az ég és a föld ... Tüzek égtek mindenütt.. Huszonkilenc éve, hogy a nyilasok Soocpnkőhidán kivégezték Bajcsy-Zsilinszy Endrével együtt a három ifiúkommunista harcost: Pataki Istvánt. Kreutz Róbertét és Pesti Barnabást. Az első kettő vasmunkás, a harmadik diák volt... KINCSES GYÖRGY: Fagyott világ ti Borsos István: Faluvég. Negyven éve történt: A bécsi munkásfelkelés emlékére Kurt Kiinger: SgpS Mi A falnál Türelmesen, ahogy ő hordoz minket, Hordom a föld minden gazdagságát: Olajat, gabonát, teli borpincéket, A Hesperidák almáját, Mely vak boldogság-vágyat lop szivünkbe. Ennyi gyümölccsel halmoztál el, Szépséges, büszke, zord bálvány, Azon a jeltelen éjszakán A falnál, mikor elröppent a szó, Mely humusszá morzsolt engem. h (Bán Ervin fordítása.) Varga Mihály: Erő Jóságot az Önzésnek szembeszegezni csak roggyant-derekú gyáva akar — az erősben az önzetlenség egybeíonódik a bátor Célratöréssel. Jubilál a pataji fotószakkör A dunapataji művelődési ház fotószakköre tizenöt évvel ezelőtt kezdte meg működését. A művészeti ág megszerettetését, s az esztétikai nevelést tűzték ki célul. A kezdeti húzódozás, idegenkedés után aránylag hamar kedveltté lett a szakkör a fiatalok körében. Több megyei és országos kiállításra küldtek be képet, s a sikertelenség nem szegte kedvüket. Képeik kidolgozatlanságát részben a hiányos és korszerűtlen felszerelés okozta. Támogatást szinte alig kaptak, a szükséges összegeket saját maguk teremtették elő. Házi kiállításokon több alkalommal mutatkoztak be a helybeli közönség előtt. Megszerették őket, népszerűek lettek a lakosság körében. Munkálkodásukkal eredményesen gazdagították a nagyközség életét. Hogy az eddiginél is eredményesebben tudjanak dolgozni, a tanácstól legutóbb tizenötezer forint támogatást kaptak; bővíthették a felszerelésüket. A belső, szakköri tevékenységen, a házi kiállításokon kívül — úgy érzik — ezentúl mód lesz arra, hogy egy-egy jobban sikerült művészi fotóval megyei vagy országos tárlaton szerepelhessenek. A szakkör vezetője kezdettől foga Farkas Gábor tanár. Lelkesen, sok-sok szeretettel irányítja azok munkáját, akik e szép szenvedélynek hódolnak, s akik számára a fotózás nagy gyönyörűséget okoz szabad idejükben. V. M. • Pitypang. 9 Egy bajai kollégium. A munkásművelődésről Évek óta napirenden szereplő kérdés a munkásművelődés, és tegyük hozzá — évek múlva is az lesz. Egyszerűen azért, mert ezen a területen bőségesen akadnak tennivalóink. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, és később is a munkás- szállásokon tartották ismeretterjesztő előadásokat a TIT előadói, a vacsorát főzőcskéző és fogyasztó fáradt munkások között. Akkoriban ezeket a kísérleteket nem tartottam célravezetőnek. Egy momentum azonban mégis erősen megragadott. Már akkor is, és ott is, a zsúfolt hálótermek zajában, nagy ritkán csendjében, a munkások egy része, bármilyen fáradtan és elgyötörtén üldögélt is vaságyán vagy székén, ha a téma érdekes volt, odaadással figyelt. Igaz, sok függött /az előadó olykor bravúros produkciójától. A munkás kultúrálódásának problémája ma sokkal differenciáltabban jelentkezik, mint a múltban. A nemrég folytatott Vizsgálódások, szociográfiai felmérések, viták, amelyeken olykor magam is részt vettem, minduntalan arról győznek meg, hogy a munkásművelődés kérdése rendszerint elválaszthatatlan a munkásöntudat, az osztályöntudat, problematikájától. Ezt vallották maguk a munkások is, akik részt vettek ezeken a vitákon. Nem vitás, a munkásművelődés taglalását mint minden alkalommal, most is az abc első betűinél kellene kezdenünk: az általános iskolai tanulmányoknál. Hiszen tudomásul kell vennünk, hogy még mindig rengeteg olyan fiatal kerül be az iparba, a mezőgazdaságba, akik nincsenek birtokában az általános iskola elvégzését igazoló bizonyítványnak. A munkáskultúráról rendezett . vitán egy angyaföldi munkás nemrégiben éppen erről panaszkodott, mondván: „Nem értem, hogyan lehetséges a felszabadulás után ennyi évvel, hogy az általános iskola ötödik és hetedik osztályaiból még ma is annyian kimaradnak!” Az elhangzott panasz korántsem alaptalan. Bizonyítja ezt a dolgozók általános iskoláiba járó felnőtt munkások csökkenő, de még mindig jelentős száma. Csupán egy-két adat, amelyek fényénél felmérhetők a változások. Az 1960—61-es tanévben 99 300 munkás járt a dolgozók általános iskoláiba, míg 1972/73- ban már csak 24 800. A megfogyatkozott létszám vitathatatlanul azt jelenti, hogy ma már kevesebb munkásnak van szüksége az utólagos tanulmányi „kirándulásra” az általános iskola padjaiban. Hadd tegyük hozzá azonban, hogy ez a megfogyatkozott létszám 1970/71-ben valójában ennél is kisebb volt; 21 300. Ez utóbbi viszont azt bizonyítja, hogy egyetlen év alatt újra megugrott az általános iskolai itanul- mányaikat kellő időben el nem végzettek száma. Az 1973/74-es tanév adatai még nem ismeretesek. Léhetséges, hogy ez a szám még tovább növekszik? A statisztikai adatok persze mindig bizonyos merevségről tanúskodnak. A számok mögött, ha egy kicsit megpiszkáljuk őket, összetett emberi sorsok, életpályák rejtőznek. Nemrégiben egyik olajfeldolgozó vállalatunknál járva, egy kétgyermekes családanyával, egy majdnem negyvenéves asszonnyal beszélgettem, aki nagy büszkeséggel mondta el, hogy most végre kijárja a nyolcadik általánost. Leánykorában családi okok miatt ki kellett maradnia az iskolából. Elfojtott ambíció, kútba fulladt akarások, betűszeretet és ismeretszerzési vágy áradt az asszony szavaiból. Ez az asszony egyike azoknak, akik még mindig benne foglaltatnak az általános iskolát végzők húszegynéhányezres tömegében. Az általános iskola azonban csak nélkülözhetetlen alapja a műveltség megszerzésének. Később is számtalan lehetőség adódik tanulásra, ismeretek szerzésére. A munkások maguk is tudják, hogy „a nyolc általános iskola néhány év múlva már nem elegendő egy szakmunkásnak”, ahogy ezt, nemrégiben megfogalmazta számomra egy húszesztendős villany szerelő. Valóban, sorolhatnánk azt az évről évre növekvő számsort, amelyből világosan kitűnik, hogy egyre többen tanulnak a dolgozók középiskoláiban is. A munkásművelődés lehetőségeiről a munkások éppen eleget hallhatnak munkahelyükön. Ezúttal inkább a még mindig sokakat érintő rossz, avitt szemléletről ejtsünk néhány szót. A „nenci- törődöm, a nem érdekel, a fáradt vagyok” szemléletről, amely éppen a kultúra elutasításában csapódik le, és amely ellen a munkásoknak maguknak kell verekedniük. A munkások egy jelentős rétege ugyanis csak igen kevés energiát, vagy semmit sem hajlandó áldozni saját műveltségének megszerzéséért. Gyakorta hajtogatják azt is, hogy fáradtak, és ezért nem érdeklődnek a kultúra áldásai iránt. Sokakat kielégít a kocsmában felhajtott munka utáni fröccs, csevegés. Egy másik réteg viszont hajlandó befogadni némi kultúrát, de ez inkább álkultúra, felszínes, könnyű, nem kerül megerőltetésbe, és nem késztet gondolkodásra. Egy harmadik kérdéses réteg, amely ugyan különbözik az előbbiektől, kitűnik vasszorgalmával, fárad- hatalanságával, de kizárólag otthont teremtő munkájával, kertjével, telkével, motorjával, azaz komfortjával bajlódik. A munkásosztály, szerencsére, nemcsak a felsorolt rétegekből áll. Nagyon sok közöttük a kultúrára, műveltségre igényt tartó munkás. Igaz, sokan azt vallják, — és talán nem is jogtalanul — : „hozzák a gyár kapujához a kultúrát, ne kelljen külön fáradnunk érte, mi készek vagyunk befogadni!” Nos, ezen lehelt meditálni. Még mindig jobb ez a szemlélet, ezerszer jobb, mint zárt, vagy éppen üres kapukon dörömbölni. Az ország tele van kultúr- házakkal, művelődési otthonokkal, sok közülük egyenesen a gyárkapukban ásítozik. A munkásokat be kell csalogatni, be kell vinni a művelődés otthonaiba. Megvan bennük a mélyről érkező érdeklődés. Csak hogy sok helyütt még fel kell ébreszteni ezt a lappangó vágyat. Hogyan? Erre nem lehet receptét adni. „Az utak Rómába vezetnek” — tartja egy régi latin mondás, s ezúttal a Várpalotai Erőmű egyik, szocialista brigádjára gondolokr tagjai önként segédkeztek az anyagi eszközökben szűkölködő régész munkájában. Nem is sejtve pontosan, mire vállalkoznak, kiásták a megye leggazdagabb római sírját. Alig várják, hogy elkezdhessék a következő kultúrtörténeti munkálkodást. Nos igen. Az érdeklődés felébresztése! Kinyitni a kultúra bűvös Pandora- \ szelencéjét. Hadd lássák, mi-min- 1 dent tartalmazhat ez a rejtelmes doboz. Szémann Béla i
