Petőfi Népe, 1973. október (28. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-18 / 244. szám

1973. október 18. • PETŐFI NÉPE • 5 KÖNYVESPOLC Sürgető dolgaim bánták, hogy megvettem Major Máté önéletrajzi ciklusának a közelmúltban meg­jelent első kötetét. Már az első oldalak után félre­toltam halasztható teendőimet. Szinte egy szuszra, felsrófolt érdeklődéssel olvastam el az Egy gye­rekkor és egy kisváros regényét. Órák alatt évti­zedekig időztem a szerző szülőföldjén, a gyönyörű kertek városában, Baján. Izgalmas úton kísértem Mátét, Mayer-Major Ká­roly és Thum Júlia hetedik gyermekét. A gyer­mek- és ifjúkor csodálatos tájain jártunk, tanúja lehettem a környezetre csodálkozó értelmes apróság első felfedezéseinek, lépésről lépésre követhettem testi és szellemi gyarapodását, találkozásait a vi­lággal. Örülök, hogy beszámolhatok a könyvről, él­ményeimről és jó szívvel ajánlhatom a hajdani kis­fiút és Baját érzékletesen bemutató kötetet. Di­csérem, noha korántsem hibátlan alkotás. Az emlékek összegereblyézésében fáradhatatla­nul leleményes Major Máté a válogató rostát rit­kán vette kézbe. Nyilván neki sokat jelentett, mondott minden apróság, mozzanat, nem volt „szí­ve” az érdektelen részletek elhagyásához. Néhány feleslegesen beiktatott, bizonytalan hitelű pletyka, vulgáris közbevetés is csökkenti a kötet ^értékét. A stílus némely döccenőit megemlítve, azonban vé­gére is értem a fogyatékosságok felsorolásának. Mitől a kötet különös varázsa? Sikerének pillé­rei: a témaválasztás, a nézőpont, a kérlelhetetlen igazmondás. A szerző bonthatatlan szövetséget kö­tött az őszinteséggel, amikor hozzáfogott memoár­jainak megírásához. Az elillant évek szőlőhegyé­nek magaslatairól néz vissza a gyermekkor botlá­saira, az ifjúság hívságaira. Megértő mosollyal áb­rázolja a kisvárosi lét fonákságait. Mérnöki pon­tosságú leírásokban idézi föl a csöndes bajai utcák hangulatát, jellegzetes figuráit. Szemléletesen írja le a kisváros fontosabb épületeit, az ünnepeket és a hétköznapokat. És mennyi érdekes ember! Mi­csoda sorsokat villant föl Major Máté. A könyv a századforduló utáni magyar —- te­gyük hozzá vidéki — polgárság olyan dokumentu­ma, amit haszonnal forgathatnak történészek, nép­rajzosok, szociológusok, hála a szerző tárgyilagos­ságának. Helyteleni tettem, hogy Major Máté szó­beszéd alapján jellemez néhány embert. Nyilván módszere elfogadhatatlan, de végsőleg a pletykák is hozzátartoznak egy korhoz, egy embercsoport­hoz, most jelesül az ötven-hatvan év előtti bajai polgársághoz. Mi mindent megtudunk Baja háromezer épületé­ről, 24 ezer lakosáról! Látjuk a harangkongatás je­lére a vészhez vágtató tűzoltókocsikat, a korzót, ahol „virágnyitáskor akácillat keveredett a nap­sütötte víz pára- és halszagával”, a piactéren vi­­songva kocsikázó násznépet, a dinnyehalmok har­sogó zöldjeit, a hajdani fürdőzés édes titkait. Illa­tok, szagok, ízek áradnak a könyv lapjairól. Meg­jelenik az ifjú Major Máté csodálatának tárgya Timpauer Rezső segéd úr, a Bajai Sport Egylet ki­válósága, a gyakorlatra vonuló huszárok, a supri­­káló gyerekek. Voltunk eljegyzésen, lakodalomban, keresztelőn és temetésen, ültünk a félszázad előtti vonaton, autón, hintókban. Többnyire a város elő­kelőségei között tartózkodtunk, de egy-egy pillan­tást vethettünk a konyhákban, kertekben dolgozó kétkeziekre. Nem többet, mint annak idején a kis Máté, aki természetesnek tekintette, liögy ő az élet fényesebb oldalára született. Ügy írja le tovatűnt ifjúságának eseményeit, ahogyan azokat átélte és nem mai tudatán, ismeretein megszűrve, napjaink optikájával. Ezért hiteles munkája, ezért várjuk kíváncsian a folytatást. A hajdani kongreganista miként ismerkedett meg a szocializmus tanaival, kért és kapott részt a társadalmi haladásért folyta­tott küzdelemben. A Kossuth-díjas tudós, akadémikus könyvének borítóján jellegzetes, zárt bajai kapu látható. A je­les lokálpatriótának — a könyv elkötelezett vallo­más a városról! — sikerült a szimbolikus kaput, kapukat szélesre tárni. Az- olvasók színes, sokrétű, pontos képet kapnak egy kisvárosról. És az életről, amely Baján is szüntelenül változtatja az embere­ket, szokásokat, az utcákat, tereket. Jó, hogy akadt egy avatott ember, ki könyvében megörökítette a múlandó embereket, történéseket. A jót és rosszat vegyesen. Tanulságul. Heltai Nándor MAJOR MÁTÉ EGY GYEREKKOR ÉS EGY KISVÁROS EMLÉKE • A könyv címlapja a jellegzetes zárt bajai ka­puval. • Amikor még konflisok ácsorogtak a macskakö­ves főtéren a rekkenö déli napon, türelmesen várva a ritkán érkező vendéget. AZ OLAJKÁLYHÁKAT A VÁLLALATOK VÁSÁROLJÁK MEG Felújították a lajosmizsei szülőotthont Éppen 23 esztendővel ezelőtt létesült Lajosmizsén szülőotthon. Az E—5-ös út mentén a sokab­lakos épületet akkor az anyagi lehetőségekhez mérten átalakí­tották — és sok száz ifjú állam­polgárt segítettek benne a vi­lágra. Az eltelt évtizedek alatt ége­tően szükségessé vált egy na­gyobb, alaposabb tatarozás, át­alakítás, néhány helyiség — fő­leg raktárak, étkezők — építése. Az elmúlt tavasszal a megyei kórház csaknem félmillió forin­tot utalt ki a munkálatok el­végzésére. A szülőotthon tizen­hét dolgozója a legapróbb rész­letekben is együttműködve se­gítette a kivitelező, a helyi Nép­front Termelőszövetkezet építő­brigádjának munkáját. Így sike­rült rendkívül rövid idő alatt, május közepétől szeptember vé­géig befejezni az átalakítást. El­készült a korszerű konyha és előkészítő, a személyzeti étterem — ahol szükség szerint értekez­leteket is lehet tartani —, a gondnoki iroda és a textil-, gyógyszerraktár. A káddal fel­szerelt fürdőszobákba zuhany­tálcákat helyeztek el, villany­­bojlereket szereltek fel. A ko­rábban szűkös, úgynevezett ki­szolgálóhelyiségek most megfe­lelő nagyságúak, szellősek, vilá­gosak. A kórtermek, illetve az ágyak száma nem növekedett. A szülő­otthon jóhírét igazolja, hogy a területileg hozzájuk tartozó köz­ségek kismamáin kívül a szom­szédos Pest megyéből is mind többen jönnek Lajosmizsére szülni. Szinte mindig akad Örké­nyi, gyóni, dabasi, táborfalvi, pusztavacsi ifjú állampolgár a „babaszobában”. A teljesen újrafestett, mázolt épületben büszkén visz körül a vezető főorvos, dr. Pólik József, és a főmadám, Mlinszki Margit. Ügy érzik, hosszú évekre elve­tették az épület tatarozásának, felújításának gondját. Búcsúzásként még egy dolgot megemlítenek: mire elkészültek a munkával, elfogyott a pénz is, és a fűtés gondja továbbra is megmaradt. Nyolc helyi vállalat sietett segítségükre: egy-egy Lampart-Wallis olajkályhát vá­sárolnak a szülőotthonnak, hogy a közeli napokban már megkezd­hessék a fűtést. S. K. Mini bábszínház Tokióban minden évben meg­rendezik a hagyományos báb­­fesztivált. Az idén a bábszínház kedvelőinek figyelmét elsősorban Takahaszi miniatürista munkái vonták magukra. — Takahaszi mindössze 6,5 centiméter magas tárlón rizsszemekből faragott, íz­lésesen ékesített minibábokat he­lyezett el. Klubélet Bácsalmáson • Hírül adtuk már, hogy a Bácsalmási Művelődési Házban több szakkör műkö­dik tartalmas, jó programmal. A kéthetenkén­ti foglalkozá­sokon tapasz­talatainkat, él­ményeiket be­szélik meg a díszmadár-te­nyésztők, nem­rég sikeres ki­állítást ren­deztek. • A művelő­dési házban tartják próbái­kat az úttörő­fúvószenekar ifjú tagjai. A muzsikálás előtt természe­tesen alapo­san 'nieg kell ismerkedni a hangszerekkel A gyerekek fe­szülten figye­lik Szabó Mi­hálynak, a fú­vószenekar ve­zetőjének be­mutatóját. • A Forrás klub és a Dózsa klub foglalkozásaira szívesen járnak a bácsalmási fiatalok. A közelmúltban író—olvasó találkozón látták vendégül a Forrás több munkatársát. A képen látható Hatvani Dánielen és Zám Tiboron kívül Varga Mihály és Bognár András is részt vett az irodalmi esten. • Nagy az érdeklődés az ismeretterjesztő előadások iránt is. Utolsó képünkön dr. Trázer János egészségügyi témáról tájékoztatja az ifjúsági klub tagjait. (Kontra—Szénásiné) (9) A rendőrtiszt tudta, hogy az öreg tanyája — elmondása sze­rint — és a bűncselekmény hely­színe között még körülbelül húsz kilométer van, közben egy falu: Dombos. — Ezen az emberen kívül nem volt más a kocsiban? — Este volt már, sötét. Nem láttam be az autóba, de azt hiszem egyedül volt az illető. — Milyen színű volt az autó? — Olyan sötétes. Azt nem tu­dom megmondani, hogy milyen gyártmányú, de sötétes. — Hány óra lehetett, amikor ez történt? — Délután hat és hét óra kö­rül, mert én a tehenet a lege­lőről ahol kikötve tartottam, mindig ilyenkor vezetem be. Igaz, már sötét volt, .igen fel­hős, borongós este, esett az eső. Az öreg vallomásának az a része, hogy két nappal ezelőtt, pontosan megfelelt november 2- ának, amikor este Bartos megje­lent a rendőrségen és jelentette, hogy egy meztelen holttestet ta­lált az út menti kereszt tövében. Miután megköszönte az öreg tá­jékoztatását és aláíratta vele a jegyzőkönyvet, egy fiatal őrmes­ter lépett a szobába és három levelet tett a rendőrtiszt aszta­lára. XIII. Mindhárom levél érdekes ada­tokat közölt az áldozattal kap­csolatban. Az első, amelyet fel­bontott a rendőrtiszt, egy ha­tárőrtől származott, aki leírta, hogy 1972. november 2-án reggel fél kilenc körül lépte át a ha­tárt az a férfi akinek a fény­képét az újságok közölték. Nem emlékezne rá, hiszen ott naponta elég sokan megfordulnak még ilyen, viszonylag egyáltalán nem forgalmas napokon is, de feltűnt neki, hogy a férfi szájában a fel­ső bal hármas és négyes foga aranyból készült. Erre azért lett figyelmes, mert az ő édesapjá­nak, aki immár nyugdíjas pénz­ügyőr, szintén ez a két foga van aranyból. Leírta a vámtiszt azt is, hogy az illető — sajnos a nevére, adataira nem emlék­szik — sötétszürke Mercedessel jött egyedül, szabályszerű útle­véllel. Minden rendben volt ná­la. Egyébként nyugatnémet ál­lampolgár volt. Az életvédelmi osztály vezető­je, amikor elolvasta a levelet, azonnal felvette a telefont, s behívatta egyik munkatársát, egy őrnagyot. — Kálmán. Olvasd el ezt a le­velet, s arra kérlek, hogy utána azonnal intézkedj: valamennyi sö­tétszürke gépkocsit igazoltassa­nak bárhol van az az ország te­rületén. Elsősorban a külföldi rendszámúakat, de a többit is. Aki' benne ül lehetséges ugyanis, hogy megváltoztatta, kicserélte a rendszámot. Az őrnagy elolvasta, s máris engedélyt kért a távozásra és az intézkedésre. A második levél írója névtelen maradt, amint írta, nem akar semmibe „belekeveredni”, még tanúskodni sem áll szándékában az esetleges bírói eljárás során. Annyit azonban közöl, hogy az illető, akinek a fényképét az új­ságban közzétette a rendőrség, sötétszürke Mercedessel utazott, és megállt egy dunántúli kis köz­ségben is, ahol az egyik trafik­ban vásárolt, majd nem szállt vissza a kocsiba, hanem a trafik melletti cukrászdában valamit fo­gyasztott. Ö — mármint a levél írója — azért emlékszik rá, mert a falusi trafik előtt igen ritkán áll meg egy szürke Merci, így hát a gazdáját is megfigyelte, irigyelte. Könnyű lett volna kinyomozni, hogy ki írta a levelet, még ak­kor is, ha a postai bélyegző nem a szóban forgó falu postájától, ha­nem a szomszéd község hivatalá­ból származik. A feladó pedig minden valószínűség szerint ép­pen az említett trafikban eladó­ként dolgozik, vagy éppen abban az időben ő is ott vásárolt. Mindenesetre az már jelent valamit, hogy eddig ketten is egy szürke Mercedesre emlékeznek az illetővel kapcsolatban. A rendőrtiszt felbontotta a harma­dik borítékot rís. Az óriási meg­lepetést ez a levél jelentette, s úgy nézett ki, hogy mindent megtudnak az áldozatról. A le­vélben öreges írással ugyanis a következők álltak: Én ezt az em­bert, sajnos, ismerem. Bár soha ne ismertem volna, akkor most nem lennék olyan nyomorult, hogy' így levélben kell tájékoz­tatnom önöket. Kérem keresse­nek fel a nap bármely szakában és elmondom róla, amit tudok. Neumann Izidor, Széchenyi ut­ca 23. A levelet a megyeszékhelyen adták fel. A megjelölt utca, ha nem is közel, de negyedórán be­lül elérhető távolságban volt. Ká­­vási őrnagy azonnal magához vett egy gyorsírót, leszólt a ga­rázsba, és már úton is voltak a megadott cím felé. Amint a gépkocsi bekanyaro­dott a Széchenyi utcába, az őr­nagy csodálkozva állapította meg magában, hogy milyen ré­gen nem járt a városnak ezen a részén. Az út két oldalán hatal­mas gesztenyefák, még így, lombjukat vesztve is méltóságot kölcsönöznek a környéknek. Űj házak, a nyáron frissen tataro­zott villák sorakoztak erre. For­galom alig volt, de mivel már dél körül járt az idő, iskolásgyere­kek — bizonyára elsősök lehet­tek — egymást kergetve haza­felé igyekeztek. Csönd volt, bé­kesség volt. A gesztenyefák tar ágain időnként megszólalt egy­­egy varjú, majd a közeledő gép­kocsi zajára — valószínűleg nem voltak ehhez szokva — hirtelenül felrebbentek. — Szinte szentségtörés, hogy mi egy ilyen utcában gyilkossági ügyben jövünk. Nem igaz, Ko­vács elvtárs? — mondta félig tréfásan a gépkocsivezetőnek a rendőrtiszt. — É£ itt történt a gyilkosság, őrnagy elvtárs? — kérdezte a gyorsíróként hozott fiatalasszony, nem titkolva rémületét. — Nem, dehogy. Most egy ta­núhoz jövünk. Ebben a pillanatban látta meg a gépkocsivezető a 23-as számot, a bejárat elé kanyarodott és megállt. Az őrnagy csöngetett, s néhány pillanat múlva magas, fehérbőrű, sűrű fekete haját kontyba viselő fiatal nő nyitott kaput. — Neumann Izidort keressük. A rendőrségtől. A fiatal nő nem lepődött meg, hanem nyugodtan, kedvesen vá­laszolt, miután az őrnagy felmu­tatta igazolványát. — Fáradjanak be. A nagypapa említette, hogy bizonyára kijön­nek hozzánk. Erre jobbra tessek — mutatott a virágoktól övezett útra, amely egy lépcsőfeljárat­­hoz, azon túl pedig egy előszobá­nak látszó, k^t oldalon és elől üvegezett helyiségbe vezetett. XIV. Az előszobából két irányba ve­zetett ajtó. A fiatal nő ismét a jobb oldalira mutatott, ahol a kellemes hangulatú szobában ült Neumann Izidor. Az elgyötört ar­cú ember tekintete furcsa mó­don nyugalmat sugárzott, s ez sajátos ellentétet mutatott arc­ráncai fájdalmakat sugárzó vo­nulatával. Orra hegyén szemüveg, amely fölött kitekintett az érke­zőkre, majd elnézést kért, amiért nem tud felállni, de a lábait na­gyon kímélnie kell. Az előtte le­vő kis kerek asztalon a napila­pok halmaza, néhány könyv és egy szivaros doboz. — Látják, uraim. Ez maradt nekem az életből. Az újságok és a szivarok. De foglaljanak helyet. Anikó, légy szíves egy kávét hozni az uraknak, vagy elvtár­saknak? — kérdezte,’ tekintetét az őrnagy felé fordítva, mintegy választ várva. — Kérem, ahogyan önnek job­ban tetszik. Minket nem zavar a megszólítás. — Jó, rendben van elvtársak, azonnal itt lesz a kávé. Addig is elkezdem, amiért ide kérettem magukat, de láthatják, hogy én szinte mozgásképtelen vagyok. Csupán a legszükségesebb ese­tekben használom a lábaimat. Az őrnagy intett a gyorsíró fiatalasszonynak, aki azonnal „tüzelőállásba” helyezkedett és szorgalmasan jegyzetelt. (Folytatása következik) T A meztelen holttest Gál Sándor:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents