Petőfi Népe, 1973. május (28. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-17 / 113. szám

1973. május 17. ® PETŐFI NÉPE • Hirdessünk magyarul! A rádió nyelvőre nemrégiben az újságokban megjelenő hirde­tési szövegek magyartalanságát, értelmetlenségét bírálta meg ala­posan, a hallgatók, illetve olva­sók levelei alapján. Még díjat is adtak azoknak, akik a legkép­telenebb szövegekre ráakadtak. Mi tagadás, nem volt éppen kel­lemes érzés számunkra, hogy a Petőfi Népét sem kímélte meg a szerencse, többen is beküldték azt a hirdetési szöveget, amely­ben az egyik bajai vállalat „ala­csony nyomású, olajtüzelésű ka­zánfűtőt” keres. A rádió nyelv­művelő rovata azt tanácsolta, hogy inkább így hirdessenek ha­sonló esetben: „Fűtőt keresünk olajtüzelésű, kisnyomású kazán­hoz.” Valljuk be, szinte naponta le­het találni hasonló hibákat a hirdetési szövegek között, de nem mindég a hirdetéssel fog­lalkozó irodai dolgozók jóvoltá­ból. Mert előfordul, hogy hiába tanácsolnak mást, az ügyfél ra­gaszkodik a saját szövegéhez, a magyartalan kifejezésekhez. Kér­dés, hogy szabad-e elfogadni az ilyen nyelvrontó hirdetéseket? Egyelőre nehéz a védekezés el­lenük ... Ezért hirdette nemrég egy ceglédi vállalat thermálku- tak fúrását, termálkutak helyett, így rendeznek május 16-án vi­dám műsoros estet az egyik kecskeméti étterem összes „hely­ségében” — nem helyiségében! —. s „vásárolnak fel” tenyésztés­re alkalmas üszőborjút, pedig elég volna, ha csak egyszerűen vásárolnának, stb. Nem tagadjuk, kicsit resstell- kedünk, hogy még nem találtuk meg a módját a hirdetési szöve­gek gondos ellenőrzésének, s az ügyfelek esetleges rábeszélésének is ha szükséges. Más kérdés, hogy bátran kell alkalmazni a magyar helyesírás szabályait ak­kor, amikor nyilvánvalóan té­vedésből írták magyartalanul a szöveget. Ennyit önmagunknak okulásul. Egyébként köszönjük a Magyar Rádiónak, hogy a hi­bákra felhívta figyelmünket. (T—1.) Néptáncfesztivál Szegeden Negyedszerre rendezik meg az idén a szakszervezeti néptánc^ együttesek szegedi nemzetközi fesztválját. A budapesti, mis­kolci, tatabányai és zalai tánc­karok mellett együttesek érkez­nek a Szovjetunióból. Csehszlo­vákiából, Jugoszláviából, Len­gyelországból, Romániából és Bulgáriából. A fesztivál a korábbi évekhez hasonlóan most is a Széchényi téri ünnepélyes megnyitóval kezdődik július 14-én. Ezután három napon át az új szegedi szabadtéri színpadon mutatják be műsorukat a táncosok, majd július 18-án, a Szegedi Nemze­ti Színházban kerül sor a kore­ográfiái versenyre. A találkozó gálaestjén, a Dóm téren táncjá­tékot adnak elő az együttesek „Hegyen-völgyön lakodalom” címmel. A látványosnak ígérke­ző gálaest iránt máris ország­szerte nagy az érdeklődés. Bulgária, Orfeusz hazája Egy ősrégi hit azt meséli el nekünlk, hogy Orfe­usz, az ókori hitregei énekes és költő szülőhazá­ját Tráciában, a mai Bulgária szívében kell ke­resnünk. Mesél nekünk arról a nagy erőről, amely- lyel ez a bűvös énekes elvarázsolt mindenkit, em­bert és természetet. Legenda, vagy valóság, de ezt a hiedelmet háromnegyed század óta megerősíti *a szép hangú