Petőfi Népe, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-08 / 158. szám

i r >' r í I * -f . M 1973. Július 8. • PETŐFI NÉPE • 3 Képeslapok a Krímből VII. Randevú a Csehov-kertben A forgalmas tengerparti üdülőváros, Jalta han­gulatához hozzátartozik a meghitt csönd is, ami például a Csehov Múzeumban fogadja a látogatót. Az igazgató egészen 1958-ig, haláláig az író húga, Ma­rija Pavlovna volt. Most Nyikolaj Fedorovics Sevcov irányítja az intézetet, s — kivételes helyzet — ő eleveníti fel azt a négy esztendőt, amit itt töltött az író: — Anton Pavlovics Csehov 1899-ben költözött a jaltai házba. A helyváltoztatást orvosai tanácsol­ták, mivel elhatalmasodott rajta a tuberkulózis. Az épületet gyönyörű kerttel vette körül Anton Pavlovics, sajátkezűleg ültetett el 160 féle fát, cser­jét és virágot. Nagyon szerette a természetet, és kedvét lelte a gondozásában. Egyebek között ilyen nagy művek születtek itt, mint A kutyás hölgy, a Cseresznyéskert, s utolsó elbeszélését, a Menyasz- szonvt szintén itt írta. Mint orvos, gyógyította azo­kat, akik segítségért jöttek hozzá a környező te­lepülésekről, de fizetséget sohasem fogadott el. Ezen kívül kezdeményezte és szervezte a tuberku­lózist gyógyító szanatóriumok létrehozását. Írók, művészek, színészek fordultak meg nála vendég­ségben. Meglátogatta Gorkij, Saljapin, Kuprin, Ko- rolenko, Bunvin és mások. A dolgozószobájából és az erkélyről gyönyörű kilátás nyílt a városra, a kikötőre, az érkező és távozó hajókra, amit a kortársai is feljegyeztek, s ő sem hallgatott róla a leveleiben. Az író 1904. május 1-én utazott el a jaltai házból Moszkvába, majd június elején a feleségével együtt külföldre indult gyógyíttatni ma­gát, s ott is halt meg. A 'múzeum látogatóinak száma évről évre növekszik, de sajnos ez a kis házikó nem tud mindenkit fogadni. Van olyan na­punk, amikor ötszáz-hatszáz ember érkezik, s éven­te több, mint százezren keresik fel a múzeumot. Valóban, egymást érik a látogatócsoportok. El­jöttek a donyeci szénmedence közeli üdülőváros- kájának, a Donbassz nevű nyaraló és gyógyhely lakói isf akik a szervezetükben felgyülemlett fá­radtságot pihenik ki a tenger mellett. A kölcsönös bemutatkozás után Nyikolaj Joszi- povics Kobülnyik készségesen vall az életéről, már amennyit ennyi idő alatt egyáltalán el lehet mon­dani: — A Lvov-Volini szénmedencéből utaztam ide pihenni, ahol vájárként dolgozom immár 18. éve. A 32 napos évi szabadságomból tavaly, s az idén is 24 napot a Krím-félszigeten töltök. Az átlagos havi keresetem 350 rubelt tesz ki. Hogy viszonyí­tani lehessen, az üdülésem költsége 88 rubel tesz ki, aminek viszont csak a 30 százalékát kell fizet­nünk. A családom otthon maradt. A fiam, Nyiko­laj, most fejezte be az 5. osztályt.' Irocska, a lá­• A világhírű író jaltai háza. nyom pedig a másodikat végezte el, s emellett zongorázni tanul. Tegnap írtam haza egy levelet, amelyben tudattam, ho jól vagyok, jól érzem magam. Az elrendezett természet, a kert, amelynek a képe csaknem valamennyi Csehov-műben feltűnik a századforduló táján, véglegesen az emberé, és nem csak egyes embereké. Olyan, amilyen szép­nek a Menyasszony hősnője látta: „Az ablak alatt és a kertben már csiripelnek a madarak, a köd eloszlott és körös-körül minden felragyogott a ta­vasz fényében, mintha az egész táj mosolyra derült volna. Ä napsugarak meleg, gyöngéd érintésére nemsokára az egész kert felébredt, a leveleken gyémántfényű harmatcseppek csillogtak, s az időt­len idők óta elhanyagolt kert most üdének, gon­dozottnak látszott.” Halász Ferenc (Folytatása következik) Vasutasok kitüntetése A 23. vasutasnap alkalmából Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter, Kiváló Va­sutas címmel tüntette ki Nagy Károly menetirányítót, a kis­kunhalasi vasútállomás, Prágai József vonalvezetőt, a kecske­méti pályafenntartási főnökség dolgozóját. A közlekedés- és postaügyi miniszter Érdemes Vasutas cím­mel tüntette ki Rontó Imrét az izsáki vasútállomás vezetőjét és Pintér Gézánét, a kiskunhalasi pályafenntartási főnökség mun­kaügyi csoportvezetőjét. Vezér- igazgatói dicséretben részesült Dányi Lenke, a kecskeméti von­tatási főnökség, Keresztúri La­jos, a kiskunhalasi szertárfőnök­ség és Nagy Istvánná, a kecske­méti Alsó-pályaudvar dolgozója. A MÁV Szegedi Igazgatóságának vezetője igazgatói dicséretben részesítette Doszkocs Béla határ­őr tiszthelyettest. Szovjet filmek Belgrádban A hagyományos „Felszabadulás filmfesztivál” Jelentős eseménye Ju­goszlávia kulturális életének. A ren­dezvénysorozatot az idén Sopot és Kosmae városokban tartották július 2—7i-e között. Az idei fesztiválon ki­lenc külföldi és két jugoszláv forra­dalmi témájú filmet mutattak be. A fesztivál egyik napját az ismert szov­jet filmrendező, Grigorij Csuhráj munkásságának szentelték. A jugo­szláv nézők ennek kapcsán megte- ,kintheflték a mester számos kiváló alkotását, többek között a „Negyve­nedik”, a „Ballada a katonáról" és a „Tiszta égbolt” című filmeket. A fesztivállal egy időben filmmű­vészeti kerekasztal konferenciát ren­deztek; találkozók zajlottak le a ju­goszláv nemzeti hősök részvételével; kiváló jugoszláv művészek fellépésé­re került sor. A jugoszláv fiatalok emlékmenetet tartottak; végigjárták a partizánharcok útjait. (BUDA- PRESS — TANJUOj • Ny. J. Kobülnyik bányásztai­ról a Bács-Kiskun megyei csoport tagjával, Kuklis Je­nővel, a K iskunmajsai Drót­fonatgyártó Vállalat dolgozó­jával ismerkedik. • Baloldalt: A múzeum igaz­gatója, M. F. Sevcov, Csehov íróasztala előtt. (A szerző felvételei.) Gépesítették a kenderáztatót Az elmúlt években folyamato­san gépesítették a kender kiké­szítését, anyagmozgatást, a Ken­derfonó- és Szövőipari Vállalat pécsi fonó- és szövőgyárának du- haföldvári kenderkikészítő telepén. A dunaföldvári üzemnek egyedül a Bács-Kiskun megyében levő kisszállási telepén végezték még hagyományosan, kézi erővel a kender áztatását. Az idén sor került a kisszállási telep műszaki fejlesztésére is. Most már autódaruval történik a kender berakása és kiszedése az áztatómedencékből. A „kender- kivetés” gépesítését a gazdasági és humánus követelményeken kí­vül az is sürgette, hogy utóbb már alig, vagy igen nehezen akadt vállalkozó erre a fáradsá­gos és meglehetősen piszkos mun­kafolyamat elvégzésére. B. L. Pedagógia - körzőszárral A szakoktató négyéves kis- fiáért indult az óvodába. Csak úgy — sétamenetben vá­gott át a parkon. Tegnap még nem lett volna erre türelme. De ma már a szóbelin is szerencsé­sen átment minden „gyereke”. Csendes örömmel látott, nézett meg mindent. Hogy milyen ki- csattanóan egészségesek az idén a lombok. Fényképeznek, labda gurul, szerelmesek csókolóznak az árnyékok alatt, nyugdíjasok ultiznak. — Jónapot kívánok, oktató elvtárs. Odapillant. Vajon ki köszönt a sárga kavicsos útra merőlege­sen, egymással .szemközt tolt két pádról? Ül ott vagy másfél tu­cat langaléta kamasz. De nem is mind az. Van köztük néhány fiatalember is. Sőt egy-két em- bernyi ember. — Jónapot — viszonozza az üdvözlést, bár ki nem találja, melyiküknek. Meg is áll, hogy jobban megnézze őket. Nem, egyik sem ismerős. De akkor... ? Pásztáz, pásztáz fürkésző szeme. — Hát te vagy az Dombi? — ugrik vissza arra az arcra, amely kicsit megszínesedve, szégyenlős mosollyal hívja fel magára a fi­gyelmét. Miután átsiklott rajta a tekintete. Magában ezt is gondolta. Hát persze, hogy ő az. Most is az a „jelentéktelen” ember, akinek „még a fordulat előtt” el­könyvelte magának — tanulói között. Ö is pályája kezdetén járt még. Dombiék évfolyama a második volt a keze alatt. Az ő neveléstudománya? Sarkos, nyers, merev... Istenem, de régen volt! Erről a fiúról — emlékszik — még külön is beszélt oktató kol­légáinak. Nézzék, ha még nem láttak szimpla, jellegtelen gyere­ket. Egyszerűen csak gyerek Van két szeme, keze, lába meg orra. Ebből sose lesz „érdekes”, kiemelkedő ember. Ö lesz, aki mindig hátul áll, akit sose vesz­nek észre. — Hogy dolgozik, milyen a keze? — érdeklődtek a szaktár­sak. Ügy vette ki, mintha nem tetszene nekik az ő „gyors, mo­dern” káderezése. l\fíg mindez végigfutott ben- ne, Dombi már állt a pi­ros-sárga léctámlájú pad előtt. Furcsán hatott a szinte fegyel­mezett tartásba egyenesedett fiatalember a lezseren elnyúló, terpeszkedő, könyöklő társak gyűrűjében. — Hol jársz erre, Dombi fiam, Tibor, ugye jól emlékszem, ’í’i- bor vagy? Hol dolgozol? Bizto­san megnősültél azóta, családod is van? Kezet fogtak. A fiatalember továbbra se engedett , a régi tar­tásból. öntudatlanul is a gyerek tiszteletével fejezte ki örömét, hogy találkozott egykori oktató­jával, aki a szakma- alapjaira megtanította. Meg mennyi más­ra, arni nélkül nem ember az ember, ha lángelme is a mester­ségében. — Idén lettem művezető a pesti... — és mondta az üzemet. Egyik „gyerekünk” első lett a szakma ifjú mestere országos ve­télkedőn. Biztosan tetszett látni a televízióban . . . A szakoktató erősebben érezte szíve táján a meleget. Észrevet­te, hogy a fiú, a „férfi” társa­sága is önkéntelenül felfigyel. — Emlékezik-e, oktató elv­társ arra a körzőszárra? — Egyre gondoltunk, hallod-e! —' fogta vállon Dombit a szak­oktató, s még rá is paskolt ba­rátságosan. Az volt az a bizonyos „fordu­lat”. IVfegint erről a „szürke” gye- rekről esett szó. Éppen átnézett a másik csoport okta­tója, Szaló Miska, amikor ez a Dombi elindult hozzá, hogy be­mutassa a kész munkadarabot. Ö halkan odamormogta Szálé­nak: „Nézd meg ezt a gyereket. Előre megmondom neked, hogy hármast kap arra, amit csinált. Ez... ez olyan tipikus átlag, hogy csak ránézek és tudom, hogy ebből csak egy hármas munka telik ki. „Szaló Miska, akor már tizedik éve oktatott, ottmaradt azután is, hogy a ta­nuló munkáját leosztályozta. Természetesen hármasra. „Nem megmondtam neked?” — súgta oda önelégülten, alig távolodott pár lépésnyit Dombi. Miska, a bölcs, tapasztalt Mis­ka ekkor szólalt meg. — Na, éppen ezért maradtam még, pedig már várnak a gyere­keim az esztergapadnál... Em­lékszel, a múlt héten egyszer he­lyettesítettelek. Mikor a katona­könyveddel a KIEG-re hívattak. Na. Én akkor beszélgettem a srácaiddal. Megütötte a fülem, meg a szívem, ahogy ez a Dombi eldünnyögte: „Dolgozhatok én akárhogy, az oktató elvtárs ne­kem csak hármast ad. Ha meg­szakadok i,s. Én vagyok az Örök hármas...” — Érted? A gyerekek gondol­koznak, éreznek, észreveszik az ilyet... De hogy is ne vennék észre... Ez nem igazságos.- Gon­dolj csak bele: „Te csak ránézel a gyerekre és tudod, hogy hár­mas lesz, amit csinál.” .. .Taná­csolok valamit. Próbáld ki egy­szer. Ne ma, vagy holnap. Majd, mondjuk, a jövő héten. Adjál ennek a Dombi gyereknek Vala­mi szériamunkát. Aztán, mikor már belejön, dicsérd meg. Osztályozd a legsikerültebb da­rabját. A kőrzőszár lett az a széria- munka. Az. ötödik kész darabnál hív­ta oda Dombit. — Te fiú, ezt te csináltad? — Én — sápadt meg a gyerek. Rosszat sejtett. — Azért, mert nem akartam elhinni. Gratulálok. Egészen ió. Négyes. De mivel te csináltad, s a többi is jobb, mint amit szoktam kapni tőled — erre megadom neked az ötöst. Attól kezdve madarat lehetett fogatni Dombival. Jeles szak­munkás bizonyítvánnyal búcsú­zott. Tóth István Köszöntő helyett 23 év óta minden évben július második vasárnapján megkülönböztetett figyelemmel és tisztelettel köszöntjük a vasutasokat. Munkájuk fontosságát nem kell külön mél­tatni, hiszen nincs olyan ember, vállalat, tsz, üzem, aki­nek ne lenne nap mint nap dolga a MÁV-val. Néhány nappal ezelőtt látoga­tást tettünk a kiskunfélegyházi vasútállomáson. S hogy miért éppen a félegyházi vasutasok életéből, munkájából adunk íze­lítőt, annak több oka van. A leg­utóbbi tíz év alatt hatszor kap­ták meg a Kiváló főnökség, illet­ve Élüzem címet, egyszer pedig a kongresszusi versenyzászlót. A főnökségen 354-en dolgoznak, rajtuk kívül más állomásokon teljesít szolgálatot legalább 120 félegyházi vasutas. Itt folyik me­gyénk legnagyobb vasúti rekonst­rukciója, mintegy 300 millió forin­tos költséggel, öt irányba indul­nak innen, és ugyanennyiből ér­keznek az utasok ezrei. Az idén lesz 120. éve annak, hogy vasút köti össze Félegyházát a nagy­világgal. Soroljam-e tovább, hogy miért éppen itt kötöttem ki a vasutasnap előtt? Miklós László állomásfőnök ke­reken harminc éve hordja az egyenruhát. — Nehéz volt? — Arra nem emlékszem már — mondja mosolyogva. — Csak a szépre emlékezem. Mert min­den gond mellett volt sok jó is a három évtized alatt. Ha még- egyszer pályát kellene választa­nom — teszi hozzá meggyőződés­sel — megint vasutas lennék. Apám pályamunkás volt, én pe­dig Somoskőújfaluban kezdtem, mint napidíjas kocsifelíró. Rá­kos. Salgótarján, Özd, Berente következett ezután, majd hat év­vel ezelőtt Félegyházán — hogy csak a főbb „állomásokat” sorol­jam. Lányom is vasutas ... Az állomásfőnökről már előző­leg megtudtam, hogy öt Kiváló dolgozó jelvény és két oklevél, valamint a Kiváló vasutas mi­niszteri kitüntetés tulajdonosa, valamikor pedig a Sztahanovista címet is megkapta. A kiskunfélegyházi vasútállo­mást átalakító, korszerűsítő nagy munkáról, az itteni vasutasok életéről érdeklődöm a főnöktől. — Nagyon örülök, hogy ilyen lelkes kollektívában dolgozhatom — mondja Miklós László. — Ne­kik köszönhető, hogy a három éve tartó nagy „felfordulás” el­lenére sincs az állomás forgal­mában különösebb fennakadás. Hatvanhét tagú a pártszerveze­tünk, amely igen sokat segít a feladatok megoldásában, a munka verseny szervezésében. Je­lenleg 14 brigád — közöttük két ifjúsági — vesz részt a brigád­mozgalomban. A KISZ-élet most van fellendülőben, az új veze­tőség már igen sikeres szellemi vetélkedőt rendezett, s egyre na­gyobb figyelmet fordít a fiatalok igényeinek kielégítésére. Szükség is van erre nagyon, mert Xérfidolgozóink közül 119- en, nődolgozóink közül pedig több, mint ötvenen 30 éven alu­liak. Az átlagéletkor különben 34 év. Sok olyan családot tudnék fel­sorolni, amelyeket bátran le­het vasutasdinasztiának nevezni. Sándor Ferenc kocsirendező már nyugdíjas, de itt dolgozik nálunk három lánya és egy fia, sőt egyik lánya férje is. A Kovács családból kereken tízen vasuta­sok. Igen sok családból a férj és a feleség is a MÁV dolgozója, mint például Makráék A feleség, Iványi Zsuzsa, tizenhét éves ko­rában került hozzánk, távirász volt, férjhez ment az egyik ko- csifelírónkhoz. Hosszú évek óta Makra János és Makra Jánosné intézők, állomásunk megbecsült dolgozói. Az idei vasutasnapi ün­nepségen a férj soron kívüli elő­léptetést, a feleség Kiváló dol­gozó jelvényt kap. Az átépítés? Három évvel ezelőtt kezdődött, s kell még néhány esztendő a befejezésig. A főbb jellemzők: a hét vonatfogadó vágány helyett tizenkettő lesz — ez még az idén elkészül —, korszerű személy­kocsitárolónk és mosóvágányaink egyszerre négy szelevényt tud­nak fogadni. Korszerű integra- dominó berendezést szerelnek fel a vágányok kezeléséhez és a vál­tók, jelzők állításához. Ügyneve­zett „félgurító” segíti majd a kocsirendezést. Korszerű szociá­lis létesítmények, öltöző, fürdő, 300 személyes konyha és étterem, 40 személyes készenléti szállás ... és még nagyon sok minden, más épül. A mostani állomásépület­ben néhány év múlva már csak a személy- és csomagpénztárak maradnak. Utasellátó, étterem,, büfé, kényelmes várótermek te­szik kellemesebbé majd az utasok számára a várakozást. Erre kü­lönösen nagy szükség van, hiszen jelenleg is naponta 72 személy- és gyorsvonat indul, illetve ér­kezik sok-sok ezer utassal... Rövid sétáit teszünk az állo­máson, beszélgetünk néhány vas­utassal, s előkerül a fényképező­gép is ... A riport végére még ide kí­vánkozik, hogy Kiskunfélegyhá­zán július 7-én délután tartották a megemlékezést. Az ünnepi be­széd után kilencen kaptak Ki­váló dolgozó kitüntetést, ti­zennégyen pedig soron kívüli elő­léptetést. Harminc évi szolgálat után arany törzsgárdajel vényt kaptak kilencen (közöttük az ál­lomásfőnök is), húsz évi vasutas múlt után ezüst jel vényt kap­tak tizenegyen, a tizenéves bronzjelvényesek pedig kereken tízen voltak. Nem hallgathatom eí, hogy az arra érdemesek kö­zött 82 ezer forint jutalmat osz­tottak ki ezen a meghitt hangu­latú ünnepségen. Opauszky László • A nyári melegben szívesebben várakoznak az utason a hűvös vá­rótermekben. Amikor megszólal a hangszóró: Gyorsvonat érkezik Budapest, Nyugati Pályaudvarról.... megélénkül a peron. • Befut a vonat, s rövid idő múlva már robog Szeged felé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents