Petőfi Népe, 1973. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-04 / 53. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZEI Gál Sándor kiállítása Két hétig a kecskeméti művésztelep lakója volt Bencze László Kossuth-díjas festőművész, aki itteni tartózkodása idején megtekintette a Kecskeméti Katona József Múzeumban, Gál Sándor, Kun- szentmiklóson élő festőművész gyűjteményes kiállítását. Szerkesztőségünk kérésére Bencze László készséggel vállalkozott arra, hogy megírja benyomásait a kiállított képekről, az idős mester alkotásairól. A meditativ és lírai hangú írást olvasóink figyelmébe ajánljuk. Gál Sándor nevével és munkásságával magam elvétve találkoztam. Név és mű azonnali ösz- szecsengése — szöveggé a zenével — így nem történt meg bennem, mikor a kiállítás plakátját megláttam. Vagyis minden előítélet nélkül léphettem képeihez, az ismerkedés jó szándékával, s azzal a kíváncsisággal, amellyel az ember ismeretlen személyek, dolgok, művek felé fordul, hogy befogadja őket vagy kizárja azokat a maga világából. A közel száz mű majd félszázad araszával mérhető, így egy teljes élet munkásságáról ad számot, s kínál a készséggel befogadó szemlélőnek tanulságot: korai rügyeket,, küzködő gyötrelmet, fattyúhajtásokat és beérett, ízes, bár egyáltalán nem magakellető gyümölcsöket. Pozitív és negatív vonásaival, biztösan formált és töredékesen sikerült vagy kisiklott szándékával kicsiben kissé az egész magyar festészet felmentő és kizáró jellegzetességeit példázza. Ami szinte törvényszerű. Hiszen magunk is eléggé bús magyar sorsban szívesen hempergők, s bennfelejtkezők voltunk, akiket elkésett romantika, szűk szemlélet vagy dacosan vállalt provincialitás épp legjobb erőinkben fékezett le — Tolnai Lajostól akár a máig ható romantikáig, vagy az őrületébe kerge-, tettségtől a korai halálokig. Igen: Gál Sándor is ezekkel a rémekkel és veszélyekkel birkózott, s munkássága azért tiszteletreméltó, mert mindig nyűg, sors visszahúzó-determináló erő és vidékiség veszélye felszította benne az ellenállást, s — mondjuk ki röviden, mindennapi szavakkal — legjobb képeit a két * korai önarcképen túl öregkori munkáiból válogathatjuk ki. Az indulás határozott volt és ígéretes. („Kalapos önarckép” 1924, „Édesanyám” 1924, „önarckép” 1928, „ősz” 1934, „Köd” 1936, „Pihenő” 1935.) Friss látás, erőteljes formaképzés, a színek igenlő tisztasága jellemzik a startvonaltól éppen elugró festő munkásságát. Ekkor a vásárhelyi induló Csangrádon futja a rajztanári pálya köreit. Mikor került Kunszentmiklósra, erről a katalógus nem értesít, de feltehető, hogy míg „betört” a rajtanári állás hámjába, sok év telhetett el pedagógiai kötelezettség és művészi becsvágy párviadalában. Nem mintha abból valamelyik „férnek vagy „én”-nek okvetlenül győzőként vagy vesztettként kellene kikerülnie. De ha a pedagógiai ösztön nem olyan parancsoló, mint Németh Lászlóban volt, a festő vagy író és a tanár köny- nyen a cselgáncs törvénye szerint váltja a talponállás és a bukfenc mozdulatait... Tény, hogy Gál Sándor — a bemutatott anyag vallomását figyelve — sokáig váratott magára, míg az említett képek méltó folytatását felmutathatta. Közben nemcsak a történelem —, s benne a magyarság — láthatára borult el, s vált tragikusan kilátástalanná: elkomorult, befulladt Gál Sándor ege is, néha már-már a feketék mindent elnyelő kormolásáig. („Illés-porta” 1939. „Behajtás” 1942, „Cepeke- dók” 1943.) Ezt a korszakot a sötéttel, sötét erőkkel, sötét színekkel való fel nem oldódó küzdelem, a levegőtlen, fullasztó monotónia jellemzi. Vajon hogy alakult, s mit rejtett ebben az elég hosszú periódusban a „pálya”? S mit adott — adott-e? —, s mit vett el közösség, társadalom a küzdő erejéből? Mert ez is kérdés, méghozzá tárgyalandó, napjainkban éppúgy, mint a művészi' munka felmérésénél. A „pálya”, az bizony! A sportolóknak igencsak előkészítik a salaik-, gyep-, jég-, víz „pályáját” az arra rászállóknak. Tán a művész az abnormis pályázó és „tü- sázó”, akinek a minél nehezebb „pálya” hasznára volna csak? S iramát az fokozná, ha fagyott csönd, s hurrogás bíztatná? Hogy Gál épp öregkorára termetté legszebb gyümölcseit: az mindenesetre és minden esetben az ő küzdőképességét dicséri. Nem tudom: tagja-e a Művészeti Alapnak? Szövetségnek? Nem tudom: mit kap a társadalomtól, közösségtől? Köszönetét, jó szót, anyagi és erkölcsi megbecsülést kap-e? Eleget, — ha kap? Mert még a jószágnak is éltető eleme a gazda jó szava, meleg si- mogatása. Hát még az embergyerekének a közösségé! Gál Sándor érett gyümölcsei nem mutatósak. Nem csurran köpnyen a levük. De tiszta, nemes ízük, kemény és tápláló belsejük egy életen át megőrzött hűség melegétől ért meg. Említsük a legszebbeket? „Büge” 1942, „Apostolok kertje” 1944, „Dinnyés csendélet” 1964, „Tsz- udvar” 1964, „Este” 1965, „Munkába menő” 1968, „Juhakol” 1970, s egy nagy méretű „Tanya” 19 ..?, meg az 1963-as szép , Martinász” szénrajz: mind erről a hűségről vallanak. S mihez köti az? Tájhoz, néphez, nemzethez, hazához. Köti a magyar festészetnek Nagy István-i, Nagy Ba- logh-i s vásárhelyi termőtalajához. Esztétikai kategória ez? Még nem. De az esztétikum — Gál Sándoré is! — ennek a talajnak' a tápláló nedveiből növekedik műben is megvalósulttá. S ez nem kevés; nem is akárki bírta ki ilyen feltételek között a betakarításig. . Ez a beszámoló nem szólhatott az esztétikum sajátosságairól elemzően. Egy napilap hasábjai ezt nem is engedik. De a kérdő és figyelmeztető szó ismét kikívánkozik belőlem: mit kapott Gál Sándor a közösségtől? Mert adni: nem is keveset, méltót s a feltételek és a „pálya” lehetőségeihez mérve: meg- becsülendőt, értékeset, nemeset adott. Bencze László Ladányi Mihály: Könyörgés szerelem ellen Szabadíts meg tekintetüktől, amely szememnek elbeszéli: ’*’! szívem arra való. hogy szeressem vele őket — »4». szabadíts meg ujjuk hernyóitól, t’í] amelyek bejárják szikkadó koponyámat — szabadíts meg az úttól, amely mindig küszöbükig vezet, j*.' szabadíts meg a madártól, amely mindig fölöttük énekel 4*4< szabadíts meg vérem vasreszelékétől, mellük mágnese közt 'X.I / ne remegjek, szabadíts meg a fénytől, amely testükről •X csípős porként pereg szemem csodálatába — *'»] szabadíts meg szemem éhségétől, amit szerelmük 4*4» " ” ' ' ' ....................................................... '4 *4 4*4* ■»*, Júdás-pénzével majd beterítenek. Bencze József: Szembenéz Dagadt folyó mosdatja a sarjával ringó berket, s a kint rekedt hal uszonya hull&mot a réten kerget. Mire zúg a napóceán üde lesz a fáradt pázsit, és a napcsók Izzaszt, lázit. Boglya bólint a dombokon ércet bújtat ott a földmély évszázados lombos fákból tőzeget gyúrt meddő hőség. Bányász lett az ökrös gazda, glottgatyában, szőrös mellel, térdig áll a berki sárban szembenéz az agg szelekkel. ■4»4 ’S» ’S» ’S» ’Sé ’S* .V Hincz Gyula: Lány, galambbal. • Kovács László: Tanya. ILLYÉS NEPIESSEGE A magyar irodalmi népiesség irodalomtörténetünk legjobb hagyománya: Illyés szavával élve a „hajszálgyörekek” ezernyi szálával kötődtek és kötődnek ' legkitűnőbb íróink a néphez, Balassitól Illyésig, és Csoóri Sándorig. Petőfi is a nevükben szólt, Arany is a hagyományokhoz kötődött, s mindkettejük a felemelkedést, látta abban, ha az irodalomban is uralkodóvá teszik a népet. A népi „hajszálgyökerek” megtalálhatók Illyés korai verses epikai alkotásaiban is. A Három öreg címűben arról az öreg béresről, Czabuk Pálról vall, ki írni tanította. A személyes élményen túllép, sorsuk változtatásáért tanult meg a költő írni, s lett költő, hogy szóljon értük, helyettük. „Azért kellett talán / dalolni száz holt parasztnak / és tűnődni szántás közben, / hogy én majd szóra fakadjak.” A korai és a későbbi Illyés- líra is erősen népies. Egy szegénylegény sorsáról szól, egy szomorú bérest mutat be, sar- júrendekről hoz híradást, s a kölesdi teleköpdösött járda is verstémája lesz. S gyakori Urai verseiben az epikus elem, a cselekményes epizód, egy-egy alak bemutatása. A ház végén ülök címűben magában beszélő öreganyját állítja elénk, ki munka közben, ebédet készítve, rozsét hozva hangosan beszél, megszólítja az élettelen tárgyakat: „Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass...” S talán az illyési líra egyik legjellemzőbb alkotásának tarthatjuk, az Amikor az óceán partjára jutottam címűt. A költő a francia tengerparton jár. De nem ez a konkrét élmény a vers igazi ihletője. Hanem az, amit felidéz, egy korábbit, egy otthonit, egy hazait. A francia tengerparti est varázsa helyett a gyerekkori élmény teszi otthonossá a világban: úgy látja, most is az eget, a csillagokat, mint akkor, apja mellett a bakon ... S ezek a népies elemek napjainkig megtalálhatók lírájában. A népi történelem számos eseményét dolgozta fel Illyés. Lírai és. drámai témája: Dózsa. A közelmúltban dolgozta át a Dózsa-témát, új szempontból láttatva azt a kort. a Testvérek című drámájában. Hasonlóképpen két műfajban él a negyvennyolcas népi hősök története, az ozoraiak példája, „Ötven huszár volt akkor a Szabadság ...” S a népi írók szociográfiai alkotásainak sorából nemcsak a Puszták népét kell kiemelnünk, hanem a Magyarokat is, amelyben baranyai úti jegyzeteit írta le, kórleletet adva: „Keresztelés évek óta nem volt, de ritka már a temetés is...” Kihal, elnéptelenedik a falu. S majdnem pesszimistán folytatja: „ötvenhatvan év múlva már keresni kell itt a magyart”. De új kor jött, új nép nőtt fel ott a Dunántúlon is. S e korról is vallott a földosztáskor Illyés, az új honfoglalók között, vagy az ebéd a kastélyban falu képében. Az esszéíró Illyés is „népies”. A népköltészetért címmel ír tanulmányt 1954-ben. S amikor Fazekas Mihály Ludas Matyi- járól szól, a plebejus költővel érez rokonságot, s együttérez Matyi urat leckéztető hősiességével. Értekezik a népnyelvről, a nép színházáról. Nyelve kristálytiszta, egyszerű. Kerüli az idegen szavakat. Sokszor a legegyszerűbb hasonlattal él: „Versek kerengtek benne fényesen, mint a fecskék.” Közel van a földhöz, a néphez. Neki „mézillatot külc- tek a megmosott fák.” ö hr.l, ja, ha az éjszakában „•naú^rks lép az ághegyen.” Illyés, a néphez kötődő író — elkötelezett, hűséges, minden alkotásával igazolva a hajszál- gyökerek erejét. Szekér Endre GYEREKTARTÁS — Szervusz, Annuskám! — Szervusz, Jolikám! Hallom, elváltál! — Már két éve. Azóta újra férjhez mentem. — No, ezt igazán gyorsan csináltad. — Nekem nem gyors. Hat évig vártam rá. — Az első férjed mellett? — Mit tegyek? Már akkor is Bandit, a másodikat szerettem. Fricihez csak azért mentem, mert Bandi akkor még rossz anyagi -viszonyok között élt, és nem tudtunk volna berendezkedni. Várnunk kellett, amíg a helyzet jobbra fordul. — Örülök, hogy megtörtént, drágám! — Meg, de nagyon lassan, Annuskám! A gyerek csak a harmadik évben jött. No, akkor már elválhattam, mert a gyerektartásból elég szépen megéltünk az én aranyos Bandikámmal. Igazán mondom, szép a Kormánytól, hogy rólunk, gyermekes anyákról ennyire gondoskodik. — Várj csak, Jolikám, valamit nem értek itt! Azért a tartásdíjból két személynek megélni mégse lehet! — Igaz, a bíróság csak 550 forintot ítélt meg, de Frici könyörgótt, hogy hagyjam nála a gyereket, inkább fizet a tartásdíjon felül még 700 forintot. Tudod, milyen gyengéd szívem van: nála hagytam, — A gyereket? — A gyereket! — Hiszen ez nagyszerű! 550 forint tartásdíj, ráadásul 700 forint csak azért, mert a Fricinek átengeded a saját gyerekét. — De drága Annusom, honnan veszed, hogy a saját gyerekéi? Mit képzelsz? — Hanem? — No hallod, te azt hiszed, hogy az én Bandikám, egy pillanatig is eltartatná magát másnak a gyerekével? Dénes Géza RAFFAI SAROLTA: Királyi kegyből A víz egyenletesen csörgött, átlátszó, háborítatlan folyamban, sok méteres alagutak hosszán végigbizseregve. Sziszegő, vékonyka sírdogálás hangja járta be a falakat, panaszait csak a függöny puha redői fojtották meg, amint elveszni bolyháik rengetegébe terelgették. Kati a parányi mosdófülke nyirkos menedékében álldogált. Tenyerei öblét a csap alá tartotta, míg forró csuklóit is elárasztotta az irgalmas hűvösség. Azután arcát újra megme- rítette# benne, maga sem tudta, egy végiében hányadszor. S, hogy a törölköző után tapogatva felpillantott, a félvak tükör az övé mellett a Főnök harnaszep- lős, banánhéj-arcát is megtörte gyűrte, s ringatta szelíden a sík felszín alatt megbújt hullámain. S mintha a nikkelezett csövek csápjai egyszerre növekedni kezdtek volna, lassan óvakodni feljebb és feljebb, kitapogatni a távolságot, láthatatlan, hideg permetüket a kislány gerincére csorgatva ke- gyetlen-kiszámítottan. A Főnök arca váratlanul gömbölyűvé, majd kétoldalt csúcsossá torzult: a tükörbéli mosoly fintorba veszett. — Félsz? — Kati. lehúnyta a szemét. — Rosszul érzed magad? — lágyult el a Főnök hangja. — Csak... megszédültem — mondta végre a lány. A banánhéj-arc elkeskenyedett. — Ha nem akarod... ha nincs ma kedved... A lány* összeszedte magát. — De igen! . Akarom!... Azaz ... nagyon szeretném. A Főnök ujjai a lány vállához értek, s beletévedtek a hát- középig érő haj tömegébe. — A legügyesebb tanítványom vagy... —, s ezzel a hajjal a legjobb reklám egyben — mondta szelíden. — Ne félj. Kati tenyerét sós pára futotta be, köpenye érdes vásznához tapasztotta hát mind a két kezét. — Köszönöm, Főnök úr. — Köszönöd! — lengyintetta Főnök. — A teremben csak engem figyelsz, érted? Körbejárod a fejet, s odapillantasz, rám. Intek majd, ha jól csinálod. — Igen, Főnök úr. Köszönöm. — Nna. Hát akkor... — állt félre a Főnök. A kislány* keskeny szalagot húzott elő a zsebéből, s a hosz- szú, nehéz hullámokban aláfolyó haját kapkodó, gyors mozdulatokkal kötötte össze a tarkója fölött, csak azután indult a terembe. U állottá maga mögött a Főnök furnérlemez-lép- teit: finoman hersegett az új cipőtalp a szőnyegtelen parketten, de nem dongott — a Főnök elegánsan vékony volt, járása könnyed, épp, mint a női hajakkal eljátszadozni tudó, varázslatosan gyengéd ujjai. Kati barátnőjét és munkatársát lelte az előkészített székben, a másik fodrásztanulót. Jó hajanyag — könnyebbült meg a kislány, .míg a tartályt a mosáshoz odacipelte. — £e drótszálú, se habosán selymes: közepes minőség, elbánni vele álom. Akár egy hatalmas liften süllyedt volna alá az összeszokott, félévente újra és újra ítélkező, időszakos vizsgáztató bizottság, vagy ők ketten emelkedtek volna ugyanúgy — Kati csak a fejet látta, meg Anicska szorongó arcát — egymást figyelték csupán, minden lélegzetvételükkel buborékokat kac- cantva egyenest a százas égők fényébe — mások számára a hangtalanul. 1Y ati ujjai alatt felverődött a hab langyosan, puhán, parányi szivárványos hólyagocs- kákká fúvódott, s azok játszódtak egy keveset, szánkáztak a duzzadó hajtömegen, fölfénylet- tek, öntelten és nekiszabadultan pöffeszkedtek, ám azonmód semmivé foszlottak, hogy szemmel nem is látható anyagukból új gömböcskék keletkezzenek. Kati' ujjai a tarkót, a fülek domborodó tövét csiklandozták, Anicska összepréselt szájszélére vidáman pipáló fintorokat csalva. A kislányok folyton-folyvást összemosolyogtak, a műveletkövetelte figyelmet leszámítva szinte egyvégtében, megmerültek egymás tekintetében, mintha hosszú rabság után az újjászületettek sajátos örömével nem tudnának betelni. ... Kár volt rettegni — a Főnök mégse rossz ember! Most igazán az ő kezében vannak... mind a ketten ... mint ahogyan soha. Mint ahogyan a félév folyamán egyszer se — gondolta Kati. A Főnöknek tudnia kell, hogy ő akkor se akart rosz- szat... Semmit nem sejtett még a szakmáról, a szabályokról — a tanárnőnek kellett volna óvatosabbnak lennie... Mert ő megírta — volt olyan ostoba — megírta abban a legelső, nyomorult iskolai dolgozatban, hogy mivel tölt egy munkanapot a műhelyben. A mesterénél. Azután gyanútlanul végezte tovább a dolgát. Anicska érezte meg előbb a lekozmált étel fanyar bűzét: az odakozmált szakmai becsületét... Ismerte a KlOSZ-elnö- köt, s méginkább a KIOSZ-el- nök feleségét. Amint néhány hét múltán belépett az asszony az üzletükbe úgy alkonyattájt, s fénymázas ajkait csücsörítve megkérdezte a Főnököt: „Mi történt? Ezek a lányok se mosnak, se mosogatnak? Csak nem a szakmát tanulják. Ferikém?!” Kati egyszerre szájüregében- torkában érezte az estig lenyirbált hajszálak gubancos tömegét : fuldoklóit. A vendég meg a Főnök pedig egymásbakarolva vonult át a nelyiségen, hogy néhány másodperc múlva már két nő tüntetőén hangos és boldog visíto- zását hallja az üzlet közönsége, hogy a banánhéj-arc kaján mosollyal kukkantson még be egy pillanatra: „A feleségem legjobb barátnője” —, s hogy hosszú időre eltűnjön a ház vidámabb féltekén ő is. Igen, 4Anicska már korábban megsejtette, hogy valami komoly baj lesz. A KlOSZ-feleség után a KI- OSZ-elnök is becammogott: ellenőrzött bizonyos bejelentést. S amikor Kati már ott állt előttük a poharakból és tálakból áradó aromák fülledt gőzeiben tetemre híva és megszégye- nülten — noha. a legszokványosabb napját írta le az iskolában, s a valósághoz hűen —, dadogni tudott csupán. Az arcok eggyé mosódtak, a szempárok, az ajkak, a szíjas félmondatok, s a figurák is — mintha egyetlen, soha nem ismert, mesebeli, hatalmas és fenyegető szörny készült volna összeroppantani őt. Azóta retteg — várakozik. Várakozik és retteg. — Kevés nyírást... inkább csak kiigazítást kérünk — irányította a százas égők fényébe, a vizsgaterembe az elnök hangja ismét. A nicska már a búra alatt ült, amikor Kati először fordult szembe a Bizottsággal. A Főnök arca ragyogott, s ő szeretett volna elébeborulni, hálásan és alázatosan ereszkedni térdre, mint a királyi kegyből lovaggá ütöttek. Azután ő ült a tükör előtt, s Anicska kissé sápadtan állt mögötte. Anicska keze hirtelenebb volt, kevésbé érzékeny, de gyorsabb az övénél. — Magának nehezebb dolga lesz — hallották az elnök hangját. — No csak valamicskével... nem kell megijednie. Mosáshoz, majd vágáshoz készüljön. Anicska sebesen dolgozott, Kati szinte lebegett, míg a hab toronnyá magasodott a fején. A szabvány-mozdulatok egymásutánja jólésően bágyasztotta el, fejbőre bizsergett, tarkója láthatatlan fordulatokkal segített Anicskának. Az olló két ezüst ága ékszer — a legtündéribb: a legengedelmesebb. — Fiús fejet kérek — jobboldali választékkal — mondta az elnök. Anicska megdermedt, sokáig nem mozdult. A tükörben a két szempár egymásba kapaszkodott, még rá sem nyílt két fiatal szempár egymásba kapaszkodva, s mindkettő ugyanazt látta. A nehéz, nagy hajat, a tíz év alatt burjánzó hullámrengettegé, csodává növekedőt. — Megértette a feladatot — az elnöki hang személytelenné csiszolódott, a banánhéj-arc atyai mosolya nem változott semmit. — Megértette — mondta a Főnök. ' , Anicska ékszeres két ujja lassan hántotta le magáról a gyűrűfogókat. — Vágj bele — súgta Kati, alig hallhatóan. Majd Szinte si- koltóttá: — Anicskaj Vágd! — S tarkóját tenyerével megtámasztva úgy tartotta a nedves köteget testétől távol, mint tengerből kifogott, ám korántsem fölismerhetetlen, csak még alig-alig megtapasztalt hínáros, összebonyolódott fonalak tömegét. lszántan, hidegen, öntes- téből már-már kilépve ült, s várakozott. Ebben a pillanatban pontosan tudta mi a feladata ezen a világon, hogy a mindennapi, kötelező munkáján túl is van valami, mindig lesz valami, valami több, amiért mindent ki lehet bírni — amiért érdemes.
