Petőfi Népe, 1973. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-28 / 23. szám
IMS. január 28. • PETŐFI NÉPÉ • 5 MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET Szabolcsi Bence zenetudós A PFTÖFI NYOMÁBAN — A PANNÓNIA FILMSTÚDIÓBAN JÁNOS VITÉZ — rajzfilmen „Most látjuk, hogy mit vesztettünk'' — hányszor ocsúdtunk elkésve, alkotó embereket, nemzetünk nagyjait gyászolva. A héten elhunyt Szabolcsi Bencéről régóta tudjuk, hogy ki ő és mit köszönhet neki a magyar kultúra, az egyetemes zenetudomány. Már első tanulmányaival ámulatot keltett. Gyönyörűen formált, csillogó, áttetsző, kristályosán fénylő, a súlyos mondanivalót könnyedén repítő mondatai lenyűgöző felkészültségről tanúskodtak. Ha összegezésre vállalkozott, talált módot jellemző részletek mesteri felcsillantására és ha egyedi témáról értekezett, mindig utalt az összefüggésekre, a folyamatosságra. Az elsők között hangsúlyozta, hogy a zenét hallgató tömegek története a zenetörténet szerves része. Kodállyal együtt vallotta: a mi fontosabb az ■én-nél. A zene története című könyvében már harminc esztendeje így fogalmazott: „Páratlan erőt jelent, ha a magányos ember énekel, de még sugárzóbb az az erő, még ellenállhatatlanabb, ha sokan együtt énekelnek. Természetesen mindnyájan ugyanazt éneklik, de nem ugyanúgy.” Húsz év múltán gyönyörű könyvet szentel a muzsika és a befogadók kapcsolatának a vizsgálatára. E művében — megint csak úttörőként — a társadalmi és a zenei kutatás szempontjait igyekezett ötvözni. Aggasztja, elszomorítja a közönség osztódása, a könnyű- és komolyzene különválása. Keresi az elburjánzás és az elsekélyesedés okait. „Gazdagság és nyomor, falu és város, testi és szellemi munka még nem szakadtak ilyen messzire egymástól” — állapítja meg a kapitalista társadalomról. De tudja, hiszi, hogy jönnek az új forradalmi hullámok, melyek magasba lökik a kezdeményező és alkotó művészeket. A 74 éves korában elhunyt" kétszeres Kossuth- díjas akadémikus, Herder-díjas tudós, tanszékvezető tanár, főszerkesztő munkásságának még vázlatos ismertetésére sem vállalkozhatunk. Kezdettől Bartók és Kodály oldalán harcolt a modernebb közgondolkodásért, a demokratikus haladásért, a népi alapokon és az európai kultúrán nyugvó új magyar muzsika elfogadtatásáért. Másfél esztendeje kollégámmal a Forrás tervezett Kodály-számához kértük segítségét. Bizalommal fordultunk hozzá, mert tudtuk, hogy minden jó ügy elgyűrűzi, segít ahol lehet. Rengeteg dolga, roskadozó egészsége ellenére fogadott bennünket és hosszú beszélgetés során megígérte, hogy támogatja a Kecskeméten megjelenő folyóiratot. (Szép írása a tavalyi hatodik számban jelent meg.) ötleteket adott, tanácsokat; felajánlotta, hogy másoknak is szól. És minden alkalmat felhasznált arra, hogy Kodály Zoltánról beszélhessen. Örömmel újságolta, hogy a szakértők számára is újdonságot jelentő dokumentumok kerültek birtokába. Általuk az eddiginél lényegesen többet tudunk Kodály egyetemi éveiről, ifjúkori alkotásairól. Tudokozódott a kecskeméti Kodály-intézet előkészületeiről is. Felajánlotta, hogy esetenként ő is támogatja majd az új intézetet, noha rendszeres lekötöttséget már nem vállalhat. Nagyon őszintén csengtek ezek a szavak. Amikor 1969-ben külföldi útja miatt nem váliul-» háttá az elnöki tisztet a kecskeméti népzenei tanácskozáson, így válaszolt a város népművelési felügyelőjének: „milyen sokat jelent nekem az Önök városa: harmincegynéhány évvel ezelőtt néhány kollégámmmal együtt ott eszmélhettünk rá, hogy Kodály nagy terve a művelt, zenélő Magyar- országról, nem puszta ábránd, hanem éppen 'az önökhöz hasonló kezdeményezések révén válhatott valósággá.” H. N. g§ F. Tóth Pál: | A DARUNÁL Ü A darunál láttam, gg ült komolyan a kicsinyke lócán, m mint öregek este a kiskapuban, ül de ő nem beszélt — hiába próbálta szórabirni az a sörtehajú legény. B Csak ült, a keze járt SB és a szeme a szép villogó — H leste a magasba röppenő H? betongyámot s a malteroskocsit, fjg néha kiáltott: odébb te mafla, mert a fejedre hull! jj de szavát elnyelte a dünnyögő moraj, ül a gép szívós, egyhangú zakatolása. W A legény csak állt, bámult, |H sörtehaját borzolta a szél — Jgj s olyan epedőn nézte a lányt, j hogy szinte megsajnáltam szegényt |H és kiáltani lett volna kedvem: — Hej, te kis darus-kobold, j= vess már egy röpke pillantást felé! Beszc Imre: TÉL Tanyák ölében fagy vicsorít,, fogai tépik a kertek föld alá rejtett magvait, s a lámpák halkan énekelnek, nevetik a tél hatalmait. Sötét szemekben csend remeg, s'a bőr alá rohan az álom, szerelmet kérő, vad kezek markolják meg az éjszakákon szül tő, új szerelmeket. Földig hajol a téli csend, hajára tollpihék ragadtak; fent napfény — sejtés dereng, súlyuk van boros szavaknak, pincék teteje belereng, Komák vastorka belefájdul, disznók borzalomhalála az ólból fagyos udvarra rándul, felhői ereszt a böllér szája, s halál folyik a téli tájra. „Élő” színészeket lehet kedvelni, vagy nem szeretni, a rajzés bábfilmek figuráiért ellenvetés nélkül csak rajongani lehet. Kinek jutna eszébe elzárni a tévéjét, amikor a „Mézgáék” nyito- gatják a jövőre néző ablakot, harsány derűvel és hajmeresztő ügyetlenséggel és ki az, akinek nincsenek kedvenc rajzfilmhösei. A magyar rajz- és bábfilmgyártás otthona a Pannónia Filmstúdió. Filmjeik híre, népszerűsége, kelendősége rég túlnőtt a hazai határakon. Mivel a rajzfilmgyártás aprólékos, hosszadalmas munka és egyre többet kérnek belőlük a legkülönbözőbb célokra, szükségessé vált a stúdió fejlesztése. Ekkor határozták el: úgy fejlődnek, hogy kimennek Budapestről. Két éve alakult meg az első és egyetlen vidéki rajzműterem Kecskeméten. A választás nem egészen véletlenül esett Bács- Kiskun megye székhelyére, a Pannónia Filmstúdió vezetője, dr. Matolcsy György ugyanis kecskeméti születésű, itt is érettségizett. Tisztelettel említi Mátis Kálmán nevét, aki a harmincas években amatőr módra és nagy áldozatok árán készítette el az első kecskeméti rajzfilmet, a szakember elismerésével szól a Kecskeméten életrehívott első vidéki filmstúdióról, a város rangos kulturális hagyományairól. Azt is elárulja: jövőre lesz a 25 éves érettségi találkozójuk, szeretné meghívni volt osztálytársait a kecskeméti rajzfilmműterembe, hadd lássák, nem felejtette el a szülővárosát. Elégedett a munkájukkal? — Az eddigiek alapján, igen. Mikulás Ferenc vezetésével nagyon jól vizsgáztak, úgy látom máris szépen összeforrt ez a kis kollektíva, amely egyben arra is biztosíték, hogy a következő években teljesen önálló feladatokat kapjanak. Ez, gondolom nemcsak rajtuk múlik ... RrtiO-d Míi, ahol csak tudunk segítünk. Szó van a műterem bővítéséről, ami azért lenne nagyon fontos, mert addig nem tudjuk leküldeni azt az értékes trükkfelvevő berendezést, amelyet pedig odaszántunk. Ezzel nemcsak a festés, hanem az úgynevezett „színészi munka”, a mozgatás is náluk készülhetne. Ügy tervezzük, hogy 1975 végéig 50-re emeljük a létszámot is. Elsősorban a megye és a város tehetséges fiataljaira gondoltunk, de Pestről is szép számmal lennénk .... Milyen a munkatársi, emberi kapcsolat a két stúdió között? — Megítélésem szerint szépen alakul. Most éppen a János vitéz forrassztotta össze a kollektívát. A lentiek is kivették belőle a részüket, négy munkatársat pedig felhoztunk, itt segédkeztek, tanulták a szakmát, barátkoztak. A jövőben azt szeretnénk, ha még sűrűbben találkoznának a két stúdió fiataljai. Február végén pedig befejeződik a magyar rajzfilmgyártás eddigi legnagyobb produkciója, a János vitéz és a következő munkákba, szeretnénk még jobban bevonni a kecskemétieket. Munka lesz bőven. A negyedik ötéves tervben — a nézők örömére — mégegyszer annyi rajzés bábfilm készül majd, mint ezt megelőzően. A távlati tervekben évente legalább egy, egész estés rajzfilm szerepel, ezenfelül a tv is az eddiginél jóval több esti mesesorozatot és egyéb rajz-, bábfilmet rendelt tőlünk. Már most alig győzik a munkát: jelenleg nincs még egy olyan ország a világon — rajtunk kívül —, ahol egyszerre két, egész estét betöltő rajzfilm készülne. Az egyik nemzetközi — amerikai, angol és magyar — közreműködéssel készül, „Hugó, a víziló” címmel. A másik a János vitéz. Az ötlet két évvel ezelőtt született meg, a stúdió ezzel kívánta méltóan megünnepelni Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját. Az előkészületek után, tavaly márciusban kezdték a rajzolást és jelenleg is több, mint száz munkatárs dolgozik teljes erővel. Hogy ennyi embernek miért tartott ilyen sokáig a film elkészítése? Erre válaszoljon a rendező, Jankovich Marcell. —: A János vitéz 120 ezer kockából áll majd össze. Ez azt jelenti, hogy mintegy 60 ezer önálló rajz kell hozzá, mert minden egyes rajzról két kockát fényképeznek az operatőrök. így hat természetesnek a mozgás. János vitéz rajzfigurája Nepp József, Ternovszky Béla és Jankovich Marcell közös műve. Honnan merítettek ötleteket hozzá? — A reformkori grafika sajátos stílusjegyeit ötvöztük a modern rajzfilmgyártás kifejezési formáival. János vitéz külsejében olyan, mint az 1840—48 közötti grafikák magyar parasztlegényei, a rajz stílusa viszont teljesen mai. Mi volt a legnehezebb? — A huszárjelenetek. Mintegy 2000 lóval „dolgoztunk”, ennyit élőben is elég mozgatni, nemhogy rajzban. Azt tartják a szakmabeliek: az, hogy egy rajzfilmnek sikere lesz-e a moziban azon mérhető' le. hogy a rajzolók mennyire , nem unják, sőt szeretik munka közben a számtalanszor megismétlődő .figurát. A János vitézt mindannyian szerették. Remélhetően a nézők is mielőbb megszeretik. Vadas Zsuzsa Galsai Pongrác: Egy kritikus naplójából «11 lil!!l!i:i!lilllll!l!l!lll!lllllllllllllllllllllli:|i|!lil 1111111111= Z* — z Udmurt I íz népköltészet | == Sotellő erdőben | E 'tatul szökevény, n E hideg forrás fölött 1 síi va dalol szegény. E Gazda fia helyett z sorozták seregbe, z ~=~ carnak országáért E vitték ütközetbe. — = .,Sorsom nem tűrhetvén z =t láppal hazaszöktem, z z erdeje falumnak z z rejteget most engem. z I“ Vár otthon a kedves, 1 mm z de tán azt is tudja: i z a malmizsi zsandár SS z sarkamat tapodja." 1 — Nehéz rabságba | z vetnek I z Termetem a zöld juharé, E üü orcám a köviszederé. n z Rózsás orcámmal mit érek? z z inkább lenne édesanyám. z =T? Szemem fekete áfonya. z —■ hajam szőke, mint a lenszösz. Lenszösz hajammal mit érek? z Inkább lenne édesapám. E Fenyőfa ága két karom, Z; csipcsirgánként zeng a hanH — gom. z z Csengő hangommal mit érek? — Inkább lenne édes bátyám. z Múlik a tél. megjön a nyár, z szólván szólal minden madár. z T Indulok Szibériába, zz einek ott nehéz rabságba. z E r.uda Fcrcnr mtifordítani E E E = 111111 Mil'i;i!lll!|i|lli|llllll!|||i|i|llllllllilllllll lim IM HII- ' A SZESZTESTVÉR Valamikor régen, évekkel ezelőtt, hármasban ültünk Illyés Gyula tihanyi malomkőasztala körül: a költő, a füredi körorvos meg én. Poharazás közben sokfelé ágazott a beszélgetés: Szabó Lőrinc került szóba, aki e házban írta a „Tücsökzenét”, s ha egy-egy szonettet bevégzett, partvisnyéllel kopogott fel az emeletre ... aztán a „Petőfi” új francia kiadása... aztán a német prózaírók körülményes, tincscsavargató stílusa . .. aztán a Marie Bell-társu- lat beszédkultúrája ... aztán a mi irodalmunk ... és a kritika! Itt elidőztünk egy darabig. — Nem tudom — mondta Ily- lyés —, észrevettétek-e? Újabban elszaporodnak a sommás kritikai közhelyek, szállóigeként kóvály- gó általánosságok... Ha megengeditek, elmondok egy történetet ... Illyés kiitta borát, s folytatta. — Idén tavasszal, néhány íróbarátommal meghívtak az egyik Duna menti faluba, irodalmi estei tartani. A műsor első része, annak rendje-módja szerint, lezajlott. Utána rövid cigarettaszü- net következett: ismerkedés, baátkozás a közönséggel. Hát imint lelépek a dobogóról, s megállók a terem sarkában, odatör- U szkedik hozzám egy erősen kapatos ember. Nyilván a szomszéd italboltból hajtotta át a kíváncsi, ság. „Maga is elvonókúrán volt?” — kérdezi, s néz rám. a részegek bámész merevségével. Mit mondjak erre? Tiltakozzam? Inkább tréfára vettem a dolgot. „Én is” — feleltem. S már kíváncsian vártam a folytatást. Az atyafi lehorgonyzóit mellém. „És ugye, magának se használt?” — kérdezte. „Nekem se” — mondtam. „No lám! Pedig maga író. No lám”. — Ezen elgondolkozott. — „Engem már négyszer akartak leszoktatni, négyszer vittek be a klinikára, mégse sikerült.” Nem állhattam tovább, megkérdeztem: „Honnan tudja, hogy elvonókúrán voltam? Ki mondta?” A párás szempár kissé dacosan nézett rám: „Nem szégyen az, kérem! Az újság is megírta...” Az újság? Illyés, ki maga is szórakozott a történeten, itt rövid hatásszünetet tartott. Két tenyerével, hátul a tarkóján összeszedte, s rendbehozta a szélben szétszóródott üstökét. Hátradőlt a székben. Nevetgélt. — Töltsétek — mondta. A körorvos körbetöltögette a poharakat. De egyikünk se mozdult. • Vártuk a poént. — Először én se értettem — folytatta Illyés —, melyik újság írhatta rólam, hogy megrögzött alkoholista vagyok? De előadás után egyik helybeli barátom előkerítette a megyei lap legfrissebb számát. Azt. amelyik a mi estünkről is tudósitotta olvasóit. A lap közölte az írók fényképét, s pár soros életrajzot is adott róluk. Ez aztán kiugratta a vidéki szerkesztőségben rejtőző Gyulai Pált! A cikkíró megdicsért, hogy jó költő vagyok, én írtam a „Puszták hépé”-t, Kossuth-díjat is kaptam ... De nem mulasztott ^1 megróni, mert úgymond, az utóbbi időben nem megyek helyes irányba, folyton, letérek az egyenes útról, jobbra-balra támoly- gok és ingadozom... Egyéb se kellett az én borissza ismerősömnek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cipőben járunk, csak az én hibámat — vendégről lévén szó — valamiképp nagyon tapintatosan, finoman, költői módon fogalmazták meg. Hát eddig a történet. — Én nem írom meg. De ha úgy tetszik, írd meg te! — ne vetgélt Illyés és a pohár után nyúlt. — Egészségünkre! CSALÓDÁS Barátném hosszú vívódás után feleségül ment a Nagy Filozófushoz. A Nagy Filozófus hatvankilenc éves volt. Barátném huszonkettő. Barátném arra számított, hogy a Nagy Filozófus, akinek két Kos- suth-díja van. személyesen ismerte Ady Endrét és jövőre hetven lesz — csupa fontos és örökérvényű dolgot mond majd neki. Talán beavatja a Titokba, amelynek birtokában egyszer s mindenkorra megoldhatja az életét. A Nagy Filozófus azonban nem mondott semmi fontosat. A Nagy Filozófus ehelyett arról beszélt, hogy Lessing nagyobb gondolkodó, mint Spengler, hogy a lágytojást egészen fövetlenül szereti, hogy Leopardi állítólag bölcseleti műveket is írt, hogy a ködös idő árt a hörgőknek, s hogy a takarítónő nem porolta le a szekrény tetejét. Barátnémnak tehát csalódnia kellett. Ezért nemsokára otthagyta a Nagy Filozófust, és hozzáment az Egészen Jelentéktelen Fiatalemberhez, akivel boldogan éltek, míg el nem váltak. A NEGYEDIK MENET Piroska regényhős. És szerencsétlen asszony. Annyira szerencsétlen, hogy története mellé az író már előre odakészítette a zsebkendőt. Olvassátok és sírjatok: szüleit korán elvesztette, első szerelme hősi halált halt. a második megcsalta. házát elárverezték, barátnői cserbenhagyták, férje disszidált, gyermekei rossz társaságba keveredtek — ennél viharvertebb nőt csak egy másik regényben lehetne találni. Hiába, a sors néha végtelenül könyörtelen. De az ember könyörülete véges. És ezzel a véges szánalmával maga szeretne gazdálkodni. Nem szenvedheti, ha mértéken felül meg akarják hatni; ilyenkor gyanút fog, és elzárkózik. Bizonyára ez az oka. hogy Piroska tizedik sorscsapása semmivel sem rendített meg jobban, mint a legelső. Sőt. a történet derekán — ahol az asszony a fiatalkorúak bíráiának rimánkodik — már Unatkoztam is. Beleásítottam a zsebkendőbe, amelyet a könnyeimnek szántak. A regénybeli Piroska sorsáról Nagy Lajos jut eszembe. — Ha megyek az utcán — mondotta egyszer Nagy Lajos —, és egy temetési menet jön velem szemben, megállók, leemelem a kalapomat, s mély részvétet érzek, mert lágyszívű ember vagyok. Ha aztán továbbmegyek, és még egy temetési menet jön velem szemben, megint megállók, megint leemelem a kalapomat, mert erényem a kegyelet, de igazi részvétet már nem érzék. S ha mondjuk, még tovább megyek, és egy harmadik temetési menettel is találkozom, útra csak leemelem a kalapomat, mert tudom, mi az illem, de akkor már se részvétet nem érzek, se meg nem állok. Ha azonban a következő utcasarkon — úristen! — a negyedik temetési menet is az utamba kerül, úgy viselkedem, mint egy kőszívű, kegyetlen és illetlen fráter: se meg nem állok, se le nem emelem a kalapomat, se részvétet nem érzek, hanem elnevetem magam — mert mindennek van határa . . t
