Petőfi Népe, 1973. október (28. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-28 / 253. szám
>fr 1»» nvrv MŰVELŐDÉS • IRODALOM •MŰVÉSZET «IRODALOM • MŰVÉSZEI • Bagi Béla: A város szélén. Lehetnek-e a nagymamák forradalmárok ? J/alljvk be őszintén: mi, gye' rekek és unokák ezt többnyire kétségbevonjuk. A forradalmárok, a lánglelkű hősök, az ifjabb nemzedék szemében mindig ifjak, legfeljebb huszonvalahány évesek. Akik túlélték a dőlt betűs történelmet, akiket kikerült a halál, vagy nem is voltak sohasem halálveszedelemben: egyszerűen csak emberek maradtak, gyerekeket neveltek, semmiből országot építettek — azokról nemigen vesznek példát az utánukjövök. Egy ismerősöm, amikor megkérdezte az egyetemista nagyfiától, hogy forradalmárnak tartja-e, elnéző vállverégetést kapott: „Ugyan, papa, hát te is tettél valamit az emberekért?’’ Ismerősöm vérre menően becsületes és már szinte nem is evilágion szerény ember, így hát nem sorolta fel, mit tett ez idáig. Fiatal korában partizán volt, később lelkesen és odaadóan tanult azért, hogy amíg ereje engedi, taníthasson. Keze alól egy egész hadseregnyi fiatal szakember rajzott ki gyárakba, tervezőintézetekbe. Olyanok, akik megalapozott tudásuk mellé szilárd politikai meggyőződést is kaptak útravalóként, volt tanáruktól. Van, akinek a halála példabeszéd, van akinek a léte. Csak az utóbbit főleg azok nem veszik észre, akikkel naponta együtt él: Vagy itt van például Kisnyu* szí. Amikor még egészen kicsi gyerekek voltunk, faltuk minden szavát. Kisnyuszi olyan szépen fonta a mondatokat, ahogyan a lányai szilajul szerteágazó üstökéből reggelente jólnevelt copfokat remekelt. Soha nem látott tájakon masírozott, saját gyermekkorában. Meztelen proletártalpait vígan verdeste a történelem kopott aszfaltjához: együtt meneteltünk vele. Nevetve, mámorosán a munka temetésén, amikor a gyűlöletes koporsót, a helybeli, hájas fuvaros jól megtermett lovai vitték utolsó útjárra. Hangosan bőgtünk, amikor a letriport forradalom hős katonáinak — köztük Kisnyuszi bátyjának a fejébe is, golyót röpített a gyilkos fehérterror. Már a nevétől jeges hideget éreztünk a szívünk táján. Később, mi kamaszok, valahogy már nem voltunk olyan kíváncsiak Kisnyuszi történeteire. A saját gyerekeinek is csak addig volt fontos, amíg elibük rakta az ételt, kikészítette a tiszta ruhát, megvetette az ágyakat és ki tudja honnét, miből, még egy tízessel is kifényesítette a kétségbeejtően üres kabátzsebeket. Akkor aztán elrohantunk és Kisnyuszi már soha többé nem tudta befejezni a történeteit. Mi, felnőttek pedig egyenesen idegesítő nek tartottuk. „Mama, miért szól közbe folyton! Mama, ezt maga úgy sem érti! De Mama, hát még mindig nem érti? Ne főzzön ránk, nem kívánjuk. Mi az, már ez a kis ebéd is a nehezére esik? Mama, ne beszéljen mindig, hagyjon másokat is szóhoz jutni. Most miért hallgat? Mama, az istenért ne rontsa itthon a hangulatot. Kisnyuszi nemrég nagytakarítást rendezett a fejében. Nagy diadallal előszedegette, leporolgatta az emlékeit. Újra jókedvű, újra ég a tettvágytól. Új ra megkezdheti a masírozást, hiszen ismét van bámulója, hallgatósága: az unokája lesi-hallgatja tátott szájjal! Nem érti ugyan, miről is van szó, meg aztán Kisnyuszi emlékezetében is sok minden összemosódott. Már maga sem tudja egészen pontosan, mikor, mi történt vele, mit hagyott el élete hosszú útján? A trombita szerencsére nem veszett el. Azt fújták akkor is, nagyon régen, május elsején, amikor ő alig valamivel nagyobb lehetett tán, mint most ez a kis poronty. Egyik kezével yfoffta, szorította az apja erős, kérges tenyerét, a másikban hatalmas, színes léggömböt szorongatott. Életében először „igazi” gyerek volt: önfeledt, játékos, mosolygó, jóllakott. Tölcsért formál a kezéből, azt fújja és mennek körbe a szobában, elől Kisnyuszi, mögötte a fiúcska, veri a parkettához a talpát, a két dundi pofija két .vörös rózsa: „Fel vöjösök, poletájok!” — dalolja fals cérnahangon és Kisnyuszi most először érzi tisztán, világosan és boldogan, hogy mit is jelent a győztes proletárforradalom. Ilyenkor azt sem bánja, hogy az öröm nem tart sokáig, a kicsi megnő, mint a gyerekei, még előbbre, még messzebbre szalad, mint ő vagy a gyerekei, és a rohamosan növekvő távolságban észre sem veszi majd, hogy az öreg, ott hátul, egyszer csak szép csendben eltűnt. Van, akinek a halála példabeszéd, van, akinek a léte. Csak néha nem ártana észrevenni... Vadas Zsuzsa Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. Számasincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap lavegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán —, mint egy szénásszekér. Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva. És az anya, kézen fogva, a kisfiával. Magas termetű, szép szál aszszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel. Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy. A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit: csinos a ruhája, vasalt az úttörőnyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a tálp leválnék a felső részről. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít két pár hal-Petőfi-kutatásban. Főleg levéltári adatokra támaszkodva derítette fel a költő gyermekkorának számos, addig ismeretlen emlékét. Igen értékes munkát végzett a családi vonatkozások hiteles tényeinek felkutatásával. Nála senki sem írta le pontosabban és valósághűbben Petrovicsék szabadszállási, kiskunfélegyházi, kiskőrösi, dunavecsei, szalkszentmártoni vállalkozásainak, árendási, bérlői tevékenységének, gazdasági küzdelmeinek, bukásának és elszegényedésének történetét. Ugyanakkor feledhetetlenül lírai eszközökkel rajzolta meg a költő édesanyjának portréját is. A jubileumi Petőfi-év kapcsán megjelent Közelebb Petőfihez című gyűjteményes kötetében egy rokonszenves és következetes tudósegyéniség szólt hozzánk magával ragadó őszinte hevülettel. A Pest megyei Múzeumok Studia Comitatensia című kiadványának 2. száma — a szerzőt méltató bevezetővel — Mezősi ványuló szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom miféle eszmekapcsolat révén — valamiféle életrevalóságról és ármányoságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé. A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: — Lacika, szervusz. — Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba és azt mondta: — Most átmehetsz, Lacika. A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság. Anyu csakj nézett utána a villamos ablakából... Épp átellen-Károly hat kisebb tanulmányát közli, mintegy kiegészítve a könyvben található írásokat. Az első országos Petőfi-ünnepségről szóló tanulmányában azt fájlalja a szerző, hogy a magyar Petőfi-kultusz története még megiratlan. Pedig mennyi Irodalomtörténeti, társadalmi és politikai tanulságot, érdekességet rejt magában az a problémakör, hogy mikor, miért, hol és hogyan emlékezett az utókor legnagyobb költőnkre és társadalmi hősünkre, a magyar szabadság, függetlenség, a „világszabadság” forradalmi harcosára, Petőfire! így indítja, ilyen érdeklődést felkeltően, témáját szélesebb horizontra nyitva az 1867-ben Félegyhazán megtartott Petőfi-ünnepély leírását. (Reméljük lesz még alkalmunk bővebben is megemlékezni róla.) Szinte izgalmas olvasmány a Petőfi-verskéziratok Nagykőrösre kerülésének története is, melyet Mezősi tollából 1968. augusztus ben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle j ál-mű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Alit és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át az a gyerek?” — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú .még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett és kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen k'csire zsugorodott és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teherautómobilok. szembejövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabo-19-én már leközölt a Népszabadság. Petői iné Szendrey Júlia — mindössze ilyen rövid a címe annak az — ugyancsak rövid — írásnak, melyben az alkalmi támadásokkal szemben kénytelen megvédeni Szendrey Júlia emlékét. A Petőfi „Bécsi dossziéja” című írást ugyancsak közölte a Népszabadság 1969, június 1- én. Valójában ez a kis publikáció csak egy villanásnyi abból, amit Mezősi Károly erről a témáról tudott és összegyűjtött. Lényegében ehhez kapcsolódik A síron túli üldözés című cikke is, amely azt elemzi, hogy az osztrák önkényuralom parancsuralmi szervei mire jutottak Petőfi halálának kérdésében, s ezt az ügyet hogyan kezelték. A tragikus sorsú Petőfi Zoltánról szól a befejező tanulmány mély rokonszenvvel és megrendüléssel. Mezősi Károly írásait mi sem tudjuk meghatottság nélkül olvasni. Az jut eszünkbe, hogy csöndes alkotó munkája közben jobban figyelni kellett volna rá, s hálásak: vagyunk, hogy még most is tanít bennünket. názták volna ... Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő. Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljS9al, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányozna e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk ... Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszi- v getet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs látóközeiben. Tudtam, hogy La'cika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, ' hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az aszszony, és hátat fordított az ablaknak. Könyvespolc John Killens: Aztán mennydörgést hallottunk i Megint egy háborús regény? Ne hamarkodjuk el az ítéletet. Könyv, pusztán témája után, aligna ítélhető meg. Az még kevésbé amit mond, mennyit ér, mennyire igaz, egyí'.talán mond-e valamit? Ehhez el kell olvasni a művet, ám hogyan szerez bizonyságot az, aki kezébe sem veszi, mondván, valami vidámat akar, s nem háborút, szenvedést, pusztulást. Killens munkája néhány oldal után már meggyőzi a kétkedőt, a bizalmatlankodót: nagy regényt olvas, a szó nem mennyiséget, hanem minőséget jelölő értelmében. Mert az „Aztán mennydörgést hallottunk” nagy regény, joggal sorakozik az amerikai irodalom hasonló alkotásainak legjobbjai közé. Az író az amerikai néger irodalom jeleseinek egyike, akinek meggyőződésé, hogy „harcunk osztályharc és mm fajvédelem". Regénye központi gondolata is ez; nem a „fehér” meg a „fekete” katonákat, konfliktusaikat ábrázolja, hanem a gondolkodásmódot, a mentalitást, azt a társadalmi környezetet, amely a háborúban sem tagadja meg igazi mivoltát. Solly Saunders, a főhős, önkéntesként ledönti a „fehér” meg a „fekete” amerikaiak közötti magas, széles választófalakat, reménykedik, hogy egy népként élhetnek majd a háború poklából kikerülve. Hite, reménye először vakká, majd keserűvé teszi, hiszen a valóság újra meg újra rácáfol ezekre. Hiába bizonygatja az egyik ún. propagandagyűlésen Samuels hadnagy, hogy „a háború után más lesz a világ”, amelyben „minden ember szabad lesz és egyenlő, fajra, meggyőződésre, vallásra, vagy bőre színére való tekintet hélkül”. Délibábvilág ez, arra jó, hogy lelket verjen — legalábbis megpróbáljon lelket verni — azokba a katonákba, akik meghalni jók, de élve mindig és újra „niggerek” maradnak. Maradandó élmény ez a könyv, olyan munkákkal helyezhető egy sorba, mint Norman Mailer „Meztelenek és holtak”-ja, sőt, szenvedélyessége, őszintesége, érzelmileg kedvesebbé is teszi számunkra. Killens művét a Zrínyi Katonai Kiadó jelentette meg — ez a második kiadása —, fordította Imre Katalin. Majtényi Erik: Botot húztam végig a rácson Botot húztam végig a rácson és meghökkentem: dalba kezdett, a vaspálcák vigaszra vágyóp. fémesen pengtek és rezegtek. Es szállt az ének, szállt a dallam, harangjáték finom zenéje, így fakadt vallomásra halkan a kert kesergő kerítése. Vajon miről panaszkodott, a lénye mélyén mi pendült meg? Vonónak nézte a botot, önmagát pedig hegedűnek? S akkor rájöttem: nemcsak ő — anyagok, tárgyak ezre mind hangszer: az ég, a jég, a kő s zenél sajátos kulcs szerint. S mind dalba kezd. mind énekel, s hogy mi esett jól, hogy mi fájt, a maga nyelvén mondja el, csak a vonóját megtaláld. T. P. Mezősi Károly Petőfi-tanulmányai A Az 1971-ben elhunyt neves Petőfi-kutató, Mezősi Károly kisebb Petőfi-tanulmányaiból állított össze válogatást a Pest megyei Múzeumok igazgatósága. Mezősi, aki sokáig a kiskunfélegyházi múzeum igazgatója volt, majd a Pest megyei Múzeumok élére került, soha nem múló érdemeket szerzett a Örkény István: ANYU • Wein träger Adolf: Pecdzó (tusrajz). (-s)
