Petőfi Népe, 1973. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-11 / 59. szám
Ketten - másokért Csodálkozom.: nem olvad el a föld ennyi fénytől? Elhagytuk Ti- szakécskét, átrobogtunk a Pejcsik- csatornán, a Körösi hídon. Amerre a szem ellát, mindenfelé tanyák állnak a márcfiusi ragyogásban. Megkapóan kedvesek, félénkek és szomorúak. Vagy csak én látom ilyennek őket? Sárhalom, tanyai iskola. Falai között él Rézman Imre igazgatótanító és a felesége. Tizenhét év óta egyfolytában itt tanítanak; ma már sok volt tanítványuk gyermekét is. A sárga épület bejárata mellett Krisztus-kereszt és harangláb. Futó pillantás a rendezett, szép udvarra, s máris biztat » házigazda — a tanító úr —, menjünk beljebb, ott kényelmesebb. Csalós a tavaszias fényáradat; az olajkályhát „üzemeltetni” kell még. Barátságos meleg a belső szobában. Lám, mire is jó a kellemes, szépen — ízléssel — berendezett lakásban egy meghitt délután! Az el-elakadó, de újra és újra nekiiramodó mesélgetés, vallomás, a bizalmas közlések nyomán: mintha írva lenne könyvben, ott van előttünk két kitűnő ember, csak- nek két évtizedes harca-munkája- elete. 1949-ben ismerkedtek meg; egy gimnáziumba jártak. Ismerték hát egymást, sokáig, fiatalon, de a szerelem az csak később „jött”, azaz... Azaz egyikőjükben ott munkált kezdettől fogva (nem szabad elárulni, melyikőjük szivében), de nem is ez a fontos. Hanem az, hogy megszerették egymást, szépen éltek. Ma is még — és minden jel szerint — ezután is. A Rézman-házaspár — jól tudják ezt a kécskeiek, s a környező tanyavilág lakói — „örökmozgó”, közösségért harcoló „szövetség”. Közéleti szerepléseiket, másokért- munkálkodásukat alig lehetne elsorolni. S mégis: nem gépies ügyintézők ők, hanem nagyon is hús- ból-vérből valók, szépért lelkese- dők, maradandó élményeket gyűjtők és meghitt óráknak örülök. Rézman né ezt mondja: — Sírva jöttem ide, pedig kécs- kei lány voltam. Féltem a tanyától. Terhes voltam, s izgultam: mi lesz, messze az orvos. Csak motorbiciklink volt még akkor. Villany se volt.* — Ugorjunk egy nagyot — mondom —, akkor félt; s most? — Most is; ám most egészen mástól: fogynak a gyerekek. Mi lesz, ha be kell csukni az iskolát? Megszoktam itt, megszerettem. A férj közbeszól: — Én nem keseredtem el, de bevallom, izgultam. Nem hittem volna, hogy csaknem húsz év után még ez lesz a munkahelyünk; azt meg végképp nem, hogy ráadásul még szeretünk is itt. — Azt mondta: fogynak a gyerekek; mennyire fogynak?, — Nagyon. Mikor idejöttünk, ez öttanerős iskola volt; ma mi vagyunk ketten. Első esztendőben harminchárom elsősöm volt; most négy. Az utóbbi hat évben egy- harmadára csökkent a tanulók létszáma. Gyors felsorolásban az elfoglaltságaikat: a férj másfél évtizede egyfolytában tanácstag; hét év óta párttag; az ÁFÉSZ és a takarék- szövetkezet küldötte. A feleség tagja a községi riépfrontelnök- ségnek, a tanyacsoport vezetője, tagja a községi kulturális bizottságnak, s fiókkönyvtárt vezet. S amit hosszú évek óta közösen csinálnak: évente legalább öt-hat országjáró kirándulást szerveznek a szülőknek, tanulóknak. Rézmanné azon fáradozik, hogy a tanyán élőket beszoktassa a művelődési központ rendezvényeire; eredményesen. A férje meg az útépítést, villanyvezetéket sürgette, intézte — szintén szép sikerrel. Közösen harcoltak boltért, klubteremért. Mindezt azért, hogy azoknak, akiket sorsuk azzal „áldott meg”, hogy messze a zárt településektől. ebben — ahogy egyik parasztember mondta: „istenverte” — tanyavilágban éljenek, azoknak elviselhetőbb, emberibb legyen az élete. Tartalmasabb; olyan, mely alkalmat adhat szép kikapcsolódásra, okos szórakozásra, tanulásra. — Szenvedélyük, kedvenc foglalatosságuk van-e? — Nekem a kocsi (Wartburgja van), nem tagadom — mondja Rézman Imre —, és az utazás mindkettőnknek. Sok országban, sok szép városban jártunk. Krakkóban, az Adriánál, Párizsban, Münchenben, Romániában, Svájcban, Ausztriában és még több helyen. Az utóbbi években kislányunkat is elvisszük magunkkal. Györgyi most . tizenhat éves, a nagykőrösi gimnáziumban tanul. (Kettőjük havi fizetése hatezer ötszáz., forint. Beosztással élnek, hogy jusson évente az annyira kedvelt utalásra.) Rézmanné: — Nekem még a bélyeggyűjtés. Spanyolországból, Japánból, Kanadából kapok gyönyörű példányokat. — Milyen nyelven levelez? — Eszperantóul; néhány évvel ezelőtt megtanultam ezt a nyelvet. Ha időm van, szívesen olvasok is; de sajnos, kevés az idő. ' Az egyik szobában zsúfolt könyvespolcok; a másikban televízió. Előfizetnek a Népszabadságra, Nők Lapjára, Autó—Motorra, Film—Színház—Muzsikára, s a Köznevelésre. Lehet világosságot vinni a tanyára. Lehet. Ám nem elégszenek meg taxái, hogy csupán ők élvezzék az örömöt adó világosságot. Nem elégszenek meg azzal sem, hogy mint pedagógusok neveljék, oktassák a rájuk bízott gyermekeket. Eredményesen, közmegbecsüléssel, s a feletteseik teljes megelégedésével végzik — ő körülményeik között különösen nehéz — iskolai munkát, ök többet akarnak: kilépnek az intézmény falai közül. Hogy hatni tudjanak, sürgessék az élet szebbé tételét, hogy a földdel, időjárással, s nehéz sorssal küszködök is bőven részesüljenek a világosságban. Varga Mihály H. Barts Lajos: A Hecc-brigád „Hát nébze, ez a ,csavargyári Hecc-brigád. Én vagyok Gravács, a brigádvezetö, az ott Palkó, amott Szili, ez meg Makovátz. Lakatos brigád vagyunk, de Hecc-brigádnak hívnak minket, merthogy nálunk nemcsak a meló, de a balhé is minőségi... Az első balhé, a Nobel-díj Az egyik nap Makovátz nem jött be. Sok volt a meló, nem győztük, káromkodtunk. Azt hittük, valami baja van, délután kimentünk, meglátogattuk. Hát beivott a Makovátz! Ráöntöttünk egy vödör vizet, lassan felébredt, kérdeztük, hogy mi van. Azt mondta, semmi, és aludt tovább. Akkor megint neki egy vödör vízzel. Ismét megkérdeztük mi van, akkor megint azt mondta, hogy semmi. Na mondtuk, ide hordó kell! És lett. És lett akkor már megmondta, hogy szóval bepiált. Palkó meg is kérdezte: nahát aztán Makövátz- kám, hogyan számolunk el a mai nappal? Makovátz nem mondott semmit, mert megint elaludt. Másnap jön be Makovátz, az öltözőben mondja, megoldotta Am a tegnapi napot. Hozott igazolást, mutat egy receptlapot, és mondja amikor felesége megszülte a második gyereküket, az orvostól kapott egy receptet. De nem váltotta ki, és ezt most megtaláltam a szekrényfiókban. Nem volt rajta név, hogy kinek adták odaírta az 6 nevét, így aztán a bélyegző meg a latin írástí receptszöveg között volt1 egy kis üres hely oda beírta, az orvos írását utánozva, hogyhát, Makovátz ezen és ezen a napon kezelésem alatt állt. Na most aztán így rendben lesz, mondta, ezt ő megmutatja a bérosztályon, aztán beírják, hogy igazolva. Nem szóltunk semmit, csak mikor Makovátz délben ebédelni ment mi elmentünk a bérosztályra, és kérdeztük,, hol a recept. Mondták, ott járt már Makovátz, de a recept a jogtanácsosnál van, mivelhogy gyanús volt. A jogtanácsos tudott latinul, kiböngészte, hogy Makovátz biAutó Nézze meg Szilit, milyen girhes, mert nem eszik, csak száraz kenyeret. Hát így gyűjtött össze az édes egy autóravalót. Nem tudtuk mi, csak egyszer jött Szili, hogy meghívna bénánkét estére kártyázni. Ó, néztünk össze, mi történt? Kétszer hívott életében, mert még a. kaját is sajnálja, arról nem is beszélve, hogy még a vizezett bort is vizezi, szóval kétszer hívott egész életében, hogy menjünk már kártyázni. De a látogatás csak arra volt jó, hogy megmutassa az új bútort, meg frigidért. Nahát, azért néztünk úgy össze: zony valami nőgyógyászati receptet kapott. Mentünk a jogtanácsoshoz, és mondtuk, ha már így van, csináljunk ebből balhét. így is lett. Egyik nap hívják Mákovátzot; mondják, fegyelmije lesz, menjen már föl az egész brigád, ott kell nekünk is lennünk, mivel a fegyelmi nyilvános. Nahát akkor nekünk sem kellett több, csináltuk mi a propagandát! Ott volt az egész műhely. És mert a jogtanácsos is értette a balhét, miután elmondta, Makovátz miben vetkezett, átadott neki, az öntödében erre a célra készített Nobel-díj másolatot. Tíz kiló volt, odatűzte a mellére, és azt mondta: ez azért van, . mert Makovátz, férfi létére gyereket szült, és ilyen még nem volt. Nagy röhögés támadt. És azóta mondják is a gyárban, Mako- vátzkám, te miért nadrágot és miért nem szoknyát hordasz? És kiszaladna már a világból, ha erre módja lenne, de hát ezt nem teheti, így aztán csak egyet tehet, többet nem iszik. mit akar megint megmutatni? Mondtuk, megyünk, a meghívást elfogadjuk, Palkó meg mondta, ö meg „kiszimázza”, mi van itt a dolog mögött. Hát egyik nap jön: Szili autót vett. „Wartburg, műanyag tokkal”. Na jó, elérkezett a nap, amikor elindultunk hozzá kártyázni. Na, mondom, hol a kártya, keverjük meg, aztán csináljuk, amit ilyenkor csinálni kell. De erre mondja Szili, a felesége most csinál egy kis harapnivalót, ne kezdjünk addig kártyázni, addig menjünk le az utcára mutatna valamit. Jól játszik ez a banda, tettük, hogy nem tudunk semmiről nagykí- váncsian mentünk utána, faggattuk, és mikor leértünk és mutatta a kocsit mindnyájan ilyesmit mondtunk_ hogy hű-ha, na ja, menő vagy! Csak állt, nézte a kocsit, zsebkendőjével még egy kicsit le is törölte, mert ugye, rászállott egy légy. Azt mondja Palkó, hát ha már így együtt vagyunk, mennénk már odébb egy öt lépéssel, megmutatná 6 is az autóját. Erre megint úgy tettünk, mintha csodálkoznánk. Szili meg igazából csodálkozott. Megyünk oda, ott áll egy gyönyörű Cadillac. Mondja, hogy örökölt vidéken egy házat, eladta, aztán ezt a Ms vacakot vette érte. (Mi tudtuk, hogy kölcsön kérte). Kérdezzük milyen sebességgel mehet egy ilyen kocsi? Palkó mondja, hogy 150—220 kilométerrel, de ő kétszázzal megelégszik, nem kell túlstrapálni a motort. Szili csak áll. Mondom Szilinek, hát a te kocsid milyen sebességgel megy? Szili már vörös. Hát, mondja ugyan ez nem megy annyival..; Szili már sajnálja, hogy hívott minket! Megyünk vissza a lakásba. Szili hallgatagon ballag utánunk. De a felesége, aki már sürög öt szendvicssel, mert öten vagyitnk, csillogó szemmel megkérdi, na, mit szólunk a kocsihoz? Hát a Cadillac, mondja Makovátz, jó kocsi. Többet nem is szólhat, mert, Szili lecsapja a kártyacsomagot az asztalra és keveri a kártyát. Egészen belemerül és többet nem is szól az autóról. Ez volt az első eset, hogy kártyázni mentünk és tényleg kártyáztunk!” Vendégünk volt: Sugár Rezső Kossuth-díjas zeneszerző, a Zeneművészeti Főiskolán Kodály tanítványa volt. ma is szívesen emlékezik vissza a nála eltöltött évekre, mestere által megkövetelt kemény munkára. Most ugyanott ő neveli a fiatalabb zeneszerző nemzedékeket. Mintegy tiz évvel ezelőtt Kecskeméten is bemutatták Hunyadi című oratóriumát, mely a felszabadulást követő évtized egyik legnagyobb sikert aratott kompozíciója volt mind a szakemberek, mind a közönség körében. Hogyan gondol vissza a szerző több mint húsz év távlatából a mű fogadtatására? — Azt hiszem, sikerült akkor megtalálnom azt a hangot, mely valóban a közönség szélesebb rétegéhez szólt. Furcsa, de voltak egyesek, akik a bemutató idején túlzottan „modern” hangvételét kifogásolták. A ma divatos zenei jelenségek mellett persze az a hang már konzervatívnak hat. A legújabb zenei törekvések fő problémája éppen az, hogy nem kelt kellő visszhangot, mert megközelítése sokkal nehezebb a közönség számára. Most járt először Kecskeméten? — Nem először, átutazóban, látogatóban voltam már itt. A város zenei életével azonban csak most kerültem kapcsolatba. Az Országos Filharmónia az általános iskolások bérleti sorozatában rendezett hangversenyt műveiből Werner Mária, Körmendi Klára és helyi együttesek közreműködésével. Ezt követően meglátogatta az Állami Zeneiskolát. ahol a növendékek Lakó Sándor vezette vonószenekara Gémes Adrienne szólójával eljátszotta zongorára és zenekarra írt Rondóját. Mik a benyomásai mindezekkel kapcsolatban? — A hangversenyen részt vett gyerekek érdeklődéssel hallgatták a zenét, megteremtődött a kellő összhang velük. Úgy éreztem, ez a felnövő nemzedék felkészült a koncertéletre, a rendszeres hangversenylátogatásra. Sok helyen kipróbált 'és jól bevált forma ez, hogy a szerző a műveiből összeállított hangversenny keretében elbeszélget a gyerekekkel, válaszol kérdéseikre. Olykor meglepően érdekes témák kerülnek így szóba. Ami pedig a zeneiskolásokat illeti, csak elismeréssel tudok szólni a növendékek és felkészítő tanáraik munkájáról. Sok. különböző nehézségű, változatos műfajú darabot írt az ifjúság számára. Ezek közé tartozik a Rondó is. Mi indította ehhez hasonló pedagógiai célzatú művek írására? — Az első indítást még aka- démista koromban kaptam. Nyilván érdekelni fogja a kecskemétieket: Vásárhelyi Zoltán rendelt tőlem duókat készülő hegedűisko. Iájába. Aztán rájöttem, hogy sok mai hangvételű, amatőr szinten is megszólaltatható műre lenne szükség, hiszen nagyon kevés nem hivatásos muzsikus jut el arra a fokra, hogy mondjuk Bar- tók-kvartetteket játsszon, akár csak otthoni „használatra” is. Majd később, a Rondó kedvező bel- és külföldi fogadtatása után írtam még jó néhány ifjúsági kamarazeneművet. Magasabb szinten ebbe a sorozatba tartozik a délutáni koncerteken megszólaltatott II. vonósnégyes és a Divertimento is. Az utóbb említett két művet helybeli előadók: a „Kecskemét”- vonósnégyes és a Városi Szimfó- nikus Zenekar vonósegyüttese adta elő. Mi a véleménye tolmácsolásuk színvonaláról? — Tehetséges és igyekvő együttesnek ismertem meg mindkettőt. A tökéletes összeforrottság persze csak sokéves kitartó munka nyomán alakul majd ki, de az eredmény máris biztató. Ezen a téren különben örvendetes fejlődés tapasztalható országszerte. Mindez néhánv' év alatt zene! életünk újabb fellendüléséhez kell. hogv vezessen. K. T. 9 Bodri Ferenc: Munka közben ,v, Y* ▼o*. 0*o' Yi oV *o*. o"o< V( o*o« V4 0*0« Vi 0*0« *0*4 0*0« *0*4 9*0« V4 9*0* *A*4 1*4« Vl & Orsovai Emil: & V 4»4 *o* VIKEND Kiáltásaim kertjét öntözöm idők vizével lassú szívemet hanyattfekvőnek fejtetős világ a csak élőkből látott pillanat kútam húzom csikorgó láncain mi jön ki tudja milyen mély a múlt öröm-tornácon barna vizsla jár emberi szóra figyelem-szobor magában pompázik pár mákvirág a szemétdomb tövében szín-revü kapum kilincse jövőm nyitra vár de nyomásra sohasem engedett a szobában tájképek csöndjei havas csúcsaikra még felmegyek •é! X *o« 0*0 *0* 0*0 *o*. o*o! *o*. oV V, oV *o*j 9*0’ x XI *0*í 9*0« x< XI X* 0*0 «
