Petőfi Népe, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-17 / 40. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1974. február 17. Kockázat - menet közben 0 Az előtérben Müller Irén őrsöt cserél a bét modern berendezés egyikén. Kétszáz millió forint sok pénz. Bár ha az országban végbemenő ruházatipari rekonstrukciót nézzük, ennél jóval többet is kaptak hazai üzemek. A Bajai Finomposztónak csaknem ennyi áll rendelkezésére a megújuláshoz, hogy — fennállásának immár 50. évét betöltve — újjászülessen. A hosszúlejáratú hitelen túl 80 millió forintos állami támogatáshoz jutottak. Ugyancsak szép summa. Különösen nagy munkába kerül megtermelni ekkora értéket, hogy aztán — az újrafelosztás során — oda kerüljön, ahol a legégetőbb szükség van rá, s a leghatékonyabban szolgálhatja az olcsóbb és divatos, korszerű ruházkodás célját. A felelősség sem kicsi, ami akkor telepszik az emberre a gazdasági és társadalmi vezetőkre, amikor a pénz felhasználásáról döntenek, szerződéseket kötnek. Látszólag csak az előzetesen elfogadott program következetes megvalósulására kellene ügyelni, hiszen a rekonstrukciós igénylést alapos számításokkal és részletesen kidolgozott tervdokumentációval kellett alátámasztani. Időközben azonban kedvezőbb lehetőség is kínálkozott, mint amire évekkel ezelőtt gondoltak. A Finomposztónál mertek változtatni menet közben az eredeti elképzelésen, azon a koncepción, amelynek a kialakítása öt esztendővel ezelőttre nyúlik vissza. Azon a fejlesztési javaslaton, amelyet még 1972-ben fogadott el a minisztérium és a bank. Az egész textilipari rekonstukció — a könnyűipar nagy ügye —, erőteljes műszaki fejlesztéssel jár, és a termékszerkezet megváltozását vonja mag.a után. Az eddigiekhez képest újabb, sokkal modernebb, könnyen használható cikkek sora jön létre. Az alapanyagot készítő üzemek mellett megújulnak a feldolgozó és konfekcióipari vállalatok is. A folyamat felgyorsult, és nem ér véget sem a jelenlegi, sem a következő középtávú tervidőszakkal. Baján a teljes termelést érintő rekonstrukció zajlik le 1973 és 1975 között, amit további beruházások is követnek majd. Évi 600 tonna kapacitású nyújtott fonoda létesül, a szövődében és a szövőelőkészítőben új rendszerű gépeket szereltek fel, megnövekszik a festő- és kikészítőüzem teljesítőképessége. Mindezzel természetszerűleg együttjár a munkakörülmények javulása. A fejlesztés sarkpontja, hogy a piaci igényeknek megfelelően alakuljon át a termékválaszték. A vállalat már korábban' csökkentette 'a ta- .karóbélés. és.műszőrme gyártását, fokozta a divat-, kártoltszövetek előállítását, elsajátították a fésűs szövetek gyártási technológiáját. És most, amikor a beruházások zöme megvalósult, az áruk versenyképességét megalapozó rekonstrukciók során újabb lépés következett. A piaci helyzet mérlegelésével arra az elhatározásra jutottak, hogy rátérnek a trevira és jersey anyagok készítésére is. Az eredeti koncepcióhoz való merev ragaszkodás — az időközben módosult helyzetet nézve — többletkapacitást eredményezett volna az országban. Éppen ezért a gyártmány- és gyártástechnológiai változtatás mellett foglaltak állást. Ez persze azzal járhatott volna, hogy a minisztériumban vagy a banknál megkérdőjelezik a beruházási koncepció megalapozottságát. A módosítási javaslat viszont igen rövid idő, egy hónap alatt befutotta azokat az állomáshelyeket, amelyeknek a jóváhagyása kellett az NDK-gyártmányú kör- kötőgépek beszerzéséhez. Így kialakult egy olyan részlegük is, ahol nem a hagyományos szisztéma szerint szövik, hanem hurkoló eljárással készítik a textíliát. Eddig 30—40 divatos minta gyártására készültek föl. A folyamatos termeléshez szükséges ismereteket a Hódmezővásárhelyi Divatkötöttáru Gyárban sajátították el a Finomposztó fiataljai, akik ezeket, a szövőgépeknél sokkál csöndesebben működő termelékeny, gyorsjáratú berendezéseket kezelik. Az eredmény egyebek között megmutatkozik abban, hogy az idén nem kevesebb, mint 560— 600 ezer négyzetméternyi ilyen anyagot adnak át a nagykereskedelemnek, illetve a felhasználó üzemeknek. A Duna-parti város nagy gyárában korábban is tudták, de azóta akár meg is esküsznek rá: érdemes kockázatot vállalni, az eredeti elképzeléstől eltérni, ha az élet ezt követeli. Halász Ferenc Lépcső az alagsorba Frank lassan, komótosan ballagott át 1970. nyarán, azon a rendkívül meleg kánikulai napon a hídon. Ez már az új híd volt, hiszen a régit még negyvennégyben fölrobbantották, s az utódok egészen másmilyent építettek helyette. Amaz díszesebb volt és persze régimódibb. Emezen kevesebb a cikomya, ellenben jó széles, és szemmelláthatólag igen teherbíró. A gyalogjárót nem deszkák borí- tották már, hanem betonlapok. Zakóban, nyakkendősen ballagott a rekkenő hőségben. De ő most erre ügyet sem vetett. Látszólag egykedvűen ment, szinte már közömbösen. Ez azonr ban csak látszat volt, afféle magára erőszakolt nyugalom. Hiszen ott belül most csupa tűz, izgalom, feszültség volt Frank minden porcikája. Huszonhat év óta vártak erre a napra. Amikor elindultak Wenkheim alezredes után, dehogy is sejtették, hogy milyen kálváriának néznek elébe. , Nem gondolták, hogy meg sem állnak a nagy menekülésben egészen Németországig. Se azt, hogy ott amerikai fogságba esnek majd. Ügy hitték akkor, az alezredes nyomát követve, hogy néhány hónap múlva vége lesz a háborúnak, és ők jöhetnek vissza a kincsért, amivel aztán új életet kezdhetnek. Ehelyett az elmúlt bő negyedszázad során bebarangolták úgyszólván az egész világot. Nem mondhatni, hogy különös szerencséjük lett volna az odakint! életben. Igaz, továbbra is együtt maradtak, és Bódit hagyományos leleményessége az új viszonyok között sem hagyta cserben. Ám sehogy se tudott megbirkózni a nyelvekkel. Pedig sokfélével megpróbálkozott az egymást követő évek során. A némettel, a franciával, az angollal, a spanyollal, de még a portugállal is. Mindhiába. Csak az a néhány szó ragadt rá, ami nélkül az élet külföldön, idegenek közt egyszerűen elképzelhetetlen. Folyamatosan beszélni azonban soha nem tudott megtanulni. Ezzel Bódi legendás leleményessége alól kihúzódott a gyékény. Bizony talajtalanná, sőt kifejezetten gyámoltalanná vált ő abban az idegen világban. Dehát itthonról olyan szörnyű híreket közöltek az ottani újságok, hogy még a hátuk is bele- lúdbőrözött a gondolatba, hogy haza kéne jönni. Azt írták, hogy Magyarországon még mindig ölik egymást az emberek. Hogy megszűnt a magántulajdon. Közösek a lakások, a nők. Közös minden. És aki ez ellen akár csak egy szót is mukkanni mer, azt már vasraverten viszik is Szibériába. 1956-ban azonban ennek ellenére hazakészülődtek. S akkor októberben újra a világlapok első oldalára kerültek a magyarországi események. A diadalmas híreket később egészen másmilyenek követték. E szenzációéhes lapok minden elképzelhető szörnyűségeket ösz- szehordtak ezekben a hónapokban mindarról, amiről úgy vélték, hogy hű jellemzője a magyarországi viszonyoknak. Újra előhozakodtak a jól bevált rémhírekkel. Csak most még vérszomjasabban tálalták valamennyit. így aztáiy megint visz- szarettentek az úttól. Tizennégy évnek kellettt eltelnie — ekkor hosszabb ideje Spanyolországban éltek már —, hogy végül tényleg rászánják magukat a hazalátogatásra. Együtt érkeztek persze. De Frank úgy határozott, hogy ő először majd egyedül deríti föl a terepet. Túl nagy feltűnést keltene, ha ketten egyszerre érkeznének a városba. S nyilván a szállodában is jobban figyelnének két, örökké egymás nyomában levő emberre, mint a magányosan érkezett egy- re. S Bódi ezért a fővárosban maradt. Egy régimódi, de azért igen kellemes Duna-parti szállodában foglaltatott magának szobát, melynek ablakali a vízpartra néztek. Frank pedig leutazott a nagy vidéki városba, és most lassan, komótosan ballagott át a hídon, miközben torkában dobogott a szíve. Hiszen még néhány perc, és meg fogja látni újra azokat a villákat, amelyek képét az elmúlt huszonhat év során annyi ezerszer fölidézték emlékezetből egymás előtt. Ha egyáltalán megvannak még — gondolta. Hiszen negyedszázad hatalmas idő ám! Változások egész sora követheti egymást eny- nyi év alatt. Amikor átért a hídon, egy pillanatra úgy érezte, meg kell pihennie, mert szinte már lépni sem tud az izgalomtól. Leült, újságot vett elő. De átfutott pillantása a betűkön. Egy szót sem tudott felfogni vagy megjegyezni a szövegből. Aztán ment tovább. Befordult a kibetonozott közlekedőútra. Onnan a harmadik mellékutcába, s akkor egyik pillanatról a másikra feltárult előtte a hat villa látványa. Szép szabályosan álltak egymás mellett. Mint annyi évvel azelőtt. (Folytatjuk) VASÁRNAPI RIPORT A szállás lakója Fekete földek, szántások felett fekete varjak, ólomszürke ég. A fák — hű katonák — egyenes derékkal őrködnek némán, -mozdulatlan. Szél se rebben. A süketítő csendben köd szitál. Február, álmos délelőtt. A Kalocsa meletti Szakmár község határában a szállások: Résztelek, Keserűtelek, Gombolyag, Pécsiszállás és a többiek. Apró települések, egyikben-másikban már csak néhány ember lakik. Alsóerek közepes nagyságú, gir- be-gurba sáros utcával, megla- .puló épületekkel.- A legszélső ház idős lakója Vén József; a nyolcvanhat éves Józsi bácsi. A kiskonyhában fogad. Szűk ablak, alig lehet kilátni rajta. Szentképek, iketyegő vekker. Biblia az ablakban, meg felvágott citrom. Cseréptűzhely. Apró tükör. Kiskosár, fekete kalap. Kemence. „Nem kell a pék ide.” Két pár csizma, húsdaráló csüng a gerendáról, és villanyvasaló. A házigazda az életét meséli. yermekkor, megszépítő messzeségben, valamikor a múlt század végén. A Halom nevű szálláson. Homokmégy határában az első lépések, a bátortalan kiruccanások az udvaron túlra, a tágas határba. — Mi volt a legszebb? — Amikor vitt anyám a hátán, az gyönyörűséges volt, el nem lehet felejteni! — És az édesapja? — Meghalt fiatalon egyéves koromban. Agyonütötte egy fa. Nem emlékszem rá. — Mire emlékszik még? — A farsangokra. A kecskedudásra! Baróka bácsi — így hívták •— olvan szívetszorítóan játszott, de olyan naevon szépen! Vasárnapi iskolába jártunk. Bizony, sokszor „mellé mentünk”, úgy bizony, Vagyishát ellógtunk. Jött a tanító úr. ..Volt nemulass! Vitt bennünket az iskolába. „Büntetésből” énekelni, zenélni kellett neki. Mert tudja, olyan jó mulatós volt ő is — Kérem, mesélje még az életét — biztatom Józsi bácsit. — Mikor legénnyé cseperedtem, ide a szomszédba. Pécsiszállásra jöttem szolgálni, az impamhoz; vagyishát az apósomhoz, öl évig a cselédje voltam, aztán elvettem a lányát. Együtt jártunk dolgozni. Gondolhatja; nem ment a munka. Ketten nem kapáltunk annyit, hogy megérdemeltük volna akárcsak a früstököt is. Józsi bácsi jól kiköhögi magát, majd így folytatja: — Végre a magam ura lettem. 1 O uJ* * ucll ebbe a kis házba költözhettünk. Sajátkezűleg építettem. (Balog László postás itt van a beszélgetéskor: ezt mondja: Józsi bácsi igazi ezermester. Lakatos, üveges, bognár, ács 'és egyéb munka épp úgy kezére áll, mint a cipészkedés, vagy a kosárfonás.) Huszonkilencben meghalt a feleségem. Egv év múlva megnősült a fiam. s nemsokára ismét én is. Rossz volt asszony nélkül. így gombolyítja tovább az emlékezés fonalát: — Jobb volt-e akkor Persze, hogy jobb: de csakis azért, mert fiatalok, voltunk. Máskülönben dehogyis volt jó. Nehéz napok, évek voltak azok. nagyon nehezek! Nyáron hetekig a cséplőgépnél voltam. Mentünk -öregcsertőre, meg máshová. Más keze-Iába volt mindegyik munkástársam. De élni kellett, menni, csinálni. Éjfél felé járt az idő, mikor „ágyba” kerültünk, vagyishát a szalmakazalba. az volt a fekhelyünk. A fiastyúk volt az ébresztő óra. Szóltam a fűtőnek, gyújtst be a gépet,, fél kettő van. Ha keceliekkel. akasztóiakkal dolgoztunk együtt, kérleltek: el ne aludjunk, Jóska! Dehogyis alszunk, mondtam. Nappal ledőltem néha egy-két percre, de el nem aludtam. — Várta, hogy este legyen? — Nem én! Úgysem jöhettem haza az asszonyhoz, minek? Csak hogy kutyafuttából megsimítsam? Hisz mindjárt jönni kellett volna vissza. — És télen? — Ütöttem a kaptafát, meg ilyesmi. Nem unatkoztam én sohasem; se télen, se nyáron. — Mi az öregség titka, Józsi bácsi? Aki lassan kilencven éves. annak tudnia kell! Józsi bácsi nem tagadja meg vidám önmagát: — Sokat dolgozni, rosszul élni, korán kelni, keveset aludni — én csak ezt mondhatom. Mert én így éltem. De. hogy valójában ezért lennék ennyi idős? Nem tudom — Milyenek voltak a vasárnapok? — Sokat mosakodtunk. Tisztálkodtunk ünneplőbe öltöztünk, és irány a templomba. Ebéd, kicsi pihenés, aztán irány a géphez. Estére már ott voltunk. Az volt a szokás. — Merrefelé járt. utazott életében ? — Kiskőrösön, Kecelen, Pakson. Egyszer meg — még tizenkettőben — Somogy megyében. Ott voltam én legmesszebb. Búcsúba mentünk, gyalog. Egy hét oda- vissza. Énekszóval, zászlóval. Dehogyis volt még akkor busz, meg ilyesmi! — Emlékszik érdekes dolgokra még? — Fonóba jártunk. A lánnyal a subába bújtunk. Addig mocorogtunk, míg eltörtük a csuszaszűrőt. Volt riadalom, meg nevetés! i — Miért bújták a súbábl? * — Na nem aáél‘t.r''he higgye! Csak mert hideg volt. nem fűtöttek. Sokat játszottunk, mint a gyerekek. Odaszóltunk a lánynak: — Fordulj bolhát! Áz meg ezt mondta: — Nem fordulok, amíg Vén Jóska meg nem csókol! — Azt mondta: Vén Jóska? — Azt. Persze más nevet is mondtak, de én csak erre emlékszem ; a sajátomra. — Szeretett énekelni? — Meghiszem azt! Ha vőfély voltam, örültek a zenészek! Olyan nótákat gabalyítottam. de olyan istenigazikat! — Emlékszik olyan nótára, amit akkor, régen énekeltek? — Emlékszem én! Hallgassa csak! És kezdi is: „Ha még egyszer gyerek tudnék lenni, ifjúságom nem tudnám feledni. Szép ifjúság, jöjj vissza egy szóra ...” Azután másik dalba kezd, mely így kezdődik: „Őszirózsa, fehér őszirózsa.” S végül: „én vagyok a falu rossza egyedül, engem ugat minden kutya messziről”. Ehhez megjegyzi: — Más mint a többi, de nekem ez is tetszik— Mi volt a legfájdalmasabb eddig? — Az, hogy meghalt a feleségem. Meg hogy apámat nem ismerhettem. — Most miiven az élete? — Unalmas. Milyen lenne! Megöregedtem. Kár, hogy ez a ..csúnya” postás ritkán hozza a nyugdíjat. Amit a tsz után kapok. Teszek-veszek az udvaron. Kis favágás, udvarsöprés, fűrészelés nem árt meg. Csak ez a köhögés... — Sokat volt beteg? — Én ugvan orvost sose láttam! — Jószág van? — Egv tehén, anyadisznó baromfi. Ez van. Elég. — Családja? — A fiam, menyem itt a szomszéd épületben. A lányom, unokám Pesten. Ha igazán ír rólam cikket, majd elküldöm nekik a fővárosba Varga Mihály Fácánokkal a kolorádóbogár ellen , Nem csupán az erdők állatvilágának díszei a szinpompás fácánok. Szovjet szakemberek nemrég megállapították, hogy ez az egyetlen madárfajta, amely pusztítja a kolorádóbogarakat. Ebből a célból három évvel ezelőtt Kár- pát-Ukrajnában fácánkertet létesítettek, ahol a maga nemében páratlan keltetőgépből egyszerre 2700 fácánfióka „kel ki”. A fácánfiókákat mintegy egy hónapig szoláriumokban tartják, aztán szabadon eresztik őket. Ma már Kárpát-Ukrajna erdői, sőt a városi parkok is tele vannak fácá- cánokkal. (BUDAPRESS—APN)
