Petőfi Népe, 1974. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-20 / 16. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET Búcsú Lenintől Naplórészletek Egyre jöttek, jöttek a megárvult moszkvaiak ezrei és százezrei a Vörös térre, kora reggeltől az utolsó percig, mikor a vörös koporsót felemelték és örök hajlékába rejtették. Kegyetlen hideg volt, nem volt ehhez hasonló egész télen. A „Lobnoe meszto” körül verődtünk össze. Két óra maradt még a temetésig. Beálltak mások is közénk. A tömeg egyre növekedett. Közeledett az óra... Már három... fél négy... háromnegyed... még tíz perc ... öt... kettő... még egy perc ... Aztán egyszerre fölsírtak a légben a panaszkodó szirénák, sikoltoztak a gyárak. Félelmetesen fenségesek, ünnepélyesek voltak ezek a percek. A közelben íelzokogott valaki, hisztériás roham verte a földre. Felkapták és a mentőautóhoz vitték. Az emberek szipogtak, zsebkendőikért kapkodtak, kabátjukkal törölgették könnyes szemüket. A tömeg hallgatásba merevedett, megder- mesztette a bánat, mindenki lábujjhegyre ágaskodva kereste tekintetével á helyet, ahonnét leemelték a vörös koporsót. A levegőt tüzérségi díszsortüzek reszkettették, s a hangok láthatatlan zokogásként szárnyaltak fejünk felett. Ebben a pillanatban valahol messze, a Kaukázus hegyei között, a távoli morzsányi Szahalinon, s egy-két versz- •tányira innét, hirtelen megtorpant egy robogó vonat. Miért? Mert Lenin meghalt... Lenint helyezik sírjába. Ezekben a percekben meg kell állnia az életnek. Láthatatlan hangok gyászhimnuszokat énekelnek, a távírógépeken e szavak kopognak: Lenin meghalt ... Lenin meghalt... Lenin meghalt... De műve él. E pillanatban az egész világ együtt érzett velünk mély gyászunkban. Lenint temettük. Azután elindultunk. Látni kellett volna, hogyan oszlottunk szét a Vörös térről. Lenin nincs többé... * A Szövetségek Házának piros szőnyegein lépkedtem a sorban, némán, lélegzetemet is visszafojtva, gondolataimba merülten: „Mindjárt meglátom, tanítónk, orcádat és ég veled, örökre. Többé sem az ismerős homlokot, sem a figyelő szemeket, sem a tar koponyát, semmit sem láthatok.” Egyre közelebb és közelebb értünk ... Egyre erősebb a világítás, villanyfény árasztja el a virágoktól zsúfolt szobát. A terem közepén vörös ravatalon, vörösben fekszik Lenin. Arca papírfehér, nyugodt, egyetlen ránc, a szenvedésnek semmi nyoma nem töri meg ezt a nyugalmat. Nyugalmával egy alvó csecsemő arcát juttatja eszembe. Ügy mondják, halála előtt nem szenvedett, csendben hunyt el, a haláltusa kínjai nélkül. Ez a csendes elmúlás hagyta a nyugalom bélyegét drága arcán. Két, vagy három éve láttam Iljicset utoljára. Most, a koporsóban, sápadtabb, soványabb, nagyon megfogyott, csak a feje, magas, sima homloka olyan mint akkor. Már a lépcsőkről látom lehunyt szemeit, arcát, ezután egyre közelebb és közelebb, s előttem van... Halad, halad az emberlánc, balról jobbra, megkerülve a katafalkot. Megyünk és vissza-visszanézünk, mindenki szeretne még legalább egy pillantást vetni az arcára, bevésni emlékezetébe, hogy élete utolsó napjáig emlékezzen rá. Észre sem vesszük, hogy a Szövetségek Házának folyosóit borító piros szőnyegek kivezettek a Dmitrovkára. A főbejáratnál hatalmas tömeg, ezernyien, vagy százezernyien vannak, felmérhetetlen: amerre a szem ellát, embertömeg: A Szövetségek Háza előtt, a Tverszkáján. a Dmitrovkán, mindenütt tömeg hömpölyög, várják sorukat, hogy leró- hassák utolsó tiszteletüket az elhunyt vezér, a szeretett Iljics előtt. Irta: Dm. Furmanov Fordította: Sávolt Béla Furmanov Dmitrij Andrejevics (1891—1926) a szovjet írók első nemzedékéhez tartozott. A polgárháború éveiben részt vett a szovjet hatalomért vívott harcban, egy ideig a legendás hírű Csapajev-hadosztály politikai biztosa volt. 1921-től a Proletár- írók Oroszországi Szövetsége moszkvai szervezetének titkára. Legjelentősebb műve a Csapajev című regény, mellyel európai hírűvé vált. Az itt közölt naplójegyzetek először az £lő Lenin című gyűjteményben jelentek meg 1965-ben. Műteremlátogatás Gál Sándornál Olvasóinknak, a képzőművészetet szerető embereknek nem szükséges bemutatod a Kunszentmiklóson élő és alkotó Gál Sándor festőművészt. Képeivel úgyszólván valamennyi megyei kiállításon találkozhattunk már, hiszen az elmúlt évben önálló tárlatot rendezett műveiből a Kecskeméti Katona József Múzeum, jelenleg pedig a Bács-Kiskun megyei festők téli tárlatán, Kiskunfélegyházán szerepel képeivel a mester. Gál Sándor lendületes mozgást kifejező, újabb és újabb, gazdag forma és színárnyalattal készülő képekkel lép a nyilvánosság elé. Sajnálatos, hogy festményeit csak fekete-fehérben tudjuk bemutatni olvasóinknak, de így is bizonyára sokat mondanak a hozzáértőknek és a festészet barátainak. • Gál Sándor műtermében az utolsó ecsetvonásokat végzi Aratók című festményén. A nyu a hajnali vonattal elment Pistához. Pista egy fekete arcú, fehér ember. Mérnök. Anyu szeretője. Titokban tartják. öt óra óta ébren vagyok, láttam az egészet, ahogy anyu felöltözött, bepakolta ■ kis táskáját, pénzt tett a bonbon ier alá, cédulát, nekem, a lakáskulcs másod- példányát letette a tükör alá, ahová szalámit, sajtot, tábla csokoládét tejet és egy halom kiflit készített,, nehogy elrohanjak evés nélkül. Mikor már njem hallottam cipője kopogását a lépcsőn, kibújtam, elolvastam az üzenetet. „Fiacskám, a nagymamihoz megyek, tudod néha el kell mennem rendet csinálni. Vigyázz magadra már nagy fiú vagy.” Tizenkét éves vagyok,. hogy nagy ez, vagy sem. ők tudják, én nem. Összegyűrtem a papírt és beledobtam a klozettba. Meghúztam a láncot. Fejemet nekitámasztottam a fehér falnak. Megszámoltam a pénzt. Egy darabban volt, húsz forint. Mit kezdjek vele? Uszodabérletem van, kaja van itthon, ha takarékba teszem, év végén vesz belőle anyu, mondjuk egy kis szőnyeget. — Neked is tetszik, ugye, kisfiam? Aááh, minek nekem ez a húsz forint. Elköltőm. Majd meglátjuk a nap folyamán. Zuhanyoztam. Bekapcsoltam a magnót, egy hülyeség volt rajta, amit mi dumáltunk a rakparton egy este a barátommal a lányokról. Felhúztam a nadrágomat, felemás farmer, egyik szára fekete, a másik sárga. Röhejes. Nem szeretik látni Mintha én szeretném a Pista bácsit. Hallgattam a magnót. Aztán kikapcsoltam. Mi disz- nóiságokat dumáltunk össze. Részletesen felsoroltuk a nemi érintkezés fajait. Könyvből. Mi még verjük a lányokat, mert olyan vihogósak, szemtelenek, és folyton úgy bújnak össze, mintha valami titkot tudnának. Tudjuk mi is. De úgy teszünk, mintha nem tudnánk, és néha rájuk rontunk, vagy elbújunk a bokor mögé és hallgatózunl: és aztán kórusban felordítunk. Tiszta szívbaj. Nem jó lánynak lenni, már eddig is biztos vagyok benne. Elmegyek először is a bará tömhöz. Lent a pincében megnéztem, él-e még a sovány macska, élt. Adhattam volna neki kiflit, de elfelejtettem hozni magammal, az egész ott van a tükör alatt, hozzá se nyúlok, csak lássa meg anyu éjjel, majd ha beóvakodik, már az előszobában levetette cipőjét. A macska pár nap múlva biztos, hogy megdöglik. Minek él ilyen bérházban egy magános macska, hogy került a pincébe? A barátom két hete ótvaros. Be van hintve porral. Az apja bérasztalos, vagyis a górénak melózik. Anyja mindég otthon van, kövér és mindég nevet, ha meglát. • — Palcsihé, rikoltja és tokája szelíden pihen keblén. (Ezt a hasonlatot Anatole France A vörös liliom című unalmas regényéből olvastam. Azt mondta anyu, hogy valamikor ezt meg kellett gyónni,, aki elolvasta, mert egy olyan nő van benne, aki félrelép. Vén szivarhoz erőltették a nőt, csoda, hogy kétszer is szerzett magának pasit? Azt nem értettem, hogy a nőt miért bántja a végzet. Hiszen a vén férj semmire se volt jó. Anyu férje, az én apám. pedig egészen más ember.) jé® Palcsihé, hunmászlcászrriá? Ismételt á barátóm afiyjá'- és én szépen kint az utcán megvártam, hogy kijöjjön Pali. Ugyanis az ő apja valami miatt nem szövetkezeti tag, se nem’ önálló iparos. Miket kevernek a felnőttek, az kész lila tészta. — Hullik már rólad a var, vigasztaltam szegényt, nem hullott, inkább itt-ott vérzett is. Mosdott, talán azért. — Gyere, megnézzük a pecálókat, indítványoztam. Neki is ugyanolyan farmerje van, de mégis látszik rajtunk, hogy más-más emberfajták vagyunk. Pedig ő. két tizeddel jobb nálam. Ezek az ügyek most nem is érdekeltek, kopogtunk az aszfalton, egy-két lógó plakátot nyíltan letéptünk. Színháziakat. Úgyis lekaparja a vállalat emberé, nem Igaz? De ez se volt semmi, egy golyót bedobtam a járdára, ilyen ez a nap, senki se lépett rá, a spinkók se, pedig azok mindég előre meresztik a begyüket, se látnak, se hallanak, mintha ők volnának a’ világ első számú csodája. Fütyörésztem. A pecálók semmit se fogtak, éjjeí is kint voltak, de már most részegen ültek, sóhajtoztak, bedobálták az üres üvegeket a folyóba. Ekkor elsírtam magam. Nem marhaság? A barátom ekkor lehajolt és felemelt egy korához túl nagy követ és belezüdította a vízbe, a pecálók közé. A drága botok madzagai elsüllyedtek, néhány bot is, meg csudamód cifra külföldi bögre. Amiben nem volt egy snicig se. Gumicsizmában ültek, meg pipáltak. Aztán a kő után ordítoztak, de mi elszaladtunk. Közben felszáradtak köny- nyeim. Remélem, nem vette észre a barátom. Elmentünk a Bartók téri játékbunkerbe. Itt legjobban lehet elveszni. Annyi az idegen srác, hogy minden mindegy. Hintáztunk, én kitátottám a számat, a fülem mindég bedugult. Leszálltunk. A barátomnak volt egy kis tömör labdája, az anyja azl mondta, ez egy régi „kupiter” labda. Csudamód gumiból volt, pattogott. Fekete volt és rücskös a sok strapától. A hálók közt fociztunk is, két lánnyal meg egy cigány sráccal, ez a srác olyan szelíd volt eleinte, hogy azt hittük, két hete nem evett. De ahogy kicseleztük a barátommal, nekünk jött. Vagyis elszaladtunk. Mi nem vagyunk a barátommal. verekeúpséta; bár<.&zt hi^ szem, nem ártana megpróbálni-.' Egyszer úgyis belekerül az fein*' bér és semmit se tud a bunyó szabályairól. Be fogok iratkozni a dzsúdóra. Ezt meg' is beszéltük, ahogy ballagtunk a Nagykörúton. Találkoztam az apámmal. Állt egy öreg Rábánál, egyedül. Támasztotta a hűtőt. Reggelizett. Szalonna, kenyér, zöldpaprika. Minden * foga megvan az apámnak. Harsogva rágta a paprikákat, erről is megismerném, ha behunynám a szememet, akkor is. Akárhogy csámcsognának mindenféle keskeny- fejüek, mint az a Pista. Ha ott lett volna, beültem volna, beültem volna a Rábába, megmondtam volna apámnak, hajtson rá. A barátom eloldalgott a ház mellé, én is behúztam a nyakamat, de ez olyan rossz volt, mintha engem gyanúsítottak volna valami lopással. Láttam, hogy a régi munkaruhája van. Van olt'egy sötét folt a bal szárán, én öntöttem le kávéval. — Gyere csak ide, mondta apám. Még evett kicsit, letette a bicskát a kis térítőre. — Csavarogsz? Csak bámultam. Már miért csavarognék? Ez egy város, és az ember sétál benne. ’Hallgattam. — Sovány vagy, öcskös. Egyél, ez a fő szabály. Levágott egy darab szalonnát, rátette falat kenyérre, befedte csíknyi paprikával. — Kapd be. Tudta, hogy finnyás kölyöknek nevelt az anyám, és nem szeretem a szalonnát. Gúnyosan nézett. Bekaptam. Láthatólag jól megrágtam, és esküszöm, hogy életemben először éreztem, hogy a szalonna jó étel. Apám nevetett. Felült a helyére. Lenézett. — Ha akarod, kiviszlek a szőlőbe. Nemet ráztam fejemmel. Az a szőlő egy kis telek, pár tőke, meg egy régi parasztház, rogyik össze. Ott lakik most apám a Rózával. A Róza miatt nem mehettem. Elrobogott. Nem Vincze András: Vasárnap is intett. Mintha nem is az előbb adott volna enni, az apám. Barátom előre lépett, hozzám. Rekedten mondta, hangja indulatos volt. — Gyere. Nincs mit nézni rajtuk. Hallgatva szedtük patáinkat. Később megfogta karomat. — Ha akarod, neked adom a kupiter labdámat. Nevettem. — Van húsz forintom. Megveszem. Itt a pénz, látod? Legálist nij-XiTúii Abarátom fintorgottp > Visszá« r dugta a labdát nadrágzsebébe. Valahogy nem voltam igazságos altkor. Tudtam. Miért van az, hogy az ember a barátját bántja meg, ha ő maga van a pácban? Hiszen én úgy járok a világban, mint egy urutas. A szalámik a tükör előtt szeletenként sárgulnak. Oxidálódnak. Már éhesek voltunk, dél felé járt, bekutyagoltunk a belvárosba, és flegmán bementünk a Boszorkánykonyhába. Áteveztünk a pálinkabűzön, rendeltünk egy- egy adag kolbászt. A barátom négy forinttal járult hozzá. Az igazság az, hogy be se akart jönni. Náluk főznek, mondta, marhapörkölt lesz, sós uborkával és krumplival. De belökdös- tem. Aztán kint a járdán a mérlegre álltunk és megmértük magunkat. Én 48 kg voltam, a barátom 50 kg. Ez kicsit bántott. Elváltunk, magam maradtam. Leültem a téren egy székre, csupa öregek voltak ott, ismertem már őket évek óta. Iszonyú régen élhetnek. És beszéltek, beszéltek, hiába füleltem, egy szavukat se értettem. Az ember itt kint elálmosodik. Hogy nem alszanak ezek? Elhatároztam, hogy mégis hazamegyek. Mit tehetek? Otthon felnyitottam a szekretert, kihúztam a titkos rekeszt, amit csak anyu ismer, és a fogamzásgátló szereit mind kivettem, lementem a kapu alá, és bedobtam a kukába, kicsit meg is kevertem a kuka tartalmát. Mocskos lettem. Megfürödtem, sokáig aludtam a kádban, mikor felébredtem, már felettem harsogott a tévé. Égészen elpuhultam a vízben. Kocsonyás állapotban és iszonyú éhesen feküdtem le. Fel se ébredtem reggelig. Azt álmodtam, hogy anyu fehér ruhában könyörög és én azt hajtogatom, hogy miért tiszteljelek, aput se lehet tisztelni, nem igaz? Anyu sírt, aztán dühöngött, és kilökött a lépcsőházba. Nem tudta, hogy én mennyire sajnálom őt, hogy mennyire szeretném tisztelni. És akkor elment, üres lett a szoba, bútor se lett benne és sokan kérdezték, kié ez a gyerek, mit keres ebben az idegen lakásban? És akkor elszaladtam, szaladtam, szaladtam, majd a beleimre tapostam igyekezetemben. Reggel egészen tisztán éreztem, hogy ezt álmodtam. Anyu szépen aludt, pedig már fél hét volt. Néztem, néztem, torkomat valami szorongatta. Mintha nem is ő utazott volna el tegnap. • Krumplit ültető asszonyok. • Parasztház. (Pásztor Zoltán felvételei.)