Petőfi Népe, 1973. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-09 / 211. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM * MŰVÉSZEI

JULIUS FUCIK

vértanúhalálának harmincadik évfordulóján

Harcos forradalmár volt és harcos író, aki nagyon szerette az életet, az embert, a szép tájat és a szép hangulatokat. Talán mindennél jobban szerette Frágát. Paul Eluard egyik versében (Prága egy tavasz-estén) a cseh főváros érdemei között említi, hogy „Fucik szerette szű- zi-tisztán”.

A férfit, aki a tájat és a haza földjét, az embert és a szépet ennyire szerette, negyvenéves korában elpusztította a náci fenevad. Korán kezdett harcos élet volt az övé, kora ifjúságától a Csehszlovák Kommunista Párt soraiban küzdött, és a rövidre szabott élet utolsó szakaszát bujkálásban, illegalitásban, majd" — csaknem másfél esztendőt — a Gestapo börtönében kellett eltöltenie. De vállalta nemcsak mint forradalmár szervező, hanem mint író is. Pályáját is korán kezdte. Cikkek, kritikák hosszú sora került ki tollából, képek és riportszerű elbeszélések a gazdasági - válság korának Csehszlovákiájáról. (A Rézinka és a Jószívű végrehajtó magyarul is olvasható a Cseh elbeszélőkben.)

Legjelentősebb írói tette, írói sorsának teljes vállalása a Riportok az akasztófa tövéből, a fasiszta kor talán legmegdöbbentőbb irodalmi börtöndokumentuma. Tolla bátor maradt, bármenyire biztos volt is, hogy meg kell halnia. Pontosan számba veszi a világpolitika forgását, nem keseredik el, de nem is reménykedik naívul. Olyan tisztán lát és ítél, mintha teljes szabadságban, nyugalomban lehetne mérlegre tenni minden igényt, értesülést és embert. Nem zavarja a higgadtságát a dogma-- tizmus sem.

A szabadító forradalom fontos szereplőit látja a pártonkívü- liekben. Megérzi az embert a porkolábban, SS-katonában is, tudja, hogy mennyire tartanak vele titokban, vagv milyen mélyre temette el emberségüket a téboly. És tudja azt is, hogy számítani kell az emberekre. Számított rájuk bátran, még a fegyőrökre is. így történhetett meg, hogy írása laponként kijutott a' börtönből, és özvegye kiadhatta.

Azon a kora őszi napon végezték ki, amelyen Hitler legnagyobb európai támogatója, Olaszország letette a fegyvert a a szövetségesek előtt. Fucik emlékére lett szeptember 8-a az újságírók nemzetközi napja.

Dr. Bán Ervin

Találkozás Franyó Zoltánnal

Szüts László Varga Mihály

Mondjuk azt hogy... NYUGALOM

A romániai magyar irodalom kiváló művelőjének, a kitűnő műfordítónak és publicistának a nevével már nagykőrösi diákéveimben, a 40-es évek közepén, közvetlenül a felszabadulás után találkoztam. Ma is érzem ennek a találkozásnak izgató, szinte részegítő hatását. Az ő műfordításkötetében olvastam először Puskint, Lermontovot, Jeszenyint, Eminescut, Cosbucot és számos, a Horthy-rendszer negyedszázada alatt nálunk „nem kívánatos” költőt. Több mint 25 év telt el azóta. Napjainkig figyelemmel kísértem műfordító, kritikus, lapszerkesztő tevékenységét, de gondolni sem mertem volna, hogy személyesen találkozom vele.

Temesváron, Románia harmadik legnagyobb városában él, amióta az emigrációból hazatérhetett. A város központjában, a Hunyadi téren érdeklődöm az író lakása után. Minden második megkérdezett ember ismeri. A Franyó-villát Temesvár egy új lakónegyedével szemben találtuk meg. Patinás, nem hivalkodj, szép, kényelmes otthon. Nagy izgalommal csöngetünk: vajon itthon vannak-e, beengednek-e? Idegen akcentussal magyarul beszélő asszony, az író fe* lesége nyit ajtót. (Franyó Zoltán még bécsi emigrációja ide- ján ismerte meg és vette feleségül.) Néhány perc múlva szemben állhattam a romániai Állami-díjas Franyó Zoltánnal.

Betessékelt bennünket hatalmas dolgozószobájába, ahol a költői rendetlenség egy lázas tevékenységgel dolgozó emb.er valódi alkotó műhelyét mutatta. Elnézést kért a földön heverő kéziratok, folyóiratok miatt. Szabolcsi Miklós professzor vezetésével egy hétig forgatott a Magyar Televízió öttagú stábja. Egy

kisfilmet készítettek — mondja Franyó Zoltán —, 1974 januárjában láthatják a nézők. Elnézem a 86 éves írót, aki a Magyar Tanácsköztársaság bukása után 25 éven keresztül ette az emigráció keserű kenyerét, aki a Horthy-rendszer előtt nem kívánatos egyén volt.

Nézem a kezét; ez a kéz fogta le Ady Endre szemét a halottas ágyán.

Rendkívüli jelenség, idős kora ellenére csupa vitalitás, tűz. Tizenkét nyelven ír, olvas, beszél, a fél világgal levelez, minden érdekli. Hatalmas és értékes könyvtára van: csaknem 11 ezer kötet, tele részére dedikált kötetekkel. Ritkaságként megmutatja Ady Endréné, Csinszka verseskötetét. Nem lehet megha- tódottság nélkül olvasni Dutka Ákosnak, a közelmúltban meg-. halt utolsó „Holnaposnak” a levelét, a fényképre írt, Franyó Zoltánnak címzett sorokat. Bizony nem könnyű elmélyülten dolgozni — jegyzi meg —, hiszen naponta többször keresnek meg személyesen, telefonon. (Itt jegyzem még, hogy a romániai magyarság sorsáért is igen sokat tesz, mint megyei tanácstag és különböző társadalmi szervek elnöke.)

Szóba kerül a kortárs romániai magyar irodalom és a magyarországi. nagy szeretettel és elismeréssel emlegeti Sütő And- •rást és a magyar prózaírókat, a nagy öregek közül Déry Tibort és Lengyel Józsefet. Belemelegedünk a beszélgetésbe, közben a felesége udvariasan, de határozottan noszogatja; kész az ebéd, pihenni kell, mert délután jön a festőművész, aki Franyó portréján dolgozik.

Mondjuk azt hogy

Te hétéves kislány vagy

Én nyolcéves fiúcska

ősz hajszálaim

Ökömyálak csupán

Szeptembert játszom

És te előre szaladsz augusztusba

„Mondjuk azt hogy”-ot játszunk

Szó-mágiát

Lehet olyan amilyen

Nekünk az aminek akarjuk

A világ

Gyerek-játék

Legősibb varázslat

Ejtsd ki a szót és máris megvalósul A vágyad

Mondjuk azt hogy öreg könyvekben lapoztunk És titokra leltünk A bölcsek köve a játék Ezt olvastuk

Ki játszani tud — élni tud.

Befelé nézni nagyon mélyre átölelve a szép nyugalmat s nem kérdezni mért, mivégre jött egykor mosolyra bánat.

Az emlékek fáját rázni egyre, hullott gyümölcsét összeszedve, hogy eztán már mindörökre olthassák éhünk, s kedvünkre lakmározzunk soká belőle... Felejteni s nem várni újra, nem figyelni az elmúlóra, hitetlen-hittel elgyötörtén nem kérdezni az elmenőket dacos haraggal, szemrehányón s nyugodni végre elmerültem annyi volt-bú nyomán jött láthatatlan apró örömben ...

Az enyhet adó csend-öbölben felejteni és félretenni tegnapok szított haragját, hogy eztán a lelt nyugalmat senki el ne vehesse ...

Búcsúznunk kell.

Kovács Géza • Kis Anna naiv festő rajza: Vendégek.

ŰJ ÉVAD — ŰJ ARCOK

„Tele vagyok örömmel és várakozással...”

Beszélgetés Pécsi Ildikóval

• Petőfi Tigris és hiéna című drámájának szenvedélyes fiatal királynéja. (Foto: Kotroczó István.)

A színészt mindig a szerepei rangsorolják, vagy „reklámozlak”, de csak a „csendjei” érlelik Igazán. Pécsi Ildikó doromboló nőiessége, gyújtogató bája, temperamentuma valósággal vonzotta az olyan szerepeket, mint a Salemi boszorkányok Abigaelje, a Vörös postakocsi Tizenhárom Sárija, vagy az első filmszerep:

& Pesti háztetők „démonra” vett, modern lányfigurája. Ebből a zajos, látványos, de szívesen, sőt önként vállalat színpadi viliágból lépett ki később, mintegy feladva a sikeres játszmát, s eltűnve, megújulva a személye körül megsűrűsödő csendben.

— Szükség volt erre is, — vallja meggyőződéssel, s látni rajta: egész lényét átrendezte valami nagy, belső harmónia. — Számomra nagyon fontos az is, hogy a magánéletem kiegyensúlyozott, boldog legyen. Mindent vállaltam ezért és nem bántam meg. Mióta megszületett a fiam, tudom, hogy mennyivel szegényebb lett voina az életem nélküle.

— Nagyon örültem, amikor a kecskeméti Katona József Színház igazgatója, Miszlay István megkeresett. Két darabra szerződtem, először Száraz György Az aradi -tizenhárom című új darabjában lépek fel, a másikat még nem ismerem.

Vannak színészek, akik görcsösen ragaszkodnak Budapesthez. Még azon az áron -is, hogy ott nem jutnak képességeikhez méretezett feladatokhoz. A vidéktől jobban félnek, mint a pesti vegetálástól. Erre nem gondolt, amikor aláírta a kecskeméti szerződést ?

— Ismerem ezt az álláspontot, s meg kell mondanom, nem mindig a színészt kell hibáztatni érte. Azt a légkört, amelyben él, amelyben mindannyian élünk, s még aki szeretne kitörni belőle, annak a fülében is ott motoszkál a kétely: megéri-e? Nem vállal-e túl nagy kockázatot? Nagyon hosszú és keserves utat kell bejárni annak a színésznek, aki miután tisztázta önmagával, hogy mit akar, cselekedni is mer. Egyébként életem legszebb évei / vidékhez kötnek: Pécshez, ahol olyan csodálatos szerepeket játszottam, mint Bercht Antigonéja és az Édes Irma, vagy az Amerikai Elektra Laviniája.

— És még valami, amiért nagyon örültem Kecskemétnek. Nemrég Moszkvában jártam, s találkoztam a Taganka Színház művészeivel. Meglepett és felkavart az a rendkívüli „összjáték”, ami nemcsak a színpadon nyilvánul meg hanem áthatja a színészek életének minden percét, összetartoznak, szeretik, segítik, buzdítják és bírálják egymást — ez mérhető le a kitűnő' előadásokon, s ettől frissül meg mindenki, aki csak a közelükbe kerül, őszintén szólva nagy-nagy- irigységet éreztem. Arra gondoltam, milyen csodálatos dolog lehet egy olyan közösségbe kerülni, ahol azonos nyelven beszélnek és azonos hőfokon éreznek az emberek. Szeretném híinni, hogy ilyen jó, baráti közösségbe kerülök Kecskeméten.

Hirtelen elneveti magát, eszébe jut egy kedves kis epizód.

— Sajnos, én mindig eltévedek Kecskeméten. A múltkor ds keringtem a kocsival a városban, kerestem a kifelé vezető utat. Végűi arra jött egy teherkocsi és a vezetője nagyon szívesen elmagyarázta merre menjek. Ezután megkérdezte, ugye én vagyok a Pécsi Ildikó? Bólintottam, mire felragyogott az arca: „Jaj, nagyon örülök, hogy ide tetszik jönni!” Mintha egy csokor virágot kaptam volna, olyan jól esett! Hát ezért is, meg sok mindenért, nagyon várom ezt az évadot és nagyon szeretném, hogy jól sikerüljön. *

Közben azt is felidézzük, hogy bizony van annak már tíz éve, hogy utoljára találkoztunk, mégpedig éppen Kecskeméten, ahová a Pesti háztetők című film dísz- bemutatójára érkezett. Mérlegelem, miben is különbözik az, akkori fiatal lány a mostani fiatal- asszonytól? Szelesen viharzó jókedve okos derűvé szelídült, nyers kamaszbája ' színes, izgalmas, tudatosan formált színészegyéniséggé érett. Ami változatlan benne: az őszintesége. Sok színész az utcán is magánfelejti a szerepkörét. Pécsi Ildikónak őszinte, emberileg hiteles minden szava, mozdulata. Színpadon, filmen, magánéletben.

Vadas Zsuzsa

Sz. Lukács Imre

A fekete ruhás néni

őszült. A Gödrökközben hidegebb lett a víz és esténként haza igyekeztünkben lábunk alatt kihűlt a por. Libasorban mentünk. Hosszú, elnyújtott vonalban a libáim, utánuk én. Bizonyára ostorom is lehetett, csak már elfelejtettem. Aztán nem hajtottam ki többé.

Kukoricát törtünk. Előre ültetett anyám, a vázra. Hátára gyékényből font köiélnekvalót kötött. A falutól messze eseti a földünk. Mire kiértünk, megizzadt. Hónalján vizes lett a ruhája. A csuhéj megvágta ujjam. Anyám megsimogatta. Éjszakára kint maradtunk, csulkakúpban vetettünk ágyat. Fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek.

— Félsz? — kérdezte anyám.

— Nem.

Aludni nem tudtam. Valahol az égen vadlibák szálltak.

— Nekik könnyű — szólt anyám.

Hajnalra a kukoricaszár megpuhult. Harmatos lett a mező, mintha sírt volna. Anyám már letört négy sort. Homlokán is csillogott a harmat. Akkor este hazamentünk. Főzni kezdett. Alii a kályha mellett, szeme le-lecsukódott. Később leült. Lábához kuporodtam. Ügy aludtunk el, észre sem vettük.

A libákat tömte. Petróleumlámpa égett állandóan a falon. Hajnali sötétben kezdett, s késő este lett, mire befejezte.

Anyámnak mindig egy ruhája volt. Egy fekete, elnyühetetlen. Vásárban vették. Eladták a lovakat, s megálltak a sátor előtt.

— Válassz magadnak ruhát! — mondta apám. — Melyiket akarod?

— Inkább másra adjuk a pénzt. Kevés, annyira kevés, szinte el se tudjuk költeni.

— Válassz! — erélyeskedett apám.

S azóta hordta és mosta.

Mosott! Felgyűrte karján a ruhát konyákig. Látni lehetett, hogy megvastagodott erek fonták be karját. Egyszer megfogtam jobb kezét. Végigsimi- tottam rajta, a ráncokkal barázdált tenyéren is egészen az ujjak hegyéig.

— ügye, csak fekete ruhája van?

Hallgattunk. A teknő széléről apró szappanos

cseppek hullottak a földre.

— Lesz majd másik is — nevetett erőltetve.

A tanyában levő gyerekek — a kukoricaföldünk mellett — hangosan kiabáltak, amikor megpillantották:

— Megjött a fekete ruhás néni...

Mindenkinek néni, nekem anyám. Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékezni tudok rá: ráncos kis teremtés, s nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebb emlékeimet.

Ritkán hallottam nevetni. S akkor sem tudtam megőrizni, megfigyelni kacagását. Színtelen, lényegtelen lehetett, mintha nem is az övé lett volna.

Hiszem: a legtartósabb emlék, a kéz és az arc. A kéz. Eres, repedezett. Nyáron ilyen a föld, ha hónapokig nem kapott csőt. És nagy. A munka naggyá, erőssé teszi a szerszámot. Ha fejemet simogatta, tenyerével csaknem egészen betakarta.

Mindig úgy köszöntem neki:

— Csókolom.

De még egyszer sem csókoltam meg a kezét.

Az arc kicsi, s földszínű. Felszántott föld. Ha látom, azt hiszem, rég elmúlt hatvanéves. Pedig még ötven sincs.

Csak egyszer vitt el engem moziba. Egyetlen egyszer. Álltunk az előcsarnokban. Képek, plakátok lógtak a falon. Kis bódékban cukorkát, és egyéb édességet árusítottak. Kérni se nyertem. De ő a maradék pénzen venni akart valamit. Álltunk ügyefogyotlan a bódé előtt. Szomjas lehetett. Útközben meghajtottam a kutat, de mégis szomjas lehetett.

— Egy málnát — ismételte az elárusító.

Megszámolta a pénzt, s még két stolverkot is

adott. Anyám nyúlt a pohárért. Szinte elfelejtkezett rólam. Nagyon szomjas lehetett, nem is nézett rám. Szájához emelte a poharat, s lenyelte az első kortyot. Néztem. Felfelé néztem rá és talán haragudtam. A málna piros színe izgatott. Iriggyé tett. Szorosabban markoltam meg a szoknyáját.

— Nesze — mondta akkor.

Egy kortyot akartam inni. Esetleg kettőt. És visz- szaadni, ami megmaradt, anyámnak. Mire észhez tértem, üres volt a pohár. Csodálkoztam. Alig hittem el, hogy megittam az egészet. Keserű lett a málna ízé. Lesütöttem a szemem.

Egyik kezével megsimogatta a fejem, a másikkal visszaadta a poharat.' Nem szólt. S kis idő múlva becsöngettek.

Nincs a faluban másik olyan asszony, mint ő. Igaz, nem is asszony, inkább néni. Agyonráncosodott teremtés, elnyűtt kis lélek. S az anyám. Ha jól vélekszem, egyszer se mondtam, kevésszer mutattam, hogy szeretem. Ha hazaszorítanak az évek látogatóba, majd hogy mindenkinek kerül valami ajándékba, s a legkedvesebb neki. Máig sem mondhat többet magáénak egy berliner kendőnél, egy nagykabátnál, amit tőlem kapott: kedves szót, ennél is kertesebbel.

Mondják: amikor beteg voltam, annyit sírt, hogy megromlott a szeme, a szíve. O erről dehogy beszélne! Inkább kedx:eskedik. Ha otthon vagyok, kö- rülrepes Le nem ülne egy pillanatra sem. Meg- törli a széket, amelyre leülök, végigsimít az asztalterítőn és kiszalad a konyhába.

— Mit csináljak, kisfiam? Sütök rántottat, vagy lecsót akarsz? — szól be hozzám.

A következő pillanatban már előttem az étel, bor is hozzá. Ö meg szegénykém csak áll ott, mellettem. Kezét összekulcsolja, nézi, egyre csak nézi, ahogy eszem.

— Jó-e? Vagy hozzak szalonnát? Ugye itthon maradsz néhány napig? — kérdi.

Búcsúzáskor is sokszor megfigyeltem. Állunk a vonat mellett. Ö, mint szárnyaszegett madár. S mindig úgy köszön:

— Vigyázz magadra! írjál azonnal!

Aztán megindul a vonat. Ablakából parányinak tűnik anyám, mint a mesebeli jóság. Pedig régebben is tudtam, ma is, elfogyhalatlan belőle a szeretet, a jóság. Örökéletű.