énekesek egész sora. Még századunk 20-as éveiben híressé vált Chrisztina Morfová, a „bolgár fülemile”, utána — a harmincas években — Péter Rajcsev, Konsztanca Kiróva, később Tó­dor Mazarov, Elena Nikoláj, Borisz Chrisztov, a negyvenes évek vége óta olasz operaszínpadokon énekelt együtt Maria Callasszal, Renata Tebal- dival. ' Ha ezek a hírneves bolgár operaénekesek még csak egyes kiemelkedő csúcsai a fiatal énekiskolá­nak, úgy az ötvenes évek elejétől kezdve a bolgár énekművészet egymás után mutatja fel a nagy si­kereket. Mindenféle nemzetközi énekversenyeken és ifjúsági világfesztiválon épp úgy, mint Párizs­ban, Prágában, Bécsben, Genfben megrendezett nemzetközi énekversenyeken bolgár nevek soka­sága ragyog fel. Az 1955-ben Párizsban megrende­zett versenyen a nagydíjakat két bolgár énekes nyerte el, Dimiter Uzunov (ma a Szófiai Nemzeti Opera igazgatója) és Nikoláj Gjaurov. • Violetta szerepében (Verdi: Traviata) Katja Popova. • Elena Nikoláj, a Paraszt becsületben. Az 1957—58-as operaévadban egy igen bájos Manón — Katja Popova hódította meg Párizs ope­ralátogató közönségét. A hatvanas években Julia Wiener és Nadja Afejan értek el nagy sikereket kiváló művészetükkel, tagjai lettek a „Berlini Staatsoper”-nek, mint később egy másik, de már befutott tagja a fiatal operaénekes generációnak — Elka Miceva. Nikoláj Gjuzelev, basszus, évi opera­fellépéseit megosztja Párizs, Bécs, Stockholm és Szófia operaszínpadai között. Az operai gyakorlatban a bolgár énekművészei­nek megvannak a maga sajátos jellemvonásai: nagyszerű hangszélesség és tömörség, jellegzetes szláv hangszínezéssel, temperamentum és heves beszédmodor. Az utóbbi a zenei ábrák kiíejézésé- nek lélektanilag elmélyült tanulmányozásából ered.. Még a legtehetségesebb, nemzetközi hírnévnek ör­vendő és kivételes hanganyaggal rendelkező bol­gár énekesek sem önálló virtuozitással akarnak fel­tűnni, hanem elvből keresik azt a stílust, améíy jel­lemző arra, akit ábrázolniuk kell. Bulgária vendéglátó házigazdája lett a fiatal operaénekesek nerrízetközi versenyének. A sikerek valamikor Nikoláj Güzelevvel kezdődtek, folyta­tódtak az utolsón is, a negyedik énekversenyen is, a „bámulatos hangú Gena Dimitrova” eredmé­nyeivel, aki többi nevezetes honfitársával a Milánói Se alá aranyat érő hangjainak kitűnő környezeté­ben van. Róz-Maric Sztatelova fp­Ma nyílik A csehszlovák iparművészek ki­állítását ma dél­után öt órakor nyitja meg Miké Sándor iparmű­vész, a magyar iparművészek szö­vetségének főtit­kára, a fővárosi képcsarnokban. A tárlat gazdag anyagából Uhrik Pavel keramikus szép munkáját mutatjuk be. A KASSZASIKER NEM MINDEN Kulturális » kínálat« (1) Közművelődési intézmények, művelődésügyi osztályok jelenté­sei közt lapozgatok. Egy decem­beri és egy márciusi hét kulturá­lis „kínálatáról” adnak képet ezek az iratok; melyeket az Országos Közművelődési Tanács felhívásá­ra készítettek az illetékes szak­emberek. A felmérés fontos lánc­szeme a közművelődés átfogó fe­lülvizsgálatának, amelyet az MSZMP Központi Bizottsága ta­valy novemberi ülésén határo­zott el. Bács-Kiskun megye szinte min­den