Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-02 / 282. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1973. december 2. Mi lesz a hajósi pincefaluval? Alig hittem a szememnek, amikor először láttam a híres „holt” falut, a hajósi dombok gömbölyű vállához simuló présházak fűzérét. Ezt a szakasztott egyforma házszemekből felfűzött gyöngysort, amely nemcsak egyetlen községet ékesít, hanem az egész megyét. Különleges értékeire mások is felfigyeltek. A hajósi pincefalunak nincs párja Közép-Európában, településnéprajzi értéke egyedülálló a Dqna-Tisza közében. A vendéget, aki véletlenül csöppen ide, s nem a régész szakértő tekintetével vizsgálja az utcasorokba rendeződő házakat, különös hangulat ejti rabul. Magával ragadja az ódon házacskák öreg arcának csöndes egyszerűsége, múltbaforduló, merengő bája, a görbe, kanyargós utcák borízű elnevezése: Présház utca, Ezerjó utca, Kadarka utca ... Valami megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába: mintha itt, ezekben a házakban megállt volna az idő ... Elnémult falu. Valaha ezekben a pincékben emberek laktak. Innét indultak reggel dolgozni és este ide tértek vissza. Itt tárolták a gazdasági eszközöket. A pincék szorosan hozzátartoznak a paraszti életmódhoz, bennük zajlott a hajósi férfiak társasélete. Esténként itt verődtek össze a munkában megfáradt emberek, kártyáztak, beszélgettek, iszogattak. A pincék történetének avatott ismerője, dr. Bárth János, kalocsai múzeumigazgató. Tőle tudóin, hogy a hajósiak valószínűleg a XVIII. sz. második felében kezdtek intenzíven szőlőt termeszteni, s feltehetően ekkor épültek az első hátságszéli pincék is. A kalocsai Érseki Levéltár egyik 1826. évi úriszéki perében már úgy beszéltek a sorokban álló hajósi pincékről és présházakról, mint régebbi építményekről, s a férfiak pincéző szokása is bevett gyakorlatnak tűnik az iratokból. A'szép hajlatú dombokon 1400 pince őrzi ma is a borszerető ősök emlékét. Régebben 1800 pincét és 1200 lakóházat tartottak nyilván, vagyis több volt a pince, mint a lakóház. A pincék legfőbb nevezetessége, hogy nincsennek téglával boltozva, a löszből vájták ki valamennyit. A két világháború között többségük átépült. A nádtetőket cseréptető, a deszkahomlokzatat, „kőhomlok” váltotta fel. De még az így átépült pincesoroknak is nagy a néprajzi értéke: hagyományos népi építészeti emlékeknek számítanak. Sajnos, az 1940-es évektől kezdve olyan idők jártak, hogy a „község lakossága nem nagyon tudott a pincékre gondot fordítani, az elhanyagolt, elhagyott épületek állaga rohamosan romlott, sok présház öszedőlt. A helyi tanács úgy igyekezett ezen segíteni, hogy igen olcsón árulta a birtokában levő, gazdátlan pincéket. A pincekultusz az 1960-as évek második felétől lendült magasba, az új tulajdonosok először csak javítgatták a présházakat, majd később elkezdődött a versengés: ki tud szebbet, mutatósabbat építeni... A „jó” példával éppen az egyik téesz járt elől, amikor hármas ükerabliafcoit tett a saját pnésházára, a homlokzatot pedig kiikőporoztatta. A példát hamarosan követték a magántulajdonosok is, s gyorsan terjedt, a falvainkban már felkapott divat, a csíkos kőporozás. Az, úgy látszik nem sokat számított, hogy a hagyományos nyers téglaszín és a meszelés jóval olcsóbb a fröcskölésnél, ez utóbbi mégis divatba jötrtV hogy komolyan veszélyezteti a település néprajzi értékeit. Sokat rontott az összképen az első, emeletes víkendház megjelenése is, éppen az egyik legarchaákusabb külsejű pincesor végén. Mivel sokan ezt a stílust tartják a jómód és a tekintély kifejeződésének, várható, hogy utánozzák. Néhány éve a villanyt is bevezették a pinceváros egy részébe. Az illúzióromboló villanyoszlopok sajnos, éppen a legpatinásabb utcák képét rontották el. Nem a villamosítás ellen beszélünk, de az oszlopokat a présházak mögött is el lehetett volna helyezni, hogy ne zavarják az idegenforgalmi látványosságnak számító utcaképet. Igaz, a hajósi pincéket hivatalosan még nem fedezte fel az idegenforgalom. De nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy számításba vegyük: előbb-utóbb felkapott, látogatott hely lesz, ha nem veszíti el teljesen egyedülálló arcvonásait, építészeti jel- * legzetességét. Dr. Bártha János múzeumigazgató joggal sürgeti a mielőbbi mentőakciót. Javaslatai nagyon figyelemreméltóak. Szerinte a pinceutcákat védetté kell nyilvánítani. Fontos, hogy külön engedély nélkül senki se építkezhessen, vagy tatarozhasson. Érdemes volna legalább néhány, — a szakértők által kiválasztott pincét a — műemlékek közé sorolni. Szigorúan meg kellene tiltani a sátortetős, lapostetős (betonozott) építést, a további villamosítást pedig kívánatos volnai úgy megoldani, hogy semmiképpen se zavarja a hagyományos, romantikus utcaképet. A kalocsai múzeumigazgató szenvedélyes hangú javaslataiból, a múlt emlékeit értő és megbecsülő szakember nyugtalan féltése olvasható ki, a megoldáshoz azonban nem elég a jószándék és a helyes elgondolás. Pénz is kell hozzá. És sok más. Tudom, vannak fontosabb feladatok is, mint a hajósi pincék megmentése. De azért kár volna elhanyagolni, sorsára hagyni, ezt a ma még egyedülálló néprajzi, építészeti nevezetességnek számító pincefalut, mert könnyen lehet, hogy holnapra jellegtelen, ízléstelenül cicomás üdülőteleppé alakul. És ezzel nemcsak Hajós lesz szegényebb, egy értékes látnivalóval, hanem a megye, sőt az ország is. Jó volna tehát, ha azok, akik a hajósi pincék sorsával foglalkoznak, s erről hivatottak dönteni, nagy betűkkel beírnák naptárukba: SÜRGŐSEN ELINTÉZENDŐ! Vadas Zsuzsa • Mennyire megváltoztatja, elrontja a képet egyet- • Ezt a pincét kivételesen téglával burkolták. De len hivalkodóan kiugró, tornyos épület! nagyon hangulatos. Foto: Majorosi Attila az újságíró, kérdez az illetékes „Az órán figyelni kell” VÁLASZOL 1- háromszázszor Hallani arról — cikkünk címe is erre utal —, hogy egyes pedagógusok büntetésül, s fegyelmező szándékkal egy vagy több mondatot két-, három-, sőt ötszázszor is íratnak diákokkal Mivel a címben szereplő mondatot tanári utasításra egy kecskeméti tanuló kényszerült leírni háromszázszor, felkerestük Mészáros Sándort, s megkérdeztük: Van-e tudomása s mi a véleménye az ilyen és hasonló esetekről? — Nem idegen számomra a téma. Volt alkalmam az ilyen büntetést „saját bőrömön” tapasztalni. Régebben bizony eléggé elterjedt, pedagógiát megcsúfoló. jellegzetes fegyelmezési módszer, s rosszul értelmezett „súlykolási” forma volt ez a tanítási gyakorlatban. A korszerű pedagógiának és ésszerűségnek egyaránt ellentmond az ilyesmi. Napjainkban amikor a tanterv módosítással és tananyagcsökkentéssel is igyekszünk a tanulók túlterhelését elkerülni, érthetetlen, ha valaki ilyen felesleges terhet rak a diákra. Nehezen tudom elképzelni, hogy városunkban ilyesmi előfordul; nem így ismerem pedagógusainkat. De nincs okom kétségbevonni az efféle panaszok jogosságát, ha beszélnek róla. nyilván előfordult ilyen eset. Mindenképpen elítélendő, kivetni való módszer, hangsúlyozom. A pedagógus nem élhet vissza azzal a szabadsággal, amit a bizalom ráruházott. Nem veheti el feleslegesen a diák idejét, nem alkalmazhatja ezt a hatástalan, s időrabló kényszert. Amint említettem, jómagam nem tapasztaltam még eddig iskoláinkban hasonló esetet. Ha így lenne, nem csak elítélném. de mint szocialista pedagógiánktól idegen, káros módszert, minden rendelkezésemre álló eszközzel igyekeznék kiirtani, nem riadva vissza a felelősségre vonástól sem. • Nem szeretnénk, ha a fentieket bárki is félreértené. A tanulót, ha arra rászolgált, meg kell büntetni. Ez is eszköze a nevelésnek, helyesen alkalmazva hatásos lehet. Ám a tanulót csakis a rendtartásban félreérthetetlenül meghatározott módokon lehet büntetni. A rosszul alkalmazott, s szabálytalan büntetés nem vezet az adott tantárgy vagy téma megszerettetéséhez. Sőt, éppen fordítva: annak meggyűlölése lesz az eredmény. Ezt pedig senki sem akarhatja. Ezért értünk egyet Mészáros Sándor osztályvezető válaszával. V. M. • Geszti János rendet csinál a lakókocsiban. , 9 Az árpádszállási 500 köbméteres hidroglóbusz összeszerelése. (Tóth Sándor felvételei) HIDROGLÓBUSZ ÉPÍTŐK ÁRPÁDSZÁLLÁSON „Ez a legnagyobb tartály...!” Nyaralóhely. Az ősz törvényét követve Tőserdőn is minden megváltozik: a villák, hétvégi házacskák ablakai elsötétítettek és amint Árpádszállás felé kanyarodik az út, jobb oldalon a strand is kihalt, a medencék vaksin tátognak az égre. Üresek. Leszerelték a hintákat és a mászóköteleket. A nyár itthagyott mindent az ősznek — az emberek is. Árpádszállás út menti házai csendesek, csak néhány ember siet dolga után. Észrevétlen munkálkodik az élet — legyintene aki a városok nyüzsgését kéri számon, — de ezt a látszatnyugalmat megtöri az út mellett épülő hatalmas hidroglóbusz: a munka, az első pillantásra is hatalmasnak látszó feladat. Bokáig ér a homok. — Jó napot — köszönök. Válaszolnak, s tovább cipelik a röntgenkészüléket, amivel az összehegesztett acéllemezek varratait ellenőrzik. A Vízgépészeti Vállalat kunhegyesi gyáregységének három dolgozója van itt: Szabó Imre röntgenes, fiatal technikus, Vörös László és Geszti János segédmunkások. — Ez a legnagyobb tartály, amit épített a vállalat, ötszáz köbméter. Voltunk röntgenezni a dobogókőin is. az háromszázas de Nagykőrösön egy hétszázas lesz, a konzervgyárnál — tájékoztat Szabó Imre. Aztán Szabó Imre és Vörös László a lakókocsiban magukra rántják a „civil” ruhát, mert sietniük kell. Este lesz, mire Kunhegyesre érnek. — Szeptember 25-én kezdték a szakik, nyolcán vannak a brigádban, kitűnő gyerekek, jól ismerem őket. Még hátra van a tartályoszlop összeszerelése, a vezetékezés — cső meg villany —. csak azután a festés, burkolás. Szóval tíz napig vagyunk itt és látástól vakulásig megy a meló. Tizenkétórázunk. És van öt nap szabadság. Azért van ez a munkabeosztás, mert nem tudni mikor milyen az idő. Ha esik nem lehet dolgozni, így amikor lehet, akkor hajtunk — mondja Geszti János. — Milyen a röntgenezés eredménye? — kérdezem a technikust amikor búcsúzóul kezet fogunk. — Kényes munka volt, s ehhez viszonyítva alacsony a hibaszázalék, mert 2—3 közt mozog. — Hogy milyen itt az élet? — folytatja Geszti János. — Hát, olyan mint a lakókocsiban általában. Nyolcán alszunk itt. Egy ágy a szekrény tetején van. Ott a legmelegebb, de szűk a hely. Egy meg itt fönt keresztben. — Jó érzés megcsinálni egy ilyen hatalmas tartályt? — Jó hát. Tudja amikor beemeli három vagy négy daru, még az ember szíve is elszorul. Jöjjön ki majd akkor és nézze meg a szakikat. Csak állnak, még levegőt is elfelejtenek venni. — Főznek? — Ebédelni a téeszbe megyünk, jó parasztos a kaja de kell is. Este meg főzőcskézünk, mint a bolondmenyecske, de nem ehet az ember mindig szalonnát. A múltkor fácánpörkölt volt. Nem akart az istennek se megfőni. öreg volt. — Néha elmegyünk a kocsmába is egy-két fröccsre, meg kártyázunk, kicsibe. Jó banda ám ez! Van humorérzékük. A Faragó, ő itt a brigádvezető, nagyon fáin gyerek. Mindenkit úgy hív, hogy csillagom. így, humorosan, de megköveteli a munkát, a pontosságot — Tíz éve lesz, hogy csinálom ezt a röntgenezést. Hathavonként megyünk orvosi vizsgálatra, meg a sugármérőt is rendszeresen felküldik. Nekem még nem lett semmi bajom, pedig azt mondják — ezt ne írja bele — hogy nem jót tesz a férfiasságnak. — Mikor megy haza? — Most, majd jön egy Volga a röntgenért, mert a másik rossz, és szállítani kell mindenhova. Vele megyek vissza, de már ép">en ideje. Tudja van otthon néhány disznóm, meg kellene őket nézni, meg kiganézni, mert az ilyent nem bízom az asszonyokra. — Földje is van? — érdeklődöm. — Á, rákfene. Nem volt soha egy barázdám se a kerten kívül. Világ életemben munkásember voltam. Tizennégy évig Pesten dolgoztam, tíz éve meg itt és azt hiszem jóccakát, nem megyek máshova. — Ez a torony adja a vizet Lakiteleknek, Tőserdőnek, meg Alpárnak, s ahogy elnézem ezt a falut amondó vagyok, hogy épp ideje. — Mit szólna hozzá, ha ez a torony nem sikerülne? — kérdezem. Rám néz, de inkább végignéz és összevonja szemöldökét. — Hát idefigyeljen! Az nem lehet! A dobogókői is jó, hát ez Ls az lesz! Kiskörén is akkora zsilipeket hegesztettünk, mint a ház. Semmi, semmi baja nem volt. érti? Pedig a röntgen kimutatja, annak nem lehet hazudni ... — Ugratásból kérdeztem — mondom. ,— Mindjárt gondoltam, hogy nem ért hozzá ... * Árpádszálláson 500 köbméteres hidroglóbuszt építenek. Csató Károly KENDŐZETLENÜL Üres lakások Sokszor leírt tény, hogy a lakásgondok megoldása napjaink legégetőbb feladata. E feladat súlyával, jelentőségével tökéletesen tisztában vannak azok, akik naponta a lehető legnagyobb erőfeszítéseket teszik az országban, Bács-Kiskun megyében annak érdekében, hogy azok a családok, amelyeknek tagjai ma még emberhez alig-aiig méltó körülmények között élnek, mielőbb korszerű, egészséges lakásokhoz juthassanak. Ismeretesek a számok, amelyek e törekvéseket jelzik egyrészt mint tervek, másrészt pedig mint tények, mint elkészült lakások. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy nem lenne ilyen feszítő a lakásgond, ha mindazok, akik egyedül, vagy kettesben élnek négy-ötszobás házakban, átengednék felesleges lakásrészüket a rászoruló embereknek, hacsak átmenetileg is. Nem volna ilyen égető a szükség, ha egyesek nem élnének vissza a lehetőséggel, nem használnák ki a körülményeket — természetesen saját érdekükben. Már most elöljáróban leszögezzük, hogy nincs szándékunkban a tanácsok lakásügyi munkáját bírálni, megkérdője»■lezni hiszen arról, amit a következő sorokban olvashatunk, aligha tehetnek ezek a szervek, de más szervek is. Kecskeméten üres lakások vannak. Annak idején, amikor a postás Futó Imre már-már tragédiába ívelő lakásgondjáról írtunk, sokan keresték meg szerkesztőségünket levélben, telefonon, vagy személyesen a segítés szándékával. Sajnos, segíteni nem tudtunk Futó Imrén, viiszont összegyűlt jó néhány adat arra vonatkozóan, hogy hol és mennyi ideje állnak üresen lakások Kecskeméten. A lista természetesen nem teljes és — sajnos ezt kell mondanunk — jogilag úgyszólván minden rendben van, ami azt jelenti, hogy a tulajdon-, illetve bérleti jogviszony megfelel az előírásoknak, tehát szabályos. Csakhogy egy társadalom — különösen a szocializmust építő társadalom — életét nem kizárólag írott törvények, jogszabályok irányítják. Vannak íratlan szabályok, erkölcsi normák, ameflyek gyakorta erősebbek az írott paragrafusoknál. A lakásgond esetében, úgy látszik ezek az erkölcsi normák jóval gyengébbek a legenyhébb rendeletnél is. Akkor ugyanis, amikor például a megye székhelyén több ezer ember várja lakáskörülményeinek javulását, szép számmal akadnak, akik két lakást tartanak, az egyiket természetesen üresen. Olyan is van, aki tíz évvel ezelőtt vásárolt OTP-lakást és azóta csak évenként egyszer fordul meg ott szellőztetni. Az általunk ismert címek alatt levő üres lakások között van tanácsi, magán- és OTP- lakás egyaránt, és — amint említettük is — jogilag ezek rendben vannak. Most már csupán azon kell gondolkoznunk, hogy hogyan lehetnek ezek rendben? Tisztában vagyunk a válasszal is: ha én megveszek egy lakást a pénzemért, azzal azt csinálok, amit akarok. Élek a tulajdonosi jogommal.' Ezekben az esetekben azonban úgy gondoljuk, hogy inkább visszaélésről lehet beszélni. Mert bizonyára nem alaptalan az a feltételezésünk, hogy az, aki tíz évvel ezelőtt OTP-lakást vásárolt, számított arra, hogy jó néhány év múlva azt többszörös áron adhatja el. Legyünk azonban jóhiszeműek, s gondoljunk: arra: hátha kiskorú gyerekének vette, akinek — ha majd önálló életet kezd — ne legyenek lakásgondjai. De ez sem megengedhető, hiszen ahhoz hasonlít ez, mintha a tányér levest azért veszem el az éhező ember elől, hogy nekem holnapra is legyen. Nem törődve azzal, hogy az illetőt a tányér leves mentené meg... S itt van a dolgok etikája. Ilyen körülmények közöltt kell az önzetlenség, az a tulajdonság, hogy ne harácsoljak korlátlanul, különösen akkor ne, ha tudván tudom, hogy azt mások kárára, rovására teszem. Azok, akik e cikkben magukra ismernek, megelégedetten állapítják meg: úgysem tudnak velünk semmit sem csinálni. De gondolják el, hogy vajon a lakáshivatalban ugyanígy megnyugszanak-e az évek óta várakozó emberek, ha szintén azt mondják nekik, hogy nem tudnak mit tenni, mert lakás nincs. Persze, akik az önzés üvegházaiban nőttek fel, s ma is ott élnek, azoknál meddő dolog önzetlenséget várni... —dorgál— «fa • Ilyen varázslatos hangulatot árasztanak az ódon utcácskák.