Petőfi Népe, 1973. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-14 / 11. szám

1973. január 14. • PETÖF! NÍPF. • 5

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET »IRODALOM • MŰVÉSZET

Szappan és könyv Csingiz Ajtmatov portréja

„Az emberek a betegséget már komolyan veszik, de az egészséget még nem” — olvasom egy újságcikkben, amely riasztó adatokat közöl higiénés állapotunkról. Áz emberek nem veszik komolyan az egészséget, vagyis nem vigyáznak rá, hiszen a megbetegedések több mint fele „a személyi higiénés magatartás elmulasztásából keletkezett” — mondja az újságcikk. Röstellem kimondani, de személyenként évente nyolc és fél kis méretű szappant használunk el, egyet-egyet tehát negyven-negyvenöt napig babusgatunk. Hányszor és főként hogyan mosakszunk? Tessék elképzelni!

Baj van tehát a testi higiéniával; ám nem az én dolgom, hogy emiatt most dörgedelembe kezdjek. (A dörgedelem egyébként se segít). Inkább eltűnődöm azon, ami az újságcikk olvastán hirtelen ötlött az eszembe:

Hogyan állhatunk a szellemi higiéniával? A gondolkodás higiéniájával? Vajon komolyan vesszük-e a szellemi egészséget, vigyázunk-e rá, s vajon mekkora része származik bajainknak abból, hogy — az újságcikk megfogalmazásával szólva — elmulasztjuk a szellemi higiénés magatartást?

Habozás nélkül, a legkomolyabban állítom: igenis van gondolkodás-higiénia. Állapotának mérhetőségéről már nem merek ugyanilyen határozottsággal beszélni, hiszen a szellemi állapot jóval nehezebben mérhető a testinél, másrészt az ilyesmivel foglalkozó tudomány jóval fiatalabb az orvostudománynál, harmadrészt — és éppen ezért — nincsenek is idézhető statisztikák arról: mit és mennyit fogyasztunk vagy nem fogyasztunk azért, hogy gondolkodásunkat tisztán tartsuk.

Valamit azért így is tudunk persze.

Tudjuk például, hogy a gondolkodás-higiénia ezt jelenti: megóvni magunkat a szellemi restség, az előítéletes véleményalkotás vagy az elhamarkodott általánosítás fertőzéseitől; törekedni a világ megértésére, a tapasztalatokon nyugvó ítéletalkotásra, a tények tiszteletben tartására. Mindez segít megóvni bennünket nemcsak saját, örököltén rossz beidegzetl- ségeink, ösztönindítékaink és önös érdekeink támadásaitól, hanem azoktól a támadásoktól is, amelyek kívülről jönnek. Mert ha van légszennyezés, van gondolatszennyezés is: ideológiai harcban élünk, s ez még akkor is így lesz, ha a tömeggyilkolás fegyvereit egy szálig sikerül netán a tengerbe sűlyesz- teni.

Tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk újratermelni régi előítéletrendszereket, sőt termelni újakat is amikor azt ismételgetjük, hogy „pénz beszél, kutya ugat”, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”, hogy „az asszony verve jó”, hogy „az is bolond, aki másokért töri magát”, hogy „a cigányok mind lopnak”, .hogy „a gyerek neve: hallgass”, hogy „a mai fiatalok már nem tisztelnek semmit”, hogy „hosszú haj, rövid ész”, hogy „az a fontos: a has tele legyen”, hogy „apámnak jó volt, nekem is jó lesz”, hogy „nem kell nekünk semmi idegen, csak az, ami magyar”, hogy „nálunk minden rossz, bezzeg külföldön”, vagy hogy „mi közöm nekem az egészhez, a fejesek úgyis azt csinálnak, amit akarnak”.

És tudunk azért néhány statisztikai adatot is.

Tudjuk, hogy az iskolaköteles korosztályok tíz-tizenöt százaléka nem végzi el az általános iskolát.

És azt is tudjuk, hogy az ország lakosságának csak körülbelül húsz százaléka olvas rendszeresen könyvét.

Baj van tehát a szellemi higiéniával is, de emiatt sem kezdek most holmi dörgedelembe. Hiszen jól tudom, hogy a szappanfogyasztás meg a könyvfogyasztás valamiképpen összefügg, s hogy szívós lassúsággal mindkettő emelkedik persze. Csak türelem tehát.

F. V

Nehéz feladat a szavak e nagy művészéről beszélni. Nemcsak azért, mert — hasonlattal élve — oly gyorsan és olyan erővel robbant bele a sok- nemzetiségű szovjet irodalomba, akár az üstökös. Azért is, mert a távoli Kirgiziában, a Tien-San- hegység lábánál született írót már sok millió avatott olvasó ismeri, hallatlan és nem lankadó érdeklődéssel fogadják minden újabb könyvét. Az ukrán köztársasági lap, a Rabocsaja Gazeta nemrégiben közvélemény-kutatást tartott, s a válaszolók Ukrajna legkedveltebb írójának Ajtmatovot jelölték meg.

Harmincöt éves korában Lenin-díjat, 5 évvel később pedig állami díjat kapott, könyveit több mint 70-szer adták ki külföldön.

Ajtmatovtól gyakran megkérdezik, milyen nyelven írja műveit?

S válasza mindig ez:

— A kirgiz, a kazah és az orosz irodalom hatására lettem író. Könyveimet kirgizül és oroszul írom. Ez a két nyelv olyan számomra, mint a két kezem, egyik nélkül se tudok meglenni.

— Sokfelé jártam a világban. Sokszor hallottam azt a véleményt, hogy a patriarchális-feudális állapotból alighogy kikerült nép nyelve — ilyen volt az én kirgiz népemé is — nem alkalmas arra, hogy kifejezze a modern ember érzéseit, a világról és a társadalomról kialakult bonyolult gondolatrendszert. Meg vagyok győződve róla, hogy ez nem így van. Egyik magyar barátom írta meg például nekem, hogy Magyarországon is megszerették Te- mirkul Konetalijev kirgiz népi költőt, akinek verseit és poémájának részletét egy világirodalmi antológiában olvashatják. Több magyar költő fordít népköltészetünk gyöngyszemeiből. Nagyon örülök ennek, mert meggyőződésem, hogy ez is a népek közeledését segíti elő.

k 1K<. 1 /. NÉPKÖLTÉS/. El

BAROM VÁGÁS II)FJÉN VALÓ ÉNÉK

Mi e fényes napon teremtő Atyánknak lovat is szentelünk, juhot is szentelünk. Kérünk Urunk ismét, őrizz a gonosztól, hogy mi ne ordítsunk szamárnak módjára, hogy bőgve ne bőgjünk ökörnek módjára, bánat nélkül, hosszan élhessünk örömben, s majd adósság nélkül nyughassunk a földben.

Fordította: Buda Ferenc

Igazgatók kerestetnek

4 Orosz István: Város

Többször előfordult, hogy új művelődési intézmény avatásakor hiába kerestük az igazgatót. Vendéglátóink kicsit zavartan közölték: „most keresik”, „volt, de lemondott”, „nincs még státus”, „az építkezés foglalt lé bennünket”.

A legmeglepőbb, hogy a fenntartók a vezető nélküli művelődési intézmények miatt nem nyugtalankodtak. „Már keresik”, „hamarosan munkába áll” — közölték, mintha így lenne az természetes.

Olyan esetekre is emlékezünk, hogy a látogatókat a friss festék- szagú épületben kalauzoló igazgató kitért a tervekre vonatkozó kérdések elől. „Ismerkednem kell a tereppel, a szakmával, most neveztek ki. én is csak tájékozódom”; efféléket mondtak.

Elképzelhető-e, hogy az átadás napján betöltetlen egy új ipari üzem vagy áruház igazgatói posztja9 Nyilvánvaló képtelenség, még a kérdés feltevése is.

Az első nap teljesíteni kell a tervet. Az irányítókat, a kulcspozícióra kiszemelteket ezért jóval az „üzemkezdet” előtt kinevezik, tudván, hogy az intézménynek „előlegezett” bértömeg hamarosan és kamatostul megtérül. A vezető mellesleg az építkezést is ellenőrizheti és észrevételeivel, tanácsaival hibákat háríthat el, csökkentheti a beruházási költségeket.

A kulturális szférában ez a felismerés nem vált általánossá. A közelmúltban három intézményt avattak, s kettőnek az átadás után nevezték ki a vezetőjét. A harmincmillió forintos költséggel épített kiskőrösi művelődési palota igazgatója pedig két héttel az „indulás előtt” kapott megbínozást. (A pályázati felhívást vember eleién adták ki!)

Kívánjuk, hogy ő is, a felettesek is, a kiskőrösi lakosok is találják meg számításaikat. Reméljük, hogy jól választottak. De miért nehezítjük meg a késedelmeskedéssel az egyébként is „problémás” első hónapokat. Csoportok, szakkörök, szervezéséhez, műsorok lekötéséhez hónapokra van szükség.

Az új intézményeknek pedig az első hetekben kellene „megfogni” az embereket: tudatosan építhetne az újdonság varázsára.

Hallani olyan véleményeket is, amelyek elismerik fejtegetéseink igazát, de arra hivatkoznak, hogy kulturális intézmények vezetése hálátlan feladat, kevesen vállalkoznak rá. (Kevés a fizetés, túl sok a beleszóló stb.) Igaz, de éppen ezért szükséges megfelelő időben megkeresni az adott feladatra legalkalmasabb embert és időt adni számára a megfelelő félkészüléshez.

Ha egy szürke-kopott épületben rosszul megy a munka, csak legyintünk és a körülményekre hivatkozunk. A szép, korszerű, ' fényes „palotákban” hamarabb szembetűnnek a szeplők, a fogyatékosságok. Argus szemekkel figyelik az emberek a sok milliót elnyelő épületet: mit ad érte. Lehet a berendezés ultramodern, a feltételek a legjobbak: jó vezetés, irányítás nélkül az eredmények elmaradnak.

Időben és gondosan kell megválasztani a kulturális intézmények vezetőit, csak így várhatunk tőlük jó munkát.

—I -r

Örsi Ferenc

A második év

M ár a tanárképző főiskolán úgy vélekedtek róla: jopofa lány.

Itt a faluban, ahol ezen az őszön második tanári esztendejét kezdte meg, szintén ilyen vélemény alakult ki az emberekben.

Nem volt ebből a minősítésből különösebb kára, de haszna sem. Most mégis elkeserítette, s voltak olyan pillanatai, amikor megalázónak érezte.

Nemrég, hogy betöltötte a huszonnegyedik évét, csaknem búskomorság szállta meg. A születésnapok mindig felpattantanak valamiféle önvizsgálatot, és a huszonnegyedik születésnap rendkívül alkalmas arra, hogy egy magányos lány némi számvetést tegyen.

„Egy nőnek, ilyenkorra illik megalapozni az életét” — hallotta az édesanyjától.

De mit alapozott meg ő?

Diplomát szerzett fizika—matematika szakon. Állást kapott egy 2400 lelket számláló faluban. Még lakása is van a régi tanítói házban. Nagy lakás: két szoba, konyhás.

Látszólag tehát vágányon van az élete. Csak éppen—

Az idén télen ismét fűtetlen lesz a nagyobbik szobája, magányosak lesznek az éjszakái, ha a párnája mellé rakott táskarádiót lekattintja az unalomból meghallgatott éjféli zene után?

„Ki figyel oda?” — hallja naponta a bárgyú slágerből alakult cinikus szállóigét.

Tényleg: ki figyel oda — őrá? Tavaly az első félévben egy idősebb kartársnője és az igazgatója odafigyeltek: az óráira.

A művelődési házba nem jár szívesen. Tavaly még nagy reményei voltak, de csakhamar észrevette, hogy az egyik tanártársa, aki mellékállásként szakköröket vezet, féltékenyen nézte a nyüzsgést. Tapintatosan visszavonult és ma már csak a könyvtárba néz be.

Tavaly ilyenkor, szüret táján rengeteg meghívást kapott.

— Giziké, jöjjön fel a hegyre!

A hegy pincét jelentett és vendégeskedést. Ekkor terjedt el róla, hogy jópofa lány. Pedig csak vendég volt. A többiekkel együtt énekelt, s nevetett.

A legkellemetlenebb az ő helyzete volt.

Erre is csak később eszmélt rá.

El

El

El

El

El

G]B]B]G]B]G]G]E]E]E]E]E]G]B]G]B]G]B]GlG]G]G]G]G]g

ra ra ra ra

Komolyan könnyű ü

3é]é]e1e1e1e1e1é]é]é1e]é]e]e]e1e1e1é1e1e1e1é]é1e]e1e1e1e1e]e1e]e1é1e]é]e]é]é]e1eIe1e]e1e1e]é]é]é]é1eIg]e]

Voltak és vannak ma is őszinte barátai. Sándor bácsihoz, az igazgatójához mindig szívesen megy. De amikor a házigazda jelentős pillantás közepette fülébe súgja, hogy a mai vendég milyen befolyásos, nagyhatalmú ember, legszívesebben fordulna vissza.

Az ilyen vendégeskedés legjobb szórakozása: a tippelés.

Előre megtippeli, hogy a mai vendég mikor tér rá viccek ürügyén arra a kérdésre:

— Hogy bírja egyedül az életet?

Kipróbálta egyszer a menetrend további állomásait is.

A presszóba tértek be egy „méregerős duplára”. A vendég, egy múzeológus — akivel éppen egy öreg ház műemlékké nyilvánításáról tárgyaltak, mert akkor az állam tataroztatja — egyébként rokonszenves férfi volt. A házigazda apró pillantásokkal mérte fel a helyzetet, majd családjára hivatkozva nagy szabadkozások közepette sietve távozott.

A múzeológus hazakísérte.

A kapunál természetes mozdulattal lépett utána. Érteden arccal nézett rá, 'amikor búcsúzóul nyújtotta a kezét.

— Most elkerget, Giziké? — kérdezte.

Töprengett. A főiskolán együtt járt egy fiúval. Szerették egymást. Értékes ember volt. Most továbbtanul. Alkalmazott matemaikát. Azóta nem tudja, mi van vele.

ősz volt, a hegy felől erjedő mustok szagát hozta a szél.

Beengedte.

Másnap, az esti házigazda illedelmesen köszönt. Túlságosan illedelmesen — vagy csak úgy érezte.

Sokáig nem tudta elűzni annak az éjszakának az emlékét. Nemegyszer rajtakapta magát, hogy az iskola előtt elrobogó hivatalos ko- • esik után pillant. De egyik sem volt a múzeumé. Nem akart szerelmi trófea lenni senkinek a gyűjteményében.

Fél év múlva a hetedig-nyolcadik osztályosokat tanulmányi kirándulásra vitték. A múzeum is szerepelt a tervben.

Remélte, hogy nem találkoznak, de lelke mélyén nagyon hitt a viszontlátásban.

A férfi szeme kissé megrebbent, amikor a gyerekek mögött belépett az őskori kiállítás ajtaján.

Udvariasan köszönt, külön neki is. Aztán nagyon szakszerűen, de nem a gyerekek színvonalán, magyarázni kezdett.

A festett agyagedények kultikus díszítéseinél akadémiai magaslatokon sziporkázott, ő úgy érezte, hogy ez neki szól, hogy ezzel köti össze az elszakadt szálat...

Betöltötte a huszonnegyedik évét. Fizika—matematika diplomája

van, állása, szolgálati lakása ...

Megkezdte a második évet.

Ügy érzi: a télen már nem lesz fűtetlen a nagyobbik szoba.

— Kelendőbbek lesznek a bérletek — örvendezett a Katona József Színház egyik vezetője, amikor véglegessé vált, hogy Sas József „visszaszerződik” Kecskemétre. — Szereti a közönség.

A táncos-komikus valóban a legnépszerűbb színészek közé tartozik a megyében. Sokan az ő kedvéért váltanak jegyet egy- egy előadásra. Egy évadot Szegeden töltött, de pályája, nagy sikerei Kecskeméthez kötik, örömmel jött újra a hírős városba és szeretne feleségével, Berta Erzsébettel itt maradni. Ezzel az óhajjal, kívánsággal kezdi beszélgetésünket. Ügy érzi, hogy hozzájárulhatna az itteni színház újabb felvirágoztatásához.

Első itteni szerepéről kérdezem.

— Jani cigány — a Viktória című operettben, 1966 őszén. A cigányszerepek azóta is kísérnek. Szegeden Mujkót játszottam és most legutóbb Csúcsút, a Cigányprímás című nagyoperettben. Egytől-egyig: siker, azt hiszem, hogy ezt az elfogultság vádja nélkül is mondhatom.

— Vezet-e kimutatást fellépéseiről? Sokat foglalkoztatják, mindenki tudja. Hányszor szerepelt?

— Nehéz lenne kiszámítani. Mintegy 30—35 darabban játszottam. Csak találomra néhányat: Szellemfi (Liliomfi), Bóni (Csárdáskirálynő), Diák (Tizenkilencen), Mágnás Miska, Charlie nén- je. Tucatnyi zenés szerep és Svejk — amit nagyon kedvelek. Ha már itt tartunk. Látványos, zajos sikereket főként a táncoskomikus szerepekben arattam. Mit tagadjam, jól esik a taps. Bármilyen furcsán hangzik mégis örülök, ha időnként más jellegű feladattal bíznak meg a vezetők. (Ritkábban, mint szeretném.) A skatulya elmondhatatlanul nagy veszélyt rejt magában. Színész, közönség, színház számára egyaránt. Jó, ha olykor van valami változás, változtatás.

— Vagyis úgy érzi, hogy a könnyű műfaj rolóban könnyű műfaj?

— A dolog nem ilyen egyszerű. A saját bőrömön érzem, hogy milyen nagy munka a gyengén összetákolt darabokat elfogadható. sót sikeres előadásként bemutatni. Senkit sem akarok bántani, de gyakran a színészek „írnak meg” egy-egy szerepet. Van még egy bökkenő! A hivatalosok csak legyintenek — tisztelet a kivételnek — ha a könnyű műfajról van szó. Prózai szerepekben nyújtott előadásokra figyelnek elsősorban, amikor a díjakat, elismeréseket osztják. Pedig ebben a nagy jövőjű műfajban is lehet igényesen dolgozni.

— Nagy jövőjű?

— Hiszek ebben! Elsősorban a valós közönségigény elemzése alapján. Nem igaz, hogy csak a Csárdáskirálynőt kívánják az emberek, de azok is tévednek, akik kizárólag az élet nagy kérdéseit kívánják viszontlátni a színpadon. Az igazság ezúttal a középúton van. A jó muzsikájú, tartalmas művekre mindig szükség lesz és jó zenés előadásokra. Sajnos kevés az olyan sokoldalú művész, aki ért a jellemábrázoláshoz, énekel, táncol. A vidéki színházak nem vállalkozhatnak az utánpótlás nevelésére. A Főiskolára vár e'z a feladat.

— Színészi példaképe?

— Pécsi Sándor. — Gondolkodik, és megismétli: — Pécsi Sándor. A színpadon és az életben egyaránt. Egyébként Rózsahegyi Kálmánnál tanultam, de hálátlan lennék, ha nem említeném meg Kamarás Gyula, Seregi László és Horváth Jenő rendezők nevét. Nélkülük nem tartanék itt.

— Mit tart legfontosabbnak a színészi pályán?

— Az igazi művész sohasem elégedett önmagával,-nem állhat meg, mindig többet, jobbat akar.

— Egyetértünk. Bízunk abban, hogy Sas József további pályafutása is bizonyítja, hogy 6 ezek közé a színészek közé tartozik. Heltai Nándor