Petőfi Népe, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-07 / 261. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM »MŰVÉSZET »IRODALOM • MŰVÉSZEI Lány, sárga virággal Nézte a síkokra bontott. mértani pontossággal feldarabolt világot. Tekintetében csodálkozó felhők kergették egymást, — hajában őszirózsa az ősz fanyar szomorúsága és az ifjúság megismételhetetlen, eleven csodája, az önmagát is pusztító pillanat múlandó keretében... — Mi tetszik annyira ezen a plexi kompozíción?. — Nagyon szépen töri meg a fényt. — Játék. Üres, formai játék. — De játszani csak kell?!.. Jó, hát akkor játsszunk. Számomra is szokatlan, új játék, hogy sodortatom magamat a hangulattal, amelyet szavai váltanak ki belőlem. Amikor ezért a plexi idomért lelkesedik, amelyet én, a felnőtt, már rég visz- szaraktam, emlékeim népesedő és — sajnos, be kell látnom — porosodó polcára, kicsit idegesít az idő múlása. A magam idejének a múlása. Fájdalmas érzés. Szeretném összetörni a játékait. Szeretném kiábrándítani. Zavar, hogy más a véleménye, bosszant, hogy még ott tart. ahol valamikor magam is tartottam, leírni sem merem, hány esztendeje. Filmrendezőnek készül és csillagásznak és mindennek, mint én, mint mi. akik azóta megtaláltuk ifjú álmaink boglyas kazlában a hivatás gombostűjét. Vagy még mindig keressük? — Kecskeméten, a Katona József Gimnáziumiján érettségiztem. Eredetileg matek—filozófia szakra készültem, de nem indítottak. Ezért megpályáztam az orosz—angol nyelvterületet, bár nem számítottam rá, hogy felvesznek. hiszen tizenháromszoros volt a. túljelentkezés. Felvettek. pedig minden más pályára jobban felkészültem. Filmesztétikai szakkörbe jártam és rajzszakkörbe is, harmadikos koromban magyar, a következő évben pedig matek előkészítőre jelentkeztem . . . ... és most éppen az ószláv nyelvészetben készül elmerülni. Őri ási lelkesedéssel. Kezdem észlelni, hogy enyhülök. Gyönyörködöm a szép. fiatal arcban. Mint egy festmény: a megszólalásig élethű es meglöghatóan valóságos. de azért gyerekesen elrajzolt. még kialakulatlan, viszont kétségkívül eredeti példány, nem másolat. A feszes, sima bőr mögött még zajtalan, sima idegpályákon robognak az érzések gondtalan kis játékszerelvényei. Minden csupa játék még. csupa fiatalság. Meddig lehet ezt az állapotot fenntartani? Itt, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem diákszállójában, a négyágyas, világos. hangulatos leányszobában az idő még nem zörget ellenségesen az ablakon. Még nem kell félni tőle. De a kecskeméti Katona Márta mégis itt érzett először komoly aggodalmat. — Most már ideje volna el- döntenem, hogy mit is akarok? A szüleim is ezt várják, én pedig úgy vagyok, minden érdekel. Olvasni mindig szerettem, abban pedig, hogy az irodalommal aktívan kezdtem foglalkozni, nagy része volt osztályfőnökömnek. Szekér Endrének. Ha nem vesznek fal az egyetemre, az országos sugárbiológiai intézetben kaptam volna állást. Azt sem bántam volna, mert érdekel az agyhullámkutatás. Annyira fiatal tudomány, és még nagyon kevés eredménnyel dicsekedhet, tehát, ha az ember belelendül. komoly dolgokat mutathat fel. Aztán mégis felvettek és akkor elraktam a matek könyveimet. Pár nap múlva megálltam az utca közepén: hogy én ne foglalkozzam matekkal soha többet? Gyorsan hazamentem és újból leszedtem a tankönyveket a szekrény tetejéről. Kicsit irigyli azokat, akik céltudatosan haladnak előre a maguk választotta úton. Akik már kisiskolás korukban pontosan tudják, hogy mit akarnak. Azért nem bánja, hogy így alakultak a dolgok és buzgón találgat: mi minden történhet még? Csillagász lesz vagy festő, esetleg filmrendező? Nagyot' sóhajt. — Ha tudnám, hogy a filmrendezés nekem való, ha biztos lennék benne, hogy ezen a pályán tudok legtöbbet használni... Használni? Pont itt? És kinek? Már megint ugrálni kezd bennem egy rosszmájú kisördög: ,.Az sohasem jutott eszedbe, hogy taníthatnál is?" Őszintesége ismét lefegyverez. — Nem bizony. Ki tehet róla, hogy az ember megszédül: mi minden lehetne lány létére? Miért éppen katedra-kínpadra képzelje magát, amikor annyi minden lehetne, talán még űrrepülő is? . . . Nem. ez talán mégsem. Ma még nem, de holnap? Megint szárnyal a fantáziája, megint önfeledten játszik és én, feladva összes előítéleteimet, félelmet, kételyt, ellenkezést — együtt fes- tegetem a jövőt vele. hogy hátha egyszer. — s miért ne? — kitalál egy nő, egy olyan csodaszerkezetet, ami automatikusan teliadagolja a fejeket sok-sok tudománnyal és akkor minden ember olyan okos lesz, hogy tán még azon sem kell a fejét törnie: mi legyen belőle? — De hiszen éz szörnyű lesz! — rántom meg a valóság fékjét. — De hiszen csak játék, — libben vissza engedékenyen csapongó gondolatainak merész űrpályájáról. de azért feladja a játszmát. Holnap lesz az első íe- leltetés, muszáj felkészülni. Búcsúzáskor csak annyit mond: — Talán azért sem döntöttem eddig, mert attól féltem rosz- szui választok, csalódást okozok magamnak, s másoknak is. Mióta itt vagyok az egyetemen, egyre jobban izgat, hogy mire vagyok képes. Annyit tudok, hogy a* (Foto: Kotroezó István.) erőimet eddig nem használtam ki. Egyelőre a legfontosabb: minél többet látni, tanulni, megismerni. Nagyon jól érzem magamat az egyetemen és örülök Budapestnek is, mert nem tudok betelni a színházakkal, mozikkal, múzeumokkal. ,Az összes zsebpénzemet eddig színházjegyre, könyvekre költöttem. Az ágya meleltti polcon sorakoznak az új ,„szerzemények” képzőművészeti könyvek, angol nyelvtani kiadványok. Legna-i gvobb színházi élménye: Lenin- grádban a Hattyúk tava. Tavaly nyáron egy hónapot töltött a Szovjetunióban, nyelvi táborban, ahová azért javasolták, mert eredményesen szerepelt az országos középiskolai versenyen. Hol ismerkedtünk meg? A Műcsarnokban, a Nemzetközi Kisplasztikái Biennálén. Az ő figyelmét éppen egy játékos plexikompozíció kötötte le. Engem jobban érdekelt a lány. dús fekete hajában a sárga virággal, egy fiatal, kedves teremtés, aki keresi önmagát, helyét az életben. Feltehetően meg is találja .. . Van ideje. Még csak elsőéves egyetemista!.. Vadas Zsuzsa Orsovai Emil: Lenin Az alkotás — a világ vállalása. Nem vérszegény elide gén ülés, hanem mikor már ráismer magára az ember a múltja mély tükrébe néz, gondolata nem öncélú mennyország sem egyszemélyes balga vízió, hanem avult tények megtámadása, a változás, mi változtatva jó. És tudni kell a tagadást tagadni, kisajátítva kisajátítót, kétkézre fogni, hévvel megragadni szerszámot, gépet, számítást, a szót, s kimondani, mi történelmi mondat: a tudatossá emelt létezést. Még akkor is, ha végül önmagád vagy kit meg kell alkoss, bármilyen nehéz. Besze Imre: Acélsisak, bajonett És akikor, negyvennégyben — Radnóti még írta levelét — föld-vágyó öreg paraszt kezében megcsillant egy orosz bajonét, rejtett szalonnát vágott szeletre, ünnep volt. , Ragyogó őszi nap kacsintott a békés fegyverekre és csillogott kerek acélsisak. Elmúlt pillanat-ragyogás! élő emléke földnek, vénnék. Emléke bennünk is lobogjon a pillanatnak, ifjú nemzedékek! • H. Boros Ilona: Fűzfák szinte a vízen úsztak. A folyó imbolygóit, amint összeütközött az óceán súlyos vizével, s úgy tetszett, hogy a föld is imbo- lyog, ahogy a hajó egyik oldaláról a másikra dőlt. A metsző északi szék hulltuk- ban megfagyasztotta a vizcsep- peket, az égbolt pedig kozmikus nagyságában feszült a földi térre. A sarkkutatók közömbösen szemlélték mindezt, számukra ez még a Sarkvidék „déli" csücske volt csupán és szandálban, pizsamában, könnyű, kerek sap- kácslkával a fejükön tettek-vettek a fedélzeten. A nő inkább az alsó fedélzet magányát választotta, amely a fagyos szél és a csapódó jégcseppek miatt néptelen volt, az ég pedig föld-feketébe, a víz égsötétbe burkolódzott. Megkértem a fedélzetmestert, hogy ha megállnak valahol egy téli szállás közelében, vigyen magával a partra. Hamarosan figyelmeztettek, hogy siessek. A hullámokon egy fémcsónak hánykolódott. A kormánylapátnál a fedélzetmester ült, az evezőknél egy matróz, a fedélzetmester mellett pedig női útitarsunk foglalt helyet. A csónakot egy hatalmas ár egy víz alatti közátony felé sodor, ta, ahol a folyó láthatóan megemelkedett és szinte forrt. A matróz teljes erejéből evezett, de a keskeny kösáv elhárítatlanul közeledett. A fedélzetmester a nő lábához húzta az egyetlen mentőövet. A matróz arcán a nagy verejtékcseppek gördültek végig. A nő hirtelen, parancsoló hangon felkiáltott: — Az ellenárba! Az kivisz minket! A fedélzetmester engedelmeskedett a szokatlan parancsnak és valóban, az ellenárt elkapva, a csónak szerencsésen elhaladt a kőzátony mellett, hamarosan beértünk az öbölbe és kikötöttünk. Sokszínű zuzmó, vízcsiszolta kavicsok és sötét hömpölykövek között nagy, barna gerendákból összetákolt kunyhó húzódott meg. Megindultam a házikó felé, de a fedélzetmester most már teljesen nyugodtan, kissé ellenségesen figyelmeztetett: — Ne hamarkodja el a dolgot! Itt a házigazda — és útitársnőnkre mutatott, majd békülé- keny hangon javasolta: — Ügyis a tundrán kívánt sétálni. Tessék, íme a tundra. Ügy tűnt fel nekem, hogy itt valamikor egy gigászi prés mindent szétlapított. Sík moha, alacsony, alig látható növényzet, földre lapuló cserje, az örök jég kövér, sárga, hasaló táblái. A mohásban csillogó patakok. Az ég megszámlálhatatlan kis tóban tükröződik. S ott, ahol a horizont a tundrára hajol, fehér fénnyel táplálkozó, könnyű felhögolyók görögnek. A Jenyiszej súlyos víztömege tántorithatatlanul. erőszakosan tör az óceánba. A fedélzetmester hozzám lépett és határozottan mondta: — Lejárt az időnk! Indulnunk kell! Beléptünk a kunyhóba. A homályos ablakszemek borongás fényében a téli szállás belseje a barlanglakáséi a emlékeztetett. Ki húzott köteleken nedves szarvasbőrök függtek. Egy fakádban — nagyobb szeletekre vágott haldarabok — a sarki róka elesége. A sarokban szörmebála. Rádión nyugvó lábasban, nylonzsineggel átkötött bankjegyköteg. Es forróság a befűtött kemencétől. A nn nöutasunk ujjatlan sporttrikóban, sinadrágban, gumicsizmában mosott valamit. Neveire mondta: — Apám halat fogott. — Megigazította arcába hulló, nedves haját és hozzátette: — Hoztam konyakot, örmény konyak, jó márka. A fedélzetmester tiltakozott: — Szolgálatban nem iszom. — Figyelmesen körülnéztem: az ablakon selyemfüggöny, szőnyeg a padlón, tükör, néhány női toalett- tartozékkal, felbontott petróleu- mos hordó. A fedélzetmester egy sóhajt elnyomva, félig kérdő hangsúllyal jegyezte meg: — Látom, örömmel marad itt? .. . — Jól látja — válaszolta a nő és búcsúra nyújtotta vékony, meztelen karját. — Nincs i'alamire szüksége? — kérdezte még a férfi. — Nincs, köszönöm. Vállára dobva apja rövid prémbundáját. elkísért minket a partig. Ott följebb húzta a csezma- szárát, begázolt a vízbe, hogy segítsen ellökni a csónakot. A víz fölött nehéz, szürke köd lebegett. Osztunk a ködben, s olyan érzésem támadt, mintha egy szakadék fölött függenek. Megkérdeztem a ködben láthatatlanná vált fedélzetmestert: — Végül is, miért maradt ott? — Cssss... — intett le, — csöndesen! — Rájöttem, hogy a távolban felzúgó szirénahang irányát kutatja. A. csónakkal együtt egyenesen a hajó oldalára emeltek minket. Fölkapaszkodtunk a fedélzetre, amely fényben úszott, akár egy nagyváros főutcája. A fedélzetmester rögzítette a csónakot és a fedélzetre ugorva úgy kérdezett vissza, mintha most látna először: — Miben állhatok rendelkezésére, polgártárs? Megismételtem a csónakban mondottakat. Komoran, hivatalos tónusban válaszolta: — Az utas itt szállt ki, mert eddig szólt a jegye. Később engedékenyen hozzáfűzte:' — Ha éppen tudni akarja, ez a hölgy az itt élő Flegont vadász fogadott lánya. A történet hétköznapi: a katona valamelyik településen egy csecsemőt talált, elvitte a front mögötti területre, s átadta, hogy evakuálják. A csecsemőt az ö nevén lajtsromozták. Véget ért a háború. Flegont egész készletnyi kitüntetéssel bírt, de nem volt különösebb szakképzettsége. Északra utazott. Egy kutató expedícióhoz szegődött, végül bányász lett Norilszkban. Nem alapított családot. Agglegény maradt. És egyszer csak — puff neki! Értesítés. Meglepetés. Vagyis, hoijy megtalálták a lányát. Miféle lányát? Nekem semmilyen lányom nincs! Bemutatták neki a kiürítési állomás igazolását. Emlékezett az esetre. Igen, mondta: ha nem találják meg a szüleit, hadd viselje a nevemet. Mindenesetre fogta a címet, s miért, miért nem, a következő fizetését átutalta a lánynak, csak úgy egyszerűen, azután mind sűrűbben, míg nem szokásává vált, talán azért, mert tetszett neki a gondolat: ez olyan, mintha lánya volna. Azután vadászkerületet vállalt, vagy ötven kilométernyi területet és téli szállást: egyedül foglalkozott a vadgazdasággal. Szezon végére többet keresett bárki másnál. S aé ezreseket elkiidte a lányának, pontosan úgy, ahogy az a király Shakes- peare-nel, aki mindenét szétosztotta a lányainak, s magának semmit sem hagyott. S a lány? Elvégezte az egyetemet. Felvették a Tudományos Akadémia Novoszibirszki Intézetébe — tudományos fokozatot kapott. Bár Flegont régen kinyilvánította, hogy nem az apja, esztendők óta ellátogat hozzá a téli szállásra, mint az édesapjához. Flegont pedig boldog és szegyein magát. Azt a felismerést szegyein. hogy ha vérszerinti lánya van, azt nem tudta volna így felnevelni. Megpróbálta elhidegí- teni magától. Jön a lány a téli szállásra, ö pedig, gyerünk — a tundrára. De a lány nála is konokabb Kibírja egyedül is a szálláson ... A fedélzetmester rágyújtott, elhallgatott, azután elgondolkozva, inkább önmagának formálta a Szavakat: — Micsoda fortélyokkal veri az élet az emoert... de sebaj. Állni kell... — sóhajtott, felvonta nehéz vállait, elballagott a hajó- tatra. Az óceánról érkező erős szél szétlökte a ködhegyeket, előtűnt a jégszilánkos víz, a sirályok a jégtáblákon pihentek. A hajó a jég között manőverezett, a fényszórók sugarával megvilágítva az utat maga előtt. A matrózok ellökdösték a jégtáblákat a hajó oldalától. A sarkkutató-utasok otthonosan segítettek a matrózoknak. Ismét tiszta vízre érünk, s a parttalan térség nyomán bánatot. magányt éreztünk. A sirálycsapat a hajó mögött lebegett, várva egy-egy emberi figura megjelenését, pedig ha közeledett valaki, mintha csak egy jelre történne, odább repültek. S úgy tűnt nekem, hogy e madarak éppen azt a nőt várták, aki már nem volt a hajón, de ott hagyta képét a mi szárnyas útitársaink emlékezetében. (Havas Ervin fordítása)
