Petőfi Népe, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-25 / 276. szám

Babits Mihály „ ... mert vét­kesek közt cin­kos aki né­ma ...” — mondja Babits Jónása, s a hí­res verssor egy budapesti ká­véház falán már emléktáb­lába vésett fel­iratként is hir­deti a művész, az ember köte­lességét. A Jó­nás könyve hí­res soraiban így folytatja a próféta-Babits: „... mer* gyön­ge fegyver szó­zat és igazság. Nincs is itt haszna szép szónak, s imá­nak. csak harc­nak és a hata­lom nyilának. Én, Jónás, ki csak a Békét szerettem, harc és pusztulás prófétája let­tem” Betegágyán araszolta eze­ket a szavakat a halálra készülő költő, hogy a fasizmus szédületé­be tántorgó országnak prófétaija a végveszélyt, nehogy a hamu­ba hulló Ninive sorsára jusson. Tette ezt az a költő, aki pályája kezdetén büszkén vallotta magát a művészet ele fáncsont tornya magányos lakójának. Aki később is sokszor hangoztatta félelmét, tartózkodását a közvetlen társa­dalmi kérdésektől, és finnyás íz­léssel válogatta művész ■példaké­peit. szomorú és zárkózott egyé­niségének hazai és külföldi ro­konszellemei közül. Mégis igazságtalanok lennénk, ha Babitsot csak a Jónás könyve felől közelítenénk meg. Már a világháború közben tanári állá­sát veszti, egyetlen jámbor, pa­cifista, királyellenes hasonla­táért, majd egyetemi tanári ka­tedrát vállal a Tanácsköztársa­ság idején. Am akkor is leegy­szerűsítenénk életpályáját, ha csupán társadalmi elkötelezett­ségének külső. vagy költemé­nyeiben jelentkező belső nyomait vizsgálnánk. A tudós költő, vagy pontosabban: a költészet tudó­sa, a poéta doctus, ahogy már életében nevezték, sokkal na­gyobb hatással volt a huszadik századi magyar lírára, iránt azt az olvasóközönség sejti. Még azok is, akik vitatták költészetének bizonyos elemeit — mint József Attila tette kitűnő tanulmányá­ban —, a nagy ellenfélnek kijá­ró alapossággal vágtak neki, hogy stílusának műveltségből, fi­lozófiából, elvontságból és sérü­lékeny emberi érzelmeiből font hálóját felfejtsék, S ha szemé­lyes barátja kevés író, művész lehetett, emberi, költői, céhmes­teri rangja elfogultságaival együtt is egy szakma mércét mulató ve­zetőjévé emelte. S az irodalmi élet vezére be­tegágyán nőtt fel a feladat mére­teihez, hogy így mennydörögjön, megtört testéből is a fasizmus minden veszedelmeire: „Irtsd ki a korcs fajt, s gonosz nemzedé­ket, mert nem lesz addig igaz­ság, se béke., míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre." "•''r November 26-án lenne 90 éves. Bernáth László A gyereket úgy hozta be a rendőr a tanácsházára. Szipogott még és arcán ijedelem látszott. Maszatos kis ábrázatá­ból ragyogó szempár világított, s bozontos üstökét csajlaszélű kalap fedte. Olyan tízéves for­ma lehetett, öregesen ráncolta homlokát, s a szétmázolt köny- nyeket kezefejéről a féllábszárig érő rojtos szélű nadrágjába tö­rölte. Soványka volt az istenadta és elhanyagolt külsejű, sarka re­pedezett, lábfején véres csíkok húzódtak. — A. nádasban találtam — mondta a rendőr kérdést sem várva —, vadkacsatojást sze­dett, azt eszegette. Már tegnap is láttam, de azt hittem, hogy csak valamelyik közeli tanyából koncsorgott el. Ma aztán gya­nússá vált előttem. Behoztam, gondoltam, itt majdcsak eligazít­ják a dolgát valahogy. Azt mond­ja, nem erre a vidékre való. Többet nem bírtam kiszedni be­lőle. Biztosan elcsavargott ha­zulról. A titkár fáradtan nézett fel, miközben egy kimutatás rubli- káin motoszkált ideges ujjakkal. — Hagyja csak, majd csiná­lunk vele valamit. Nem rendőr­ségi ügy ez. Nyugodtan elmehet. A rendőr még tétovázott egy darabig, majd, aki megtette ami tőle tellett, eltávozott. A titkár még babrált egy ideig az árkus papiroson, aztán félretolta a ce­ruzát, cigaretta után nyúlt, rá­gyújtott. A gyerek mohón szívta be a feléje áramló füstöt. — Tán dohányozni is szok­tál? — vette észre az érdeklő­dést a tanácsi ember,, de nem volt szigorúság a hangjában. — Csak ritkán — válaszolt a gyerek illendően, de szégyenke­zés nélkül. — Adjak egy slukkot? — Hát, ha lenne szíves. — No, de csak két szippantást! A fiú nagyokat húzott a ciga­rettán, a titkár azonban hamaro­san elvette tőle, s elnyomta a hamutartóban. — Elég lesz most te ... Hogy is hívnak? — Laci. — Másik neved nincs? — Hát hogyne volna. Szekeres Laci. — Meguntad otthon? — Nem otthon voltam. Egy néniké vigyázott rám. — Bántott? "- *- 2 — Dehogyis. Rendes néni volt az. Csak meghalt szegény. El­vitték a temetőbe. — És téged ott hagytak egye­dül a házban. — Á... sose találja ki. El­mondom én, ha kíváncsi rá. En­gem is el akartak vinni. Azt mondták, hogy lelencbe kerülök. Hát elszöktem útközben. Bebúj­tam a nádasba. A gyerek kuncogott. — Kerestek egy darabig, de nem találtak. Jó alaposan elbúj­tam, — Ott is aludtál? Hát persze. Hol aludtam vol­na? Volt egy jó fűzfa, az alatt. — Nem féltél? — Ugyan mán ... Csak a far­kasoktól, de azok ilyenkor nin­csenek. A lelenctől inkább. Aztán kitört belőle a vissza­fojtott sírás. — Bácsi kérem, ugye nem visz­nek el a lelencbe? Én nem aka­rok oda menni. Inkább megha­lok. Hüppögött, az orrát törülget- te az inge újjába, s közben a könnyeket is szétmázolta az ar­cán. A titkár nem szólt, csak eltolta maga alól a széket, ka- ronfogta a gyereket és kivezette a mosdóba. A csap alá nyomta a fejét, törülközőt kerített vala­honnan és megdörzsölte vele a borzas kobakot. Egy törött nye­lű fésű is akadt. — No, így már egészen más­ként nézel ki — dünnyögte, s megint az irodába kísérte a fiút. Leültette az asztal mellé, aztán kiment valahová. Kis idő múlva egy tányért hozott, kenyér és sza­lonna, meg zöldpaprika volt raj­ta. Kinyitotta a bicskáját azt is az étel mellé tette. — Egyél. A gyerek falni kezdett. — Lassabban hé, mert megárt — szólt , rá az ember. — Igenis — mondta a fiú és lassított valamicskét. Amikor el­tolta az üres tányért, csak ak­kor szólalt meg a titkár. — Tudod te egyáltalán, hogy mi az a lelenc? Láttál olyat már közelről ? — Még soha. De mondták. A nénike is mondta. A szegény gyerekeket viszik oda. Nagy fal van körülötte és nem jöhetnek ki onnan soha. A titkár csóválta a fejét — Hogy te milyen butaságokat beszélsz. Nincs is lelenc, elhi- szed-e? — Honnét tudja? — Régen volt. Most nincs. Tu­dom. Nekem elhiheted. Hallgatott egy kicsit, aztán folytottabb hangon mondta: — Én is voltam benne valami­kor. Régen, nagyon régen. — Aztán magas fala volt ugye? És sárga ... — Olyan, tényleg olyan. — Ki sem engedték? — Ritkán, csak ha jött valaki értem. — És most nincs? Igazán mondja ezt? — Hát persze. Nincs. Nem kell. A fiú kételkedve nézett a tit­kárra, de az komolyan tekintett vissza rá. Aztán ő kezdett kér­dezősködni és a gyerek enge­delmesen válaszolt. Csak az ap­jára emlékezett, anyja úgy tud­ta régebben meghalt. Van még egy kistestvére, de azt régebben elvitték a háztól, még pici korá­ban. Az apjával lakott, aztán őérte is eljöttek az idegenek. Akkor már egy másik asszony is volt odahaza. Sokszor megverte, bezárta a kamrába, a sötétbe. A veréstől nem félt, de a sö­téttől igen. Apa néha berúgott és olyankor goromba volt ő is. Laci nem sírt, amikor elvitték hazulról. Szabó néni, a gondo­zója sose bántotta. Csak meghalt szegény... Megint könnybelábadt a szeme, aztán lassan ismét megnyugo­dott. — Azt mondja, hogy nincs le­lenc? — Hát nem hiszied el? — az ember hangjában szemrehányás csengett, mintha megbántották volna. — CSak gyermekotthon van, és az más. Szép, tiszta, rendes. Játékok, virágok, tiszta ágynemű és ruházat, meg paj­tások, füzetek és könyvek. Mondd, jártál te iskolába? — Persze. Két osztályt is. Amióta a néninél laktam. — Elmaradhattál egy kicsit. De t: nem baj. Okos fiúnak látszol, biztosan utoléred majd a többieket. Szeretsz tanulni ? — A képeket nagyon szeretem, meg az állatokat. A tanító bácsi azt mondta, hogy ügyes kezem van. Kifaragtam fából egy kis­kutyát. Azt mondta rá, hogy olyan, mint az igazi, majdnem ugat... A titkár hunyorgott az ablakon át betűző napfényben és sokáig méregette a fiút. Közben mélye­ket lélegzett, mintha sóhajtana magában. A ceruzájáért nyúlt, és firkálni kezdett. A fiú odasan­dított és elmosolyintotta magát. Egy kiskutyát formált az ábra, a kimutatások szélén. A kutya egy kicsit formátlan volt, a fe­je olyan volt, mint egy bor­júé, s az egyik lábára sántikált, rövidre sikerült. Szerette volna kijavítani, majdnem odakapott a ceruzáért, de aztán elszégyelte magát és viszahúzta a mozdu­ló kezét. A titkár feleszmélt elmélá- zásából és mérgesen dörzsölte le a kutyát a papír széléről. De aztán ő is elmosolyodott. Fel­állt, nyújtózott egyet, majd az ablakon bámult kifelé céltala­nul. Egy kis töprengés után megszólalt: — No, akkor most elkísérsz. Egyelőre hazaviszlek, aztán majd meglátjuk. Tudod az asz- szonyok véleményére adni kell, pláne ha gyerekről van szó. Ezt te még nem érted, de hát majd megnősz... Átkarolta a fiú vállát, kiszólt a másik szobába, hogy ne keres­sék, s kituszkolta a gyereket az ajtón, miközben ezt morogta: — Gyere, te kis nádirigó! S elindultak a széles főutcán végig. Mentek egyenest, amerről langyos szelecske fújdogált^ és sugaras napfény áradt szerte­szét a barátságosan hallgató há­zikók fölé. TÁRLATNÉZŐBEN napon című tollrajza olyan át­tételes és összevont, hogy ebből rést nyitott a szemlélőnek az álom és valóság tájaira. val megjelenített természeti él­mények. Általában észrevehető az akvarelleken, hogy Weintra- ger öt évig volt ifjú korában Rudnay mester tanítványa. Ha egy festő grafikai anyagot is bemutat, mintegy lemeztelení­ti magát, csak a vonal erejére támaszkodhat. Sokrétű ez a gra­fikai anyag (jellemző címek: Fe­jek, Örömünenp, Nőnapon, Dön­tés előtt. Viadal, Segítés, A ka­szás slb.). A változatos élet meg­fogalmazásai a tollal, diópáccal, ceruzával rögzített, néhol nagyon érdekes, máskor csak élményt érintő lapok. Nagyszerűek az ál­latvilág biológiai strukturális mozgását közvetítő lapjai. A Nő­Ez a kiállítás eseménye Bács- Kiskun megye mind jobban ki­bontakozó képzőművészeti életé­nek. S úgy tűnik, Kecskemét az a központ, ahol majd nem is sok idő múlva a képzőművészek és a kulturális szervek hatékony együttműködése folytán kialakul­hat egy jellemzően Alföldön fo- gantatott szocialista, egyetemesen emberi, mindenkihez szóló erő­teljes és sokszínű képzőművé­szet. Ennek létrejöttéhez, remél­jük, hatékonyan bekapcsolódik a Művészeti Alap műkerti alkotó otthonában dolgozó képzőművé­szek közössége is. A kölcsönös ráhatás csak gyümölcsöző lehet. Feledi András (tusrajz). Egy gyűjteményes kiállítás lep­lezetlenül feltárja az alkotó szel­lemi és érzelmi tartományait. Weintrager Adolf képei a Kato­na József Múzeumban közelíte­nek, e mélységesen igaz művésze­ti szemlélethez. Korunk festőjé­nek belső világát, azaz világné­zetét témavilága határozza meg. Az övé döntően a magyar falu, az alföldi élet jelenvalósága. A mély tüzű vörösekből, bar­nákból, feketékből kikiáltó vilá­gosság valóban drámaian ábrá­zolja a házak, a fák, az égbolt szintézisében azt a helyszínt, melyben életünket megvívjuk. Kedvelt színei nem a nyomasztó lelkiállapot kifejezői, hanem ép­pen a drámaiság eszközei. Figu­rális képei színben hallatlanul izgalmasak, szerkezetben és oly­kor rajzban nem mindig tisztá­zódtak. Oka talán ennek, az, hogy elsodorta vagy a viharos lendü­let, vagy éppenséggel a fakturá- lis változtatás. A múzeum ter­meiben Weintrager több évtize­des munkáiból hibátlanul rende­zett kiállítás olyan hatást tesz^ mintha az alföldi nagy mesterek befejezett munkásságán töpreng­ve, vívódva, az alapvető művé­szi igazságokat tovább kutatná és fektetné le. A Téli délután fák és házak megidézése, a kiállítás egyik fő értéke. De ilyen a Vörös kapus ház, vagy a kontúros, de már megtört színekkel kitöltött som­másan előadott kis remekmű, az öreg háza. A Téli est és Hátsó udvarban című képeiben mint­ha Nagy István továbbfogalma­zott robosztussága kísértene. A 105 olajfestmény világosan tükrözi Weintrager Adolf bajai festőművész magas fokú látás­kultúráját és az egyes festmé­nyek közötti szerves összefüggést. Nemcsak a műgondra és az el­mélyedésre gondolunk, hanem a mögötte nagy erővel jelenvaló társadalmi párhuzamosságra. Az olajfestmények egyike-má- sika különös módon a költészet és a vaskos realizmus szerencsés ötvözete, mint például a Téli est. Az íkonfestészet áhítatából jel­lemző módon nem a zárt vallási ideológiában mozgó külsőségeket olvasztotta magába, mindegyiken látszik a mi szocialista valósá­gunkban élő művész átélése. ötvenhárom akvarell és két gouache:eza képanyag Weintra­ger Adolf munkásságának olyan része, mely tárgyában a termé­szet örök derűjét, optimizmusát, nyugalmát és tisztaságát sugá­rozza. Nem puszta hangulatok ezek, melyekben megjelennek a tanyák, viharos égboltok, az ősz és a Sugovica, a Balaton és más, kitűnő rajztudással és techniká­• Weintrager Adolf: Halak Juliane Windhager: A falu novemberben Neszez a gereblye a sövény hosszán, vigyorog és köszön a bolond, aki a leveleket összekaparja. Patak surran hunyorogva a kastély hídja alatt, át a barna derengésen lót-fut Meluzina* cseléd-népe felfelé vetve oldalát. Pókháló-fátyolba rejtve áll a fagyai. Most indultunk halni mindnyájan s éjjel, mikor a fagy véníti a káposztát a földben, egyre halljuk a konok gereblyét, amint jár a lombszőnyegen. Bán Ervin fordítása •A francia népmesék vízitündére. Létay Lajos: A föld hatalma Se gond, se hang, nyugalmamat moccantam levél se rebben, se kő, se kés, hogy megsebezzen. Csak bársony, cs'pke, habra hab. \ Csak könnyű fodrok bomlanak fejem felett a kék egekben, csupán a tenger véghetetlen hűs ágya ring fejem alatt. Se gond, se hang, mi meggyötörne, csak víz, csak ég, csak nyugalom, Tudtam: békémbe nesz se tör be, porszem se csillantja nyomon — s kiléptem én a forró földre: ahova tartozom. F. Tóth Pál: Nádirigó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents