Petőfi Népe, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-03 / 28. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI A fekete ég összeért a földdel. A havon kőrös-körül fodrok és hullámok, tölcsér alakú szakadé­kok. süppedések, valóságos hó­fészkek alakultak. A baljóslatúan fütyülő szél harsogva pásztázta, tépte, mint hatalmas gereblye az egész vidéket. Kemény fagy volt. A szíve és lelke borzongott az egész természetnek. Sehol senki és semmi. Néhol elmosódottan fantasztikus alakok tűntek fel. Lehet, hogy magányos fenyők jég­csipkés árnyképe, lehet, hogy ásító ágyúk és szuronyok erdeje, de lehet az is, hogy ember. Ma­gányos, kivert, bolyongó, ember, aki tapossa, gyúrja a havat — át az éjszakán —. bele a reggelbe. Elfordította fejét, szemét fárad­tan hunyta le. Elkínzott. agyon­gyötört karjai úgy lógtak, mint két korhadt törött karó, melyek nem is hozzá tartoznak... Szinte észre sem vette őket. Barna, egy­kor meleg fényű hullámos haja csapzottan hullt magas homloká­ra. A fiatal, szinte kisfiús test — húszéves volt — furcsán megfe­szült, mint felajzott íj, és eltűnt belőle a bénító fáradtság. Lehunyt szemei előtt lepergett élete, a kő- hidai börtön falai eltűntek a sem­mibe ... Csak egy villanás, öreg pipázó nagyapja, testvérei, tanoncévei, majd egy már régen elfelejtett lány arca... Hirtelen magát lát­ta. amint friss csapásokkal szelik át a kék Dunát, szinte testén érezte a lágy, forró horányi ho­mokot. látta a fiúkat, a Magdol­na utcai kis étkezőt, komoly cser­zett arcú férfiak hajoltak hozzá közel — égett az egész lelke... „Elvtárs a feladat a következő...” — látta a budai erdőket, ahol az első szavak szóltak az észhez, az embereket, hallotta az elsuttogott mondatokat melyek az ő lelkét is megtermékenyítették. Érezte a fasiszta csizmák, pat­kós sarkát az ujjain, mellén, or­rát marta a pisztolyból felcsapó lőporfüst. újra tüzelt a teste és lelke, újra eszébe villant az elhi­bázott lépés — nem volt elég óva­tos, szinte testet öltött a hiba, fog­ta, markolta kezével, megragad­ta — tovább nem engedi, senki sem fog lebukni... Váratlanul felnevetett, mert a mama készítette vasárnapi piros, savanyú káposzta és csak a neki, a legkisebbnek dugdosott alma ízét érezte a szájában, és tudta, hogy többet ilyet már nem eszik. Vége, kivégzik mindhármukat. Karácsony estéje előtt búcsút mond az életnek, pedig már min­denütt égnek a tüzek. Tudja, hisz tegnap, vagy tegnapelőtt jött a hír titkos útján, ütemes koppanásait a falon át most is hallja — az oroszok elfoglalták Székesfehér­várt! Tarts ki, tarts Qó!... Látta Juliskát, amint ájultan összeroskadt. amikor megtudta, hogy kivégzik és fájt nagyon a szíve; 6 már nem fogja ismerni a fiát mert biztosan fiú lesz, akit asszonya ott hord a szíve alatt Egy könnycsepp csurrant ki a sze­me sarkán, és eltűnt cserepes aj­kai között. És felvillant benne, vajon mit hord magában a föld tüzes mélye, hová folyik az idő tüzes folyója, mit pusztít el maga előtt útjábóL és vajon forrósága hogyan termékenyíti meg a föl­det. a munkát, az embert? — Hogyan? Vajon a tüze. lelkének tüze is lobog-e benne? És látta magát mint élőt. látta a jövőt és az élő Robi beszélgetik kezdett azzal, ki már holnap nem él! — Nincs jogod meghalni! — kezdte. Segítened kell nekem! Nem tudom, mit csináljak, így el­vesztem a múltam. Most vagyok, de hogyan lettem? Hogyan éljek? Mondd meg. te tudod, hisz értünk voltál! Halljam, beszélj! — Nevetséges — válaszolta —, azt hiszed, nekem, vagy nekünk mindegy az. hogy süt-e a nap fölöttünk, vagy sem? Bizony paj­tás, nem mindegy az. hogy mi­képp élünk. Mert mit éltem én, és a hozzám hasonlók? Mert mi­hez volt jogom? Jogom volt kiál­tani, hogy hé, megálljunk! Nincs mit ennem holnap! — mondhat­tam akár én. akár más — nem ordítva — csak egészen halkan! — „Uram, magának úgy is sok van, adjon pénzt kabátra, hogy ne fázzam!” Ordíthattam, vagy sut­toghattam a szégyentől... cson­tunk. lelkünk összetörték. S én azt hittem: ez a rend. ennek így kell lenni. Itt belül lázongott, ver­desett a szívem, mint számyasze- gett madáré. — Hát érted? Igen? mindamel­lett szeretem az életet, szeretem benne azt a kis jót, amit sikerült megszereznem: a Duna csillogó vizét. ,a horányi part forró ho­mokját, az erdőket — mezőket, boldog voltam — égig érő bol­dogsággal — amikor szerelmes lettem.... de bolond fejjél azt mondogattam magamban gyak­ran: „Most szerencséd volt Robi! Azonban jól vigyázz!” Később, nem is soká. rájöttem arra, jo­gom. és jogunk van a naphoz, a meleg kabáthoz, az öleléshez, a szerszám vasához, a kenyérhez, igen, jogunk van az élethez, sem­mi sem vágyálom!... És mi — égünk érted: a múltat égetjük. Ezért-éltem én. s neked azért kell jól sáfárkodnod az élettel, hogy lobogj, lángolj te is a többiekkel, tápláld a tüzet. , — Értelek — felelte csendesen, ki a -jövőben élt —. de akkor miért sírtál az előbb? Sajnálod az életedet? Miért? Még a tiéd, s ha beszélsz, biztosan meghagy­ják neked. — Hallgass! Nem leszek áruló! Fáj, nagyon fáj elbukni... De mi bennetek élünk tovább! Érted drága pajtás! Értitek!... Hirtelen megriadt. A szürke fa­lak megint körülzárták. Megkín­zott ujjaival homlokához nyúlt. Közeledő bakancsok koppantak a folyosón. Elindult. Kisfiús teste megfeszült, mint a megpattanni készülő, felajzott íi. Szíve heve­sen lüktetett, de szilárdan lépett. Az udvar havas falánál csendesen intett két társának. Barnának és Pistának. A fekete ég összeért a fekete földdel, de a zord fagy olvadni kezdett. Hajnalodott. eltűnt a ho­mály körös-körül világosodott már az ég és a föld ... Tüzek ég­tek mindenütt.. Huszonkilenc éve, hogy a nyila­sok Soocpnkőhidán kivégezték Bajcsy-Zsilinszy Endrével együtt a három ifiúkommunista harcost: Pataki Istvánt. Kreutz Róbertét és Pesti Barnabást. Az első kettő vasmunkás, a har­madik diák volt... KINCSES GYÖRGY: Fagyott világ ti Borsos István: Faluvég. Negyven éve történt: A bécsi munkásfelkelés emlékére Kurt Kiinger: SgpS Mi A falnál Türelmesen, ahogy ő hordoz minket, Hordom a föld minden gazdagságát: Olajat, gabonát, teli borpincéket, A Hesperidák almáját, Mely vak boldogság-vágyat lop szivünkbe. Ennyi gyümölccsel halmoztál el, Szépséges, büszke, zord bálvány, Azon a jeltelen éjszakán A falnál, mikor elröppent a szó, Mely humusszá morzsolt engem. h (Bán Ervin fordítása.) Varga Mihály: Erő Jóságot az Önzésnek szembeszegezni csak roggyant-derekú gyáva akar — az erősben az önzetlenség egybeíonódik a bátor Célratöréssel. Jubilál a pataji fotószakkör A dunapataji művelődési ház fotószakköre tizenöt évvel ez­előtt kezdte meg működését. A művészeti ág megszerettetését, s az esztétikai nevelést tűzték ki célul. A kezdeti húzódozás, ide­genkedés után aránylag hamar kedveltté lett a szakkör a fiata­lok körében. Több megyei és országos ki­állításra küldtek be képet, s a sikertelenség nem szegte kedvü­ket. Képeik kidolgozatlanságát részben a hiányos és korszerűt­len felszerelés okozta. Támoga­tást szinte alig kaptak, a szüksé­ges összegeket saját maguk te­remtették elő. Házi kiállításokon több alka­lommal mutatkoztak be a hely­beli közönség előtt. Megszeret­ték őket, népszerűek lettek a la­kosság körében. Munkálkodásuk­kal eredményesen gazdagították a nagyközség életét. Hogy az eddiginél is eredmé­nyesebben tudjanak dolgozni, a tanácstól legutóbb tizenötezer forint támogatást kaptak; bővít­hették a felszerelésüket. A belső, szakköri tevékenységen, a házi kiállításokon kívül — úgy érzik — ezentúl mód lesz arra, hogy egy-egy jobban sikerült művészi fotóval megyei vagy országos tárlaton szerepelhessenek. A szakkör vezetője kezdettől foga Farkas Gábor tanár. Lel­kesen, sok-sok szeretettel irá­nyítja azok munkáját, akik e szép szenvedélynek hódolnak, s akik számára a fotózás nagy gyönyörűséget okoz szabad ide­jükben. V. M. • Pitypang. 9 Egy bajai kollégium. A munkásművelődésről Évek óta napirenden szereplő kérdés a munkásművelődés, és tegyük hozzá — évek múlva is az lesz. Egyszerűen azért, mert ezen a területen bőségesen akadnak tennivalóink. Körülbelül tizenöt évvel ez­előtt, és később is a munkás- szállásokon tartották ismeretter­jesztő előadásokat a TIT elő­adói, a vacsorát főzőcskéző és fogyasztó fáradt munkások kö­zött. Akkoriban ezeket a kísér­leteket nem tartottam célrave­zetőnek. Egy momentum azon­ban mégis erősen megragadott. Már akkor is, és ott is, a zsúfolt hálótermek zajában, nagy ritkán csendjében, a munkások egy ré­sze, bármilyen fáradtan és el­gyötörtén üldögélt is vaságyán vagy székén, ha a téma érdekes volt, odaadással figyelt. Igaz, sok függött /az előadó olykor bravúros produkciójától. A munkás kultúrálódásának problémája ma sokkal differen­ciáltabban jelentkezik, mint a múltban. A nemrég folytatott Vizsgálódások, szociográfiai fel­mérések, viták, amelyeken oly­kor magam is részt vettem, minduntalan arról győznek meg, hogy a munkásművelődés kér­dése rendszerint elválaszthatat­lan a munkásöntudat, az osz­tályöntudat, problematikájától. Ezt vallották maguk a munká­sok is, akik részt vettek eze­ken a vitákon. Nem vitás, a munkásművelő­dés taglalását mint minden al­kalommal, most is az abc első betűinél kellene kezdenünk: az általános iskolai tanulmányok­nál. Hiszen tudomásul kell ven­nünk, hogy még mindig renge­teg olyan fiatal kerül be az iparba, a mezőgazdaságba, akik nincsenek birtokában az általá­nos iskola elvégzését igazoló bizonyítványnak. A munkás­kultúráról rendezett . vitán egy angyaföldi munkás nemrégiben éppen erről panaszkodott, mond­ván: „Nem értem, hogyan le­hetséges a felszabadulás után ennyi évvel, hogy az általános iskola ötödik és hetedik osztá­lyaiból még ma is annyian ki­maradnak!” Az elhangzott panasz koránt­sem alaptalan. Bizonyítja ezt a dolgozók általános iskoláiba já­ró felnőtt munkások csökkenő, de még mindig jelentős száma. Csupán egy-két adat, amelyek fényénél felmérhetők a változá­sok. Az 1960—61-es tanévben 99 300 munkás járt a dolgozók általános iskoláiba, míg 1972/73- ban már csak 24 800. A megfo­gyatkozott létszám vitathatatla­nul azt jelenti, hogy ma már kevesebb munkásnak van szük­sége az utólagos tanulmányi „ki­rándulásra” az általános iskola padjaiban. Hadd tegyük hozzá azonban, hogy ez a megfogyat­kozott létszám 1970/71-ben való­jában ennél is kisebb volt; 21 300. Ez utóbbi viszont azt bizonyítja, hogy egyetlen év alatt újra meg­ugrott az általános iskolai itanul- mányaikat kellő időben el nem végzettek száma. Az 1973/74-es tanév adatai még nem ismerete­sek. Léhetséges, hogy ez a szám még tovább növekszik? A statisztikai adatok persze mindig bizonyos merevségről ta­núskodnak. A számok mögött, ha egy kicsit megpiszkáljuk őket, összetett emberi sorsok, életpá­lyák rejtőznek. Nemrégiben egyik olajfeldolgozó vállalatunknál jár­va, egy kétgyermekes családanyá­val, egy majdnem negyvenéves asszonnyal beszélgettem, aki nagy büszkeséggel mondta el, hogy most végre kijárja a nyol­cadik általánost. Leánykorában családi okok miatt ki kellett ma­radnia az iskolából. Elfojtott ambíció, kútba fulladt akarások, betűszeretet és ismeretszerzési vágy áradt az asszony szavaiból. Ez az asszony egyike azoknak, akik még mindig benne foglaltat­nak az általános iskolát végzők húszegynéhányezres tömegében. Az általános iskola azonban csak nélkülözhetetlen alapja a műveltség megszerzésének. Ké­sőbb is számtalan lehetőség adó­dik tanulásra, ismeretek szerzé­sére. A munkások maguk is tud­ják, hogy „a nyolc általános is­kola néhány év múlva már nem elegendő egy szakmunkásnak”, ahogy ezt, nemrégiben megfogal­mazta számomra egy húszeszten­dős villany szerelő. Valóban, so­rolhatnánk azt az évről évre nö­vekvő számsort, amelyből világo­san kitűnik, hogy egyre többen tanulnak a dolgozók középisko­láiban is. A munkásművelődés lehetősé­geiről a munkások éppen eleget hallhatnak munkahelyükön. Ez­úttal inkább a még mindig soka­kat érintő rossz, avitt szemlélet­ről ejtsünk néhány szót. A „nenci- törődöm, a nem érdekel, a fáradt vagyok” szemléletről, amely ép­pen a kultúra elutasításában csapódik le, és amely ellen a munkásoknak maguknak kell ve­rekedniük. A munkások egy je­lentős rétege ugyanis csak igen kevés energiát, vagy semmit sem hajlandó áldozni saját műveltsé­gének megszerzéséért. Gyakorta hajtogatják azt is, hogy fáradtak, és ezért nem érdeklődnek a kul­túra áldásai iránt. Sokakat kielé­gít a kocsmában felhajtott mun­ka utáni fröccs, csevegés. Egy másik réteg viszont hajlandó be­fogadni némi kultúrát, de ez in­kább álkultúra, felszínes, könnyű, nem kerül megerőltetésbe, és nem késztet gondolkodásra. Egy harmadik kérdéses réteg, amely ugyan különbözik az előbbiektől, kitűnik vasszorgalmával, fárad- hatalanságával, de kizárólag ott­hont teremtő munkájával, kertjé­vel, telkével, motorjával, azaz komfortjával bajlódik. A munkásosztály, szerencsére, nemcsak a felsorolt rétegekből áll. Nagyon sok közöttük a kul­túrára, műveltségre igényt tartó munkás. Igaz, sokan azt vallják, — és talán nem is jogtalanul — : „hozzák a gyár kapujához a kul­túrát, ne kelljen külön fáradnunk érte, mi készek vagyunk befo­gadni!” Nos, ezen lehelt meditál­ni. Még mindig jobb ez a szem­lélet, ezerszer jobb, mint zárt, vagy éppen üres kapukon döröm­bölni. Az ország tele van kultúr- házakkal, művelődési otthonok­kal, sok közülük egyenesen a gyárkapukban ásítozik. A mun­kásokat be kell csalogatni, be kell vinni a művelődés otthonai­ba. Megvan bennük a mélyről ér­kező érdeklődés. Csak hogy sok he­lyütt még fel kell ébreszteni ezt a lappangó vágyat. Hogyan? Er­re nem lehet receptét adni. „Az utak Rómába vezetnek” — tart­ja egy régi latin mondás, s ez­úttal a Várpalotai Erőmű egyik, szocialista brigádjára gondolokr tagjai önként segédkeztek az anyagi eszközökben szűkölködő régész munkájában. Nem is sejtve pontosan, mire vállalkoznak, ki­ásták a megye leggazdagabb ró­mai sírját. Alig várják, hogy el­kezdhessék a következő kultúr­történeti munkálkodást. Nos igen. Az érdeklődés felébresztése! Ki­nyitni a kultúra bűvös Pandora- \ szelencéjét. Hadd lássák, mi-min- 1 dent tartalmazhat ez a rejtelmes doboz. Szémann Béla i

Next

/
Thumbnails
Contents