Petőfi Népe, 1973. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-02 / 205. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI Vezess, Lucifer! Nem ördögi óhaj. Ellenkezőleg, a legemberibb kérés. "Lucifer — nevében: Fény hozó >— tulajdonképpen emberi énünk jobbik fele. Az értelem, a nagy titko­kat kutató ész, a mindenható, tekintélyekben és ki­nyilatkoztatásokban kételkedő ráció. Az ember, amióta meglopta a „tudás fáját” és az első kőszerszámoktól eljutott az elektronikus szá­mológépekig — lényegében ennek a benső parancs­nak engedelmeskedett: Vezess új utakra, Lucifer! Vezess a mindenség titkainak, a természet és a tár­sadalom törvényszerűségeinek megismerésére. Ve­zess, mert az embernek — különösen a ma és a jö­vendő emberének' — egy életen át tanulnia kell. Korunk parancsa ez. Marx György írja Jövőnk az univerzum című könyvében: „A tudományos, technikai forradalom olyan kor küszöbére vitt, amelyben egy élet folya­mán többször kellene fejet cserélni”. A "fejcserén természetesen nem fővesztés értendő, inkább a ko­bak régi ismereteinek kicserélése, felfrissítése új is­meretekkel. A tudomány és a technika rohamosan fejlődik. Az emberiség tudományos kincse tízévenként meg­duplázódik. A legtöbb megtanult adat 10—20 éven belül elégtelennek bizonyul, elavul. Míg az ókorban a technikai és tudományos felfedezések duplázó- dási ideje ezer esztendő körül járhatott, addig ko­runkban ez az időszak rövidebbé vált az emberi életkornál! A fenti adatokat Marx György könyvének „Gyor­suló idő” című fejezetéből idéztem, szemléltetésül arra, hogy felgyorsult életünk milyen szokatlan rit­must diktál az embernek — a tanulásra. Egy kis pátosszal mondhatnók: tanulásra ítéltet­tünk! S akár tetszik ez, akár nem — korparancs. Felvetődik a kérdés: képes-e az ember effajta fejcserére? Vagyis — Marx György megfogalma­zása szerint — „nem szab ugyanez az agy (tudni­illik, mely a fejlődés felgyorsítását lehetővé tette — szerk. megj.) biológiai korlátot, amikor az em­beriség a történelem motorját még szédítőbb szá­guldásra szeretné kapcsolni?” Válasza egyértelmű: az emberi agy képességei még koránt sincsenek kimerítve. Nem marad tehát más, mint a kérés: Vezess új utakra. Lucifer. Az ember vállalja a tanulás és teremtés nyűgét-küz­delmét. Társadalmunk megteremti az egész életre szóló tanulás feltételeit, kint az életben és bent az em­berben. Oktatásügyünk olyan iskolai programot dolgozott ki, mely. korszerű ismeretek és készségek megszerzésére készíti fel a fiatalokat. Szemlélete­sen fogalmazta meg ezt a gondolatot Szent-Györ- gyi Albert, Nobel-díjas tudós: „Számos fejezete el­lenére az oktatásnak lényegében egyetlen tantár­gya van, olyan emberek nevelése, akik lábán nem lötyög a felnőttek cipője, és akik képesek egyene­sen állni, tekintetüket szélesebb látóhatáron hor­dozva.” Nos, ennyi nagy ember magvas véleménye után az újságírónak csupán „apróságokra” kellene figyel­meztetnie. Arra, hogy a gyorsuló idő kevésbé gyor­suló művelődésén hogyan lendíthetne iskola és nép­művelés. Együtt! Tulajdonképpen sokan, sok cikk«- ben szorgalmazták ezt, midőn az iskolai és közmű­velődési könyvtárak, művelődési házak és iskolák, ifjúsági klubok és a tudomány, művészet valamely ágában amatőrködők közös munkálkodásáról szól­tak. Vagy sürgették az ismeretterjesztés és a klub­szerű vitaszellem, illetve az amatőr művészeti moz­galom és az esztétikai nevelés egybekapcsolását. Közművelődésünk társadalmi hivatása az, hogy valamennyi emberben ébren tartsa az önművelés vágyát. És megteremtve hozzá a feltételeket, kielé­gítse ezt az igényt. A népművelés — bár nagy erő­feszítéseket tesz — még jobbára adós ezzel. Kevés a helyi kezdeményezés, hiányzik az adottságok és tennivalók józan ismerete. A gazdasági szakembe­rek többsége sajnos, még nem sokra tartja az em­ber művelődésének szerepét a termelésben. Lebe­csüli-a legfontosabb „termelőerő” ezen önmegújító szellemi-lelki szükségletét. Hermann István éppen Marxra hivatkozik, midőn kifejti, hogy a „kultúra igazi nagy funkcióját csakis abban lehet látni, hogy az ember, aki kikerül a termelési folyamatból, a kultúra segítségével... más szubjektumként ke­rüljön vissza a termelésbe”. Vagyis többet tudó, kiegyensúlyozottabb dolgozóként lépjen a munka műhelyébe. Vezess, Lucifer, a „tudás fája” végtelenül terebé­lyes; gyümölcsét szakítani, s általa gyarapodni — — emberi, történelmi parancsolat. Balogh Ödön KECSKEMÉTI BESZÉLGETÉS A FORDÍTÓVAL Petőfi összes Amerikában Bemutatjuk Balanyi Károlyt Olvasom a Washingtoni Magyar Nagykövetség Mr. Frank Szörny részére, Florida, Boca Raton, 1259 south West dr Place címre küldött levelét. „Tisztelt Szörny Űr! Az ön fordításában és kiadá­sában megjelent 'Sándor Petőfi-his entire poetic works-’ című kötetének egy példányát elküdtük Budapestre a Magyarok Világszövetségének, amely bemutatta azt az Irodalomtudományi Intézetnek és a Petőfi Múzeumnak is. Örömmel értesítem, hogy a Magyarok Világszövetsége önt díszjelvénnyel és az ezt igazoló oklevéllel tüntette ki. Szeretnénk ezt Önnek személyesen átadni. Tisztelettel és szeret­tei köszöntjük önt, aki a költő verseit angolra fordította...” A nagy alakú, díszes kivitelű kötetet én is lát­tam; Kiskőrösön a szülőház-múzeumban. Nagy becsben tartják, a gyűjtemény féltett kincsei közé sorolták. Hogyan került a levél Kecskemétre, a 'Sándor Petőfi-his entire poetic works-’ Bács-Kis- kun megye legfiatalabb városába? Maga a szerző hozta magával mindkettőt. Még az év tavaszán el­határozta, hogy a jubileumi évben családjával meglátogatja Magyarországot, felkeresi a Petőfí- emlékhelyeket. így történt. Sok meghívás várta őket hazánkban, első útjuk mégis a kiskőrösi szülőházhoz vezetett, ahol Istenes József igazgató megkülönböztetett figyelemmel fo­gadta a Szörny csáládot. Szívesen emlékeznek a szalkszéntmártoni Majsai Károlyra is: számukra is­meretlen adatokat mondott el a Hrúz családról. Szerkesztőségünket azért kereste föl, hogy megkö­szönje a kötet megjelenéséről tudósító cikkünket. El­kísérte felesége és 10 éves Ilona nevű kislánya. Az elismerést elhárítottuk, hiszen kedves kötelességünk Petőfi külföldi népszerűsítőinek a bemutatása. An­nak azonban megörültünk, hogy ily módon megis­merkedhettünk a rokonszenves családdal. Magától a fordítótól tájékozódhattunk a kötet fogadtatásá­ról. — A magyar hivatalos szervek és kulturális intéz­mények talán érdememnél jobban dicsérték a kez­deményezést. A követség levelét mindig magammal hordom. Anyagi hasznom nem származott az ügyből, sőt ráfizettem, de ezt a kifejezést most szívesen el­kerülném. Egy-egy kötet önköltségi ára 32 dollár volt. Én 20 dollárért adtam. Mind elfogyott. Sok könyvtár is volt a vásárlók között, meg egyetemi in­tézmény. Még az idén az olvasókhoz kerül a második kiadás, nagyobb példányszámban, az atlantai egye­tem gondozásában. Szó van egy gyermekeknek szánt válogatás publikálásáról is. — Szörny úr mérnök. Ügy tudjuk, hogy nagy a szakmai tekintélye. Hírt, „nevet” szerezhet műszaki teljesítményeivel is. Miért vállalkozott erre a ha­talmas feladatra? — Bántott, hogy egyetemi kollégáim alig tudnak valamit irodalmunkról. Ámuldoztak, amikor rögtön­zött fordításomban elmondtam néhány hatalmas Pe- tőfi-verset. Biztattak, hogy ezzel a zseniális ember­rel ismertessem meg az amerikai olvasókat. Így kezdődött. Legelőször a Lant és kard fordításával készültem el. Az ismerős gyerekek kedvéért a János vitéz következett. Majd a legszebb Petőfi-költemény, a Szüleim halálára. Alapelvnek a szöveghűséget te­kintettem. Vendégünk pontosan, ízesen fogalmaz. Találga­tom magamban, hogy mióta élhet külföldön. Vé­gül is megkérdeztem. Tasnádi Varga Éva: MÁR TÖBBÉ NEM Augusztus vége. Darázs táncol a fényben, és lukas hálót dobott a nap hajamra, fényrácsok között nézek reád a hegyről ,életem hétköznapja. Toll. Tinta. Papír. íróasztallá váltak. Vasbeton. Láda. Kőbányai szerelmek. Tört cigaretta egy piros csónakházban. Már többé nem kereslek. Tapasztalat., Pénz. Szemlélődő vasárnap. Egyhuszas fagylalt, jaj nem jön' többé vissza! Szép sötétzöld fák a sárga homok mentén, nem engem vár a hinta. Füstszűrő. Ojság. Napszemüveg prizmája, s a hétköznapok rendje játéksorokban táncol. Augusztus vége. És egy ág levéldíszben fejest ugrik a fáról. t Mr. Szörny, a Petófi-f ordító, felesége és kiseb­bik lányunk Kecskeméten. A második és a har­madik nemzedék. így búcsúztak: a viszontlá­tásra Kecskeméten. (Pásztor Zoltán felvétele.) Meglepetten válaszolt. — Én Floridában születtem. Szépen hangsúlyozva, illesztve a szavakat mondja a helyet, az évet. — Apám az első világháború előtt vándorolt ki, a nincstelenség űzte. Odahaza csak a magyar szó jár­ta. Előbb tanultam magyarul, mint angolul. A lá­nyaim úgyszintén. Remélem, hogy majd az ő gyere­keik is... De jó lenne — gondolom közben — ha itt lenné­nek azok a „hazánk fiai”, akik 10—15 év után két­szer is meggondolják, hogy megszólaljanak-e anya­nyelvükön. S idegen kifejezések tömkelegét keverik beszédjükbe ha erre kényszerülnek. Vendégeinket óhazai élményeikről is kérdeztem­— Kedvesek, kiegyensúlyozottak az emberek. So­kat költ az állam a műemlékekre. Kiskőrösön lát­tunk egy nénit: ilyen lehetett Pefőti édesanyja is. — Kellemetlen tapasztalat? — Mindjárt a legelső. Sopronban. Olyan csészék­be szolgálták föl a feketét, amelyekben előzőleg hús­leves volt. Illetlenség így fogadni a vándort. — Valóban. — Erről ne írjon. Végtére nem egy fekete kedvé­ért utaztunk 11 ezer kilométert. A fő dolgokban nem csalódtunk és ez a fontos. Tudja az amerikai fiatalság jobbik része is keres valamit; valamit, ami-i vei szebbé teheti életét. Mind többen törődnek a humán tudományokkal, a művészetekkel. Azon az egyetemen, ahol én is dolgozom, ötezer diák tanul. Azt hiszem, hogy az útkeresésben a múlt században élt, mindmáig korszerű Petőfi is segítségükre lehet. Ha rátalálnak. Magam ebben igyekeztem segítsé­gükre lenni. Heltai Nándor Demény Ottó: FÉNYES ÉJSZAKA Csillog-villog az égi tábor. Csibéivel a hangtalan Fiastyúk a mezőre Iából. Nesztelenül suhan a Göncöl, s szikrát csihol négy kereke a legsötétebb égi rögből. Tőle messze parányi mása a Kismedve fekszik hanyatt, s szép, csillogó mancsát csodálja. Azon is túl ragyog a büszke Északcsillag, de idenéz a Balatonra, ez a tükre. S lépked még egy felhőgavallér. Tenyerén úgy ragyog a Hold, mint a bársonyhoz dörgölt tallér. Kecskeméten él, huszonhat éves. Férfisza- ___ b ónak tanult, í'|i majd a szak­munkásvizsga letelte után érettségizett. Nős, két gyer­meke van. Két év óta a kecs­keméti rajz­filmstúdió munkatársa. A beosztása: fá­zisrajzoló. Iskolás kora óta rajzol. Először csak úgy magától, majd a Mátis Káimán Kép­zőművész Kör­ben, s azután jelenlegi szak­májában, hiva­tásszerűen. Há­rom éve már, hogy részt vesz a Bács-Kiskun megyei művé­szek csoportos kiállításain, öt esztendő óta nyaranta a ze- begényi mű­vésztelepen dolgozik. Legfőbb té­mája az ember. Műfajai az olajkép és a grafika. Az el­ső években az elvontabb és vázlatszerű művek jelle­mezték; mos­tanra szemlé­lete, formálási módja, ábrázo­lása konkré­tabbá lett. Emberalakjai összehúzott szemmel a végtelenbe néz­nek, megálla- podottságuk, mozdulatlansá­guk mögött dráma feszül. Képein az aj­kak erős el­szántsággal összeszorulnak, s az arcok rán­cai a nagyon átélt valóság­ról tanúskod­nak. Balanyi Ká­roly huszonhat éves, előtte áll még az élet. Szerénysége, szorgalma, ki­tartása, s a már eddig is megmutatkozó tehetsége szép reményekre jo­gosíthatja fel azokat, akik figyelnek mű­vészetére. V. M. • Szabó bácsi. Néni virággal. • Emberpár. k A konfliskocsis. HMM MÁRTON KLÁRA : Levél egy régenvolt kislányhoz Gyerekkoromban sokszor ki­mentem a faluszéli rétre. Ha­nyatt feküdtem a fűben és néztem az eget. Kék, átlátszó üvegből volt és túlsó oldalán mezítlábas angyalok sétáltak. Gyerekek ját­szottak körülöttük, akik életük­ben mindig jók voltak, boldog csaholó ' kiskutyák futkároztak, akik soha nem haraptak meg senkit. Ha szürke volt az ég, azt hit­tem, hogy a kék üveg bepiszko­lódott, és ha fehér felhők úsztak felettem, tudtam, azok hatalmas szappanhabok, mert azzal mos­sák tisztára a mennyországot és ha esett az eső, azt hittem, hogy az szennyes víz. Éjszakánként, amikor néha fel­ébredtem, és ágyamból felláttam az égre, úgy gondoltam, hogy azért terítették le a fekete, arany csillag os pokrócot, mert most odafönt is alszanak. Imád­koztam, hogy gyorsan haljak meg, mert nagyon szerettem vol­na odakerülni és mzt^, hallottam, hogy csak a halál árán lehet. De amikor megdöglött a kis­kutyám és ott feküdt mozdulat­lanul a kert végében, és hiába szólítgattam, nem nyitotta ki a szemét, akkor éreztem, hogy va­laki becsapott. A kutya nem ke­rült a mennyországba, hisz ott volt előttem mozdulatlan teste, pedig soha nem harapott meg senkit, csak megugatta a vere­beket, és az ismeretlen embere­ket. És egyszer kolbászt lopott, mert éhes volt. Ott kucorogtam előtte és kér­tem, hogy ébredjen fel, hozok ne­ki kolbászt, egye meg, nézzen rám mégegyszer, nyalogassa meg a kezemet, meg is haraphat és aztán ismét meghalhat. De csak csend volt körülöttem, még a bogarak se zümmögtek és ebben a némaságban megérez- tem, hogy áll valaki a hátam mögött. A nyakamba lihegett, én nem mertem megfordulni. Tud­tam, senkit se látnék, pedig az a valaki ott van. Kitaláltam a nevét: ő a Félelem. És akinek ajándékot hoz, az azontúl mindig félni fog. Amikor apám fütyörészve egy szúrós vasvillával a szemétdomb tetejére lobta a kutyát, kiszalad­tam az udvarról. Egészen a va­sútállomásig szaladtam. Tudtam, hogy a vonatok megvédenék. Néztem utánuk, ahogy pöfögve kimennek a pályaudvarról és már nem féltem annyira. Álltam a sínek között, beszívtam a vo­natfüstöt és éreztem, hogy nem áll a hátam mögött senki. A Fé­lelem nem mert utánam jönni. Boldog voltam, de nem imád­koztam, mert tudtam, nem kell meghalnom azért, hogy egyszer majd én is felülhessek egy ilyen vonatra, amelyik nagyon messze megy. Ügy gondoltam, ha felnö­vök, lesz majd egy játszótársam, akivel egyszer elutazunk. Sokáig megy a vonat, a világvégéig, mert valahol van egy utolsó pá­lyaudvar. Azon túl egy hosszú kerítés, ami az egész világot át­éri. A kerítés kőből van, olyan magas, hogy nem látni a tete­jét, és aki jó és sokáig utazik. az bemehet a kapuján. Aki ide belép, egy hatalmas réten találja magát, s e rétnek nincs vége. Na­gyon zöld ott a fű, gyerekek ját­szanak benne, mindegyiknek lesz egy igazi barátja, és otyan kiskutyák futkároznak ott, akik soha nem'fognak megdögleni. Amikor felnőttem és megtalál­tam a játszótársamat, már nem akartam elutazni. Nem mondtam el neki, hogy egyszer régen arról ábrándoztam, hogy vele ülök vo­natra és leszóltunk az utolsó pá­lyaudvaron. Sok-sok rét volt körülöttünk, ahová nagyon hamar el lehetett jutni, és mindegyik hasonlított arra a régi, megálmodottra. De egyszer megint meglátoga­tott a Félelem. A hátam mögött állt. Megismertem a lehelletéről. A játszótársam egy asztalon feküdt, fehér lepedővel letakar­va és én hiába szólíthattam. Le­vettem arcáról a takarót és kér­tem, hogy csak mégegyszer nézzen rám, mondjon valamit, én nem árulom el senkinek. De csend volt és ugyanolyan megalázottnak, legyőzöttnek és kifosztottunk láttam őt, mint ak­kor nagyon régen a kiskutyámat Hazaszaladtam, bezárkóztam, de éreztem, hogy most utánam jött a Félelem. Néha, - éjszaka, amikor sötét van, úgy érzem, valaki megsimo­gat. Gyorsan a villanykapcsoló­hoz megyek, de amikor világos­ság lesz, nincs a szobában sen­ki. Zörög az ablaküveg, gyorsan kinyitom az ablakot, de rájövök, hogy csak a szél. .. Nagyon félek ... Napok óta levelet írok. Azzal a régenvolt kislánnyal beszélge tek. Arra kérem, zavarja el mel­lőlem a Félelmet, és találjon ki nekem mégegyszer, utoljára egy hosszú mesét, amiben majd me­gint hiszek és sokáig tart, és egy kicsit igaz lesz, mert úfég sokáig akarok élni.

Next

/
Thumbnails
Contents