Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-05 / 286. szám
«. oldal 1972. december 5., kedd Városföldi hétköznapok Az újabb tettekre, erőfeszítésekre rendszerint az sarkall, ami még nincs, de kellene. Az igények általában megelőzik a lehetőségeket. Vége-hossza nincs folyamat ez. Mert alighogy sikerül egy-egy újabb célt elérni, máris sorakozik a további teendők sokasága ... Talán ezért is van, hogy amit tömérdek erőfeszítés árán elértünk, örömmel birtokba vettünk, másnapra már oly természetessé, magától értetődővé válik. Olykor annyira, hogy meg tárral és tornateremmel akarjuk bővíteni. Ennek anyagi erőforrásai? Ez még sajnos, nyitott kérdés. .. Annál inkább érdemes elidőzni, mit hoztak, mit oldottak meg a városföldiek a tavalyi gondokból lényegében egy esztendő dolgos hétköznapjain. Ott van például a november 1-e óta működő, ötvenszemélyes ovoda. (A korábbi, a KÖJÁL által is alkalmatlannak minősített, öreg épület, 1 maximálisan kihasználva ban viszont megkezdődött a község felfelé „terjeszkedése”. A tervezett 26, egyenként 4 lakásos OTP- társas, egyemeletes ház közül az első három jelek' szerint tavaszra elkészül. A kivitelező a Városföldi Állami Gazdaság építőbrigádja, minthogy az e házakban új otthonhoz jutó 104 család többsége a gazdaság dolgozóiból kerül ki, akiket a gazdaság anyagilag is támogat. Egyébként a villany mellett 800 méteren a vízhálózat is kiépült Ma még így fest a Kossuth Lajos utcai, kétszintes társasházépítés színtere. Jövő ilyenkorra alighanem már igazi utcakép tárulkozik majd a látogató elé. sem becsüljük kellőképpen. Mert a figyelmünk már az újabb célokra összpontosul. Pedig erőt merítendő is hasznos elidőzni egy-egy - céltérő állomásnál. E gondolatok jutottak eszembe a minap Városföldön. Emlékszem rá, ugyanis, hogy tavaly, amikor a megyeszékhely környéki kisközségek tanácsi vezetőivel találkoztunk, Városföld tanácselnöke, is csupán harminc gyereket fogadott be.) Az új intézmény a helyi állami gazdaság 420 ezer forintjából vásárolt, s' — a helyű Dózsa Tsz 50 ezer forintos hozzájárulásával együtt — 300 ezer forintos költséggel a tanács által óvodává alakított nagy, négyszobás házban létesült. Továbbfejlesztésére, felszerelésére jövőre és azután 50-50 ezer forintot ad a tanács. Délelőtt, az új oviban. Dr. Bállá Ferencné óvó néni mesél... Csík Kálmán a település legégetőbb gondjai között a villany- s a vízhálózat bővítését, az út- és járdaépítést, és nem utolsósorban az óvodai helyhiányt említette. Ma pedig? A távolabbi tervekről esik egyre több szó. Például ilyenformán: — Belterületi iskolánk mindössze kéttantermes. Nagy gondunk ez, nem sokáig tűrhetjük már! Négy tanteremmel* szerVagy a villamosítás. Szeptember 23-án kigyulladt a villanyfény a Szappanos-féle tanyai iskolában, ahol a DÁV nagykőrösi üzletigazgatóságának dolgozói végeztek tekintélyes értékű társadalmi munkát. A belterületi Ady Endre utca villamosításával pedig 22 család otthonába jutott el a villanyáram. így is maradt még tennivaló bőven. — A Kossuth Laios utcár» már a Kossuth utcán, aminek 186 ezer forintos költségéből 100 ezret az építő Észak-Bács-Kiskun megyei Vízmű Vállalat vállalt magára. Jövőre pedig megépül itt az út és a járda is. S ha már az útépítésnél tartunk, hadd említsük meg: A Dózsa György-, a Béke- és a Petőfi Sándor utcákban most készülnek az utak. Tisztes hozzájárulása ehhez az állami gazdaságnak és a Dózsa Tsz-nek a 240 vagon kohósalak társadalmi munkában való szállítása az útépítés színhelyére. Végezetül még egyetlen a Városföld ez évi eredményeiből : a vízellátás biztonságát teremtik meg a 192 méter mély egészséges ivóvizű kúttal. <P. L — T. S.) Dicsérő lap a Valán-gépkocsivezetiknek A Volán Tröszt vezérigazgatójának kezdeményezésére, a közlekedési erkölcs színvonalának emelése céljából még a múlt esztendőben dicsérőlapmozgalmat szerveztek a Volán-gépkocsivezetők körében. Azért is fogadták örömmel a gépjárművezetők ezt a mozgalmat, mert az ilyen lappal rendelkezők között személygépkocsit, külföldi társasutazásokat, tv-készülékeket, rádiókat, magnetofonokat, hűtőszekrényeket, s még sok értékes jutalomtárgyakat sorsoltak ki. A példás magatartás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Volán gépkocsivezetői által okozott személyi sérüléses balesetek száma az 1972. év első felében 22 százalékkal csökkent, százharminccal kevesebb ilyen szerencsétlenség történt. Ez az eredmény arra ösztönözte a Volán Tröszt veKevesebb baleset zérigazgatóját, hogy az 1973. évre is kiterjessze a dicsérőlap-mozgalmat, hasonló sorsolásos jutalmazás mellett. A Volán Tröszt felkérte a Magyar Autóklub aktíváit, hogy legyenek segíti ségére e mozgalomnak, s azoknak a gépkocsivezetőknek, akik a közlekedésben példás magatartást tanúsítanak a számukra kiadott levelezőlapot a gépkocsivezetőnek adják át, vagy juttassák el a megadott címre. Ezzel egyidejűleg a Volán Tröszt gépkocsivezetőitől a következőket kérte: fokozottabbah óvják és segítsék a gyalogosokat, különösen az öregeket, gyermekeket, testi fogyatékosokat. A töbtii gépkocsivezetővel segítőkészen, udvariasan működjenek együtt, segítsék a gyakorlatlan, kezdő, valamint a külföldi gépkocsivezetőket. Vigyázzanak a könnyelműen, vakmerőén vagy gyakorlatlanul előzőkre, a forgalmasabb útszakaszra ráhajtani szándékozók besorolására. A tehergépkocsi- és taxivezetőktől, de a magánautósoktól is kérik, hogy köny- nyítsék meg a tömegközlekedési járművezetők munkáját, biztosítsák elsőbbségüket. Szürkületben, ködben, esőben, poros, füstös útszakaszon nappal is tompított világítással, vagy ködlámpával közlekedjenek városi világítás helyett. A Magyar Autóklub aktivistái feltehetően sok dicsérő lapot osztanak ki a V olán-gépkocsi vezetőknek, de mi abban is bízunk, hogy az Autóklub tagjai szintén betartják, megszívlelik az udvarias, kulturált közlekedés írott és íratlan szabályait. G. G. A második „ NEM ÉPPEN fiatalok akiknek a házasságáról írunk. A menyasszony alig 138 éves, a vőlegény 1975-ben tölti be a 900. évét. Sokan már biztos tudják, hogy Alpár és Tiszaújfalu másodszori „házasságáról” van szó. A felszabadulás előtt Alpárról sokan jártak át az 500 holdas Fodor-majorba napszámba, s jó né- hányan a százholdasok birtokára TiszaSijfaluba. A birtok, a gazdaság és szegénység messze távol tartotta egymástól a két községet, s ha netán búcsúkor, vagy más ünnepeken egyik helyről a másikra látogattak a legények, az öregek a megmondhatói, hányszor előkerült a bicska! A felszabadulást követő földosztás után egyesült a két község. Ebben bizony nem volt köszönet. Az al- páriak a beszolgáltatás idején a tiszaújfalusiakra hárították a nagyobb terheket, mondván, „jó párszáz évig úgyis mi húztuk az igát. Nem is tartott sokáig az egyesülés. Alig egy év után ismét szétváltak. Maradjon csak mindenki magának — így az öregek — s aztán el is ült a harag. Azóta sok minden történt Alpáron is, Tiszaúj- falun is. A termelőszövetkezetek megalakulásával más gondolkodásmód váltotta fel a régit mindkét helyen. Ma már nem a múltban keresik a szálkát, hanem előre tekint mindkét község lakossága. Mások példáján _ is meggyőződtek róla, hogy sokkal nagyobb erő van az ösz- szefogásban, mint a széthúzásban. Ez év tavaszán összeült a két község pártszervezete és tanácsi vezetősége, s most már a jövőbe tekintve, a boldogulás útját látva vetették fel a végleges egyesülés gondolatát. Aztán Alpáron is, Tiszaújfalun is falugyűlés elé vitték a másodszori „házasság” ügyét. ALPÁRON nem is volt vita, Tiszaújfalun sem, de a nyugdíjasok közül né- hányan azért megkérdezték a vezetőséget: mi már egyszer egyesültünk Al- párral, nem lesz-e megint válás a vége? A tervek, a közös elgondolások, a jövőbe vetett bizalom és az összefogás erre már előlegbe megadta a választ. Aztán még egy lényeges kérdés: mi legyen az új község neve? Az alpáriak ragaszkodtak a történelmi múlthoz, Tiszaújfalu sem akarta elveszteni régi nevét. A GYŰLÉSEKEN elhangzott, hogy Alpár mégiscsak 900 éves lesz a közeljövőben, így hát maradjon Alpár. Szó sem lehet róla — mondták a tiszaújfalusiak, akkor már inkább legyen Árpádvára, vagy Zalánfalva. Végül mégiscsak megegyeztek és Tiszaalpárra kérték az egyesülni kívánó községek új nevét. Azt már mindkét helyen tudták, hogy a nagyközségi rang azt is jelenti, hogy sok olyan dolgot, amit eddig Kecskeméten intéztek, most Tiszaalpáron intézhetik és megtakarítanak útiköltséget és utazást. A gyűléseken még azt is tisztázták, hogy Tiszaújfalun megmarad-e í posta, orvosi rendelés éí hogy minden aprócseprc tanácsi dologért nem kel Alpárra sem átmenni. M< már ' teljes az egyetérté: és a közös kérelem az El nöki Tanács asztalán van Szabó Ferenc Pityuka takarít Kereskedelmi tanköltemény Munkából hazafelé menet betérek az „egységbe”, hogy valami harapnivalót vásároljak. Az eladók zöme a sorban álló vevőkkel foglalkozik. Várok hát. Ahol ácsorgók, onnét pontosan a raktárra nyílik kilátás. Amit tapasztalok, az, hogy Pityuka, a kereskedő-társadalom leendő dísze-vi- rága különféle ládákat, deszkákat, bakokat cipel- get ide-oda. Szent nyugalommal, anélkül, hogy a „kedves vevőt” csak pillantásra is méltatná. Majd csak megunja — gondolom —, s lélekben türelmem maradék szikráit élesztgetem. De nem unja!... ifimért, megfontolt ingajáratot bonyolít le a raktár egyik oldalából a másikba, a canossa- járók beletörődésével. Most már nem állom meg — Halló, fiatalember, nem jönne ide? — Idejön, s kelletlenül, de annak rendje-módja szerint kiszolgál. Mi lett volna, ha mindezt öt perccel korábban teszi? És ez csak egyedi, alig tipikus példa volt. „Hagyományosnak” nevezhető viszont már az önkiszolgáló boltokban a munkaidő alatti takarítás. Nekem például van egy kedves kis tinédzser ismerősöm, akit már számos köztisztasági feladat elvégzésében értem tetten, csak éppen még kiszolgálni nem láttam. Abban a pillanatban, ahogy az üzletbe lépek, lázasan söprögetni kezd; veri a port, kotorja a szemetet, s közben félrelök, mint egy oda nem illő tárgyat. Ha a polcok közti szűk sikátorban valamit keresek. biztos, hogy neki a raktárban akad dolga, és határozott lépteivel, melyek a „birtokon belül levő” hivatalos személyre jellemzőek, pánikszerű menekülésre késztet. Ügy félek már tőle, mint az égő tűztől. S kereskedelmünk, sőt az érintett boltok vezetői is megfontolás tárgyává tehetnék: hátha valaki, nálam kevésbé viharedzett vásárló, a fenti sorozatos kiebrudalások nyomán imigyen fogalmaz: „Már pedig én ebije a boltba többé be nem teszem a lábam. Majd oda megyek, ahol nem vagyok láb alatt!” Az utóbbi időben megkedveltem egy zakuszká- val ízesített halkonzervet. A legközelebbi vásárláskor ismét kerestem. Vagy ötven féle halkonzerv, roskasztotta a polcokat, de az enyémet nem leltem. Pedig hézagos idegen nyelvtudásom minden fellelhető maradványát előkapartam emlékezetem lomtárából! A humort félretéve; még mindig kevés a kül földi árukon a magyai nyelvű tájékoztatás. Akác olyan konzerv, hogy sen az összetételét, sem a: árát nem tudom megálla pítani. Az sem ritkaság hogy a népszerű. kapó cikkek egyik napról másikra — hiánycikk válnak. Lehet, hogy két három hét múlva esetle újból felbukkannak, de eg bizonyos: közben jó néhán vevőt üres kézzel bocsá tott el a kiskereskedelen Közömbös szempont ez? . Hogy azért végezetül j szájízt hagyjak az olvasó ban, elmondom az opti mista kicsengésű poént i Amikor ugyanis a kedve barna pénztárosnőnél hiá nyoltam a zakuszkás he lat, minden tiltakozásoi ellenére otthagyta a pén; tárgépet, s a várakozó népes táborától elnézé kérve, kihalászta nekem garmadából a — mo: már ezt is tudom — bo gár halkülönlegessége Ilyen is van!... — a r
