Petőfi Népe, 1973. február (28. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-11 / 35. szám
Egy keramikusművész bemutatkozása KÖZÖSEN A TŰZ ELLEN • Fslitányér-sorozat. • Butellák, bctyármotlvumokkal. Probstner János fiatal iparművész kerámiakiállítása a kecskeméti megyei kórház klubtermében — több szempontból meglepetés. Először is azért, mert a művésznek jelenlegi lakhelyén — néhány hónapja telepedett meg Kecskeméten —, ez az első bemutatkozása. Egyúttal az első alkalom az ismerkedésre. Másodszor azért, mert kiállított falitányérjai, butellái, ét- és ivókészletei arról tanúskodnak, hogy a népi, sőt épp a legősibb motívumrendszer, ornamentika, formavilág nem holt, múzeumok és magángyűjtemények polcait roskasztó rekvizítum, hanem manapság is élő, eleven, életünket gazdagító formakincs, amelynek esztétikai értéke vitathatatlan. Harmadszor azért, mert újból jó érzés meggyőződni arról, hogy a korszerűség, vagy ha úgy tetszik, a célszerűség érdekében éppenséggel nem kell feláldoznunk azt a formavilágot, amely a népi múltat a maga teljességében idézi fel, s amely megtartó erejét máig kisugározza. Az ősi és a legújabb szintézisét megvalósítani — ez a tudatos törekvése Probstner Jánosnak. S ebben Bartók és Kodály példáját tartja szem előtt. Eddigi nagyobb munkái is e termékeny felfogás jegyében készültek: például, a Hódmezővásárhelyi Majolikagyár 60 éves jubileumára készült, a székely kopjafákat idéző emlékmű. — Kecskeméten azt szeretném folytatni, amit Vásárhelyen elkezdtem — vallja —. Feltámasztani és magasabb szinten kifejleszteni, s természetesen elterjeszteni a népi edénykultúrát. Felhasználva az itteni vidék népművészeti jegyeit is, átmenteni a kerámiába. A városi tanács hívására jött Kecskemétre. Kapott lakást, s kilátásban van egy égetőkemence is, ahol majd végre elkezdheti a rendszeres munkát. Nagyobb tervei? Szívesen vállalná például a leendő kecskeméti Kodály Intézet kerámiadíszítését. Mostani kiállítása — bemutatkozása —, már meghozta az első kecskeméti sikert a számára; munkái többségét az első napokban megvásárolták. Hatvani D. — Tóth S. riportja. • A művész a kiállításon. • Az érdeklődők egyik csoportja. Te ezen vihogsz? A csődület közepén vertek egy embert. Az ember akit vertek, vékony volt, amolyan horpadtmellű hivatalnok, szemüveges és talán ötvenéves lehetett. Az ember aki verte, akkora volt, mint Cassius Clay a nehézsúlyú ökölvívás exvilágbajnoka, de izmai talán még a néger bajnokén is túltettek. Fakóra mosott kék trikóing fedte szőrös mellkasát és a felsőkarján tetovált halálfej. Vastag nyakán, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, ami — tekintettel a kánikulára meg a fizikai erőkifejtésre, — egyáltalán nem volt meglepő. A horpadtmellű szürke nyúlszőrkalapja már laposra nyomva tanyázott a földön, és a szemüvegét is képtelen volt megmenteni. Egy közepes erősségű pofon lesodorta, a következményhez nem szükséges nagyobb fantázia, hiszen az izomember szandálos lába, cserepekké Toppantotta. A horpadtmellű összecsuklott. Le a nagy szandálok elé. Olyan volt az egész ember, mint egy összegyűrt zsebkendő, amibe valaki a vérző orrát törölgette. Hörgő hangokat hallatott és úgy nézte hunyorogva a két poros barna szandált, mintha tőlük várna segítséget. Kár volt. Először az egyik szandál rúgta fejbe, azután a másik. Egy nagydarab hentes, aki fehér kötényben szaladt át a szemközti húsbolioól, tanácsolta a mellette álló nagyhajú fiatalembernek, hogy hívjon rendőrt, mert ez már disznóság! A nagyhajú fiatalember élénken helyeselt abban, hogy ez disznóság, de nem ment rendőrért. Másfél éve lejárt a személyi igazólványa, minek ezt napvilágra hozni? Két vidéki tsz-tag, akik a tsz költségén, hivatalosan jártak Pesten és még volt egy órájuk a nézelődésre a vonat indulásáig, azon tanakodott, hogy a falujukban vajon ki tudná megrakni ezt az izomembert. — A Lacza Pista — mondta áz egyik — a Lacza Pista elintézné! — A Lacza Pista?! — nézett a másik. — Tán megártott a hőség komám? Ezt csak a cigány Oerzson tudná helybenhagyni. De az úgy, hogy ennek lepedőbe szednék össze a csontjait, én mondom neked! — A Gerzson?! — röhögött a laczapistás — Na hát azt még én is kigurnyasztom, ha klfo- - gok egy jó formát! Pacal az, csak behemót! Az izomember ekkor felemelte a horpadtmellűt. Nem szeretett hajlongani. Reumás volt a dereka és ha hajlongott, akkor fájt. Márpedig ha valaki a földön fekszik, és azt pofozni akarja, sajnos le kell odáig hajolni. Körülnézett. A csődület ettől kicsit távolabb mozdult, a moraj is halkabb lett. — Te — bökött a nagyhajú felé az izomember — gyere csak ide! A nag hajú kicsit tétovázóit, majd odalépett. Az izomember nekitámasztotta a horpadtmellűt. — A hóna alatt fogd, te huligán, aztán tartsd jó erősen. Ha hagyod összerogyni, megkopasztalak! A nagyhajú fogta a horpadtmellűt, az izomember kifújta magát és piszkos zsebkendőjével felitatta nyakáról, homlokáról az izzadságot. Röhögsz?! — meredt a horpadtmellűre, aki mint egy rongybaba lógott a nagyhajú karjaiban. — Te ezen vihogsz?! Lekent egy hatalmas pofont. Rávágott egyet a fejére. És akkor lődörgött arra Darázs Pál. Először azt hitte, borítékos sorsjegyet árusítanak, és már kaparászott a zsebében pénz után, gondolta, most az egyszer vesz egyet, de amikor a közelébe ért, látta, hogy bizony nem borítékos sorsjegyet osztogatnak. Megdöbbent. Darázs először mindig megdöbbent, mielőtt ütött volna, mert alapjában véve soha sem szeretett verekedni. Annak idején az ökölvívást is azért hagyta abba, mert sajnálta mindig kiütni az ellenfeleit. Márpedig ha ő ütött, az ellenfél terült és általában slaggal kellett fellocsolni. Ezért inkább horgászni kezdett szabad idejében, meg verseket írt. Darázs tehát megdöbbent, aztán mivel jól vasalt, égszínkék nyári ruha volt rajta, szép lassan levette a zakóját. — Fogja, de vigyázva! — adta oda egy mellette álló szemlélőnek, aztán már ott állt az izomember előtt. Az izomember ugyan magasabb volt, de ilyen helyzetben ez elhanyagolható körülmény, annál is inkább, mert csak másodpercekig volt magasabb, addig, amíg Darázs hatalmas ökle le nem fektette a tűzforró aszfaltra. Olyan látványt keltett fakóra mosott, kék trikójában, mint aki napozik. — Ez igen! kiáltotta a nagyhajú, mert nagyon tudta értékelni a szép ütéseket. Szenvedélyes ökölvívó-rajongó volt. — Hová tegyem mester — kérdezte szolgálatkészen a nagyhajú, a kezében tartott horpadtmellűre célozva. — Oda — intett Darázs egy hűvösebb hely felé és megvárta, amíg a nagyhajú odavonszolta a horpadtmellűt és lefektette mint .egy csecsemőt. Nem volt idteje felemelkedni ebből a műveletből, mert Darázs egy pofonnal a horpadtmellű mellé fektette. — Ki látta még a verekedést?! — fordult a csődület felé Darázs, majd megragadta az egyik tsz-tag kabátját. — Maga itt volt?! — Most jöttem — nyögte a tsz-tag — a komám tanúsíthatja! De nem tanúsíthatta. Mind a ketten elterültek Aztán elterült még a hentes, a két szatyros asszony közül az egyik, a másik elszaladt rendőrért, továbbá elterült még egy kopasz gyógysze-A múlt század közepének a leleménye a szervezkedés, az erők tömörítése. 1830-ban alakult az első vidéki kaszinó, éppen Kecskeméten, s jöttek létre a különféle hazafias, társadalmi, közérdekű ügyeket szorgalmazó egyletek. A Bach-rendszer dermesztő levegőtlenségében sajnos elfonnyadtak ezek a kezdeményezések és a szörnyű terror lehetetlenné tette új szervezetek kialakulását. Az önkény mértéke természetesen a helyi hatóságoktól is függött Kalocsán a legkisebb moccanásra íelmordultak a rendőrkopók, a császári hivatalnokok. Rebellis hírben állt a város. Itt ápolta a szabadságharc sebesültjeit Kossuth Zsuzsanna, itt nyitott nyomdát Malatin és Holmeyer, a Nemzeti dal, a 12 pont és a Kossuth-bankók két nyomdásza, itt lakott egy ideig az Aradon kivégzett Kiss Ernő altábornagy. A múlt század ötvenes-hatvanas éveibeií — mint ezt dr. Bozsó Ferenc írásaiból tudom —, még névnapokra sem mert öszszejönni Kalocsa polgársága, mert féltek a megtorlástól, még a gyanú árnyékától is. Az enyhülés jeleire elsőként a sportoló ifjak tömörültek, 1866-ban, megalakítva a Kalocsai Tornaegyletet. Ebből a csoportosulásból jött létre a Kalocsai önkéntes Tűzoltóegylet, száz esztendeje. Tizennégy hónappal megelőzték a „hivatalos” Kecskeméti önkéntes Tűzoltóegylet létrejöttét. (A mostani megyeszékhelyen már a XVII. századtól — kisebb megszakításokkal — működtek önkéntes tűzoltók. A Jogakadémiának külön csapata volt.) De most a kalocsai tűzoltóság múltja a téma, ezzel foglalkozik a városi tanács kiadásában megjelent, 100 év tűz elleni küzdelem Kalocsán című 80 oldalas dolgozat, összeállítás. Időről időre pusztítottak a lángok Kalocsán. Már az első érseki kastély — a hagyományok szerint a XI. század végén — a tűz martaléka lett. Felégették a települést a tatárok, Bocskai hajdúi. Evlia Cselebi 1666-ban ilyennek látta a várost: „csak üszkös romokat, egy (fából épített) dzsámit, három boltot és egy kis fogadót talált...” Az emberek sokáig Isten csapásának tekintették a vészt, de azért megpróbálkoztak védekezni ellene, övórendszabályokkal és tűzoltók kijelölésével. A védekezés a céhmesterek egyik feladata volt, hosszú ideig. Végül „az önzetlenség és a segíteni akarás jegyében egy lelkes gárda alakult, 1872-ben”; a Kalocsai önkéntes Tűzoltó Egylet. Első parancsnoka Símig Rezső. A két szerző pontosan és érdekesen felsorolja, hogy kik segítették őket a felszerelés gyarapításában. Miként gyakorlatoztak, hogyan változott a szervezet felépítése, erről is beszámol Bozsó Ferenc, a könyv fejezeteinek a szerzője. Vidékre is elmentek, ha hívták őket. Pakson, 1836-ban — víz hiányában — borral locsolták a lángokat. Az első világháború után motorizálta Antalffy Sándor polgármester a tűzoltóságot és i fizetett — 8 főből álló — őrséget szervezett. Dr. Németh József szemléletesen ismertette a tűzoltóság felszabadulás utáni fejlődését. Előtérbe került a megelőzés. 1970-től működési területüket 24 környező községre is kiterjesztették. Segítik rendszeresen az üzemi és helyi tűzoltó csapatokat és az itteni úttörőházban alakult szakkört. A hasznos kiadványt sok kép gazdagítja. A Tűz elleni küzdelem Kalocsán című könyv tiszteletadás a közügy áldozatkész munkásai előtt és színvonalas helyismereti krónika. Heltal Nándor rész, vagy vámőr, két vasutas, egy pszichológus, aki a lelki vonatkozásait figyelte a verekedésnek, egy ismert fővárosi színész, egy absztrakt festő, egy kiadói lektor, egy színházi dramaturg, egy munkakerülő ... Aztán kijött az URH, a mentők, a hullaszállítók, fényképészek, újságírók, kicsit később a tűzoltók is, akik tűz híján az embereket locsolták fel. Darázs Pál felvette égszínkék zakóját, majd készségesen elmagyarázta, hogy ki kicsoda. — Ez itt kérem — mutatott az akkor tápászkodó izomemberre — a verekedő! Az ott, akit vert. Ezek pedig — intett a tömegszállás felé — ezek a gyáva szemetek, a nézők! Vagy ha így jobban tetszik, a tanúk! — Maga szerencsétlen — förmedt rá a rendőrtiszt — maga itt félholtra vert egy csomó embert! — Embert? — kérdezte nem kevés gúnnyal Darázs Pál, és körbejáratta szemét a csatatéren. — Nem téved ön? — Akkor is! Nem a maga feladata igazságot szolgáltatni! Nem a dzsungelben vagyunk! — Bizony — helyeselt gyenge hangon az izomember — ez, tiszt úr kérem, egy vadállat! Mert kérem szépen én csak beszélgettem itten a haverommal, mindenki tanúsíthatja, aztán jött ez és csak lecsapott! Éledezni kezdtek a többiek is. A nagyhajú dagadt arccal ténfergétt elő, és a szatyros asszony összeszedte a szétgurult karalábét. Föléledt a hentes, a két tsztag, a két vasutas, a kopasz gyógyszerész, az ismert fővárosi színész, az absztrakt festő, a kiadói léktor, a színházi dramaturg, a munkakerülő és a pszichológus is visszatért a tudatalattiból ... csak a horpadtmellűt vitték el eszméletlenül a Koltóiba. — Ki kezdte a verekedést?! — kérdezte szigorú hangon a rendőrtiszt, mire mindannyian Darázs Pálra mutattak. — ö — mondták kórusban és bizonyságul kapott pofonjaik helyét simogatták az arcukon. Tóth Máté Miklós b 4b 4b 4b 4b 4b < 4b 4b 4b 4b 4b 4b b ,4 b. b ,4 b _4 b_ 4 b. ; 4b 4b 4b 4b 4b 4b 4b 4b. 4b Gál Farkas: A fehér fal előtt Goór Imre festménye alá Beléd haraptak hetvenöt év fogsorai arcodat fölszántották, s — megmosakodván benne — összezavarták szemed hajdani kék tavát. Hajad már rég nem tüskeboronája húsvéti szeleknek. Fedi fekete kendő, összekulcsolt kezeid egymásba fonódott gyökerek. Díszeitől megfosztott karácsonyfa a tested. Ülsz a fehér fal előtt, kicsi öregasszony, mögötted kihűlt kemence a ház, szú perceg ajtókban, gerendákban, naftálinszagú szekrényedben. Szalmazsákos ágyad párzások, haldoklások megroppant Szent Mihály lova. Birsalma szagban motoz a kripta szagú csönd. Udvarodon toronnyá magasodtak a fák lengetnek kék, piros és sárga gyümölcsöket, suttognak babonát, balladás történetet énekelnek halottsirató zsoltárokat elfelejtett bölcsődalt. Szólnak kaszákról gyökeret szaggató viharokról, beszélnek madarak nyelvén, megpendítik a nyár aranyhúrjait, lehelnek virágillatot s földre terítik lombjuk palástját a zöldarany reményt. Ülsz a fehér fal előtt. Hangfogós fegyvereivel körülvett a magány kivégző osztaga. A csőretöltött reménytelenség néz rád egyetlen Küklopsz-szemével, s hiába keresed benne asszonykorod virágmezőit, az öledből kiszakadt hűtlenek lábanyomát. Hiába keresed lányaid, fiaid hozzád vezető útját, mert más út az ő útjuk. Zenélő aszfalton iramlanak, s megnyomják a gázpedált a kapudhoz vezető ösvény előtt. Néz rád a csőretöltött reménytelenség. Látsz benne rikoltó jégmadarat t dolmányos varjút, lebukó templomkeresztet. Látsz benne lángoló kazlakat, menekvő csordát, üresen ringó bölcsőt, pálinkával lemosott halottakat. Várod, hogy lejöjjön hozzád a betlehemi csillag s elhozza a megváltást, elapassza parttalan szenvedésed. Mert mögötted izzik a fehér fal, szuronyerdő előtted a léckerítés nincs hát utad sem előre, sem hátra, csak hetvenöt esztendőd kacskaringós futóárkain szaladhatsz tovább a kakukkfűvel benőtt, süppedő dombhoz hajdanvolt embered teteméhez. S megroppan házad, éjfélkor kipattannak az ablakok üvegei, analfabéta szél lapozza a nyikorgó ajtókat, ahová sorsod, életetek írva vagyon. Huzat fuvolázik a kémények berekedt torkán és szú perceg gerendákban naftalinszagú szekrényedben. Varjú képében visszajársz még, ülsz ágyad végén s elalszol, míg szobádban motoz a csend. Csak kint az udvaron üvöltenek a fák dobálnak piros és sárga gyümölcsöket s ordítva éneklik halottsirató zsoltárodat. • Kiss Zoltán: ŰJ Iskola ► 41» o O O 4P. 4» 4P V A t* »4* r4 *f* L ANTALFY ISTVÁN: 4*4 k" »4» iJ Pók az asztalon y ,» V '» Parányi pók az asztalon, !* fut, menekül. Élni hagyom. i' v Neki az én papírjaim *'* kolosszusok, kis útjain. .t. v [í £s most beérem ennyivel, hogy mindkettőnknek — élni •• kell 1 l' v '* 4* ,**1 r* 4*4 4* *4« 'J SIMON LAJOS: *4 'a*4 !| Nem felejtenek X 'í ö, ezek a kezek, »* a reszelt körömhegyek, ,i, ■' a báránybunda-lágy tenyerek, ».» 4Í azt hittem felejtenek. j’; *» Titeket elfelejtenek ■.», »’ Ősök markától meleg y t* kapanyelek, villanyelek. - ‘ '* S kabátom ujjával törölt j*j í, azurtos gyermekkorom i,;, »• azt hittem egykoron. *.! '* majd könnyen elfelejtelek. >» De szép, szépséges éjszakán, »’ gyárkémény-kórószál felett Í napraforgónyi hold lebeg, !, s betűk a csarnok homlokán a' krumpllvlrág-fehéren fényle- >,i :t »**• íii % .»4 *w v 4*á 4* V »* «P 4P 4» 4P 4» 4P 4P 4P 4P 4» 4P t» »•
