Petőfi Népe, 1973. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-25 / 95. szám
4 •” PETŐFI NÉPE • 1973. április 25. 38 A szükség követeli. . . ZÖLDSÉGTERMESZTÉSÜNK • A gyermekintézmények fejlesztéséről, a további lehetőségekről és a negyedik ötéves terv hátralevő idejére a további tennivalókról szóló, a SZOT, a Munkaügyi Minisztérium és a Minisztertanács tanácsi hivatala szakemberei által készített összefoglaló jelentés napirendre tűzésével legalább 2 millió családot közvetlenül érintő témát tárgyalt meg a közelmúltban a Minisztertanács, A jelentés, s azzal együtt előterjesztett javaslatok elfogadásával tehát a jelenlegi helyzettel', s méginkább a tennivalókkal vetettek számot az anyák és a gyermekek érdekében. Csupán jelzésszerűen érzékeltetve a gyermekintézmények há- zatáján mutatkozó országos gyarapodást, sok érdekes számadatot lehetne felsorakoztatni. A korábbi híradásokból ismeretes már, hogy nem utolsósorban a szükség, az igények sürgetésére kibontakozott társadalmi összefogás eredményeként az utóbbi két évben máris több óvodai-bölcsődei hely létesült, mint a harmadik ötéves terv időszakában együttvéve. Így — bár még csak a tervciklus felénél tartunk — máris nyilvánvaló, hogy jelentősen túlteljesítjük a 8800 bölcsödéi és 39 ezer óvodai hely előirányzatot. Érdemes azonban főbb vonatkozásaiban külön is áttekintenünk Bács-Kiskun megye helyzetét. például az óvodafejlesztés alakulását. Megyénk negyedik ötéves tervelőirányzata 1400 újabb óvodai hely létrehozásával számol. Ebből a múlt év végéig 1100 elkészült, az idén pedig újabb 600 valósul meg. A további számítások — a tanácsi-vállalati koordináció kínálta reális lehetőségek — szerint 1975 végére meghaladja a kétezret az öt év alatt létrehozott óvodai helyek száma. • A már elért eredmény is beszédes. Ám tovább elemezve a pozitív mérleget, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, a már említett sürgető igényeket. Azt a tényt például, hogy a tisztes előrelépés ellenére évente — főként Kecskeméten és a megye többi városában — mintegy másfél ezer, gyermeke óvodai elhelyezéséért folyamodó jogos igényét el kellett utasítani. Tehát ennyi gyermek nem részesülhet abban az előnyben, amelyet az óvodai foglalkozások jelentenek.--nem jut ,; számára hely az óvodai napközi- ' ben, míg a szülei dolgoznak. Közbevetőleg érdemes felemlíteni : a megyei pártbizottság ezzel kapcsolatos határozata értelmében a mostanihoz képest 1985-ig másfélszeresére szükséges növelni az óvodai helyek számát. Emellett azonban már 1975-ig el kell érni. hogy a megye valamennyi 5. életévét betöltött kisgyermeket felvegyék az óvodába, vagy az úgynevezett iskolai előkészítőbe. Tavaly ilyen előkészítésben 800. óvodai elhelyezéshez nem jutott gyermek vett részt. Számuk az idén már eléri az ezret. A tervidőszak végéig feladat tehát még mintegy 400—500 gyermek számára lehetővé tenni az iskolára való szervezett előkészítést az óvodákban, illetve e lehetőség híján az iskolákban. Visszatérve azonban az előbbiekhez, ' azt sem téveszthetjük szem elől, hogy egyre több nő kapcsolódik be a termelésbe, vagy más munkaterületen lát munkához. Közöttük ugyanis nagyon sok a kisgyermekes anya, illetve anvajelölt, minthogy új nemzedék lép a szülőképes korba. • Kézenfekvő tehát a következtetés, hogy az eddiginél is több óvodai-bölcsődei helyre van szükség. És mivel a kívánt ütemű fejlesztésre a tanácsi alapok önmagukban nem elegendőek, szükséges a jelenleginél is jelentősebb mértékben a tanácsi-vállalati koordinációs építkezés, és a vállalati saját erőből történő gyermekintézmény-létesítés is kínálkozó megoldás lenne. Az elmúlt két évben megyénkben is szép társadalmi akció bontakozott ki. sok üzem, vállalat, sőt szövetkezet és intézmény is pénzzel, munkaerővel segítette az építkezést, épület- bővítést. E hozzájárulások értéke a tervidőszak végéig eléri a 25 millió forintot, amiből csupán a kecskeméti üzemek mintegy 10 milliós hánvadot vállaltak magukra. Hadd említsük meg itt, hogy egyetlen óvodai hely létrehozása megyei átlagban eléri a 60 ezer forintot. A fenntartási költség pedig — ami ugyancsak nem kevés — még ezután következne. A legtöbb zökkenő napjainkban éppen e vonatkozásban jelentkezik. Egy-egy elkészült létesítmény működtetése — fedezet híján — nagy gond a tanácsoknak, s a megoldásban átmenetileg megint csak az üzemek, vállalatok, a társadalom segítségére kényszerülnek hagyatkozni, Az üzemek számára nyereségcsökkentő tényezőként jelentkezik a fenntartási költségekhez való hozzájárulás, vagy azok átvállalása, ami viszont érdekütközéshez vezet. Remélhetőleg ebben segít a témának a Minisztertanács által való megtárgyalása, ami egyebek között azt a célt is szolgálja, hogy a vállalatok közötti teherviselés egyenletesebbé legyen; .például .azzal az utalással, amely szerint a fenntartási költségnövekedési többletet a későbbiekben a garantált költségek emelésével lehessen ellensúlyozni. • Mindent egybevetve is any- nyi bizonyos: egy gyermekintézményi hely létrehozása hosszú távon is gyümölcsöző, közhasznú befektetés. A dolgozó édesanyáknak, a szakértő, felügyelettel gondozott gyermekeknek, s épp így a munkaerőgondok megoldásában érdekelt üzemeknek. P. I. A SZÁMOK TÜKRÉBEN Közismert, hogy az utóbbi években gondok voltak a zöldségtermesztéssel. A munkaigényes növények termesztéséhez hiányzik a nagyüzemekben a munkaerő. A magas költségek •miatt a termelés nem gazdaságos, szükséges a korszerűsítés, a gépesítés. A kormány intézkedéseket tett a zöldségtermesztés fellendítésére, melynek hatása máris érezhető. Nagyobb mértékben foglalkoznak a mezőgazdasági nagyüzemek egyes gépesíthető zöldségfélék termesztésével. Számos gazdaság összefog a korszerűsítés érdekében. Ha a statisztikát nézzük, a számokat tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy egyes zöldségféléknél az utóbbi években jelentősen növekedtek a termésátlagok, másutt stagnálás tapasztalható. A zöldpaprika és a vöröshagyma termésátlaga 1972- ben magasabb volt, mint az előző esztendőben. A hagyományos fűszerpaprika-termesztő területeken a terméshozam hektáronként 55 mázsa volt 1971-ben, tavaly pedig 65 mázsa. A fűszer- paprikából összesen csaknem 22 és fél ezer tonna termést takarítottak be, míg az ezt megelőző gazdasági évben mindössze 16 820 tonnát. Ilyen nagy mennyiséget utoljára 1969-ben termelt a mezőgazdaság. A zöldborsótermesztés nagyjából azonos szinten mozog, az összmennyiséget tekintve. A hektáronkénti termésátlag viszont jelentősen emelkedett. Tavaly 58,8 mázsa volt az 1971 évi 43,2 mázsával szemben. Ennél a növénynél a gépesítés teljes megoldása nagy fejlődést hozott. Elég, ha annyit említünk, hogy 1967-ben 1-1,8 mázsa volt a hektáronkénti termésátlag. A gépesítési törekvések más fontos zöldségnövénynél is tapasztalhatók. Többek között a paradicsomnál. A termésátlag még nem kielégítő. A nagyobb mennyiség csak területnöveléssel érhető el. Az elmúlt esztendőben például 22 ■ százalékkal nagyobb területről takarították be a paradicsomot, mint az előző esztendőben, a termésátlag viszont 7 mázsával alacsonyabb volt. A feladatok közismertek. A zöldségprogram megvalósítása csak úgy lehetséges, ha az üzemek kidolgozzák a zárt rendszerű termesztési módszereket, megoldják a teljes gépesítést. Fazekas Zoltán a KSH megyei igazgatóságának előadója Ötven évet töltött el a szakmában Kiskunhalas, Huszár utca 7. A régi ház falán kis tábla hirdeti: Puczák Lajos szitásmester. Az udvaron, a lakásban pedáns rend, a konyhában eladásra váró sziták. A mester valódi rézfonatú szitán dolgozik, kezében kopott nyelű, fényes pengéjű szerszám, mellyel rést vág a fonálként használt faháncsnak. A falon fatáblán sorakoznak a különleges szerszámok, melyek régi, németes nevét csak a szitás szakma veteránjai értik, ezt a szakmát ugyanis ma már nemigen tanulja fiatal. A szerszámos tábla mellett keretbe foglalt díszes oklevél, a szakmában eltöltött ötven esztendő jó munkájának elismerése. Erről beszélgettünk a deresedő hajú, 75 éves mesterrel. — Tulajdonképpen nem is ötven, hanem hatvanhárom évvel ezelőtt kezdtem a szakmát. A törökbecsei Heinrich Ferenc volt a tanítómesterem, aki 1910-ben fogadott magához. A tanoncszerződésben ez állt: teljes ellátás, koszt, ruha, cipő. A tanoncidő négy esztendő. Fizetést nem kaptam, de ha jól dolgoztam, vasárnaponként 20 fillért adott a mester mozira. Nyáron 5-kor kezdtünk, este 9—10 órakor végeztünk. Akkoriban igen kelendő volt a szita. Télen hol dolgoztunk, hol meg kártyáztunk. Mikor felszabadultam, otthagytam a mestert, Űjvidéken folytattam a szakmát, onnan vittek el katonának. — 1916 már az orosz fronton talált, ahol öt hónap múlv megsebesültem. Kishíján az életembe került. Egy mellettem robbant aknától tizenegy sebet kaptam. Ezután leszereltek. 1919-ben önálló tem át Magyarországra, előbb Pesten; majd Pir- ipart váltottam Szerbiában. Csurogom 1922-ben jöttén telepedtem lé. A kapókban múlt ötven éve, hogy Kiskunhalason készítem a szitákat. Itt rövid időre megszakad a beszéd fonala. Látszik, a mesteren, hogy mondaná is, nem is, de ha már a száján van. csak kimondja. — Sok szépsége van ennek a szakmának, csak tudja, különlegessége is. Ha jó munkát ad ki a kezéből a szitás, többet nem látja a vevőjét. A jó szi. ta ötven esztendeig is kitart, s aki nálam vásárolt, bizony, nemigen találkozók mégegyszer vele. Most meg már kihalóban van ez a szakma. Ki süt már odahaza kenyeret? Akinek mégis kell a szita, megveszi a vasműszaki boltban olcsóbban. — Keresik-e még a lószőr szitát? — Nem nagyon, pedig az az igazi! De hát azt sem lehet már kapni, meg drága is. Hétszázhúsz fóriht kilója a kifésült lószőrnek. De nekem még van egy kis tartalékom. Aztán elővesz néhány színesben szőtt lószörszita anyagot, mint egy nagy ‘ becsben tartott régiséget. — Várjon csak — csillan fel a szeme, amint látja rajtam az érdeklődést, s már korát meghazudtoló fürgeséggel ott terem a konyhából nyíló padlásfeljáró létráján. Néhány perc és méteres hosszúságú, kiszáradt pálmalevél csokorral ereszkedik le a létrán. Ezt nézze meg! — mutatja — már több mint 30 esztendős. Még Afrikából való. Ma is erősebb, mint a zsineg, vagy a műanyagszál. Ezzel varrjuk össze a szita oldalát. Eltettem. Mielőtt abbahagyom a szakmát, valódi lószörszitát pálmalevéllel varrva kap a vevő. Régi szerszámokkal, régi anyaggal akarok búcsúzni a szakmától. Szabó Ferenc Harmincszoros véradó A Bajai Finomposztó Vállalat üzemi tűzrendésze, a Vöröskereszt üzemi szervezetének titkára, a városi munkásőrség rajparancsnoka: íme, néhány adalék az 52 esztendős Krakkó Jenő , munkájáról, az általa viselt tisztségekről. S mindehhez járul még egy: rendszeres véradóként eddig már harminc alkalommal sietett bajban, életveszélyben levő — s a legtöbbször ismeretlen — embertársai segítségére. — Húsz éve annak, hogy először vért adtam — emlékezik. — Egy igen jó barátomat érte baleset. • Ez még a Nyírségben, a szülőföldemen történt. Habozás nélkül jelentkeztem véradásra. És ez a hozzám oly közelálló valakivel kapcsolatos élmény adta számomra az indítást, s érlelte meg az elhatározást: önszántamból vért adni, meri ki tudja, mikor szorulhatok majd én is segítségre! Amikor később a Finomposztóban vállaltam munkát, egy nap látom ám, hogy nagy a nyüzsgés, zsong-zsibong az üzem. „Mi lesz itt?” kérdezem, „Véradás”. „No és engem meg se kérdeznek, táv még ki is hagynának, belőle?” Ü-j ember voltam még a cégnél, de attól kezdve tudták már, hogy mindig számíthatnak rám az ilyen alkalmakkor. S az évek során számos esetben volt alkalma bizonyítani. Jó néhány éve már, hogy a Kiváló véradó kitüntetés bronz fokozatát is kiérdemelte. Egyébként általában soron kívül, sürgős, élet- veszélyes esetekben kap behívót. „Ritka jó” vére van ugyanis: B pozitív a vércsoportja. Legutóbb, bár nem közvetlenül, mégis a szó szoros értelmében életet mentő kötelességei teljesített, munkásőrgyakorlaton, csaknem húsz bajtársával együtt Vietnamnak adtak vért... Több ízben azt is felajánlotta már, hogy ha kell, vérátömlesztésre is készséggel vállalkozik. — Van-e valamilyen kapcsolat a donor és azok között, akik tőle kaptak vért? — kérdezem tőle. — Egyszer fordult elő, hogy valaki név szerint is köszönetét mondott. Épp ezért helyesnek tartanám, ha időnként találkozókat rendeznének közöttünk. Bizonyára jó érzés lenne szemtől szemben állni a „mentőnek” a „megmentettélegymás sorsival megismerkedni és örülni, hogy a felajánlásunk nem volt hiábavaló. Krakkó Jenő csöndes, szerény ember. Beszélgetésünk végén sem hangoztat nagy szavakat, de őszinte szóval és szívvzl hívja az egészséges embereket a véradók nagy táborába. Mint mondja, rugalmasabbnak, frissebbnek, valósággal megifjodoltnak érzi magát egy-egy véradás után. S lélekben is felüdíti az a jóleső tudat, hogy önzetlenül segíthet, majdhogynem névtelenül jót tehet. J. T. (1.) Kapelláró a pofon után fölemelte a /fejét. Kapott még- egyet, ezúttal balfelől, hogy az orra vére eleredt. Máskor ilyenkor, mért nem először fordult elő, hogy vérze't, lehajtott fejjel sírni kezdett, míg kisebb volt, sivalkodva, később mindegyre csöndesebben s nem annyira a fájdalom miatt, több volt ez annál, keserű dac, a tehetetlenség feszítő lüktetésével a halántékában. Eloldalgott a fájdalmával, a könnyeivel, nem hívták vissza, mehetett, amerre látott, szitkok kísérték: „Csak ne látnálak többé, rohadt!” Zengett a külső Váci úti hosszú földszintes ház udvara, a szomszédok tudták: a részeg Gyevi megint megverte a mostohafiát. Kapelláró szeretett volna a világból kiballagni ha megverték, csak úgy, zsebredu- gott kézzel, mint aki nagyon unja magát, ne lássa az utca, mi baja, mire a térre ért fütyült Vagy dúdolt, hülyeségeket kiabált, vagy éppen suttogott a babáknak, mert így hívta a lányokat érzékeny hangulatában, s éjfélig, olykor tovább elidőzött a téren, mivelhogy vándorlásaiban soha nem jutott messzebb. Kivárta, míg elköszönnek tőle a srácok, elmenjen az egyik erre, a másik arra és. mindegyik a sötétség felé, jó menjetek, húzzátok a csíkot, nektek könnyű és ő utoljára maradt, hogy megunva az egyedüllétet is, vackára húzódjon, vert kutya, sebeit nyalogatva. De most fölemelte a fejét Kapelláró Ferenc, szabadulás előtt álló harmadéves ipari tanuló, a második pofon után is. — Elég volt Apus — mondta. Hagyjon! A kéz megint fölemelkedett. Lefogta, egyet csavart rajta, enyhén, szinte vigyázva, úgy taszította el magától, s hogy mór elég is ennyi a konyha sarkába húzódott, hogy arcáról a vért letörölje. De nem volt ideje erre, mert Gyevi egy ugrással az asztalnál termett, ott a hosszúpengéjű kenyérvágó kést felmarkolta, és ordítva rohant rá, „kezet emeltél az apádra, te rongy!”, az apámra?, ha te igazi apám lennél, most nem itt tartanánk. villant föl benne, mielőtt kétségbeesve fölvette a harcot, csak a kés hegyét figyelve, aztán már azt sem látva. Anyja kiabálása térítette magához, igen, most jön, hozza a kissrácot az oviból, sivalkodik az is, mintha nyúznák, ne sivalkodj, kis vacak, terád biztosan nem támad késsel, csinálhatsz, amit akarsz, te a sajátja vagy, közben ütött, rúgott és harapott, az italtól elgyengült ember összecsuk- lott a kezében, már vérzett az is, majd a nyitott konyhaajtón kidőlt az udvarra, a poros levelii akácfák alá a tenyérnyi, vány- nyadt virágokat őrző ágyások- hoz, oda a kanális rácsozata mellé, ahová hangos csobogással zúdul a víz nyári záporok idején. Kész. Csak legyen még ember belőle, — nézte szomorúan Kapelláró. A szomszédok összeszaladtak, valaki rendőrért kiabált, ott tanakodtak. hogy szólni kell a mentőkért. micsoda emberek vannak, istenem, el kell pusztulni a világnak. Bement a konyhába, magára vette a kiska- bátját, a jobbikat, mert tudta, ide úgysem jön vissza többé, elment köszönés nélkül, most valahogyan nem mert. nem akart anyja szemébe nézni, nem akarta látni a rémület görbületét szánalmasan törődött alakjában. Telefonált, igen. ő hívta fel a mentőket, meglehetősen összefüggéstelenül előadta, mi történt, verekedés, igen. a sebesült nagyon vérzik, utca, házszám, „családi dráma?”, nevezzék, ahogvan akarják, itt a fia beszél. A nevelt fia. A harmadik utcasaroknál járhatott. amikor a mentőautó elrohant mellette. A teret elkerülte, ne faggassák, mit feleljen arra. hogy mi újság. Elhatározta, felkeresi az apját, elköszön tőle, aztán legyen, ami lesz. Régen járt nála, legalább két éve már. Ritkán ment, koldusnak érezte ott magát, mintha az a másik asszony, mindig azt leste volna, mit visz el titokban, a szeméből látta, kinézik innen, nemcsak az asszony, hanem a féltest vérei, a két lány is, nyávogó macskák mellettük, körülöttük úgy látta az apját, mint akit szigorúan csendre intett valaki, vigyázzállásban hagyta a feljebbvalója, s most ott áll megszeppenve, már nem képes lazítani, ha akar se, addig tágította maga körül a világot, míg végképp beszűkült körülötte, tőle is, ha néhanapján elment hozzá, csak egyet tudott kérdezni, fáradtan felnézve rá, mióta elhagyta növésben: „na mi van? Nincs dohányod? Kell a lóvé a csajokra, mi?” Nem a pénz, a csönd kell, az a csönd, amit csak az apja mellett érez az ember, amikor nem muszáj szövegelni, csak él az ember, éppen csak hagyja, nézzék, megsimogassák a nézésükkel a szülei és a pillantásukból az látszik; hozzájuk tartozik. Ehelyett kapott egy húszast, mehetett, nem marasztalták. Az a nő volt az oka mindennek, ő hát féltékeny volt a fér je előző életére, buta módon, primitíven, tehet ő róla, hogy beleszületett a világba? Ugyan, süket duma ez is. bánja is ő már az egészet, elköszönni megv, csak elköszönni, ettől meghatódott, marták a könnyek a szemét, „jó estét apám, így és így jártam, megyek és az első zser- nyáknak elmondom, mi van, agyonvertem Gyevit, dugjanak a sittre.” A szobába be sem engedték, apja kijött a sötét konyhába, hol vastag ételszag úszott vendégség, no igen, burkolnak a tökfejek. eszükbe sem jut. hogy az a nő kinézi a szájukból a falatot, az hétszentség, hogy sajnálja, ilyen a természete, mit csináljon, biztos házat akar venni, ahol a kertben az ő apja fog ásni, ha megunja újra kezdi, elülteti a tegnapot, holnap lesz belőle. — Mi van, rosszkor jöttél — mondta köszönés helyett az apja, két ezüstfoga megvillant a félhomályban. — Cikis a helyzet. Gyevit megvertem. Azt hiszen agyonvertem Gyevit. — Mondd, te teljesen hülve vagy? Be vagy rúgva? — Nekem jött. Késsel. Hagyjam magam agyonszúrni? — És anyád? Csak nézte és ringatta közben az öcsédet? — Jobb. hogy nem avatkozott bele. Különben is, később jött. — Az ájtatos szentség. Ennek is ő az oka. Az egésznek. — Te csak hagyd az anyámat, elég a maga baja. Na szia! Apja a zsebében keresgélt, gyűrött papírpénzt kotorászott elő. — Nesze. De engem hagyjál ki a buliból. Előléptetnek, odabenn piál a góré. Engem hagyjál ki mindenből. Hallod? Meg se csókolt. Na, nem a smár hiányzik. De akiknek van apjuk rendesen, azok úgy mennek a kétnapos kirándulásra, hogy telerakják a táskájukat kajával, a szüleik — egyik a másik tudta nélkül — tömik dohánnyal, vigyázz magadra kisfiam, aztán írjál, meg kell dögleni. És egész úton zabáinak két- pofára, pusziszkodnak a világgal, becsajoznak. amikor akarnak, kisfiam add ide, amit kerestél ne félj nem veszünk el belőle egy fillért se, tudod, ruhát veszünk. Aztán kabátot veszünk és új fuszeklit a büdös lábacskádra kisfiam és anyád kínjá* veszünk, lila lesz piros mintákkal, csupa divatszín, a vége begöndörödve, olyan csak neked lesz kisfiam, na. mit szóltak a műhelyben az új izédhez? Tartsd egyenesen magad, hisz ember vagy te már, úgy, szépen, na látod kisfiam, most úgy beszélek veled, mint a férfi a férfival, ezt más, mint az apád nem fogja elmondani neked, hát csak vigyázz, nehogy trippert kapjál, a mi időnkben hipermangánt használtunk, nagy kék lavórban állt a hipermangán, filmre lehetett volna vonni abban a kék lavórban egy egész tengeri csatát, és vigyázz a haverokra kisfiam, nehogy elpiálják a Dénze- det, úgy, megmosom a hátadat, jaj, mikor kicsi voltál, mennyit mostam én, hol hit, ott szeretet, hol szeretet ott béke fehér galamb száll a falu felett, viszi az én bánatos lelkemet, pirossal hímezve szekrénycsíknak is jó. — Meg akarok dögleni emberek! Nem csókolt meg az apám! — kiabált, tömködte a zsebkendőjét a szájába. — Fiatalember, mit ordítozik maga itt össze-vissza? Álljon csak meg! Igazolja magát! A gyerekképű rendőrtizedes hiába akart tekintélyt ébreszteni maga iránt, kivált így, hogy miután jobban megnézte páciensét, s látta, hogy nem részeg, szavaiban a szánakozás nyer' hangsúlyt. (Folytatjuk)