városából és községéből ér­keztek adatok arról, hogy 1972. december 4—10. és ez év már­cius 19—25 közötti héten hány színházi előadáson, hangverse­nyen vehettek részt a művelődni, szórakozni vágyók; milyen kiállí­tásokat tekinthettek meg, hányfé­le szakköri és klubfoglalkozáson tölthették hasznosan szabad ide­jüket. Harminchárom színháza előadás A két héten a megyében összesen har­minchárom színházi elő­adást rendez­tek. Tizenhatot a megyeszékhe­lyen, hármat városokban, ti­zennégyet pe­dig községek­ben. A Kecske­méti Katona József Színház művészei tizen nyolc alkalom­mal, a Déryné Színház társu­latának tagjai nyolcszor lép­tek színpadra; két ízben mu­tatott be egy- egy operát a Szegedi Nem­zeti Színház. A megtartott elő­adások számát befolyásolja, hogy nem mindegyik fa­lusi művelődé­si otthon ren­delkezik meg- • felelő színpad­dal és öltöző- helyiségekkel. A vendégjáté­kokon általá­ban „köny- nyebb” darabo­kat adnak elő, s ha ezeknek ma­gasabb aránya a nagyobb bevé­tellel magyarázható is, ízlésfor­málás szempontjából nem nevez­hető ideálisnak. Az említett két héten huszon­hat hangversenyt tartottak. Ti­zenhárom alkalommal komoly ze­nei-népzenei darabok szerepeltek a műsoron, a népzenei és a tánc­zenei programok száma majdnem megegyezik. Sajnos, a komoly .ze­nei hangversenyekből csak négy jutott vidékre, ezzel szemben a nótaesteket és a tánczenei műso­• A Katona József Színház több tájelőadáson is be mutatta a Borostyán, a vándorszínész című szín művet. rókát túlnyomó többségben fal­vakban rendezték. A jelentések tanúsága szerint decemberben és márciusban ti­zenkét állandó kiállítás volt a megyében, az időszakos kiállítá­sok száma öt. illetve nyolc. Bár a kiállításra alkalmas helyiségek hiánya közismert, ahhoz sem fér kétség, több gondot kellene for­dítani a községeinkben bőségesen kínálkozó helytörténeti anyag összegyűjtésére, megőrzésére. Eb­ből a szempontból nem lehet eléggé dicsérni a laiosmizsei ta­nyamúzeum létrehozását. A telt ház még nem siker A jelentések számadataihoz nem árt néhány megjegyzést fűz­ni, hogy valósághű képet kap­junk megvénk közművelődéséről. A művelődési házak jelenleg fur­csának mondható kényszerhely­zetben vannak. Eltekintve né­hány kivételtől, a helyi tanácsok anyagi támogatása sokszor csu­pán a közművelődési intézmény igazgatójának és dolgozóinak munkabérét fedezi. Az évi költ­ségvetés jobb esetben a fűtésre, villanyszámlára és az épület kar­bantartására is elegendő. Kevés jut a felszerelés bővítésére, a tiszteletdíjak kifizetésére — tulaj­donképpen a színvonalasabb mű­velődésre. szórakozásra. Sokat lehetne vitázni arról, mi­lyen igényeket kell kielégítenie a falusi népművelésnek. Egy biztos — a telt ház nem minden tekin­tetben hozza meg a kívánt sikert, eltekintve a ma még elég kevés kivételtől. Változtat ezen, hogy tíz-tizenhárom művelődési intéz­mény költségvetését központi ke­retből összesen 950 ezer forinttal emelik meg ebben az évben. Ez a támogatás mindenképpen a színvonalasabb, tartalmasabb mű­velődés egyik biztosítéka. Kontra György Cl BOB BOB MBCIBai R*JI BdíBCB BDOB BOI BQi M SDCH BDCHBCB BŐI BaiKMiBCiBdBIIBlllB (19.) Az első ütés még az épü­letben érte Bikát. Megrázta a fejét, mint aki elszédüilt. Sodor­ták egymást kifelé. — Ne hülyülj főnök! Mi van? — Ez van! — és Kapelláró új­ból ütött. Arról a csajról pedig kopj le. Hallod?! Bika erős mozdulattal ellökte magától. Kapelláró ebbőil is látta, amit az imént csak érzett, hogy az ütései valahogy nem úgy találnak célba, ahogyan szeretné. A lökés szinte játékosnak tet­szett, s a fogás is, amivel tá­madója az öklét elkapta. Kapel­láró kirántotta ugyan a kezét egyetlen mozdulattal, de ettől a mozdulattól megtántorodott;- alig tudott a lábán megállni. És a vigyorgás Bika arcán. Milyen biztos magában. Várj csak! — A kiscsaj? Én nem szok­tam osztozkodni Kapelláró! Kicsi közéjük ugrott: — Mire való ez srácok? Telje­sen becsavarodtatok? Golyózza­tok inkább — zsebéből egész ma­réknyi acélgolyót vett elő. A kö­vetkező pillanatban akkora po­font kapott Bikától, hogy hanyatt esett, a golyók szanaszét gurul­tak: — Mit avatkozol a nagyok dol­gába fiú? Mi közöd neked ahhoz? Kicsi gyorsan felugrott, hogy támadásba lendüljön, de für­gesége fél úton ellankadt, fájt az ütés, annyira fájt, hogy sírhat- nékja támadt. A könnyeit nyelve kiabálta: — Kapelláró! Kés! Hagyjátok ezt? — Menj hátrébb Kicsi. Nem a te dolgod ez — mondta Kapel­láró, hangjában sajnálkozással, mint aki nem tehet most már semmit ez ellen. Kés buzgón he­lyeselt : — Várjuk ki a végét Kicsi. Közel az iroda. Szólhatunk mi ott is. — Azt adja meg az isten, hogy szóljatok — mondta Bika. — Láttátok, hogy belémkötött. Kicsi és Kés egymás mellett álltak. Tudták, hogy ez az a perc, amikor még meg lehet akadá­lyozni a verekedést, csak azt nem tudták, hogyan tegyék ezt? De Kapelláró nem hagyott gon­dolkodási időt. Rászólt Bikára: — Na, mi lesz? — Mi lesz? Az lesz, hogy meg­téplek. összeakaszkodtak. A két ki­sebb ismerte már a benti tör­vényt. Ilyenkor valóban nem keli! szólni. Nem szabad. Rájuk kel! hagyni, intézzék el az ügyüket. Kapelláró látván, hogy ütéssel nem tudja ileteríteni ellenfelét, olyan fogással próbálkozott, amellyel a földre viheti. Átka­rolta Bika derekát, lábával köz­ben gáncsot igyekezett vetni neki. Fogása acélpánt volt, gán­csa jó gáncs: Bika hanyattdőlt, de rántotta is magával azon mód, s mire felsőteste földet ért volna, kígyósiklással bújt ki a fogásból, ily módon Kapelláró mellé kerülve. Most már fogást keresett és talált ő is, a birkó­zás ősi törvényeihez Igazodva, Kapelláró nyakát kapva eb, jobb karja könyökhajlatába szorítva azt. Kapelláró teljes erejéből megfe­szítette nyakizmait, lábaival híd- állást erőltetve, testhelyzetének megváloztatására kényszerítve Bikát, ami sikerült is, s a pil­lanatnyi előnyt kihasználva jobb kezével felnyomta’ Bika állát, ballal pedig lesújtott rá kétszer is. Homályosan felködlött benne, ha most a szorítóban, birkózó­szőnyegen lennének, a bíró talán lé is léptetné sportszerűtlenség címén, s ő elhagyná a porondot, magában igazat adva az ítélkező­nek, igen, ez így nem volt fair, de itt és most, nem mérkőzés folyt, hanem küzdelem, ha úgy tetszik életre halálra, amiben ér­vényét veszti minden szabály. Miért, az mennyire volt szabá­lyos, amikor rátették a kék ke­resztet, amikor hárman fogták le, váratlanul, a meglepődöttség ije­delmét kihasználva, sötétben, hogy azt se tudja, honnét tör­nek rá, hányán és kicsodák. Bika följajdult az ütések alatt. Mint utóbb kiderült, ez nem a vesztes gyöngék jajszava volt, dehogy. Mert valami elképzelhe­tetlen erejű összpontosítással, ta­lán a fájdalom dühe ad ekkora erőt az embernek, gyorsan talp­ra ugrott, s fújtatva, Lihegve, a káromkodás félszavaival á száján markolta át Kapellláró jobb csuklóját, hogy maga elé vágja a nyurga testet és ráugorjon, ne legyen ideje fölállni. Kapellá­ró a lábait fonta rá Bika lábszá­raira, a másiknak most a fülét fogva erősen, érezve ugyanakkor, ez így kevés lesz a fölényhez, mire azonban ez a tudatáig el­jutott, már a melléfogás, hatá­sát is kénytelen volt tapasztal­ni, mert ebből a fogásból Bika könnyűszerrel kiszabadult. És most ő ütött. Ütések, kínok kínja. Ütések, amik a vereség nyomorúságára emlékeztetnek. Ütések, jaj, hol az erőm? Ütések, hova lett a dü­höm, a bosszúállás vágya az ök­lömből. Ütések, hogyan van az, hogy halálos fáradság jár át? Ütések, a tagjaim ólomnehezek. De most majd! összeszedni ma­gam. Csak egyetlen' visszaütés- re, rúgásra, harapásra. Bika, saj­nálni fogod, hogy a világra szü­lettél. Az anyádat fogod keres­ni, sírva. Kapelláró szédült. Nem talál­hatott célba, mint szerette volna. Valahogy félre csúszott ez a len­dülete is. Maguk körül felbolygatták a döngölt földet is. A pusztai csönd puha ágyában rugdalóztak, mesz- sziről játéknak tűnt az egész. Sugarak, nyáreleji fények, bu­rája domborult keserűségük fölé. Közelükbe érve elhalkultak a messziről érkező köznapi zajok. Már azt mondták volna legszí­vesebben: béküljünk ki. De az élet nem engedi meg az ilyen kibéküléseket. És akkor Bika azt gondolta: birkózni kezdtünk, de ő ütött is. Ha pedig ő ütött, én miért ne rúghatnék? Sajnálta, hogy rúgása eltalálta Kapelláróti. Nem tudta volna megmondani, hogy mit sajnál rajta. El is hessegette magától az érzést, mert úgy gondolta, nem ő támadott. Sajnálja magát az, aki úgy üt először, hogy előtte nem méri fel az erejét. Sajnálja magát, mert elhamarkodottan indult harcba, s azt hitte, elég annyi a győzelemhez, hogy neki van igaza. Mivelhogy hinni min­dig könnyebb, mint tudni vala­mit. Azt várta volna, hogy Ka- pelláró mikor tartja fel mind a két kezét. De erre hiába várt. Kapellárót nem olyan fából fa­ragták. Csak most derült ki tár­sai előtt, hogy milyen kevésre be­csüli az épségét, az életét. Talán> mert nagyon buta volt ehhez, de az is lehet, túlontúl okos. A lé­nyeg — Bika számára minden esetre — az volt, hogy küzdött. Küzdött akkor is, amikor tűz- karikálc táncoltak már a szeme előtt, amikor rádöbbent, hogy ta­lán i nem is szereti annyira azt a lányt. Hivalkodott az álhatatos- ságával, holott nyilvánvaló volt, hogy, itit is és most a győztes nem ő lesz. — Hát ezt akartad? — liheg­te az arcába Bika. — Te ócska tetű! Mit gondolsz te, milyen anya szült engem? (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents