Petőfi Népe, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-15 / 267. szám

1973. november 15. • PETŐFI NÉPE • 5 Filmek - bemutató előtt Csak a gyűrű kelt visszhangot Ki van a tojásban? címmel a Hunnia Játékfilmstúdióban készül Simonffy András forgatókönyvéből a harácsolást, a szervezetlensé­get leleplező szatírája. Operatőr Herczenik Miklós. A film főszerep­lői közül képünkön Mensáros László, Jani Ildikó és Balázsovits Lajos látható. Amerikai csillagászok első íz­ben ..érintették” a Földtől 1 mil­lió 100 milliárd kilométerre levő Saturnus gyűrűiét. Erre termé­szetesen a radarsugarak segítsé­gével kerülhetett sor. A próbákra 1973 első hónapiaiban került sor, az eredményeket azonban csak röviddel ezelőtt közölték. Az ötletet az első holdutazások adták, amikor a Houston és az űrhajósok közötti kapcsolat biz­tosítására az egész világon szét­szórt lehallgató állomások egész hálózatát építették ki. Annak ér­dekében. hogy a berendezések és az irányítás hatalmas költségeit némileg amortizálják, a csillagá­szok azt ajánlották: használják fel a parabolaantennákat arra, hogy erős, párhuzamos rádióhul- lám-kötegeket bocsássanak ki a legközelebbi égitestek felé. így születhetett meg az ún. „radar asztronómia”. Az első vizs­gálatok során a Venust. a Mer­kúrt. a Marsot és a Jupitert vet­ték megfigyelés alá. A radarhullámokat akkor bo­csátották ki a Saturnus felé, ami­kor a bolygó földközelben volt. Első eredményként pontosan meg tudják mérni a Säturnus és a Föld közötti távolságot. A vizs­gálat azonban nyilvánvalóvá tet­te, hogy a Saturnus semmiféle radarvisszhangot nem keltett. A radarhullámok belehatoltak a (hidrogén hélium, metán és am­móniák) gázkeverékbe, s a gáz ezeket a hullámokat el is nyelte. Azt már. jó ideje tudják, hogy a Saturnusnak nincs szilárd magja, hanem a bolygó belsejében folyé­kony gázokból álló folyadék ta­lálható. A Saturnusból érkező ra­darvisszhangot kizárólag a 120 000 km átmérőjű hatalmas bolygó négy gyűrűje verte vissza. Felfi­gyeltek arra is. hogy ez a vissz­hang nagyon erős, legalább öt­szöröse az ugyanilyen távolság­ban számított radarvisszhangnak. A tehetséges munkásokért III. Hatszemközt az albérletben Kecskemét, Mária utca 20. Be­járat a Kölcsey utcáról, a má­sodik kapun. Csöngetek. Németh Imréné, a házi néni és Nagy Já­nos hegesztő együtt érnek a ka­puhoz. Az udvarban kerítés bal­ról is, jobbról is. Közös konyha, tágas szoba: havi hétszáz forint, plusz fűtés, világítás. Az asztalon vaskos matemati­kakönyvek, spirálfüzet. — Tanultál? — A feladatokat csinálom pén­tekre — válaszolja János. Felesége a rekamién ül. Sze­mében az anyák varázslatos nyu­galma, kezeit összekulcsolja. — Még nincs itt az idő? — kérdezem. — Nem, még dolgozom. Azt hiszem, nálam nem lesz különö­sebb probléma — s nevetve mondja, hogy a szülés előtti na­pon is még be akar menni dol­gozni az Állami Építőipari Vál­lalathoz, ahol adminisztrátor a munkaügyi osztályon. Megtudom, hogy érettségizett. — Most még könnyen tanu­lunk — folytatja —, mert majd­nem mindenben tudok segíteni Jánosnak, de ha előrébb halad­nak, nem tudom mi lesz, mert az integrálszámítást mi nem ta­nultuk annak idején. A napi problémák után a jö­vő esélyeit mérlegeljük hármas­ban : — Amióta dolgozom, mindig albérletben laktam: Kiskunfél­egyházán, Pesten, Pécsett, és most. itt. A feleségem munkás­szállásról vettem el. Neki nin- cseuek szülei. Bérelszámolóként dolgozott a Baranya megyei Épí­tőipari Vállalatnál, én hegesztő­ként. A szüleim miatt jöttünk Kecskemétre, hogy közelebb le­gyünk. Ök Csengéién élnek. Pe­dig volt egy ici-pici szobánk, amit a vállalat adott, s nagyon keveset kellett érte fizetni. . A munkásélet kerül szóba. — Azt mondják, szószólója voltál a brigádnak. — Lehet — vág közbe —, de nem szövegeltem mindenféle ér­vek nélkül, hanem ha problé­ma volt a munkában, akkor szól­tam, de érvekkel, s csak akkor, ha igazam volt. — A brigádban, ahol eddig dolgoztál, volt barátod ? — Tavaly kerültem a Fém­munkáshoz, tehát nem vagyok olyan régi fiú. Munkatársaimat becsülöm, s ők is engem, de ba- rátkozásra nincs idő.. Ennek ta­lán az is az oka, hogy a műszak után mindenki sietett haza, mert legtöbbjük vidéki. Az embernek mindig akad gondja-baja. Kocs­mába nem járok, mert nem sze­retek inni; különben is a pénzre mindig szükségünk volt. — Ha sikeresen befejezed a tanfolyamot és felvesznek, hova szeretnél kerülni? — Mindenképpen ide a mű­szaki főiskolára, mert addigra meglesz a gyerek, a családtól pedig nem szabad elszakadnom. De ez még a jövő zenéje. A feleségét is megkérdezem, mit szól hozzá. — Azt mondtam, ha vállaltad, akkor csináld, teljes erővel, de nem tudom, bírod-e? Jóval el­múlsz harmincéves, amire vég­zek I — Igen — folytatja János —, van min gondolkodnom, mert lakás kellene, arra gyűjteni kell. Ha tanulok — szerencsés eset­• Van min gondolkodnom... ben, mondjuk négyes leszek —, akkor az átlagfizetésem megka­pom, de ebből élni, ruházkodnl is kell és nehezen lehet hetven- nyolcvanezer forintot összerak­ni. Persze még az sem biztos, hogy a záróvizsgán megfelelek... — Pesszimista vagy? — Nem, de ezzel is számolni kell. Amit eddig tanultunk, az nagyjából megy, értem. — A munkatársaid hisznek benned? . — Hisznek, de fantasztikusnak tartják, hogy szakmunkásból mérnök lehet. Azt mondták: Ha sikerül, megemeljük a kalapun­kat! Csató Károly (Következik: Csináld öregem...) Még Keleti Márton kezdte forgatni a kurucvilágban játszódó Csí­nom Palkó című zenés filmet. A rendező váratlan halála után Mé­száros Gyula folytatta és fejezte be a népszerű daljáték új változatát. A fotoriporter munka közben, a tragédiát megelőző héten örökítette meg Keleti Mártont. Bajától Linzig A Duna Fotóklub képei Másik felvételünk a film egyik vidám jelenetét ábrázolja. Az elő­térben Haumann Péter, Hűvösvölgyi Ildikó (fh.) és Huszti Péter, valamint egy különleges rendeltetésű fogat. Novellaírók Goncourt-díja A Goncourt Akadémia elhatá­rozta, hogy minden évben iro­dalmi díjat oszt ki, amellyel egy novellát vagy novellagyűjte- mén.vt kíván jutalmazni — jelen­tette be a könyvfesztivál igazga­tósága Nizzában. Az új irodalmi díjat a nizzai könyvfesztivál keretében nyújtja át a Goncourt Akadémia tíz tag­ja. A novellairodalmat jutalmazó első Goncourt-díjat 1974. május 4. és 9-e között osztják lei. • I.igeti László: Élni akarás Évente több alkalommal beszá­molunk olvasóinknak a bajai Du­na Fotoklub munkájáról, sikerei­ről. Örömmel tesszük ezt. A vá­ros fotósaink kis „csapata” — túl- sás nélkül állíthatjuk — sikert sikerre halmoz. Hazai és külföldi tárlatokon mutatják’ be alkotá­saikat, pályázatokon díjakat nyer­ünk. és' sok iránvú rendezvé­nyeikkel hívják fel magukra a figyelmet. S ami egyáltalán nem közömbös, rendszeres és tervsze­rű munkálkodásukkal a város kulturális életét gazdagítják. A közelmúltban az ország hat városában szerepeltek színes diákkal a klubtagok. Üzemekben, iskolákban és különböző tanfo­lyamokon ismerhette meg a kö­zönség alkotásaikat. Nem vélet­len hát, hogy a FOTO című fo­lyóirat idei októberi számában példaként emlegetik őket. Kiállításokon gyakran szerepel­nek. Dunaújvárosban a Rosti Pál emlékére rendezett tárlaton Gör­be Ferenc. Ligeti László és Ró­nay István képeit láthatták az ér­deklődők. A futóklubok II. Kecs­keméti Szalonján N. Rostás Sán­dor kapta meg a Népművelési Intézet díját Ugyanitt bemutat­ták a Duna Fotoklub tizenegy tagjának színes diáit. Békéscsa­bán Görbe Ferenc. Kovács László és Ligeti László fotói kaptak he­lyet a. Kulich Gvula emlékére rendezett kiállításon. Az auszt­riai Linzben Ligeti László alkotá­sa került közönség elé. V. M. • Kovács László: Sarokház. Mit szólnak hozzá otthon? A kérdés Budapesten hang- zott el, egy munkásszállá­son, válaszként arra, hogy miért nem lehet találkozni „bejárók­kal” a színházak nézőterén, mo­zikban, múzeumokban ? Azokkal, akik műszakváltás után nem szállnak rögtön vonatra, autó­buszra, hogy a családjukhoz si­essenek, hanem itt laknak a fő­városban, itt töltik az egész he­tet valamelyik munkásszálláson. Ezekben a ma már többnyire korszerű épületekben mindenki megtalálja azt, amire szüksége van a fárasztó munka után: me­leget, kényelmet, tévét, rádiót, könyveket, folyóiratokat, kony­hát, ahol gyorsan elkészítheti a vacsora pörköltjét, paprikás­krumpliját. Ezért olyan nehéz in­nen kimozdulni? Nemcsak ezért. A munkásszállásokat színészek, TIT-előadók is felkeresik, de még ezekre a rendezvényekre sem ül be mindenki. Az pedig a leg­ritkább esetben fordul elő, hogy a munkásszállások lakói belülről lássanak színházat, múzeumot, sőt még az sem ébresztgeti a kí­váncsiságukat, hogy éveken át ‘ott járnak el előtte. Beszélgettem komoly, meglett, Bács megyei férfiakkal, vallat­tam őket, hogy mivel magyaráz­ható a húzódozásuk? A múzeum igazán fillérekbe kerül, a mozi se túl drága, színházjegyet is ki lehet szorítani legalább havonta egyszer. Vagy: attól még fel­épül otthon a családi ház, ha munkaidő után a családfők beül­nek egy hangulatos kisvendéglőbe és egy pohárka bor mellett el­beszélgetnek arról, ami a legjob­ban foglalkoztatja őket. Kell a társalgás, az emberi szó, a jó hangulatok lelket melengető de­rűje is. A férfiak összeráncolt homlok­kal, komoran hallgattak. — Aztán mit szólnának ehhez otthon? — kérdezte valamelyik, s a többiek súlyosan rábólintot­tak. — Nem paprikáscsirkével, egé­szen mással várna az asszony, ha megtudná, hogy én itt uras- kodom. Színház, mozi, meg kis­vendéglő?!... — erről tárgyalna otthon az egész falu ... Igyekszem meggyőzni őket, hogy nincs ebben semmi rossz. Még a pohár sörben sincs, ha szép környezetben, baráti beszél­getés közben csúsztatják le a tor­kukon. Ügy bólogatnak, mint szélben a gömbakácok. „Igen, igen, így van, helyes a heszéd, de otthon ezt nem lehet meg­magyarázni. Ott erről egészen más az emberek véleménye...” — De hiszen nem is látják, hogy mit csinálnak itt, Buda­pesten — tör ki belőlem, végső elkeseredésemben ez a nem ép­pen egyenestartású érv. — Nem úgy van az — mond­ják makacsul, s legyintenek: ezt én úgy sem értem ... Pedig már kezdem érteni. Megérzem nyakas mozdíthatat­lanságukban a falut, amely ben­nük él, itt Pesten is velük van, ehhez a normához igazodnak, hiába a csaknem száz kilométe­res távolság közöttük.' Szakmát tanultak és jól megtanulták. Na­pi 8 órában munkások. . ipari munkások, de amikor letelt a műszak, hátat fordítanak a vá­mosnak, amelyben ha átmenetileg is. de élnek. Védik magukat, de mitől? A kultúrától, a közösségtől, barát­ságtól, a gondolatokat megmoz­gató tartalmas időtöltéstől? Védik magukat, de miért? Mert a falutól még nem szakad­tak el teljesen, odaköti, vissza­húzza őket a család, és falun többnyire csak egyetlen változást tartanak természetesnek: az anyagi természetűt. Az rendjén való, hogy aki városon több pénzt tud keresni, az eljár hazulról. A pénzből ház lesz^ kívül-belül ki­fogástalan porta, megnézheti bár­ki : van benne minden. Tv, por­szívó, mosógép, fürdőkád, tarka csempék és méregdrága berende­zés, csakhogy a süppedős külföl­di kanapére még a vendéget is szívfájdalommal ültetik le. Hiá­ba van meg minden, kényelmet­lenül élnek a tökéletes kénye­lemben. Amíg nincs minden a helyén, azért zsugorítják egészen kicsire, a kulturális igényeiket, hogy mindenből a legjobbat, a legnagyobbat vehessék. Később azt óvják — maguktól is! —, amit megszereztek. Be lehet érni ennyivel? Iga­zán nem érdekli őket az, hogy más is van a világon, mint zsu­gori kuporgatás és valami álpu- ritáa tiltakozás mindaz ellen, ami szebbé, gazdagabbá, változato­sabbá tehetné az életet? Az én, derék bejáróim olyan arcot vág­nak, mint akinek a fogát húz­zák. Hát igen, nincs mit szépíte­ni: attól félnek, hógy megszól­ják őket. Egy kalap alá veszik azokkal, akik könnyelműen elté- kozolják italra, szórakozásra a nehezen megszerzett pénzt. A ré­gi felfogás ugyanis ma sem tesz nagy különbséget a felelőtlen mulatozás és a tartalmas kikap­csolódás, valójában a művelődés között. És a régi szokások még mindig annyira erősek, hogy a tíz éve Budapesten dolgozó fér­fiak nagy része szinte nem is érzj hiányát az utóbbinak. ]V(i a teendő? A beszélgetésen jelen volt a munkaadó vállalat egyik vezetője is. Pár nap múl­va felhívott telefonon és diadal­masan közölte, hógy az egyik emberük — aki a leghevesebben tiltakozott a legkisebb változtatás ellen is — kapott színházjegyet és nem adta vissza. Sőt, szólt, utána, hogy máskor is szívesen elmenne, annyira jól érezte ma­gát. A másik dolgozó pedig meg­hívta a brigádtársait egy pohár sörre. Tíz év óta először fordult elő, hogy fehér asztal mellett meghányták-vetették a világ és a maguk dolgait. Ügy megoldódott a szívük és a nyelvük, hogy az­óta más, értőbb szemmel néznek egymásra. Kisebb lett a távolság, a 8 órára összezárt, de eddig még ebben a „muszáj-közösségben” is csak önmagába, a saját falujába bezárkózott dolgozók között. Persze, nagyon nehéz egyenként minden bejárót meggyőzni arról, hogy másként is élhetne anélkül, hogy megkárosítaná a családját, vagy szégyent hozna a saját fe­jére. De a beszélgetések sokat segíthetnek. Értő. segítő emberi szóval nehéz görcsöket lehet fel­oldani. súlyos tilalomlakatokat eltávolítani. Ha a fővárost válla­latok vezetői erre is szakítanának időt és a falu vezetői is többet tennének azért, hogy otthon is másként igyekezzenek élni az emberek?! Ne csak új házak épüljenek, hanem azokban új módon, értelmesen éljenek is a lakók. Napjainkban nagyon elfoglalja az embereket a pénzszerzés, a gyarapodás, a gyűjtés, ami tulaj­donképpen a régi felfogás újra­éledése: csak most nem földre kuporgatnak, hanem abban ver­senyeznek, hogy ki tud nagyobb, cifrább házat építeni? Hogy ki tud szeben, okosabban élni? — egyszer talán ez a ver­sengés is divatba jön. Ehhez azonban előbb meg kell terem­teni azokat az új normákat, ame­lyek nemcsak külső képében, hanem belső értékrendjében is megmozdítják, átalakítják a fa­lut. Jó volna, ha a bejárókkal is megindulnának a fejszellőztető, frissítő áramlatok. Ha hoznának magukkal valamit Budapestről, ahelyett, hogy oda is magukkal viszik a falujukat. Ha állandó oda-vissza utazá­sukban, a nagy város és a falu között ráébrednének arra, hogy hiába kuporgat, gyűjtöget az em­ber, hiába tollasodik: ha ön­magában és a környezetében semmi lényeges változtatásra nem képes, elpocsékolta az éle­tét. Vadas Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents