Petőfi Népe, 1973. október (28. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-03 / 231. szám
1913. október 3. • PETŐFI NÉPE • 5 A miskei fafaragónál ZÁGRÁBTÓL BÚCSÚZIK — BUDAPESTEN HÓDÍT Bács-Kiskun megyei naiv művészek sikere „A fát meg kell ismerni; különösen a fenyőt. Volt alkalmam küesni titkukat. Mikor a forgács jött kifelé a gyaluból, tudtam: jó lesz az a fa hegedűnek. Persze ehhez húsz, (harminc évig kellett faragni.” Kollár János nyugdíjas asztalosmester, Miskén. Háza előtt faragott állatfigurák. Az udvaron, a szobában és a műhelyben apróbb és nagyobb szobrok. Sajátkezűleg festett képek a falakon. A hűvös szobában beszélgetünk. — Hallottuk, hogy régebben hegedűket is készített. 1932 óta száznál többet. De néhány évvel ezelőtt abbahagytam. Áttértem a szoborfaragásra, festésre. A felesége, Rózsika néni közbeszól: — Negyven éve itt élünk, hát azóta Jani bácsi örökké fúr-farag, fest; a szenvedélyének él. Mondtam is neki sokszor: ebből nem élünk ám meg! Láttam rajta, hogy mikor az asztalosmunkát végezte, az esze akkor is másutt járt; a szobrokon, meg ilyesmin. Jelen van a beszélgetésen a tanácselnök: — Jani bácsi mindig jó szakember hírében állott, kitűnő asztalos volt! A házigazda eldönti a vitát. — Lehet, hogy az voltam, de ner/t tagadom, hogy a faragás inkább szívem szerint való dolog volt. Legszívesebben éjjel-nappal azzal foglalkoztam volna. Ez az igazság. — Láttam a faragásait a kiskunmajsai megyei kiállításon. Parasztember, paraszti élet. Ezek voltak a témái. Jól emlékszem? — Pontosan. Ügy érzem, hogy ismerem a parasztembert. A gondolatait, észjárását, mozdulatait, munkáját; mindent, ami az éleihez tartozik, örökké figyelem őket. Ellesem a titkukat, mint a fákét. — Mikor szerepelt először műveivel közönség előtt? — 1942-ben Kalocsán. De meg kell mondanom, hogy a régi rendszerben nem sokra értékelték a munkámat. Mostanában inkább; $ ez igazán jólesik. Azóta Budapesten, Kiskunhalason állítottam ki. Aranyoklevelet is kaptam, örültünk mindketten. Amikor Manga János itt járt a. Népművelési Intézettől megnézte a munkáimat. Boldoggá tett dicsérő szavaival. Sokat jelentett számomra a biztatása. Irí is utána szép levelet, kedves emlékeim között őrzöm. — Hogyan, milyen módszerrel dolgozik? — A legfőbb, amint már mondtam, hogy figyelem az embereket, megragadom és megőrzőm az alakjukat, arckifejezésüket, mozdulataikat. Azután lerajzolom a témát. Emlékezetből. Ha az kész, jöhet a faragás. — Milyen fából farag? — Leginkább jávor, tölgy, kőris. Ezeket szeretem. Nézem a faragásait, a szobrokat. Kalapos, kucsmás parasztfejek. Nyúlánk lányalakok. Fába álmodott nehéz sorsú emberi életek. Nézem az élményt nyújtó faragásokat és elgondolkozom. Mi vitte rá vajon ezt az asztalosmestert, hogy ne elégedjen meg a szakmája okozta örömökkel, hogy először hegedűket készítsen, — melyeken maga is hegedült — azután mint műbútorasztalos gyönyörű intarziákat remekeljen, majd faragja ezeket a fából készült szobrokat? S mi vihette rá, hogy ecset, s vászon után nyúljon? Azután rájöttem: régebbi századok mesemondó, énekes, botsíp-, meg kulacsfaragó pásztorainak, könnyüket, örömüket vonalban, színben, dalban elmondó ősöknek ivadéka. Mert nem hal meg a népi fogantatású művészet napjainkban. És — hisszük — ezután sem. Varga Mihály Ügy tűnik, mintha a megyék művészeti életének pezsgése ezekben a napokban, hetekben áttevődött volna a centenáriumát ünneplő fővárosba. Javában folynak az ünnepi rendezvények előkészületei és sorra nyílnak meg a kiállítótermek ajtajai, hogy nem mindennapi látnivalóval szolgáljanak az újra kíváncsi budapesti közönségnek. Az elmúlt héttől Bács-Kiskun megye testvérkerülete — Józsefváros — ad otthont a megyei naiv művészek néhány rendkívül reprezentatív alkotásának. A József körúti helytörténeti kiállítóterem méretében ugyan nem versenyezhet a nagy múzeumok csarnokaival. de az értő kézzel kiválogatott és művészi ízléssel elrendezett „kis” anyag is. nagy kifejező erővel vall a megyében élő és alkotó naiv művészek sajátos érzelmi világáról, a népművészeti hagyományokat tovább éltető tehetségéről A kiállítást Horváth Attila megyei múzeumigazgató nyitotta meg, s a vendégek között örömmel fedeztük fel Pankovits Józsefnét. a Hazafias Népfront megyei Bizottságának alelnökét, dr. Greiner Józsefet, a megyei pártbizottság titkárát, sőt. néhányat a kiállító naiv művészek közül is. A VIII. kerületi tanács elnöke, dr. Suhajda József nemcsak, hogy eljött, hanem majd egy óráig gyönyörködött a festményekben, faragásokban, sőt részletesen, hosszan tájékozódott e művészeti törekvés létjogosultságáról. helyzetéről, jövőjéről. A bemutató másokat is arra ösztönzött, hogy a jövőt illetően szóvá tegyék a vendégkönyvben: „Grúziában mát- van külön múzeuma a naiv művészeknek, nálunk miért nincs?’’ A megyei tanács egyik jelenlevő munkatársát rögtön megkérdeztem, s a válasz megnyugtatóan hangzott —, a pártház melletti Bánó-, ismertebb nevén Gulyás-házat jelölték ki erre a célra. A Műemléki Felügyelőség már megadta az engedélyt. most már minden azon múlik, hogy mikorra készülnek el az épület külső-belső helyrehozz tálával. Ahhoz képest, hogy ez az ügy idestova 5 éve vajúdik, a múzeum világra jövetele mégiscsak a küioo szöbön áll. ha — feltehetően — nem is lesz mentes minden komplikációtól! A Magyar Naiv Művészek Múzeumának alapját egyébként Moldován Domokos fiatal filmrendező és muzeológus rakta' le saját gyűjteményével, amelyet 1968-ban ajánlott fel Kecskemét városának, a Kodályiskolában rendezett. Paraszt és naiv művészek kiállításán. A rendkívül értékes gyűjteményt most tavasszal szállították le Moldován Domonkos budapesti lakásáról a kecskeméti Katona József Múzeumba, maid szeptember 1-ével megbízást is kapott a Naiv Művészek Múzeumának megalakítására és a gyűjteménye nyel együtt elfoglalhatta — átmenetileg — a Forrás volt helyiségét. Jelen pillanatban itt tart az a nagyon szép és dicséretes elhatározás, hogy Kecskemét legyen az otthona a magyarországi naiv művészeteknek. Közben a gyakorlatilag nem létező kecskeméti múzeum — a gyűjtemény 20 darabjával —. learatta az első nemzetközi babérokat Zágrábban, ahol júniusban nyílt meg és ezekben a napokban zárul a több mint 40 ország naiv művészetét bemutató kiállítás. A józsefvárosi kiállítás rendezése szintén Moldován Domonkost dicséri. Ebből is látszik, milyen szeretettel, odaadással kívánja összefogni és tető alá hozni ezt a rendkívül szerteágazó, értékes és eddig meglehetősen mostohán kezelt anyagot. Lelkes, kitartó híve. csodálóia az „ifjúságától búcsúzó népnek” — ahogyan ezt Kodály Zoltán olyan találóan megfogalmazta —, mert tudja, hogy ennek a mostani, elmúló félben levő életformának nem marad más művészi nyoma, csak amit az önkifejezés vágyával és tehetségével megáldott „nehéz életűek” hagynak maguk után. Őket, örökítette meg régebbi filmjeiben, s a nép sorsa, érzés- és gondolatvilága tükröződik „Halálnak halálával halsz” — .c. híres, tv-filmjéből. amely Orvietóban és Velencében nagydíjat kapott. Most min dolgozik? — A tv-ben hamarosan befejezem a magyar naiv művészekről szóló portrésorozatomat. Ez a 11 részes film egy teljes stíluskorszakot ölel fel és Kecskeméten lesz majd az ősbemutatója. Mióta foglalkozik a naiv festészettel és miért? — Gyerekkorom óta. Sokat köszönhetek nekik, a filmes látásomat is ők határozták meg, igen erősen. Aki ennvire közel kerül hozzájuk, nem is tudja kivonni magát a hatásuk alól. Csaik szeretni lehet őket sok bajukkal, gondjukkal egvütt és valamilyen formában megőrizni, hozzáférhetővé tenni a műveiket, Hogy miért fontos ez? Mert ugyanúgy élnek. gondolkodnak, éreznek, mint a többiek, de annyival többek is náluk, hogy amit éreznek, azt valamilyen formában ki is vetítik. A józsefvárosi látogatók joggal kifogásolták: „Grúziának mér van naiv művészek múzeuma, nekünk miért nincs?” Reméljük, nemsokára lesz! Bár, tudnánk azt is pontosan, dátum szerint megjelölve ideírni, hogy — mikor? — vadas — i A kalocsai népi együttes dijoni szereplése A kalocsai népi együttes hála a francia meghívásnak és a hazai véleményeknek, eljuthatott Burgundia fővárosába, Dijonba és részt vehetett a legrangosabb francia folklór rendezvényeken, a dijoni népi táncversenyen. Nem sétaút volt ez, hanem verseny a javából. Az első három napon még a csoportok utcai közlekedését is, hangulatkeltő magatartását, sőt éttermi viselkedését is pontozták, és hozzáadták vagy levonták a bemutatók pontszámához. A menettánc 4 kilométeren át tartott Dijon utcáin, megállás nélkül. És mindennap szereplés! Az első és mindjárt a legfontosabb bemutatkozásra a negyven tagú nemzetközi zsűri előtt röviddel az álmatlan éjszakájú vonatozás után került sor. Nehéz napok voltak. Így csak külön elismeréssel szólhatunk az együttes tagjairól, akik Pécsiné, Ács Sarolta és Tóth Ferenc koreográfusok vezetésével, Dániel Géza bátorítása mellett a II. helyezést jelentő, majd félkilogrammos ezüst nyakláncot megszerezték. A mindössze öttagú zenekar Fuchs Ferencné vezetésével szinte önmagát múlta felül az előadásokon, és amikor az egyetemi rektorátuson szakemberek előtt egyórás műsort adott. Napok múltán is rajongó elismerés hahgján szóltak a teljesítményről. Ekkor már a zenekar is elnyerte az ezüst szőlőfürt díjat, az elismerő diplomával. Már az első francia újságcikkbe^ az „elbűvölő” jelzőt adományozták a magyar csoportnak. Megkülönböztető kedvességgel bántak velünk. Ennek a jeleként díszebédkor a fő helyre ültették a csoportot. Egyenes tévéadásra is meghívtak bennünket. Ennek a sikerét másnap a dijoni járókelők megjegyzései is nyugtázták. A 19 külföldi csoportból a búcsúvacsorán 4 nemzet képviselte a vendégegyütteseket, közöttük a magyar. A mulatság zenéje ezen a búcsúvacsorán a csárdás volt. Cserébe mi megismerkedtünk a francia tájjal és életformával. Burgundi történelemmel át- meg átitatott földjén jártunk. Csak ki kellett nyújtani a kezünket és ott voltak a szebbnél-szebb gótikus építmények. Visszaidézhettük a francia középkort, a hajdan minden francia hatalmassággal vetélkedő burgund történelmet. Párhuzamosan ott találtuk a jelent, a végnélküli szőlősorokat, a burgundi vörös bort, mint hatalmat, Beaune-t a bor fővárosát, a lüktető forgalmat az autóáradatot, de a jelen francia gondjait is, a felszín alatti nyugtalanságot, a parasztok tüntetését, a drágaságot. A folklór-vidámság, a borkóstolók a városok terein, az együttesek kirobbanó tánc- és dalos kedve fátyolt igyekezett borítani a napi gondokra. Ahogy a jelen levő párizsi nagykövetünk mondta: a folklór fesztiválok a népek barátkozásának nagyszerű fórumai. És igaza volt, mert a csoportok őszintén közeledtek egymáshoz és ahol tudták, segítették egymást. Meghívások, címek cseréltek gazdát és építgették a jövő egymáshoz való ösvényeit. Az „Operation amitié” cím alatt rendezett baráti találkozók rendre jól sikerültek. Csoportunk üzemeket, intézményeket családokat látogatott meg. A baráti jelző tartalommal telítődött. Barátokra tettünk szert, mi pedig kihasználtuk az alkalmat, hogy kiegészítsük a franciák alig-valami ismereteit rólunk, magyarokról. Bármilyen jó volt az étkezés, az elszállásolás, bármennyire is kedvesek voltak a franciák, hamarosan jelentkezett a honvágy. A franciák könnyes búcsúja után mögöttünk maradtak a Cote d’or rekordtermést ígérő gerezddús dombjai, Dijon karcsú tornyai, a modern egyetemi város szép vonalú épületei, a toronyházak. A 140 kilométer sebességgel robogó gyors nem sokkal több mint 2 óra alatt röpített bennünket Párizsba, ahol egy csodálatos szép napfényes délutánon át sétálhattunk a Notre Dame előtt, a Louvre körül, a Bastille téren. Azután 24 órás út hazafelé. Nagyon fáradságos és nagyon sikeres szereplés volt. Köszönjük mindazoknak, akik hozzásegítettek bennünket. Dr. Kanyó János # Emlékezzünk a mártírokra Csöndes az orgoványi temető, csupán a hideg, immár őszi eső monoton kopogása hallatszik a kőgalambokon, márványlapokon, szúette kopjafákon, a művirágokon, vadkender és sarjadó ecetfarengetegen. A régi sírok behorpadtak, a valamikor nagy sírásrívás között elhelyezett fejfák, kőobeliszkek kidőltek, a rájuk vésett betűk olvashatatlanok, s csupán itt-ott vehető ki az évszám, amely oly távolinak tűnik: 1867, 1895. Persze vannak friss hantok is, hiszen ahogyan az élők, úgy a halottak is szaporodnak ... Itt, az orgoványi református temetőben két sírt keresünk Somogyi András tanárral, a Tanácsköztársaság bukását követő fehérterror dühöngéseinek egyik jó ismerőjével. Szeptember 25-én volt ugyanis ötvennégy éve, hogy Orgoványon a Héjjas-banditák négy embert kivégeztek. Közülük kettő itt, az órgoványi református temetőben nyugszik... Mi történt 1919. szeptember 25-én, pontosabban az előző napokban Orgoványon? Húszadikán tartotta alakuló ülését az Ébredő Magyarok Egyesületének helyi szervezete. Ez az ülés azonban — jellemzően az abban résztvevőkre — általános dorbézolássá fajult és a szesz hamarosan elöntötte az amúgy sem túlságosan világos fejeket. Az általuk hazafiasnak tartott szónoklatok hemzsegtek a kommunistaellenes kirohanásoktól, a gyalázkodásoktól, fenyegetésektől Ilyen légkörben támadt valakinek az az ötlete, hogy „csinálni kellene valamit” ... A különítményesek hamarosan el is indultak az őszi éjszakában, hogy összeszedjenek néhány olyan embert, aki különböző szerepet játszott a Tanácsköztársaság idején a községben, vagy csupán egyszerűen vöröskatona volt. Minden egyes csoportnál — ezek a csoportok három-négy főből állottak — azonos cédula, rajta azonos nevek: H. Szabó János földműves, Orgovány politikai biztosa volt a Tanácsköztársaság alatt, Csákó Mihály földműves, vöröskatona volt. Hajma András útkáparó, a helyi intézőbizottság volt elnöke. Ürögi Lajos földműves, vöröskatona volt. Végül, az utolsó név: Böszörményi István tanító, az iskola igazgatója. Közülük H. Szabó János sorsának alakulását, politikai érésének fokozatait ismerjük, ö 1916-ban, az első ■ világháború idején orosz fogságba került, ahol megismerkedett Lenin ta- * nításaival, a proletárok törekvéseivel. Még ott belépett az oroszországi kommunista pártnak a hadifoglyok körében alakult csoportjába és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után az elsők között tért haza Magyarországra azzal a pártmegbizatással, hogy itthon kapcsolódjon be a szociáldemokrata párt balszámyának munkájába. H. Szabó János Sátoraljaújhelyen jelentkezett, s dolgozott, majd 1919-ben, a Tanácsköztársaság győzelme után Kecskemétre és a környékre küldte a párt, hegy politikai agitációt fejtsen ki. Időközben „haza”-került Orgoványra, s ott — mint említettük — a község politikai biztosa lett. Elsősorban őt szemelték ki a banditák, s még azon az éjszakán, 1919. szeptember 20-án el is fogták a lakásán. Így törtek rá a többiekre is, és az első' dolga az volt a különítményeseknek, hogy véresre verték valamenynyit. Különösen Ürögi Lajosra haragudtak, mert érte kétszer kellett kimenni a tanyára. Amikor aztán másodszorra megtalálták, gyermekei előtt és feleségével együtt szintén véresre verték, rugdosták. Másnap délelőtt — hatalmuk fitogtatása és az elrettentés céljából — lovas kocsi után kötötték ezeket a szerencsétlen embereket és fel-alá vontatták őkét a község utcáin. Böszörményi Istvánt nem tudták elfogni, ő elmenekült a vérengző banditák 'elől, s ebben segített neki háziasszonya is. Tudták, hogy Böszörményi kinél lakott, s felkeresték az asszonyt, de ő egy szót sem volt hajlandó mondani az igazgatóról. Fényes nappal, lábánál fogva kötötték fel az asszonyt egy kútágasra, s korbáccsal addig verték, míg el nem ájult. De Böszörményit mégsem adta ki az asszony ... A négy napig tartó kegyetlenkedés után a legdurvább eszközökkel — fojtogatás, szúrás, rugdosás, verés — meggyilkolták a négy mártírt, s eltemettették őket a református temető -árkába, mint gonosztevőket. Csákó Mihályt és Hajma Andrást a hozzátartozók később kihantolták és méltóbb helyre temették. H. Szabó János teteme azonbán — Somogyi András véleménye szerint — ma is a vadkenderrel, ecetfasarjakkal, bogáncsokkal benőtt temetőárokban nyugszik. Ürögi Lajost később, 1919. december 20-án egyik lánytestvére temettette méltóbb helyre, a „tisztességes” halottak közé. Fejfáján — ha az ember félre hajtja a gazt — ma is olvasható, hogy Ürögi Lajos született 1885- ben, meghalt 1919. szeptember 25-én... Pedig ezekről az emberekről utcákat neveztek el Orgoványon, ugyanakkor a temetőben csak a gyomokkal benőtt, homok jutott nekik. Ürögi Lajosnak tudomásunk szerint élnek a hozzátartozói, de ha ők nem is, a községnek mindenképpen kötelessége volna az utcák elnevezésén is túl ápolni az emléküket. Érdemes lenne egy állandó jellegű kiállítást készíteni az orgoványi eseményekről, mint ahogyan erre törekszik is a tanács Nagy Zoltánná vb-titkár elmondása szerint. Ennek azonban nem lehet akadálya a személyi összeférhetetlenség, itt nem lehet haragszomrádot játszani senkinek. H. Szabó Jánostól kivégzése előtt megkérdezték, hogy mit tenne, ha lehetősége volna, ö gondolkodás nélkül válaszolt: — Visszaállítanám a kommunista rendszert! A következő pillanatban mind a négyet agyonlőtték ... Kopog az eső az orgoványi református temetőben. Az ősz, a tél, majd letarolja a sírokról és a jeltelen dombokról a virágokat, gazokat, kórókat. Tavaszra még mélyebbre süllyednek a hantok, még homályosabbak lesznek az emlékek, ötvennégy esztendő telt el kivégzésük óta, s ebből huszonnyolc már a felszabadulás után. Mi történt azóta Orgoványon a mártírok emlékének megőrzése érdekében azon kívül, amit Somogyi András tett? Alig valami. Talán még nem késő, hogy ezek az emlékek méltó helyre és környezetbe kerüljenek. Gál Sándor Képünkön: Ürögi Lajos testvére a ,mártír sírjánál.
