Petőfi Népe, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-17 / 192. szám

1973. augusztus 17. • PETŐFI NÉPE • 5 Harc a „csend éjszakája” ellen A nagyothállás ma már nép­betegségnek számít: az emberi­ség egytizedét sújtja. Lehet el­lene védekezni, de idejében jel kell ismerni a halláskárosultsá- got. Minél korábban, annál jobb. Egy egyszerű kis készülékkel, a hanggenerátorral már az újszü­löttek között is megtalálják a halláskárosultakat. Az újszülött ugyanis már élete első pillanatá­tól hall, sőt, ötnapos koráig job­ban, mint később. Volt már rá eset, hogy kéthónapos csecsemőt láttak el hallókészülékkel. Svédországban minden gyer­mekorvos zsebében van egy piros ceruza és egy kis csengő; a gyermek figyelmét leköti a piros ceruzával, s közben megrázza a csengőt. Így a még nem iskolás korú gyermekek között rendsze­resen felkutatják a halláskáro­sultakat, akiket azután kezelnek. Természetesen laboratóriumok­ban azután sokkal komolyabb fel­szereltséggel, műszerekkel is meg­vizsgálják a kisgyermekeket — amint az a képen is látható. Azoknál a kisgyermekeknél, akik valamit hallanak — és ilyen a betegek túlnyomó hányada — hallókészülékkel és a szülők által otthon végzett, hdMásfej- lesztésnek nevezett gyakorlatok­kal meglepő sikereket lehet elér­ni. A rosszul halló gyermekek négy százalékánál sokszor egy egyszerű mandulaműtét elegendő a hallás visszanyeréséhez. VÉDETT TERMÉSZETI SZÉPSÉGEK A Nagy-Mazuri tavak környé­két joggal tartják Északnyugat- Lengyelország egyik legfestőibb tájának. Január elejétől a táj­egységhez tartozó Nidkke tavat és környékét egy kormányhatá­rozat -rezervátummá nyilvánítot­ta. Háromezer hektáros területen, a Piszka erdőség központjában, tilos a vadászat, valamint olyan létesítmények és intézmények építése, melyek nincsenek kap­csolatban a táj flórájának és faunájának tanulmányozásával, védelmével. A Mazuri tavak vi­dékén már 50 ilyen rezervátum található melyek arra hivatottak, hogy segítsenek az eredeti kör­nyezet visszaállításában, a ter­mészet szépségének visszavará- zsolásában. (INTERPRESS) Hogyan élünk a Leninvárosban? (III.) — A lakók többsége az úgynevezett kö­zépnemzedékhez tartozik, öt olyan családot talál­tunk — a 36-ból — ahol egyetlen gyereket sem nevelnek. A legjellemzőbb a háromtagú család, a megkérdezettek egy harmada. Két helyen elvált anya neveli egyetlen gyermekét. Négy gyerek ada­tait egy, háromét négy helyen jegyeztük fel. A kétgyerekes családok száma: tíz. A legzsúfoltab­ban ott éltek, ahol három nemzedék szorongott egy lakásban, összesen nyolc személy. Az ifjú ha­zasok csak rövid ideig laknak otthon. Mire meg­jön az első gyerek, rendszerint önálló lakást sze­reznek. Az együttélést átmeneti állapotnak te­kintik. Játék A viszonylag kis alapterületű lakásokban a gye­rekek csak „hely'nezkötött” játékokkal szórakoz­hatnak. Tájékozódásunk szerint a mostani fiata­lok, diákok körében a társasjátékok nem túlsá­gosan népszerűek. Kevesen sakkoznak, újabban mintha a kártya hódítana., A szülők, ha tehetik a házak közötti térségre, az „udvarra” (így mondják) küldik a gyerekeket. Kik azért, hogy ne legyenek láb alatt, ne rajcsú- rozzanak, ne piszkítsák a gonddal rendben tar­tott szobákat. Kik azért, hogy jó levegőn legyen a csemete, mozogjon. A gyerekek biztatás nélkül is „lemennek”, mert találkozhatnak a pajtásokkal, barátokkal. De mit csinálnak, csinálhatnak az udvaron? Nem ok nélkül idézzük Komor Vilma Kollégánk hasonló témájú cikkéből az alábbi mondatokat: „A jelenlegi lakótelepek csaknem mindegyikében a gyermekközösségek kor szerinti megoszlását fi­gyelmen kívül hagyó játszóterek létesülnek, ame­lyeknek nincs elegendő területük arra, hogy a gyermekek mozgásigényét kielégítsék. így a gyer­mekek az egyre forgalmasabb aszíaltutakra kény­szerülnek. ami játék és szórakozás helyett a fel­nőttekkel való vitákra, veszekedésekre vezet. Ez a továbbiakban rossz irányba befolyásolja a lakók egymás közti viszonyát is. Elemi követelmény lenne, megfelelő játszóterek, sportpályák kialakí­tása.” Még élesebben fogalmazott volna a Magyar Nemzetnél dolgozó újságíró, ha járt volna a kecs­keméti Eeninvárosban. Sport ? A poroló a legfőbb sporteszköz. Szőnyegek he­lyett — ezeket porszívóval tisztítják — reggeltől estig gyerekek lógnak a szeren. Egyiken-másikon egyszerre öten-hatan függeszkednek, ügyesednek, erősödnek. Némelyikük pompás haskelepet pro­dukál. A 6—10 (évesek, főként a lányok, sok időt töltenek el a porolón. Igaz, hogy a választék any- nyira szűkös, hogy szinte nincs is. Még fogócská­hoz sincs elég hely, mert a gyerekeknek fűre lép­ni tilos, vagy legalábbis nem tanácsos. (A kutyák­ra már nem szól a parkőr, mert ők úgy sem értik amit mond, meg gazdáik is védik az ölebek, vizslák „érdekeit”.) Mind divatosabb a tollaslabda. Egyik este — megszámoltam — egyszerre húsz mérkőzést ját­szottak a ‘ Léninvárosban. Fiatalok, középkorúak egyaránt jó kedvvel ütögették a kis labdát, lilve­zetés szórakozás még ha csupán félszemmel figyel­hetik a labda röptét az új sportág leninvárosi ked­velői. Másik szemük az utat kémleli, nem jön-e valamilyen jármű. A legnagyobb gondban a fiúk vannak. Futni, rohanni szeretnének, telve vannak energiával, já­tékkedvvel. Legszívesebben minden nap focizná­nak. A városrész tervezői két terecskét hagytak szaba­don, nyilván labdajátékok céljaira. Évekig igen mozgalmas volt az egyik — a Lenin téri — fo­cipálya környéke. Valóságos rangadó mérkőzé­seket vívtak a környékbeliek, főként a nagyobbak. Olykor másutt lakó, huszonegynéhány éves ifjak vették birtokukba a placcot. A két. közeli ház la­kói nem nézték jó szemmel ezt a nyüzsgést, és kérésükre néhány gyermekjátékot helyezett el a városi tanács a pálya közepén. A kicsit naív in­tézkedésről tréfálkozva írtunk a Petőfi Népe jú­nius 20-i számában. Álmunkban sem gondoltuk, hogy milyen indulatokat kavarunk fel. Küldött­ség kereste fel a cikk íróját, a tanácsot, aláírt és • Száll a hinta... • Izgalmas pillanatok egy nagy mérkőzésről. névtelen leveleket hozott a posta szei kesztősé- günkbe. ,,Karöltve ordítással” Idézünk néhány részletet a beküldött írásokból: Főleg a szürke házakban (Lenin téri szövetkeze­ti ház) lakók kérték a pálya megszüntetését, mert rettenetes por van a lakásokban, főleg, ^ ha rúg­ják a labdát, karöltve ordítással és trágár sza­vakkal, mivel a csapat tagjai a város minden pontjáról érkeznek. Ez főleg azért sérelmes, mert nem a mi fiataljaink labdáznak, hisz kevesen vannak.” Az I B. aláírású levélből is lássunk néhány sort: „Élgondolkozhatna — mármint a sorok író­ja — hogy milyen lakóközösség az, amelyen be­lül csak a felnőtték, idősek betegek vannak a fiatalokkal szemben egyoldalú tűlésre kötelezve. Az utóbbiak előtt a házirend, az alkalmazkodas ismeretlen fogalom. Miért kell mozgásigényükét ilven zajosan kielégíteniük, mikor az uszoda kong az ürességtől, de van tollaslabda, kerékpár, ki- rándulás! lehetőség is. Az sem ártana, ha sakkoz­nának, vagy urambocsá’ egy könyvet vennenek a kezükbe.” Másolatban olvastam egy fenti témával foglal­kozó beadványt. Szerzői — igaz csak mellék­mondatokban — osztályozzák a gyerekeket. Sze­rintük a legjobbak a szövetkezeti Hazakban la­kók. Jóval több a panasz azokra, akik szüleik­kel tanácsi rendelkezésű otthonokban élnék. A távolabb lakókról jobb nem is beszélni. Míg el nem felejtem: a beadványt egy szövetkezeti kö­zösség nevében írták. Idősek, fiatalok Az úgy lehetővé, sőt szükségessé teszi, hogy kö­vetkező számunkban elmondjuk tapasztalatainkat a lakótelepi fiatalok és idősek viszonyáról, a nem létező belső önigazgatásról. Most csupán annyit, hogy egy hónapig figyeltem, hogy mi történik az alkalmi focipályán. A kánikula vagy egyéb okok miatt a nap nagy részében kihasználatlanul szo- morkodott. Ritkán verődött össze a kispályás mér kőzéshez szükséges két csapat. Heltai Nándor (Folytatjuk) NYÁRI NAPKÖZI ,,Tölgy templomban voltunk” (2.) „Botokkal és hegymászókötéllel felszerelkezve elindul­tunk hegyet mászni. Szép szerpentin utakon haladtunk. Fi­gyeltük a madarak csicsergését, megismertük a zsályát, lát­tunk óriási lapuleveleket — s közben eljutottunk a tolgy- templomba... Utunkat folytatva csakhamar egy szakadék­hoz érkeztünk, ahol 30 méter magas bükkfák tornyosultak az ég felé. Innen kötélbe kapaszkodva jutottunk vissza az erdő­be...” (Bejegyzés a Bajai Városi Tanács napközis táborának Bajáról a Dunántúlra A Baja—Dombóvár közötti va­sútvonal Bátaszéktől festői tájon halad át. Vadregényes dombok, erdők között kanyarog a sínpár; Alsónána és Mórágy közt alagút­ba fut a vonat. Ahogy lapozga­tok a bajaiak kárászi táborának naplójában, olvasom, hogy az utazás mindegyik csoportnak lát­ványos, izgalmas órákat szerzett. Kárász, Komlótól 11 kilomé­terre levő Baranya megyei kis­község a Mecsek dombjainak tö­vében. Országjáró kirándulás során vezetett erre a bajai gyerekek útja, aj csodálatos vidék évről év­re visszavárta a Duna-parti isko­lásokat. Nyolc évvel ezelőtt, amint ezt Biczók Sándor, a mű­velődésügyi osztály gazdasági felügyelője elmondta a Bajai Vá­rosi Tanács megvásárolta azt a házat, amelyet már a harmincas években is a kirándulók számá­ra építettek. (Egy márványtábla is tanúskodik arról, hogy Kárá­szon régi hagyományai vannak az üdülésnek.) Az épületet 750 ezer forintért korszerűsítették, s így alkalmas­sá vált arra, hogy a bajai iskolák nyári napközis tábora legyen. toboz magvaival etetni a móku­sokat: szamócát szedni, szedrez- ni, ajándékot készíteni a fehér fagyöngyökből, lubickolni a híres fürdőhely, Sikonda vizében! Vagy egyszerűen csak labdáz­ni, szaladgálni a friss hegyi le­vegőn, fogócskázni a tábor Csöpi kutyájával, rozsét gyűjteni az esti főzőversenyhez. Ha már a főzésnél tartok, hadd említsem meg, hogy a gyerekek nem győzik dicsérni (tanúm a tábori napló) a szakács néni, Vi- dákovics Lajosné finom főztjet. Matia néni, ahogy mindenki szó­lítja, ugyanilyen jó véleménnyel van a jó étvágyú táborlakókról, és igen-igen örül, ha a pajtások 10—11 gombócot és csaknem ugyanennyi palacsintát fogyasz­tanak el fejenként. Ottjártamkor Lukács Tamasne táborvezető, Orosz Ernöné nap­közis nevelő, Sikori Ferencné tanító, és a bajai II. Rákóczi Fe­renc Általános Iskola igazgatója, Lukács Tamás alig győzte mesél­ni a sok kedves tábori epizódot. De megtudtam a beszélgetés so­rán azt is, hogy a szokásos nap­közis térítési díjon felül mind­össze 120 forintot kell befizet­niük a tanulóknak a kéthetes táborra. Babina-tető, Maré vára Növényekkel sűrűn benőtt víz­mosás mélyén halad az út, jobb­ra villaszerű, régi formájú házak, csúcsos tetők; balra, a völgy partján a tábor épülete. Fenyő­liget, a tisztáson hatalmas fák közelében egy kedves mini-úszó- medemce; mellette füves napozó, fehér falú kunyhók — majd a sű­rűbe vezet az ösvény, hatalmas tölgyek, nagyra nőtt páfrányok, lapulevelek közt. Az Ottöro- forrás csörgedezik az árnyék­ban; egyre meredekebb az erdei kaptató, mígnem kiérünk a nap­ra, egy leírhatatlan szépségű domboldalra, ahonnan a vidám .gyerekhad egy része indián csa­takiáltással veti magát a bokrok közé, míg mások vadvirág után kószálnak, vagy elindulnak a hegytető felé. Kedvelt kirándulóhelyük^ a napköziseknek a Babind-tető, es minden csoport felkeresi Máré várát is, ahová az újságíró idő (és levegő) híján nem jutott el, csak az útikalauzt idézheti: „Ma­ré vára a Mecsek keleti lejtőjén, erdővel övezett hegycsúcson áll, Magyaregregy határában, a kom­ló—szászvári országúton, a vár­völgyi elágazástól mintegy félóra járásra”. Mókus és kutya itt nem lehet unatkozni. Mi­lyen remek szórakozás a fenyő­így jó a nyári napközi A kárászi tábor főépületét to­vább korszerűsítik a jövőben. Vízmelegítőre, zuhanyozóra, dup­la ablakokra van szükség, egy­részt a nagyobb kényelem, más­részt a tábor „téliesítése” végett. Ez utóbbi alkalmassá tenné a je­lenleg kéthetes váltással működő nyári tábort arra, hogy egész éven át túrázó, kiránduló, tábo­rozó bajai fiatalok otthona le- gyen. Talán sikerült a karászi hangu­latból átadni valamennyit az ol­vasónak, s nincs kizárva, hogy a riporterrel együtt sokan felteszik a kérdést: nem lehetne más al­földi iskoláknak is hasonlóan élményszerű, izgalmas, a gyer­meki egyéniségnek való nyári napközis tábort szervezniük? Esetleg akár úgy, hogy több közeli iskola összefogna, egyesít­ve az anyagi erőket közös tábort hozna létre. Mert nemcsak az a fontos, hogy a gyerek nyáron se legyen felügyelt nélkül — tévedés lenné ezt vélni a nyári napközi elsőd­leges és sok helyen egyetlen cél­jának. A gyermekek egészséges testi és szellemi fejlődését a va­káció alatt is segítenie kell a szülőknek és az iskoláknak egy­aránt. Érdemes az ötletekre, a jó kezdeményezésekre felfigyelni, s már az új tanév elején gondolni a jövő nyárra.­Kontra György (27.) Küldje csak el Klimenko ne­vében azt a táviratot. Megleszünk az engedélye nélkül is. — Tiltakozom! — Amennyit csak akar!... Gyerünk! Nem mozdultam. — Azt akarja, hogy letartóztas­sam? A kezében. voltam. Ha letartóz­tat. nem tehetek semmit, így ta­lán mégis árthatok neki. Engedel­meskednem kellett. A táviratot elküldték. Egy ideig szünetelt az ágyúzás, a parancs­nokság bizonyára Moszkvával tár­gyalt. De másnap újra megszólal­tak az ágyúk, s az egyik lövedék a kráter tövében robbant fel. Bayley úgy döntött, hogy nem kockáztat tovább, parancsot adott a „bemutatóra”. Újból elküldték egy rádiótáviratot, ezúttal beje­lentették, hogy Mr. Bayley „fel­robbantja” levegőkészletének egy­milliomod részét, hogy meggyőz­ze az ellenséget és a világot, mi­lyen hatással lenne, ha a levegő­be röpítené az egész telepet. A kráter nyugati lejtőjén legu­rítottak néhány hordót, amelyek csillogó gömböcskékkel voltak megrakva. A lőréseket és kémle­lőnyílásokat bezárták. Bayley meghívott engem és Nórát, hogy a sziklatető alatt vágott kis ab­lakból nézzük a robbanás hatását. Az ablakot öt centiméter vastag üveg védte. — Most gyönyörködhet a gömb­jeim hatásában — mondta. — Egyelőre nem robbannak, bár csak mínusz tizenkét fok van kint és a légnyomás is alacso­nyabb a normálisnál. — Azt várta, hogy azonnal fel­robbannak? Akkor hogyan vittük volna ki őket? Engelbrekt felta­lált egy olyan védőanyagot, ami lassítja a párolgást és késlelteti a robbanást. Várion egv kicsit... — De ha így van. miért nem von be minden gömböt ezzel a védőanyaggal ? — Mert a tüzérségi lövedék robbanásakor keletkező hő ellen nincs védelem. Nézze, kezdő­dik!... A felső gömbök valóban gőzö­lögni látszottak. Hamarosan gőz­felhő terjengett a hordók fölött. A felhő hihetetlen gyorsasággal növekedett, s eltakart a szemünk elől mindent... — Ez még nem a robbanás — közölte Bavlev —. csak a védő­burok elpárolgása ... És most... — De nem tudta befejezni. Egy reccsenést. maid dörrenést hallottam, s elvesztettem az esz­méletemet. ... Amikor kinyitottam a sze­memet. az eget. láttam á fejem felett, amelyen felhők rohantak és kavarogtak, mint sebesen for­gó örvények. A helyiség külső fa­lának nyoma sem maradt. A tető is lerepült, de a hirtelen támadt orkán olyan erős volt. hogy szal­maszálként fújt el minden követ, egy sem zuhant ránk. Mellettem Nóra. a hátsó falnál pedig be­zúzott fejjel Baylev feküdt. Alátta vértócsa sötétlett. Nem ismertem fel a völgyet, amikor lenéztem. Az erdő nyom­talanul eltűnt. A tövestül kitépett fák elrepültek valamerre. Hegy­csúcsok. sőt. hegytetők semmisül­lek meg. Közvetlenül előttem, a hegyek között, új völgy született, mögötte végtelen hómező terült el... Arrafelé még tombolt a vi­har. de körülöttünk valamennyire elcsendesedett. Megpróbáltam felülni. Minden porcikám sajgott. sokkal jobban, mint amikor beszívott a ventillá­tor. Még egyszer Baylev felé néz­tem. Szája félig nyitva, a szeme üveges. Meghalt. Annál jobb!... Magának köszönheti. Nóra fölé hajoltam, hogy ma­gához térítsem. Nem történt sem­mi baja, csak elájult Sokáig élesztgettem, végre kinyitotta a szemét. — Hogy érzi magát? — kérdez­tem. — Köszönöm, tűrhetően. Mr. Baylev? — Vége! — közöltem leplezet­len örömmel. Abban a pillanatban Bayley hö­rögni kezdett a hátam mögött, majd rekedt hangon megszólalt: — Az ördögbe is!... Úgy lát­szik. túllőttem a célon. Két kézzel a padlót tapogatta. — Nem tudom felemelni a fe­jemet •— folytatta színtelen han­gon. — Segítsen. Odacsúsztam hozzá, felültettem, hátát a falnak támasztottam. A feje oldalra billent. — ötvenezer atmoszféra nyo­más ... A hőhullámnak a hevítés irányában kellett volna hatnia ... A hevítőt nyugat felé állítottuk. Mégis micsoda légnyomás kelet­kezett. .. — dünnyögte Bayley a tévedésen morfondírozva. Aztán felnyögött és lehunyta a szemét. Baylev a kezemben van! — ha­sított belém a felismerés. Ha most... Senki sem tudja meg!... Felkaptam egy kődarabot, már majdnem lesújtottam a fejére, .amikor Nóra elkapta a kezemet és odébbhúzott. — Nem szégyelli magát? Meg­ölne egy sebesültet, egy beteg, védtelen embert? — suttogta. Zavarban voltam, a kő kiesett a kezemből. — De hiszen maga is ... — Mit sustorognak? Mi?... — nyitotta ki jobb szemét Bayley. — Be kell önt vinni a szobába, mindjárt hívok embereket — mondta Nóra az arcát dörzsölve, amely egészen elfehéredett a hi­degtől. — Mr. Klimenko, kérem, hívjon segítséget. Tétováztam. Ebben a pillanat­ban megjelent az összetört ajtó nyílásában William. Tépetten ló­gott rajta a ruha. arcán kék fol­tok. horzsolások. Neki is kijutott. Mögötte két szolga közeledett. A karjukra vették Bavlevt, és elvit­ték. Nóra a borzalmas pusztítást nézte — Szörnyű! — suttogta. — Hamarosan megbánja jószí­vűségét. — Lehet. Mégsem tehettem mást — felelte a lánv. Bayley leveti álarcát Nóra a sebesült Bayleyt ápolta, akinek az állapota eléggé súlyos volt. Fejfájás .gyötörte, időnként félrebeszélt, Nóra napokig nem mozdult mellőle. — Hogy van ? — kérdeztem a lánytól, valahányszor találkoz­tunk. Abban reménykedtem, hogy Bayley nem éli túl. — Egyformán — mondta Nóra, látva kiábrándulásomat, s zavar­tan hozzátette: — Maga bizonyá­ra neheztel rám gyöngeségemért, de nem tudom megtenni... — Milyen a hangulata? — Ma reggel magához tért és azt mondta: „Jókora púpot kap­tam a fejemre, de ellenségeim sokkal nagyobbat kaptak.” Igaza volt Bayleynek. A „be­mutató robbantás” hatalmas pusz­títást végzett. A robbanás fő ere­je nyugati irányban hatott, s több ezer kilométeres távolság­ban elkeserítő látványt nyújtott az ország. Mintha egy gigan­tikus kést húztak volna végig a föld arcán, mely leborotválta a százados erdőségeket, a falvakat és városokat... A folyók kiléptek medrükből, s az áradások bevé­gezték, amit az orkán elkezdett. Aki túlélte az orkánt, az ára­datban lelte halálát. Emberi és állati tetemek hevertek minden­felé, házakat kapott fel a szél és röpített hegytetőkre vagy ta­vakba, olykor több száz kilomé­ter távolságba. Az északi szélesség 60. és 70. foka közötti sávot érte a legna­gyobb csapás. Szerencsére, a Szovjetunió sűrűbben lakott euró­pai része és Nyugat-Európa távol estek a légrobbanás központjától. Az Ural is felfogta valamennyi­re az orlkánt. Ufát, Szverdlovsz- kol. Permet és az Ural-hegység közelében fekvő városokat nem sújtotta annyira a katasztrófa, mint a Volga vidékét. Az Urai­ban a szél mintha; megugrott vol­na, majd lezúdult Szamárára, Nvizsnyij Novgorodra, Vologdá- ra, és innen tovább száguldva elérte Moszkvát, Rigát, Varsót. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents