Petőfi Népe, 1973. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-19 / 219. szám

1973. szeptember 19. • PETŐFI NÉPE • 5 Öt testvérpár egy kórusban Mit csinálnak egy baráti közösséghez tartozó emberek, ha hosssas távoliét után találkoznak? A válasz kézenfekvő. Beszélgetnek, el­mondják, hogy kivel mi történt. Se vége, se hossza ilyenkor az újsá­golásnak. A Kecskeméti Városi Művelődési Központ kamarakórusának a tag­jai összeszoktak az elmúlt évek során, összeforrasztotta őket a hang­versenyek, próbák sok közös élménye, az azonos érdeklődés. Volt öröm az új évad első próbáján. Alig várták, hogy továbbad­hassák a felszaporodott mondanivalót. Hiányzott a beszélgetés. Ha­mar kiderült, hogy a társas éneklésre még ennél is jobban vágytak. Nem tudni, ki kezdte, de csak hamar mindenki belefeledkezett a kedvelt népdalba: „Sudár magas a nyárfa teteje — Halvány sárga annak a levele.” VÍta a közművelődés gondjairól # Három részletben olvashattuk Lezsák. Sándor „bíráló, kesergő, szenvedélyes, érdekes javaslatokat tartalmazó”, vitára szánt írását. A megfogalmazott gondok közérdekűek, a javaslatok figyelemre mél­tóak Ezek közli! több elfogadható — noha egyik-másik nem hat az újdonság erejével — néhány pedig túlzó, illuzórikus. Közművelődé­sünk mai időszakában Lezsák Sándorhoz hasonlóan mások is újia fogalmaznak régi felismeréseket. Közbén új ötletek is születnek, avagy a megváltozott viszonyokra alkalmazzák a régieket. A vitain­dító írás szerzőjének gondolatait alapvetően az utóbbi szándék fűti. Gondolatmenetének lényege: miként lehetne korszerűsíteni a műve­lődési házak tevékenységét. Á hasznos javaslatok mellett vannak nem célba találók, amelyek mögött téves szemlélet rejlik. Közművelődésünknek azt a rendszerét képzeli el, amely gyakori telt házat feltételez, állandóan felfelé ívelő grafikont, a nézőszámokat, a rendezvények látogatottságát tekintve. A közművelődést nemcsak az jelenti. Éppen azon kellene változtatnunk, hogy közművelődési intézmé­nyeink ne csak látványos, a helyi igények ismerete nélkül szervezett rendezvényeket tartsanak. Csak ott számíthatnak a „nagy” rendezvé­nyek tartós sikerre, ahol rendszeresen és jól működnek a szakkörök, klubok. Ezek mintegy előkészítik a talajt. Lezsák többek között azt is javasolja, hogy egy-egy művelődési házban a látogatókat kétheten­te változó kiállítás fogadja. Tudjuk, hogy Lakiteleken számos érdekes kiállítást rendeztek (na nem is kéthetenként) A kiállításokat mi is fontos népművelési módszernek tekintjük, de á Lezsák által megfo­galmazott igény irreális. Nincs — például — mindenhol megfelelő helyiség a tárlatokhoz. • A legtöbb jelenlegi művelődési forma — ha ió munkát végez­tünk — kiváltja a befogadókban a tényleges, rendszeres művelődési, tanulási törekvést. Az átlagembernek nem szakosított ismeretanvagra. hanem művelt­ségre, tudásra, kulturált magatartásra, szocialista világképre, meg­győződésre és erkölcsre van szüksége. A népművelőnek legyen vala­mely tudományágból átlagon felüli mély, szakosított ismeretanyaga. Véleményem szerint a mindennapi munkavégzéshez elengedhetetlenül szükséges a szocialista világnézet és az állandó politikai tájékozottság. Mindez a népművelőknél különösen fontos, mert kultúraközvetítők, propagandisták is. Ügy gondolom, hogy a cikk írója hatékonyabban szólhatott volna, ha mondanivalójában nincs ideológiai pontatlansság és határozottab­ban körvonalaz olyan fogalmakat, mint életszínvonal, műveltségi színvonal. (A kettő között dialektikus kapcsolat van!). Félreérthetet­lenül le kell írni, hogy örülünk annak, ha az emberek jobb anyagi körülmények között akarnak élni és nem lehet egyoldalúan a „szerzé­si” törekvéseknek tulajdonítani a népművelés gondjait, az esetleges balsikereket, a közönség időnkénti érdektelenségét. Azt szorgalmaz­zuk, hogy a gyakorlatban és a köztudatban jobban érvényesüljön az életszínvonalba foglalt kulturális értékrendszer. Közművelődésünknek azt a rendszerét kell elméletileg kidogozni és a gyakorlatba átültetni, amely az igénykeltéstől, az általános mű­veltségig, majd tovább, annak rendszeres bővítéséig megfelelő mód­szereket ad a kezünkbe. Ezen belül nagy jelentősége lesz a sokat em­legetett, de eddig még nem eléggé alaposan differenciált és a gyakor­latban nem kimunkált kiscsoportos művelődési-tanulási formának, sőt az egyéni ráhatásnak is. • Amint nem vagyok híve a „mindig” telt házaknak, azt a képze­tet sem akarom kelteni, hogy az emberek szabad ideiében csak a ta­nulás szükséges. Nyilvánvalóan a közművelődési rendszeren belül megteremthető a szórakozás, a kikapcsolódás feltételei. Ezek a felada­tok állnak előttünk, s ezeknek pontos rögzítésére az MSZMP Köz­ponti Bizottságának várható határozata után kerülhet sor. Ebben a helyzetben a kesergés, a pesszimizmus is — ha azok a cselekvés kiindulópontjai — rnegengedett, de ennél több kell. Cselekedet, tett. Dolgozni pedig az ezernyi gond ellenére ma is lehet a közművelődés munkaterületein Pankovlts József BORPINCE A II. SZÁZADBÓL Köszönet a jó szereplésért Pillanatok alatt feledték az otthoni, munkahelyi gondokat, tennivalókat, átjárta őket a mu­zsika csodás áramlása. Simon Judit nem gondol utolsó gim­náziumi évére, Danisné, Kuss Éva tanár se töpreng azon, hogy miképp egyeztesse iskolai és háziasszonyi kötelezettségeit úgy, hogy maradjon ideje á koncertekre való felkészülésre. A szőke Szabó Márta az első nyilvános fellépésre emléke­zik: még gyerek volt, ami­kor felvették az énekkarba. Kas- tyákné Kerny Katalin, Kerényi Györgynét figyeli: hogy érzi ma­gát. O csalta a kórusba, biztat­ta a jelentkezésre. Megnyugszik; nincs baj, gyorsan megbarátko­zott az új környezettel, a tár­sasággal és jókedvűen énekel a többiekkel. Rövidre fogja Kovács Endre igazgató az üdvözlő szavakat, nem akarván elvenni az időt a muzsikától. Azt azért feltét­lenül el akarja mondani, hogy a női kamarakórus minden sze­replésével elismerést kelt. Gra­tulál az elmúlt évadban meg­szerzett, a legjobbaknak kijáró aranykoszorús címhez és meg­kéri Sipos Károly karnagyot: számoljon be röviden az elmúlt évekről, tájékoztassa a tagságot a tervekről. A megalakulás, 1967 szeptem­ber óta 67 alkalommal kon­certeztek. Korábban ritkán lép­tek a közönség elé, de 1972/73- ban tizenkétszer kérték őket sze­replésre. A Kóruspódium vendé­geiként márciusban olyan sikert arattak, hogy még az ország tá­voli részeiből is kaptak üdvöz­lő sorokat. Emlékezetes jugosz­láviai koncertjeikről az ottani újságok dicsérően írtak. Az új­vidéki Magyar Szó. kritikusa szerint: „A kórusmuzsika min­den szépségét fölvonultatta a kecskeméti női kar, az egyszó- lamú népdalok bájos, naiv egy­szerűségétől az életet játszó,, játékként élő gyermekdalok paj­kos vidámságán keresztül; a ko- dályi vokális műzene alapos fel- készültséget igénylő megrázó ere­jű tolmácsolásáig. (1973. április 13.) Szívesen emlékeznek a Kecs­keméti Baromfifeldolgozó Vál­lalat dolgozóinak békegyűlésén adott műsorra, a június elején tartott színházi koncertre. Jólleső érzéssel hallgatják a íellépás után érkező, a megyei pártbi­zottság első titkára és a megyei tanács elnöke által aláírt köszö­nő leveleket. Jó kapcsolat az üzemekkel Az eddigi szokásoknak meg­felelően- az új évadban is ellá­togatnak az üzemekbe, termelő- szövetkezetekbe és már bonta­koznak egy újabb külföldi út tervei. Ha minden jól megy még ez évben Kolozsvárott ven­dégszerepelnek . Továbbra is Bartók és Kodály műveinek hi­teles tolmácsolását tartják leg­főbb feladatunknak. Arra törek­szenek, hogy Bartók minden egynemű karát műsorukon tart­sák. Segítik a mai magyar ze­neszerzők törekvéseit. Tavaly Sulyok Imre és Kalmár Lász­ló néhány művének bemutatásá­ra vállalkoztak. Idén előrelát­hatóan Pászti Miklós és Kocsár Miklós újabb szerzeményei hang­zanak fel először itt a kórus elő­adásában. Az ilyen bemutatók az énekkar életének ünnepi esemé­nyei. Reméljük, hogy egyik­másik „premiert” majd a zene­történet is számon tartja. Sipos Károly karnagy öröm­mel számol be az üzemekkel és a Kórusok Országos Tanácsával kialakult jó kapcsolatokról. Mind többen tudnak az arany- koszorús kórusról, mind több helyen jegyzik a jól vezetett öntevékeny együttest. Szép a jelenünk, s biztató a jövőjük. Miind a huszonegyné- hány fiatal lányt, asszonyt egy életre elgyűrűzte a muzsika, amely szebbé teszi a hétközna­pokat. Valamennyien az Állami Zeneiskola növendékei vagy ta­nárai; szüntelenül kapcsolatban vannak a kottákkal, hangszerek­kel. A karnagy a művek megér­tésére, a rejtett értékek feltá­rására, a hangzás finomítására fordíthatja ideje nagyobb részét. Családias közösség Az új évad első próbáján is megfigyelhettük, hogy milyen jó kollektíva alakult ki. A családi­as jelző mindenképpen érvényes erre a közösségre. A már emlí­tett otthonias, baráti légkörön kívül az is indokolja használa­tát, hogy öt testvérpár énekel a kórusban. Szinte sohasem hiány­zik Simon Judit és nővére, Éva. Nagyon szorgalmasak a Seöbő lányok: Ágnes és Ildikó. Pólyák Gabriella és Berta is törzsta­gok. Szabó Zsuzsa és Márta egyaránt érdemeket szerzett az eddigi sikerekben. Mindig szá­míthatnak Zelenák Editre és nő­vérére, Katalinra. Férjhezmene- tele óta is rendszeresen látogat­ja a próbákat és élen jár a jó­it ed vteremtésben. Nincs derű ború nélkül. A kórusnak is vannak gondjai. Kellene még négy-öt széphangú, jó hallású énekes. Szívesen lát­nak. várnak új tagokat. Jelent­kezés a keddi vagy pénteki pró­bákon, a Városi Művelődési Központban. Nagyon örülnének annak, ha a fontos kulturális missziót betöltő együttesben te­vékenykedő lányokat, asszonyo­kat munkahelyünkön lehetőleg délelőtti műszakba osztanák. A váltóműszak miatt egyesek sokat hiányoznak a próbákról. Félő. hogy végleg elmaradnak. Nagy kár lenne ez saját maguk szá­mára és gyengülne a kórus, amelyet egyre jobban méltányol­nak a város, a megye határain túl is. Heltai Nándor KÖNYVESPOLC A kegyetlenség krónikája Akár ezt a címet is adhattuk volna Dee Brown: A vadnyu­gat története indián szemmel cí­mű világsikert aratott könyvének. Az amerikai indiánok három­száz éves, elborzasztóan szomo­rú történelmének három évtize­dét mutatja be az amerikai szer­ző (aki az Illinois állambeli egyetemi városban könyvtáros), korabeli, s későbbi vallomások, dokumentumok segítségével. 1860-ban szavazta meg az Egyesült Államok Kongresszusa az „Elővételi jogról” szóló tör­vényt, mely ingyenes földhöz juttatta a Nyugatra özönlő fe­hér telepeseket. Az ezt követő harminc esztendő indiánokra zú­duló minden kínját, keservét, szenvedését tartalmazza ez a minden kitalált regényből „re­gényesebb” kötet. Akiket egykor a földrészt fel­fedező derék Kolombusz Kris­tóf „oly engedelmes, oly békés” embereknek nevezett a spanyol trón elé terjesztett jelentésében, már a számukra annyi ember­telenséget okozó „Elővételi jog” megszületése előtti századok alatt is emberhez méltatlan éle­tet eltek. Ám ami ezután követ­kezeit, őzt a jólműködő fantá­zia sem tudná kitalálni. Ériek évekre jöttek, a napok napokat köveitek minden öröm nélkül, csak nyomor, éhezés, szivet szag­gató sírás, zokogás jutott osz­tályrészül azoknak, akik ősi ösz­tönükkel ragaszkodtak a föld­höz, s védték sokszor utolsó csepp vérükkel, kiömlő könnyük árán. A nyers természet és bátor fiai: a modok, pajuték, oglal, szanli, csejenn, arapahó és sziu, s a több törzs tagjai: hős férfi­ak, jobb sorsra érdemes fiatalok, fáradt, s agyonkínzett-gyötört asszonyok, kilátástalan sorsú gyermekek űzött vadként mene­kültek, cipelték rettenetes sor­sukat. Érdekes nevű főnökeik: a Fekete Sólymok, a Nagy Sa­sok, Fényes Köntösök és Vörös Felhők tartották bennük a lel­kei, űzték belőlük a félelmet, s biztatták újabb és újabb harc­ra őket. Legtöbbször hiába; mert a Fehér Ember puskája halálthozó volt életet és re­ményt kioltó. Tekumszi, a soni törzs tagja így küldte a foghatatlan mesz- szeségbe gyötrő sóhaját: „Hová lettek a pekók? Hová a mar- ranszettek, a mohikánok, a po- kanoketok, hová népünk sok más hajdan erős törzse? Jött a mohó és erőszakos Fehér Em­ber, ők pedig eltűntek, mint nyári nap tüzén a hó.” Lehetetlen elérzékenyülés, de még inkább fellángoló indulat, a Pénz megszállottjai, iránti gyűlölet nélkül olvasni ezeket az élet által megszűnt sorokat. Jól tette a Kossuth Könyvki­adó, hogy harmincezres pél­dányban olvasóközönségünk elé vitte ezt a művet, ezt a legjobb értelemben vett „bestsellert”, másszóval „siker könyvet”. Az amerikai indiánok élete-sorsa ma is változatlanul javításra, szorul. Ennek mielőbbi elérését sietteti sajátos eszközeivel a mű. V. M. A mai Bulgária terűidén élt trák törzsek előtt nem volt is­meretlen a szőlőtermelés és a borkészítés — egy sor régészeti lelet, egyebek között a Madara falubeli nagy ókori villa köze­lében mostanában feltárt boros­pince is. alátámasztja ezt a fel­tevést. Az egykori szőlőterme­léssel kapcsolatos munkafolya­matokra eddig két épen maradt relief után lehetett következtet­ni. Az egyiken — a Dionysos istennek szentelt domborművön — a szüret egyes mozzanatai: a préselés és a kész bor lefejtése, a másikon pedig egy ökrössze­kerén levő boroshordó látható. Az áj lelet: a madarai borpin­ce már a borkészítésnek sokkal bonyolultabb módjára, fejlettebb technikára és nagyobb mennyi­ségű szőlő feldolgozására utal. Az épület 19 méter hosszú és 8,6 méter széles; mintegy 2 méter mélységig alápincézték; homok- kőtömbökből épült falait pedig szürkésfehér malterrel vonták be. A helyiség nyugati része rak­tárnak szolgált. Itt álltak a doliák — azaz a nagy agyag­korsók. Az ásatások során há­rom, majdnem teljesen ép do­hát és sok töredéket találtak. Amennyiben ebben a pincében kizárólag agyagkorsókat tartot­tak — és ezt a feltevést egész sor jel bizonyítja —, akkor 22 ilyen edénynek volt itt helye. Minden egyes doha 600—700 li­ter bort tartalmazott. Ebből ar­ra következtetnek, hogy o pin­cében kb. 15 000 liter bort rak­tározhattak. A madarai borpincét, amely a maga nemében egyetlen Bulgá­riában — a II. és a III. század­ban használhatták. F. JÉG PRO VL­A szálak Schönhausen tábornokhoz vezetnek Fordította: Havas Ervin 14. Ember a vízben Széles, tavaszi áradással höm- pölygött az Araksz, a határfolyó. Tompa zúgása megtörte a holdas éjszaka csendjét. Az iráni oldalon egy ember komótosan a vízbe ereszkedett és úszni kezdett a szovjet part felé. Nem kevés erőfeszítésre és ügyességre volt szüksége, hogy legyőzze a víz gyors sodrását, de erőteljesen úszott, határozott karcsapásokkal kettévágta az emelkedő hullámokat. Az úszó alak néhány perc múlva elérte a partot és kimá­szott a szárazra. Még mielőtt ki­egyenesedett volna, figyelmesen körülnézett, a nyugtató csönd­ben csúszva igyekezett a közel­ben sötétlő bokros sáv felé. Csak ott vette le hátáról a gumizsá­kot, majd egy hurdzsint hú­zott elő és száraz ruhadarabokat emelt ki belőle. Fekve átöltözött, a nedves ruhát becsúsztatta a gu­mizsákba, s az egészet a hurd- zsinba helyezte. Fölemelkedett a földről, kis zsákját átvetette a vállán, s megdőlve, hogy ne emelkedjék ki a bokrok közül, az erdőnek vette útját. A határsértő álmában sem gondolta volna, hogy átkelését az Arakszon. óvatos-bonyolult öltözési manőverét és lassú bo- torkálását a bokrosban éles sze­mek figyelik. Néhány lépésnyi­re tőle két szovjet határőr rej­tőzködött, egy pillanatra sem tévesztve szem elől a settenke­dő alakot. A katonák azonban nem állították meg, nem sze­gődtek a nyomába sem. Amikor kellő távolságra ért, egyikük felnyitva a tábori telefon tete­jét. füléhez emelte a kagylót. Vologyin, a parancsnok helyet­tese jelentkezik. A határsértő az erdő felé tart. Középkorú, szi­kár, gyors mozgású. Öltözete: szürke kucsma, nyári katonai ing és nadrág, vászoncsizma, ke- ki szinti sátorlap-köpeny ... — Egy kérdés: a köpeny bal oldala ki van égetve? ... — Karcev őrsparancsnok je­lenti : a határsértő köpenyének bal oldalán ölkopekes nagyságú lyuk látható .. Értettem. Foly­tatjuk a figyelést. — Vologyin halk kattanással visszahelyezte a kagylót. Jakov rosszul aludt ezen az éjszakán. Nyugtalanították a vár­ható események. Kit fog első­ként küldeni Schönhausen és Heckert? Vajon bíznak-e benne? Erős fejfájással ébredi. Számítása szerint az első di- verzansnak ma kell megérkez­nie. Déli tizenkettőkor valóban ko­pogtattak. Ajtót nyitott a ven­dégnek. Külsőre megfelelt annak a leírásnak, amit Schönhausen küldött Teheránból. Szergejev azonnal felfedezte az ismertető jelet; az égetett lyukat a köpe­nyen. — Jakov Vasz.iljevies Szerge- jevel keresem — mondta a fér­fi. — Tekintete nyugtalanul fut­kosott n szobában. — Én vagyok az. — A főnök mondta, hogy se­gíthet nekem menedéket találni. — Kire gondol? — A tábornokra. A nevem: Szemjon Nyikolájevics Bezru- kov, Nem húzta ki a kezét a zsebéből, ahol láthatóan egy re­volvert markolászott. A jelszó pontos volt. Schön- hausen azt is közölte, hogy Bez- rukov fedőneve Ivadék. A va­lóságban Montasevnek hívják, a hasonló nevű, egykori. bakui ola jmágnás rok ma. — Vetkőzzön le. foglaljon he­lyet. Ma este itt marad nálam. A jövevény óvatosan a szoba sarkába helyezte a hurdzsint, kiment az előszobába, levetette a köpenyét. Visszatérve egy cso­magot húzott elő a hurdzsinból és átnyújtotta Jakovnak. — Itt. vannak az aknák. A főnök kéri, hogy egyelőre rejtse el őket. Szergejev az asztalhoz invitál­ta vendégét: — Bekapunk valami enniva­lót. Hogyan kelt át a határon? — Az az ember, aki átveze­tett, nagyszerűen ismeri a határ mindkét oldalát. Útmutatása alapján én is úgy közlekedtem, mint egy ismerős helyen. — Jól van. Szemjon. Ugve megengedi, hogy így nevezzem? — Természetesen. Jakov Va- sziljevics. — Milyen iratai vannak? A másik elővett egy Szemjon Nyikolájevics Bezrukov névre ki­állított szovjet útlevelet. A lát- tamozás Tbilisziből származott. — Járt Tbilisziben? — Igen. — Sokáig élt Bakuban? Van­nak itt ismerősei? — Tizenöt esztendős korom­ban távoztam el innen, a vá­rost jól ismerem, de aligha akad valaki, aki emlékezne rám. — Megérti, hogy miért l'agga- tózoni? — Természetesen. Teheránban a lelkemre kötötték, hogy semmit se titkoljak el ön előtt: így könnyebben kigondolhatunk va­lamit a számomra. — Éppen erről van szó. Egy óra múlva Bezrukov el­ment. hogy „felelevenítse a vá­rost". késő este tért vissza, azonnal lefeküdt. Eléggé elfá­radt. s biztonságban érezve ma­gul. egv szempillantás alatt mély álomba merült. Másnap reggel Szemjon már talpon volt. amikor a házigazda fölébredt, s felajánlotta, hogy elkészíti a reggelit. Jakov meg­mutatta mit, hol talál meg, s néhány pere múlva Bezrukov egy igazi pincér gyakorlatával megtérítette az asztalt. Éppen reggeliztek. amikor megszólalt a csengő. A vendég felugrott, az ágyhoz szaladt, a párna alól előkapta a pisztolyát. — Nyugalom, csak a tejet hozzák — mondta Jakov és ki­ment ajtót nyitni. Valóban úgy történt. Jakov a konyhába vitte a tejel és visszatért a szobába. Bezrukov egész idő alatt az. ágy mellett állt. Visszaülve az asz­talhoz. zavartan mondta: — A hazámban vagyok, de valójában ellenségek között... — Ne hagyja el magúk Szem- jón. Én sem vagyok jobb hely­zetben. mégsem kapkodok a pisztolyom után. Hogyan visel­kedik majd nehezebb körülmé­nyek között?! Szergejev megjegyzése, amely­ből lehetetlen volt ki nem hal­lani a gyávasága iránti szemre­hányást. kellemetlen benyomás! tett rá. de nem akart össze­veszni a házigazdával. — Ez az első ilyen utam — mentegetőzött az orra alatt. — Holnap megnézzük a lakást, amit kiszemeltem magának, az­után bevezetem a munkába — mondta Szergejev nyugtatóan. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents