Petőfi Népe, 1973. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-05 / 207. szám

1973. szeptember 5. • PETŐFI NÉPE • 6 Népzene és ifjúság Részben elmaradt hozzászólásként... (A legutóbbi kecskeméti nép­zenei találkozó alkalmával Nép­zene és az ifjúság címmel rendezett vita manapság egy- -mástól oly távolinak tűnő foga­lomköröket kívánt egybekapcsol­ni, hogy még a kitűnő Vitányi fiún művészetszociológus vezeté­sével is csaknem vakvágányra futott. Minden bizonnyal azért, mert nem sikerült az okok gyö­keréig leásni. Ezért a vita utó­lagos kommentálása célszerűt­lennek látszik. Ehelyett olyan kérdésekről próbálok töprengeni, amelyet a vitában felszólalók még futólag is alig érintettek...) Sajnos, hogy a fiatal, a nép­dallal is kacérkodó beat-zenészek csak a vita legvégén jutottak szóhoz. Hirtelenjében tett megál­lapításaik mégis izgalmas távla­tokat nyitottak a problémák meg­világításához. „Azt tapasztalni, hogy sem a rádióban, sem a tévében sugárzott népzene nem viszi közelebb a fiatalokat a folklórhoz. A bekap­csolódás aktivitást igényel. Ez pedig csak a személyes kontak­tussal lehetséges.. „Tehát el kell menni közéjük. Fersze, hogy a beat-et várják. Már az is siker, ha a számok közé be tudunk csempészni egy­két amerikai népdalt).” (Türelmet­len közbeszólások az idősebbek részéről: „Mi az. hogy amerikai népdal? Van ilyen egyáltalán? Ha van, melyik népcsoporttól származtatják?”) „Mi csak úgy tudjuk, hogy amerikai, és ezzel kész. A fiatal­ság jelentős része jobban tud azo­nosulni az olyan népzenével, amit amerikainak vél. mint a magyarral. De még ez is képezhet hidat a hazai folklórhoz.” „Ha negyven perc alatt el tu­dunk jutni odáig, hogy a fiatalok velünk énekeljenek, akkor re­mény van arra. hogy a magyar népdalt is becsempésszük ...” A felháborodás nem visz köze­lebb a megértéshez, attól inkább csak távolít. Magyarázatért meg­próbálok ifjabb korom élményei­hez fordulni... A népdalhoz va­ló viszonyulásom meglehetősen meredek változásokon ment át. Mezítlábas parasztgyerekként, falusi környezetben a népdal mindennapi közegéin nőttem fel. De akkor épp úgy nem érez­tem közegnek, mint a levegőt. Az a világ, amit a népdalok, ki­fejeztek. a valóságban is ismert volt számomra. ..Száraz a föld, hármas eke nem - állja” — két- liónapos aszály után. az össze­vissza repedezett tarló csonttá szikkadt földiéből néhány fénylő hantot kifordított az eke, s akkor eltörött a csoroszlva ... rokonoktól, az ismerősöktől hal­lottam megannyiszor. Nagyon modern akartam lenni, anélkül, hogy tisztában lettem volna ennek jelentőségével... Csak jóval későb. immár fel­nőtt fejjel értettem meg. hogy a népdal a kötődés romolhatatlan kötőanyaga. S az erőszakkal elté­pett szálak újból összeforrtak. A szakítás élményét a mai ti­zenéves nemzedék tömegesen éli át. Élmény? Minden bizonnyal csak később válik azzá. Annál is inkább, mert ez a szakítás már nem olyan heves, az anyaföldtől viharzóan elrugaszkodó, mint az én nemzedékemé volt az 50-es években. Mint ahogyan a falusi felnőttek világa sem az már, mint volt két évtizeddel ezelőtt. Az életforma változása legin­kább a kapcsolatok változásaiban érhető tetten. A szoros összetar­tozás, egymásra utaltság jegyé­ben szilárdan munkáló kis közös­ségek jó részt felbomlottak. S ezekkel együtt illan el a népdal is. A felnőttek életvitelében oly­kor torz módon keveredik a mo­dernség külsődleges t jegyeinek hajszolása és az álromantikus ci­gányzene kultusza. A mostani tizenévesekre nem lehet azt mondani, hogy „elfor­dulnak” a népdaltól. Hiszen a legtöbbjüknél az élő kapcsolat sem jött létre... A népdalokban megfogalmazott világ számukra — tankö.nyvi anyag. Letűnt nem­zedékek életérzése... Pesszimista következtetés ? In­kább végletes. A tömegkommu­nikációnak itt is nagyobb szere­pe van. mint hinnénk. A rég le­tűnt világ dallamainak feleleve­nítése az egzotikum, a különle­gesség erejével hat. (Vajon nem az egzotikumkeresés munkál az „amerikai népdal” iránti rokon- szén vben is?) Ott tartunk, hogy a magyar népdal és a polinéziai szigetlakok varázsénekei egyfor­mán távoli világok képzeteit raj­zolják elénk. Vagyis inkább a tizenévesek elé... Azért nemcsak ennyiről van szó. Mert. bár a fplklór (közösségi tern mékként született, egyúttal ösz- szetartó erőként is működött, ha­tott. Ezt a szerepét a mostanában formálódó ifjúsági közösségek ke­retében is betöltheti. Tudvalevő, hogy a 40-es évek végén, a NÉKOSZ-mozgalom ide­jén a! diákifjúság körében rene­szánszát élte a népdal. Semmi nem indokolja, hogy ezt a virág­zást ne próbáljuk meg minden eszközzel életre kelteni... Alig hihető, hogy a hivatalos közmű­velődés ne rendelkezzék alkal­mas módszerekkel. Oly sokunk számára a tanulás egyet jelentett a kiemelkedéssel. Tágult a szellemi horizont, s egyszerre csak szánalmassá, ki­csinyessé kezdett válni a paraszti gürcölés, a falusi világ. S megfo- galmazatlanul bár. úgy éreztem, a népdal ehhez a talajhoz húz vissza, amelytől pedig szabadulni akarok. így hát kezdtem elfeled­ni a dalokat, amit an vámtól, a S árra sincs semmi okunk, hogy a népdalt épp a divattól féltsük. Főleg akkor nincs, ami­kor alig figyelünk oda a valóban kártékony szellemi áramlatok di­vatjára. A nemes anvag értéke csak fo­kozódik azáltal, ha minél többen tekintik tulajdonuknak. Hatvani Dániel „Ámulattal állok a szoba közepén” Látogatás a lajosmizsei tanyamúzeumhan Kísérteties szélben jajgatnak az óriás akácok. A tetőkön meg se rezdülnek a nádak; nem érdekli őket az idő változása. Búbosbanka az óltetőn; veréb, vadgalamb az ágakon; fecske­fészek az ereszek alatt. Az istálló falán ökör járom, melyre cinke fészkelt. Az érett, telt eprek lehullottak már az udvar homokporába. Galambdúc, kutyaház, köcsögfa a hófehér falak között. A szobákban, konyhában, istállóban, az ólban s a szín­ben, meg egyebütt: a múltról mesélnek a tárgyak. Bölcs gondolat volt létrehozni tanyamúzeumot, hogy „mentsék, ami menthető”, hogy az utánunk jövő nemzedékek lássák: hogyan éltek „eleink”, milyen volt a pa­raszti élet. Mennyi eszköz, meny­nyi célszerű, s könnyen elkészít­hető szerszám, mennyi bizonyí­téka a népi leleményességnek! A szabadkéményes konyhában kuglófsütő, kobaktök, sótartó, vajköpülő és kézimalom. A la­kószobában : búboskemence, tor­nyos ágy, karospad; az asztalon lámpa, szentkép és tükör a fa­lon; az ágy alatt holland papucs. Olyan parányi az ablak, hogy a fejet nem lehetne kidugni rajta. A vendégszobában sublót, függő lámpa, esküvői koszorú, s fátyol, bekeretezve. Ingaóra a falon, s mellette szögre akasztva csizma, meg citera Kétszáz éves faragott szék. Szunnyad a mestergerenda. Az akácfák, mint őrkatonák, feszesen állnak az épületek kö­rül. Távolabb, a nemzetközi mű- út túlsó oldalán, kicsi erdő. Ol­dalt gyümölcsös, a közös gazdál­kodás kultúrált nyomai minde­nütt. Állok a tágas udvar közepén, hatalmas eperfa alatt. Gyermek­korom foszló képei lépnek elém. Ismerős ez az udvar; a falak, a tetők, a fák és a tárgyak; meg az árnyékok, a suta fénytörések. Hogyan nézheti mindezt az, aki üveg-, acél-, vasbeton- és mű­anyagvilágban született, s aki a sebességbe, percenkénti változás­ba ágyazta életét? Neki bizonyá­ra idegen ez a csend, ez az ősi mozdulatlanság, a tárgyaknak ez a múltat idéző egyszerűsége, pri­mitívsége. Nézzük tovább a beszédes lát­nivalókat. A szerszámoskamrában favilla, cséphadaró, szeleié rosta, nádve­rő, sarló, szarutokmány, nádvágó kasza. Nemcsak a tárgyak, de ne­veik Is „kimennek a divatból”, eltűnnek a tudatból; a minden­napi beszéd nem őrzi őket so­káig. Az istálló bal oldala a lovaké volt; a jászol felett etetőrács, benne széna. Középen ott áll a strajfa. Mintha az imént lépett volna ki a küszöbön a gazda, kötőféken a komorarcú lovakat vezetve. Jobb oldalon alacsony a jászol; ott a tehenek voltak. Középen kemény priccs, alatta takarmánytartó. Az istálló mellett kukoricagóré, az oldalán egyes és kettes járom. A színben szekér és fagerende- lyes ekekapa. Meg hegyhuzó, a dózer őse. Gémeskút a kertben; néhány lépésnyire onnan nád­kúp, széna- s szalmakazal, nyári jászol. És ne nevessenek: valódi trágyadomb. A valamikori pa­raszti élet nagyon nélkülözhetet­len „kellékei”. Nyári katlan, bog­ráccsal ... De minek soroljam? El kell ide jönni, megnézni a múzeológus szakszerűséggel, a va­lósághoz ragaszkodó hűséggel- pontossággal elrendezett tanya­múzeumot. Az elmúlt esztendőben csaknem hétezren jártak itt. Akiket érde­kel, hogyan élt régen, s honnan jött a mai ember. Vasárnapokon százötvenen is megfordulnak itt, meséli Olajos Miklósné gondnok, \ Jó ötlet volt a múzeum mellé építeni a tanyacsárdát. Hófehér falak, nádtető, s bent faragott bútorok, kerámiák és kovácsolt­vas lámpák. A csárda előtt, talapzatön egy traktor áll. Mintha egy szobrot nézne az ember, azt a hatást kel­ti. Rajta a fellirát: „Tisztelettel a homok megművelőinek, a szocia­lista mezőgazdaság megszervezői­nek.” Az U-alakú épület ablakaiban muskátlik. Viszi a szél az illa­tukat és a homokot. Hatalmas parkolóhely. Most éppen egy jugoszláv rendszámú gépkocsi utasai igyekeznek befelé a fehér falak közé. Varga Mihály Az egyik szobasarok A szabadkéményes konyha • A tanyacsárda muskátlis ablakokkal I A góré és a kocsiszín aki szakszerűen és lelkesen mu­togat mindent, s magyarázza a látnivalókat. Jönek az ország minden részé­ből, és sokan külföldről is. Ja­pánok, szovjetek, hollandok és törökök is megörökítették láto­gatásukat a vendégkönyvben. Néhány bejegyzés: „Nagyon szép! Nosztalgiám van.” „Csodálatos! Követésre méltó.” „Olyan mint az igazi tanyavilág; ezért jó ez a múzeum.” „A szívem szeretettel dobban, hisz gyermekkorom em­lékeit idézi. Csodálattal és ámu­lattal állok a szoba közepén, és elmélkedem.” Írók, művészek, politikusok, ismert és népszerű személyek ne­veivel is találkoztunk a vendég­könyvben. Járt itt Kodály Zol­tánná, Dimény Imre, Sas József, Fábián Gyula, s Pardi Anna... \ F. JÉG ORO±L A szálak Schönhausen tábornokhoz vezetnek Fordította: Havas Ervin Szellemjárás a szedőgép körül 2. Ligyija Alekszandrovna Esteledett, amikor a Citroen megérkezett Teherán európai jel­legű északi részébe. Három-négy­emeletes házak, tágas ablakok­kal, széles, aszfaltozott utcák, parkok, emlékművek. Az utcán azonban a legújabb típusú autók­kal lovas kocsik, szamárfogatok, tevekaravánok keverednek. A kétpupú óriások komoran lépe­getnek, mintha azon töprengené­nek, hogy e régi, kényelmes uta­kat miért is borították be bitu­mennel. A Citroen a „Nagyért” szál­lónál fékezett. A kereskedelmi képviseletre már késő lett volna -belátogatni, így hát Szergejev elfoglalta a szobáját és' kényel­mesen végighevert a díványon. Reggel, elgyalogolva Teherán legforgalmasabb útkereszteződé­séig, az üzletekkel zsúfolt Lale- zar. és az elegáns Isztambul utca sarkáig, befordult a Lalezár ut­cába. Ebben, költői neve ellenére (Virágos rét utca) egyáltalán nem pompázott virág, de még egy fű­szál sem, viszont nagyon élénk­nek, vidámnak tetszett. A kira­katok — ,a szövettől a szivárvány színeiben csillogó drágakőig — roskadoztak az árutól. Szergejev hamarosan a fényes, de nem túl hosszú utca végére ért, ott már a Paminár kerület kezdődött, mely a kereskedelmi képviselet­nek is otthont nyújtott. Nem so­káig kellett keresgélnie,' néhány perc múlva felkapaszkodott az épület második emeletére. íme — megkezdődik a munkája. A folyosón sók ember — többségük helyi kereskedő — várakozott. Szegejev megállt egy ajtó előtt: „L. A. Zagorujko főkönyvelő”. Bekopogott. — Szabad — hallott egy csen­gő hangot az ajtó mögül. Belépett, s határozatlanul meg­torpant. Azt képzelte, hogy egy száraz „szám kukac” fogadja majd, de csodálkozására egy hu­szonöt év körüli, kedves arcú nő emelkedett fel az asztaltól. Szergejev zavarában olyasmit motyogott, hogy ő a főkönyvelőt keresi, de a másik határozottan kezet nyújtott: — Zagorujko Ligyija Alek­szandrovna, a főkönyvelő. Miben állhatok rendelkezésére ? — kér­dezte hivatalos hangon, elértve a belépő meglepetését. —"Szergejev Jakov Vasziljevics könyvelő jelentkezem szolgálatra. Ligyija Alekszandrovna arca megváltozott: — Moszkvából? A népbiztos­ságról? — Nem. Bakui vagyok — vá­laszolt Szergejev és nehézkesen leült a székre. — Igeeen? — a nő nem palás­tolta csalódottságát. Kínos szünet) állt be. — Mi újság Bakuban? — tör­te meg a csendet Ligyija Alek­szandrovna. — Mindig öröm olyan emberrel találkozni, aki hazulról érkezik. Bár én csak né­hány órát töltöttem Bakuban, de megtetszett nekem. Fél esztende­je, amikor ide utaztam. — Baku szépül, terjeszkedik. Arra gondolt, hogy untig ele­gendő a rövid válasz, hiszen ez a nő úgysem ismeri az új lakó­negyedeket, parkokat. — Azonnal láttam, hogy hon­nan érkezett. Vajon a mi fér- fiadnk miért mindig kék bosz- tonruhában utaznak külföldre? — évődött Ligyija Alekszandrov­na. — Mert akik ellátják őket, ezt tartják a legalkalmasabbnak — dörmögte Szergejev, végig pil­lantva a ruháján. A beszélgetés megint megsza­kadt. w— Hol szállt meg... Jakov Vasziljevics? — A „Nágyeri” szállodában. — Még ma bemutatom magát a gazdasági helyettesünknek. Jó az ismeretsége, keres majd egy kellemes lakást. Egyedül érke­zett, vagy a családjával? ... — Nincs családom. — Nos, kezdje a munkáját tá­jékozódással: meg kell ismernie a piaci konjunktúrát, a megkö­tött szerződéseket. Azután nézze át a tavalyi, 193D-es beszámoló jelentést. A konkrét tennivalóira később térünk rá. Ligyija Alekszandrovna azon­ban elég részletesen elmagya­rázta, hogy mi lesz a feladata. Szergejev örömmel vette tudo­másul, hogy a nő nagyszerűen ismeri a rábízott ügyeket. Végül Ligyija Alekszandrovna felállt az asztaltól, Szergejev követte a pél­dáját. — Menjünk, bemutatom a kép­viselet vezetőinek és a könyvelés dolgozóinak. Mindketten kiléptek az irodá­ból. (Folytatjuk) Komoly bonyodalmat okozott az idei kánikulahullám Komá­rom megye egyik nyomdájában. A szedőleremben, ahol délutánon­ként a gépek közelében gyakran a negyven fokot is meghaladja a hőség, az egyik szedőgép várat­lanul „makrancoskodni” kezdett. A betűsorok öntéséhez szükséges rézmatricák nem a megfelelő sorrendben hullottak vissza a vezérlő orsóról a gyűjtőcsator­nákba, s ez lehetetlenné tette a folyamatos munkát. . A gépen gyakorlott szakember dolgozott, alaposan átvizsgálta a berendezést, de a hiba forrását nem találta meg. Hasonlóképpen járt a karbantartó-gépszerelő mester is, aki pedig valóságos A világ legszebb Az Henri-Dupuis múzeumban szeptember 24-ig tart nyitva a minden eddiginél nagyobb sza­bású lepkekiállítás. ötven tárlatban 660 fajta pil­langót csodálhatnak meg a láto­gatók. Valóságos színorgia ez. A pillangók szárnyain a szivárvány valamennyi színe csillog. A szí­nek kavalkádia mellett ámulat­ba ejti a látogatót a lepkeszár ­tudósa a bonyolult masina rej­telmeinek. Üj alkatrészekkel cse­rélték ki a régieket, de a helyzet mitsem változott, a szedőgép „láthatatlan szelleme’’ továbbra is megakadályozta a munkát. A „kisértetjárás” rejtélyét vé­gül is a gépszerelő mester fej­tette meg. Az történt ugyanis, hogy a gépszedő behozta az üzem­be saját asztali ventillátorát, a légsugarat magára irányítva he­lyezte a gép mellett. Am az így keletkezett heves légörvény rez­gés-lengésbe hozta rézmatricá­kat, s így azok rossz helyre hul­lottak. Ezután csupán a „főbű­nöst”, a ventillátort kellett meg­felelő szögbe állítani, s ezzel vég­képp sikerült elűzni a szedögép rakoncátlan ..szellemét". pillangói nyak geometriai, vagy arabeszk mintája is. Az egyik rendkívüli példány Madagaszkárból származik, az ún. üstökös pillangó, amelynek szárnyátmérője 30 centiméter. Láthatók olyan lepkék is. ame­lyek radarberendezésre emlékez­tető aprócska antennával vannak felszerelve.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents