Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
MŰVELŐDÉS »IRODALOM »MŰVÉSZET »ÍRODALOM • MŰVÉSZET JEGYZETEK A TOKAJI IRÓTALÁLKOZÓ ÜRÜGYÉN Raffai Sarolta: A munkáshősök hiányáról Üjra Tokaj felé — ismét meglelem a háromarcú tájat. Előttem a lágy rajzú Hegyalja, mögöttem a borsodi iparvidék, s távolabb, északra, az emberhez és élni akaráshoz kemény, konok sziklák világa. Bács megyéből kereken négyszáz kilométert utazom Tokajig. A község minden utcácskája ismerős már: az előző nyár három napja elég volt keresztülkasul barangolni. Hírével ellentétben parányi település. Hivalkodó, nagygazdára, nagykereskedőre valló lakóháza szinte nincs: önkéntelenül keresi a széles, jómódú paraszti portákhoz, alföldi kúriákhoz szokott szem a gazdag családok kőbe-habarcsba örökített nyomait: s nem találja. A kollégium — semmi épülettel össze nem téveszthető — jó néhány ismerőst befogadott már azon a délelőttön. Koszorúban álldogálnak a barátok, ismerősök: Kalász László, Katkó József első pillantásra is hiányzik. S napok múltával egyre jobban. A vitára voltaképpen másnap. Miskolcon került sor. Gulyás Mihály a megnyitó előadást szubjektív elemekkel ízesítette saját élményanyagra, s életismeretre támaszkodván — s ő valóban bensőséges beszélgetés kialakítását tette lehetővé. Mégsem igen oldódtunk: talán túl sok idegen — népművelő — volt jelen ahhoz, hogy feloldódni tudjunk. A munkásosztály... a munkások ábrázolása... a munkásokról szóló irodalom ... hallgattam, s hallom még most is — néhány hónap távolából lelkiismeretemben, idegeimben vibrálni a szavakat, amelyek a ma irodalmának tagadhatatlan hiányosságára utaltak. A munkáshősök hiányára. A folyton változó munkásosztály ábrázolásának hiányára. A háttér szuggesztív voltának hiányára. Hallottunk szerkesztő-írót, irodalomtörténészt, újságírót, leginkább szociológiai problémákkal foglalkozó írót, népművelőt, politikust — hozzászólásaik inkább előrdások voltak. Vitatkozó kedvünk végül lelohadt, hogy legbensőnkben munkáljon tovább. Számomra megdöbbentően izgalmas volt, amint az irodalomtörténész az élő irodalmat figyeli, s kategorizálja. Sajátságos, hogy leginkább egy-egy befejezett írói élet, egy teljes életművel való egybevetése alapján vizsgálódik — a ráismerés és azonosítás útját járja. Következtetései és meghatározásai éppen ezért igazak is, tévesek is, megfér egymással a telitalálat és a melléfogás, akár egy író munkái sorában. A ma élő író a ma valóságával véti össze kortársa mában játszódó, mára érvényes munkáját, az irodalomtörténész nem feltétlenül, ö a ma élő írót a korábban élt, saját — korábbi — társadalmi rendjét ábrázoló író látásmódjával, szándékával és ábrázolásmódjával veti össze a mait, ha éppen úgy tetszik. Következtetései érdekesek, de nem érvényesek minden esetben. Képtelenségnek tartom például. hogy egy író teljes megírható élményanyaga gyermekkorából fakadjon. Hogy ez kitöltse és meghatározza írói világát. Hogy az esendő gyermekkor mindenképpen szűk keretei közé zárja a már felnőtt és érett embert, vagy ha így jobban hangzik: az alkotó embert. A gyermek látásmódja erősen torzít, miután én-központúsága vitathatatlan, mi több: törvényszerű. Ugyanakkor érzékenyebben reagál az élet legkülönbözőbb jelenségeire, sokkal érzékenyebben, mint a felnőtt — ha! — önnön személyével, sorsával kapcsolatos, netán azt pillanatnyilag eldöntőnek látszó jelenségről van szó. De az egész társadalmat érintő változásokra a gyermek szinte nem is reagál. A kérdés megítélésekor talán leginkább az a félrevezető, hogy ha egy teljes írói életművet szemlélve, a látszat valóban a gyermekkori környezet meghatározó, sorsdöntő jellegét bizonyítja. Ám a valóság mégis az, hogy 1920—1938. között Magyarország egy-egy táján, egy-egy író szűkebb hazájában az emberek tudatvilágában változás alig történt, tehát a belső változás legfeljebb az író felnőtté válásának időszakától kezdve lehetett valóban megfigyelhető. Különösen a falu vagy kisváros élete tűnt változatlannak, az iró élményanyaga érdekében 18—20 éven át szinte csak ugyanaz lehetett. Vitatom tehát a gyermekkor élményanyagának sorsdöntő — az író későbbi munkásságát témájában is meghatározó erejét. Hogy munkást, parasztot, értelmiségit választ hőséül — ennek a gyermekkor élményvilágához ma már alig van köze. Első írásaiban esetleg. Később már csak az ember számít. Az ember, jó és rossz tulajdonságaival, tévedéseivel, ezekre döbbenésével, belső változásaival. És most térek rá az irodalomtörténész telitalálatára. Mert igaz: egyetlen író sem ül le közismerten nagy önfegyelemmel, amit munkája nyilvánvalóan megkövetel, az üres panír mellé a következő szándékkal: „most pedig saját koromat ábrázolom ..nem. Minden idők minden írója embert akar ábrázolni — és ábrázolt is. Emberi viszonylatokat, kapcsolatokat, s nem kerülhette meg figurái egymásra gyakorolt ilyen, vagy olyan hatását, a fölé- és alárendeltséget, a lehetőt és lehetetlent, az illúziók táplálását és elvesztését — tehát ábrázolta saját korának társadalmát is, ha akarta, ha nem. És vibrált a háttér. a környezet, bizony szuggesztív volt — saját életének eleven kulisszáit ne ismerte volna? Figurái igazán hitelesekké a háttér pontos ismeretének segítségével váltak. Zárt ajtók mögött a lélek vegetál — önmagába megtérő az elménckedés, bármily éles elme ötlötte bár ki. Az igen fiatal korban elhunyt, mégis jelentős életművet maguk után hagyó költők, írók (inkább költők) élete akár kalandregénynek is beillik — ez véletlen lenn« csupán? Sokkal inkább az impulzusok hallatlan gazdagsága a valószínűbb és elfogadhatóbb magyarázat. Tehát egészen fiatalon is lehet egy egész életnyi értéket alkotni: a gyors elégés árán. Azonban nem ez az általános életmód, s mi több, nem is a legkívánatosabb. A munkásságot ábrázoló irodalom alapvető feltételét vizsgálva, nézzük a megrajzolandó embert: a figurát. Miután a mi társadalmunkban mindenki dolgozik, s mert a munkahely légköre, az ottani feszültségek döntően befolyásolják minden ember magánéletét is, lehetetlen ma embert ábrázolni hitelesen, ha foglalkozását, munkáját, ezzel kapcsolatos gondolatait. érzéseit, esetleg indulatait óvatosan megkerüljük. Mivel magyarázható, hogy a ma írója leggyakrabban és legszívesebben értelimiségit szerepeltet? Az író, különösen ifjabb, tehát legérzékenyebb korában valahol biztos kenyeret keres, állásban van, dolgozik azon kívül is, hogy ír. Tanultságánál fogva ő maga értelmiségi — nyilván valamely hivatal, iskola, szerkesztőség, könyvtár... mikrovilágát ismeri igazán. Felnőtt szemmel, biztosan, pontosan ítélkezik és mérlegel — s bizony nem a gyermekkor ráérzései, szubjektivitása vezérli. Az ábrázolt figura munkaterületét és munkahelyi tapasztalatait pontosan ismernie, a társadalomban elfoglalt vagy elérhető helyét szintén — s akár a pedagógus, tárgyi tévedést nem követhet el. A munkás és paraszt ma nem ugyanaz, mint 30—40 évvel ezelőtt, az sem, aki 5—6 évvel ezelőtt volt. Ha mindössze az általános iskola nyolc osztályát végezte el, s közepes eredménynyel : tanultabb, de annyira tanult, mint a harmincas évek kistisztviselője, aki a négy polgári, vagy négy gimnázium után jogosulttá vált egy íróasztalocskára legalább. De ez nem minden: az önművelést sem szabad figyelmen kívül hagynunk, a véletlen és korántsem akaratlagos művelődés egymagában sem kis dolog, itt mindössze a passzív befogadásra utalok, nevezetesen a tömegkommunikáció (rádió, tévé. sajtó) hatására. A tudatos önművelés pedig természetesen megszünteti — s néhány év alatt — a munkás és értelmiségi közötti műveltségi szintkülönbséget. Tehát a két alapvető társadalmi osztály a munkásság, parasztság ismeretanyaga egyre több és állandóan szilárdul. Ezzel együtt változik szókincse, lakáskultúrája, öltözködése — a mindennapi élet apró-cseprő dolgaiban való eltájékozódása, olvasottsága, magabiztossága —, életrendje is. Éppen ez az állandó változás az, amit nehéz megragadni, éppen az a figura a nehezen ábrázolható, amelyik ma más, mint tegnap volt, s holnap ismét más lesz — akár hajszálnyival is, de más. S mögötte a változó háttér: a munkahely és munkatársak, vagy család, amelynek mindegyik tagjára a fentiek is jellemzőek. Az író feladata tehát: a folyton változó embert megformálni. Az embert, és elsősorban az embert. Aki pedig kerülhet bármilyen munkahelyre: gyalupadhoz, nehéziparba, kapával kezében a határba — helyezhetem bármelyik közegbe —, amelyet ismerek! Ha ugyan ismerem egyiket is. De alaposan. Ellenkező esetben bizony nem szuggesztív a háttér, s nem lehet szuggesztív a figura sem — mondandóm bármily igaz, hitelét veszti. Holott az emberek mindennapi gondjai, kétségei és feleletre váró kérdései nagy vonásaikban azonosak, ha parasztról, munkásról, ha értelmiségiipl van szó. Társadalmunkban a még tagadhatatlanul meglevő ellentmondások feszítő ereje egyformán izgat mindenkit — papírral is igazolható tanultsága mértékétől függetlenül. Mert hogy mikor tudom valóban napi nyolc órai munkával biztosítani családomnak ezt az életszínvonalat, amelyet ma még átlagban napi tizenkettővel érek el — nyilván egyformán foglalkoztatja a vasárnap délelőtt, esetleg minden szabad idejében a háztáji földön görnyedező parasztot, a fusizó munkást, a különórákat adni házról házra iáró. vagy kartársát boldogan helyettesítő pedagógust, a lakásán és bármely időben feleket fogadó ügyvédet, orvost, vagy a késő esti házimunkával „pepecselgető”, dolgozó anyát. Vagy: miként érhetnénk el, hogy a felnőtté válás küszöbén álló ifjúság ne csak, és ne elsősorban jogait tudja, de kötelességeit ugyanúgy? Gondolom, ez minden szülőt egyformán érdekel, s talán nem is csupán a szülőt — foglalkozásra való tekintet nélkül mindenkit. Az ifjúságot is, nyilván. De a mainak tűnő, vagy mainak hangoztatott életfelfogás és a tradicionális gyakorlat egyszerre, együtt, egyazon ember életében már maga konfliktusokhoz vezet — külső és belső konfliktusokhoz akár, épp . úgy, mint egy-egy közösségben. Csak éppen a munkahely más, mint régen, a különböző társadalmi osztályokhoz, rétegekhez tartozók szókincse, megközelítési módja különbözik, egy embernél a gondolatiságot kérdőjelezi meg a valóság gyakorlata, másutt a gyakorlati tapasztalat vezethet a most elővett írásos anyag feletti töprengéshez. S mindössze az érzések, gondolatok, indulatok kifejezésmódja más. De éppen a hajszálnyi más az, amit csak az írott figuráknak megfelelő valóságos személyek életközelségében lehet megismerni. Az olvasó leleplezi, s nem tartja magáénak az írót, ha az ismeretei híján pontatlanul ábrázolja — esetleg éppen az adott olvasó életének szerves részét. Hadd említsek példát: elég durva példát pedig. Olyan mai magyar regényről van szó, amely az ötvenes évek második felében játszódik. Egyik figurája — fiatal lány — tupírozza a haját és lastexnadrágot ölt. Ennek olvastán minden nő elhúzza a száját: nálunk az ötvenes években a tupírozott haj és a lastexnadrág ismeretlen fogalom volt. Más: a főhős apja bodnár mester — kitűnő hordókat készített. Bodnár mester nincs: bognár igen. ö azonban szekereket és kocsit gyárt, ezeknek minden tartozékát, a vasaláson kívül, mert ezt a kovács végzi el, a bognár, ha jó szakember, esetleg homokfutó készítésére is vállalkozik. Hordókészítéssel a kádárok foglalkoznak. Ha egy munkás a fentiekig eljutott, a regényre a továbbiakban már nem is kiváncsi. (Könyvtárban is dolgoztam, saját tapasztalat.) Aki az ő életét ábrázolni akarja, a munkás szakmájának legapróbb titkaival is tisztában kell lennie. Vagy csak arról szabad beszéljen, amit teljes biztonsággal tud. A változó embert, változó környezetét, újabb és újabb technikai csodával könnyített munkáját, vagy annak fázisait ábrázolni bizony igen nehéz munkát, kemény munkás, sok új ismeretet követel az írótól, bár a megismert, netán megtapasztalt anyag elenyészően kicsi hányada szerepel majd a kész írásban — hiszen nem szakirodalomról van szó! De: nem hagyhatom abba az írást csupán azért, mert például nem tudom, a parkettát lerakó mester milyen szerszámot kér a rendelkezésére álló segéderőtől — például. Minden egyéb indok, amely a munkásokat vagy parasztokat ábrázoló mai irodalom hiányára próbál magyarázatot adni, nem igaz érv, szerintem nem az. Csak amit magam is élek, vagy amit mikroszkopikusan felnagyítható közelségből vizsgálhatok: ennyit tudok megírni a mából. Természetesen más a fantasztikus irodalom, és más a történelmi regény — vagy a történelmi múlt valamely izgalmas időszakába visszakényszerített mai probléma boncolgatása. A legutóbbin való, vagy feletti hosszas töprengés' után teljes joggal kérdem: ilyen mennyiségben mire való? Mire jó? A nép — a széles olvasótábor a máról a ma nyelvén akar olvasni-hallani. Várja és hellyelközzel már sürgeti is, hogy róla, neki írjanak. hogy sokszor égető kérdéseire igaz és őszinte feleletet kapjon. Megérti, ha hozzá beszélnek — a befogadó réteg adott. Sokat szomjúhozik. 9 Család (Szőnyi Gyula rajza.) Hatvani Dániel: Sugárzó vatta hull Varjak tolla esőtől fényes kristálytömbbe préselt tél lesz gyémánt-szikrát villant a jég felgyújtja a mindenség szívét Meztelen fák táncot ropnak raffinált fényében a Holdnak ünnepét ülik gyökereknek halottakkal szeretkeznek Falu dől avar-paplanra Mikulás ül az ablakba képernyő mered a ködben nő a búza, csillag csörren Ezüst a vas dere ékes emberek mennek a géphez pásztáznak duplacsövű antennák rezdül a vérrel bekent ág S egy reggel, hogy a csönd beérett robbanása lesz a fehérnek léptünkre sugárzó vatta hull hangtalanul és árnyéktalanul Mátyás Ferenc: Az emlék sebe Időmből nem futhatok tová'jb, a sárga nyár elveszett rózsáival, a fénytelen tél csontomba fáj, mint a kihűlő szerelem. A festett galamb agyamba hamarabb verdesett, mint a huzatos égi tájon, — s vére könnyesepp lett a pillámon, önmagát nemző gyötrelem. összekuszálta a Fiastyúk fönn az eget, lábnyoma alatt szállnak a hattyú jeges fellegek, — a megszenesedett tücskök szemében angyal térdepel, mert riadalom van az égi birodalomban és idelenn, — s felszakad bennem az emlék sebe: a lánctalpas félelem. Varga Mihály: Karácsonyi levél Ugye, Neked most nehéz? (Milyen furcsa is a tegezés!) Látod, ilyen szabódva írom ezt a néhány sort Neked. Szégyen gyötör; az, hogy velem a jó sors barátibb, mint Veled bármikor volt, annyi éveken. Annyi éveken! De rossz is így okoskodni szüntelen! Mert éveid Neked nem adtak annyi örömet, mint egy fűszál kap, ha eső esik vagy ha felhőt nem űz a szél legalább egy-két percen át... Látod, minden oly vidám, változó, hogy érteni ezt . annak, ki mindig szenvedett nagyon, nagyon nehéz lehet. De annak is van gondja-bánata, ki látszólag fényes égben él, s élete kacagtatón derűs minden külső jel szerint. Pedig ha oly könyvet írna egyszer, melyben minden könnye-búja ólomtestet öltene: belőle vaskos kötet kitelne. • Martinász (Kajári Gyula rajza.)
