Petőfi Népe, 1973. május (28. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-30 / 124. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1973. Május 39. 9 A kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalat kiskunhalasi gyárában most végzik a hűtőberendezés rekonstrukcióját. A berendezéshez szükséges több mint öttonnás kondenzátor beemelését katonák végzik saját emelődarus gépkocsijukkal. Szovjet segítséggel Együtt — a közös munkában . . . Kemény vonású, napbarnított arcú ember Homonnay László. Az életet adó föld munkását, a viharral, hőséggel viaskodó, a naponta új küzdelemben helytálló parasztembert formázza minden mozdulata. A rögös út gyalogosa volt. Saját erejét próbálta először a kertészeti szakközépiskolában, ahol megszerezte a szakmunkás- bizonyítványt, 13 éve pedig naponta a bajai Micsurin Termelőszövetkezetben bizonyítja munkaszeretetét, szaktudását. A kertészeti ágazat vezetője. Harmadszor választották 1966 óta a szövetkezet párttitkárának. Két gyermek édesapja. Elfoglaltságai mellett kitartó szorgalommal tanul a marxista esti egyetemen és készül a kertésztechnikusi minősítő vizsgára. Megállta a helyét az élet minden pontján, amit bizonyít, hogy április 4-én átvehette kitűnő gazdasági és politikai tevékenységéért a Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetést. A Micsurin Termelőszövetkezet az elmúlt évben jó eredményt ért el. Jelentős beruházás valósult meg éppen a Homonnay László által vezetett kertészeti ágazatban. Már 12 ezer négyzetméter fólia és üvegfelület alatt termesztik a primőröket. Év végéig 3 millió forint termelési értéket szeretnének elérni. A biztató eredmények az egységesebb, összeforrottabb tagság jó munkájáról, helytállásáról tanúskodnak. Mindehhez jelentősen hozzájárult a termelőszövetkezet pártszervezete, amelyről Homonnay László beszélt. — Viszonylag kis létszámú a termelőszövetkezet párttagsága. Egy-egy tagra így nagyobb feladat is hárul. Ügy osztottuk el a pártmegbízatásokat, hogy a termelő- szövetkezet minden bizottságában legyen kommunista. A Micsurin Termelőszövetkezetben nagy szerepe van a párt- szervezetnek. A párttaggyűléseken a különböző bizottsági értekezleteken mindent megvitatnak és ezekről a párttagok szűkebb munka- területükön beszámolnak a dolgozóknak. A pártvezetőség megkezdte azoknak a dolgozóknak az előkészítését, politikai tanfolyamokon való képzését, akik jó munkájukkal, eddigi magatartásukkal már bizonyították, alkalmasak, érettek a párttagságra. Nagy követelményeket támasztanak — végső soron a párt vezető szerepének erősítése érdekében — a jelentkezők elé. Ennek is köszönhető, hogy a termelőszövetkezet tagsága körében a párttagoknak nagy tekintélye van, megfogadják a tanácsaikat, kéréseiket, mindenben hallgatnak szavukra és így gazdálkodásuk zökkenőmentesebb, céltudatosabb. Cs. I. ÉPÜL A CSÁRDA A megyeszékhely határának egyik szélhordta homokbuckáján, néhány kilométernyire. a várostól, az E—5-ös út mentén épül a Magyar—Szovjet Barátság Tsz malomcsárdája. Kivitelezői — a szövetkezet saját épitőbrigádja — egy alföldi szélmalom mintájára emelik falait. Egy kiszolgált szélmalom őrlőberendezéseit vásárolta mega szövetkezet, s felújítva azt szerelik majd be az új épületbe. A malomban étterem, borozó és társalgó lesz. Közelében nyitják majd meg Kecskemét első kempingjét. (Pásztor Zoltán felvétele.) A »GYENGE GYEREK« ÖTVEN ÉVE KOVÁCS . . . A kívül-belül pedáns családi ház szépen berendezve — saját kazáné központi fűtéssel —, úgy viseli magán a Holló utca 1. feliratot, mint valami kitüntetést. Kiskunhalason ez a ház a legszebbek közé tartozik. Tágas udvarát középen vágja ketté a vasrácsos, festett kerítés, mintha ezzel is jelezné a gazda kettéosztott életét, melyből ezt a házat adta a jelen, és ami a kerítésen túl van, az a múzeumnak is beillő múlt Amott roggyant kovácsműhely tartja hátán a nádfödelet. Belül, az elkopott munkapad, öreg fúrógép. A sarokban bőr kovácsfújtató. A két öreg üllőről — csak a tovatűnő idő a megmondhatója — hány millió szikra pattant szerte-szét. A nagyobbik több mint három mázsa, a kisebb alig 70 kiló, dej aki ma is mellette áll, ötven évvel ezelőtt még félkézzel emelte a magasba. Binszky Sándor kovácsmester ma 77 éves. Bal karját egy akna vitte ei a második világháború ' utolsó napjaiban. Egy segéddel dolgozik, aki most nincs a műhelyben, de néha az unoka jön le, hogy ne maradjon némá az üllő. Most is ő tart rá a vasra, melyre a nagypapa üt az ötkilós kalapáccsal, megmaradt jobb kezével. Eleinte szaporán, de a 77 év csakhamar ráparancsol, s az ősz hajú kovács kénytelen engedelmeskedni. A fújtató leáll, csend borul a kovácsműhely.re, csak a fáradt tüdő fújja a szaporábban kapkodott levegőt. Alig volt tízéves, amikor már bejárt a kovácsműhelybe, hogy apjának segítsen fújtatni. Tizenkét éves korában kovácsinasnak szegődött Kiss Pál kiskunhalasi mesterhez, aki előbb mustrálgatta, megszorongatta az izmait, s aztán iebiggyesztett szájjal mondta az apjának: gyenge ez a gyerek, vékony dongájú. Nem való kovácsnak. Az öreg Binszkynek nem tetszett a vélemény, de nem akarta' mutatni. — Meg kellene próbálni, hátha megerősödik — biztatta a mestert, aki csak erre várt. — Jól van, na — nem bánom, de egy feltétellel! Ha 3 év helyett 4 és fél évre szerződik. Addigra csak utoléri a többit. A fizetés: koszt és lakás. Munka reggel 5-től este 7-ig. Vasárnap 6-tól délelőtt 10-ig — ha így jónak látja, maradhat a gyerek. Maradt. 18. életévében volt, mire fölszabadult. Utána még két és fél évig volt a mesternél, aztán következett a katonaélet. Három év az orosz fronton, egy az olaszon. Amikor leszerelt, visszament a régi mesteréhez, de most már nem segédnek, hanem társnak. 1923-ban önálló lett, műhelyt épített a Holló utca 1-ben, s azóta is itt dolgozik. Azaz, hogy egy szomorú időszak — a második világháború — megszakította kovácsmesterségét. Négyszer hívták be katonának, míg végül Komáromnál egy akna levitte a bal keze- fejét. Mire kórházba került, le kellett vágni az alsó karját is. Amikor hazajött, félkézzel kezdte újra a munkát. Nehéz volt, de megszokta. 27 ipari tanulót szabadított fel, s a halasi kovácsmesterek zöme a Holló utca 1-ből került ki, Legtöbb munkát a lópatkolás adta. Életében mintegy 45 ezer lovat patkóit meg. Sok kocsiráfot is készített valamikor, de ma egyet sem. A fuvarosok gumikerekű kocsival járnak. — Balesete volt-e már? — kérdem tőle. — Az nem, soha. — Nem is égett meg? — Ja! Dehogynem. De hát az semmi, anélkül nem is lehet meg a kovács szakma. — Dohányzik? — Sói la. — Inni? — Sört. Borom is van, de azt inkább az unokák isszák. — Szemüveget nem használ? — Nem bizony, kérdezze csak meg a segédemet, hányszor mutatja ide a centimétert — nézze már meg, Binszky bácsi. Idős néni lép a kovácsműhelybe. — Binszky bácsi meg kellene élesíteni a baltámat, a másiknak meg eltörött a nyele. — Csak tegye le, holnap jöhet érte. — Nézzen már ide, milyen ásót kaptam a boltban — lép a műhelybe nagy hanggal egy férfi —, se hegye, se éle! — Jó, hagyja itt, majd csinálunk neki. Búcsúzunk. Egy udvarban két világot hagyunk magunk mögött. Az idős mester óvatosan szorít kezet, mégis érezni lehet. Az egykor gyenge gyerek, 50 éve veri a vasat. Ahogy utánam néz a kapuból, szemében mintha még mindig az üllőről pattogó szikrák fénye csillogna. Odabent a műhelyben már pirosodik a tűzbe tartott vas, várja a nagyapát az unoka. Szabó Ferenc Nyugdíjasok májusa Ki — mikor, s miből jön rá, hogy most már végérvényesen nyugdíjas? Pár évvel ezelőtt így vélekedett erről egy tréfáskedvű, öreg ismerősöm. Igaz, kesernyésen mosolygott közben. Most már elhiszem, hogy talonba raktak. Egy hónapig vártam —— pénztelenül —, míg az első nyugdíjamat kézbesítették. Pedig de sokat foglalkozott már velem a búcsú előtt is a nyugdíj- előkészítő bizottság ... Nincs már szükség rám. Minek is siessenek miattam... Reméljük, azóta nincs annyi huzavona az első nyugdíjpostázással az ő egykori üzemében sem. Szőke nénit tavaly búcsúztatták. A minap tikkadtan roskadt le nálunk a konyhában, megszokott hokedlijára. Jó darabig lihegett. ölébe ejtett két fáradt keze meg-megreszketett. Mamánknak panaszolta: — Azt hittem, leszakad a lábam, annyit ácsorogtam a körzeti rendelőben. Képzelje, mindig engem toltak hátrább — s pont drágalátos szomszédaim: „Maga már ráér, Szőke mama. Nyugdíjas. Várhat. Nekünk még ezerfelé kell szaladnunk, ha innen megszabadultunk.” Pihenőbe vonult idős szaktárs kényszeredett kedélyességgel lobogtatta kezében a meghívót. — Eddig abban a hiszemben éltem, hogy hosszabb szabadságon vagyok. Ezzel ráébresztettek: alaposan megöregedtem. Így „jegyeznek” már engem, öregek napjára hív a vállalat. Lesz ingyenvacsora, beszéd, műsor... De azért rendesek, hogy eszükbe jutottam. S ki ne tudná tucatnyi példával folytatni, hányféle „csalhatatlan” jel juttatja öregeink eszébe, hogy bizony kicsit útszegélyre kerültek. „Minden” rosszul eshet. Az is, ha átadják a helyet a buszban: „Hogyne, még ő nagylelkűsködik velem. Nem vagyok én rokkant. Egyébként sincs annyi korkUlönbség köztünk ..De még többször rosszul esik, hogy állni kell a buszban. „Mióta nyugdíjba mentem, a gyerekeim lassan kihagynak minden családi megbeszélésből. Az én véleményem már nem számít.” — kesergik egymásnak az öregek. „Megjavítottam azt a rossz csatornát, volt rá időm bőven. Azt hiszi, észrevették? Egy fenét. Mikor megemlítettéin, szinte belém fojtották a szót: „Jól van, papa...” — Semmi több. Egy köszönöm se”. — így a nyugdíjas kőműves. Mire a volt textilmunkás öreg néni: „Azt ne higgye, hogy csak magával vannak így. Alig vártam, hogy sóskát kapjak a piacon. Tudom, hogy a menyem odavan érte. Olyan örömmel, szívesen pucoltam, készítettem fel, hogy mire hazajönnek a műhelyből, várjam a meglepetéssel. Tudja, mi volt a fizetség? Az, hogy mialatt levetkőzött, átöltözött, háromszor kellett neki elújságolni, mit főztem és szinte elhessentett: „Jól van, éppen harmadszor hallom.” — fiát' ennyire terhűkre vagyunk már?” Nem könnyű nyugdíjasainknak ez a kettős szorítás. Éppen elég volt — vagy egészen sosem lehet — elviselni, hogy a műhelyben, irodában, tervezőasztalnál, katedrán nélkülük megy tovább az élet. Hátha még odahaza is olyan légkör veszi őket körül, hogy még ha nem is úgy van a valóságban — azt kell érezniök: rájuk már nincs szükség. Feleslegesek. Ennél nagyobb kín aligha lehet, keményen tisztességesen ledolgozott harminc-negyven esztendők után. Hátha még túl gyakran foglalkoznak a nyugdíjasokkal, öregekkel cikkek, demográfiai tanulmányok, előadások — .ilyen megfogalmazással: „Minél 'jobban kitolódik az átlagéletkorhatára, annál inkább számításba kell vennünk, hogy a társadalom munkabíró tagjainak mindig több — termelésből kiöregedett embert, nyugdíjast kell eltartaniuk.” Emberségesebb, tapintatosabb megfogalmazásra kell törekednünk. Nem kevés igazságtalanság tapad az ilyen értelmű meghatározáshoz: „eltartott” — nyugdíjas. Ez nem is igaz! Gondoljanak egyrész arra, akik ilyen bántó beállításban beszélnek a kérdésről, hogy mindany- nyian mi „aktívak” — leendő nyugdíjasok vagyunk. Míg életkorban, produktivitásban nem rukkoltunk előre mai derékhaddá, addig a ma „eltartott”-nak becsült öregek voltak a mi eltartóink és lehetőségeink megalapozói. Már ezzel is „megfizették” a nyugdíjjogosultságot. S ne felejtsük el, hogy mindaköz- ben tőlük is jó ideig levonogatták a százalékot — nyugdíjalapra. Elgondolkozhatunk azon: hogy ha — nem akarván ünneprontók lenni — nem is emlegetnek „formális elemeket” idős, volt szaktársaink, munkatársaink egy-egy — öregek napjára szervezett klubdélutánon, a tósztok, terített asztal és köszöntő éneklés keltette hangulatban, — abban magában van a formalitás, ha csak ekkor találkozunk velük esztendőn át. Szó sincs róla, ez is összehasonlíthatatlanul több, — mintha végképp elfelejtenénk mindazokat, akik még tegnap velünk egy brigádban, szobában dolgoztak. Természetes, hogy eddig ennyi is jólesett nyugdíjasainknak, mert ezt is a mi világunkban „találtuk ki”, kezdtük el. Az is természetes azonban, hogy az évi egyszeri — kampányként is felfogható — megemlékezésen túl élőbbé, közelebbivé, folyamatosabbá tegyük kapcsolatunkat azokkal, akiknek tegnap még a szerszámot adogattuk kézre. Mintha ennek időszerűségét érezte volna meg a kecskeméti Reszelőgyár három szocialista brigádja, amikor találkozóra hívta meg május közepén az üzem nyugdíjasait. Érezzük a különbséget? Nem öregek napjára várt a Takács Éva. Latinka Sándor és az" Egyetértés (MEO) szocialista brigád, hanem egy szép májusi délutánt szánt az összejövetelre. S nem azért, mintha az nem lenne értékes, tiszteletre méltó, de azzal is közvetlenebb, családiasabb lett a viszontlátás, hogy nem „a” VÁLLALAT egyik rendezvényeként zajlott ez le, hanem azok társaságában elsősorban, akik közül a nyugdíjasok pihenni mentek. Tehát a főrendezők onnan jöttek el erre az időre, ahol „vágnak, galvanizálnak, edzenek, a százalékokat tornásszák mind feljebb, s a minőségért kezeskednek”. Magától értetődő, hogy a gyár vezetői, Berberovits István igazgató, Mányoki Tamás párttitkár, üzemvezető, Tóth László TT-el- nök, Gombos Aladárné személyzetis éppúgy megtisztelte jelenlétével az üzemi-családi összejövetelt, mint a főszervező brigádok, élükön a Takács Éva brigád talpraesett vezetőjével^ Rap- csó Józsefnéval. Volt itt is beszéd. Nem sok, de példásan emberi és rövid. A terem két szemben levő fala mentén hosszú, fehér abroszos asztalok szendviccsel, borral, sörrel, konyakkal. Volt megilletődés, hiszen nem nagy múltú az üzem, s az utóbbi öt évben nyugdíjba vonult szaktársaikkal, első ízben találkoztak így. Már a poharakat emelték az üdvözlések befejezéseként, mikor valaki közbeszólt: „Valami nem jól van itt, elvtársak”. — Hát persze, nagyon külön ültünk — fedezték fel szinte egyöntetűen. Hangos örvendezéssel, pillanatok alatt elrendeződött minden. A nagy elfogódottságban ekkor tűnt fel, hogy a nyugdíjasok — sorban — Gyuris László, Andrási Józsefné, Pető Sándorné, Zöldi Jánosné, Almási László, Keller István, Kramasics Ödön az egyik asztal mentén mintegy külön szigetbe húzódtak. Mikor aztán „elkeveredtek”, illetve egy asztal köré ült a család, egyik pillanatról a másikra vidámmá oldódott a hangulat. A lelkes — néhány hónap óta brigádtag — Koller Katalin, Almási László és Keller István között érdeklődte, figyelte, milyen is volt azelőtt a lakatosoknál. Gémes István, az Egyetértés brigád vezetője Pető Sándorné- nak mesélte, hogy azóta — a Takács kollektívával együtt — ezüskoszorús lett a brigádjuk. A jókedélyű Gombos Aladárné Kramasics szaktársnak üzente az asztal túlsó végéről: — Ödön bácsi, — a szerelemről is lehet ám beszélgetni. Mire az öreg. — Hát igen, beszélni még szabad ... Ekkorra már a szép népdal hullámai libbentek emberről emberre: „Látod édesanyám, látod édesanyám,..” Tóth István
