Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-13 / 293. szám

5. oldal 1972. december 13, szerda Az ügynök halála Milyen ember Wiiiy Lo- man? Az 1949-es bemutató óta vitatkoznak az ügynök sorsán, jellemén. Áldozat? Hős? A vélemények, a ren­dezői felfogások eltérőek. Voltak olyan külföldi elő­adások, amikor az Ügynök szinte felmagasztaltatott, mint a fogyasztói társada­lom jelképe. Maga a szerző, Miller ír­ja: „drámai hős csak az le­het, aki kiválaszt egy csil­lagot és nyomába szegő­dik”. Példaképnek nem te­kinthető a megöregedett, csalódott és életét — fiai javára — tekintélyes bizto­sítási összegért feláldozó kereskedő. A sikerért lohol több mint négy évtizedig, Willy Loman, Pontosabban a sikeres embert megille­tő eszközök, lehetőségek, kel­lékek (státusjelképek) bir­toklásáért. Ezért igyekszik legalább látszólag megfelel­ni a jó családapáról, a jó ügynökről, a jó polgárról kialakított követelmények­nek. A látszat fenntartásá­hoz pénz kell mindenek­előtt, sok pénz. Az ügynök és ezernyi, tíz­ezernyi társa pontosan tud­ja, hogy naponta hány da­rab valamit (teljesen mindegy mit) kell eladni a részletek fizetésére, az élet- színvonal megőrzésére. Többségük ismeri a piac­dzsungel kíméletlen és át­hághatatlan törvényeit. Miller ügynöke nem, ez bu­kásának legfőbb oka. Aki fokban beszélnek a szak­emberek. A közönség sza­vazata is őket igazolja. Huszonhárom év alatt több száz színpadon játszot­ták. Megtiszteltetésnek tar­tották a legnagyobb színé­szek is, ha megkapták Lo­man szerepét. Nagy érdek­lődés előzte meg Kecske­méten is bemutatását. Sajnos hamar kiderült, hogy az igazi Willy Loman nem érkezett meg Kecske­métre. Amikor jobbról, a színpadi toronyházak felől két hatalmas bőröndjével feltűnt, sejtettük már, hogy nem ő Miller ügynöke. „Hatvanéves elmúlt” — jel­lemzi az amerikai író a da­rab főszereplőjét és kecske­méti alakítója jó negyve­nesnek látszik. (Tessék megnézni a kiadott műsor­füzetben közzétett fényké­pet.) A nagy beteg Tímár öt- venen felül, Kiss Ferenc, a szegedi előadás nagyszerű Ügynöke hatvanévesen ala- kítottta szerepét Fekete Tibor hiába vánszorog, téb- lábul hajlott háttal: duzza- zadó erő, energia. Meggon­dolatlanság volt a jónevű és alkatának, egyéniségének megfelelő szerepekben szép sikerekkel büszkélkedő mű­vészt kitenni e reményte­len küzdelem kockázatá­nak. Hasonlóan tévedésnek minősíthető Székhelyi Jó­zsef Happy szerepében. („Happy magas, pompás alakú fiú. A szexualitás szinte látható szín rajta... MuLttc------»vÄiüi B ill, Loman, Happy (Pirótb Gyula. Fekete Tibor Székhelyi József). (Tóth Sándor felvételei) ek közül Hetényi Pál al­kalmazkodott leginkább a mű hangulatához, „igazi üzletember”, udvarias, elő­zékeny, de egy centet sem ad oda, honnan kamatos megtérülésre nem számít­hat. Mezey Lajos (Char­ley) általában megfelelt, fő­ként a második részben voltak jó percei, akárcsak Kautzky Ervinnek (Ber­nard). Ben bácsi szerepét Jánoky Sándor érdemes művész, a nőt Bende Ildikó alakította. A múlt és jelen, a való és az álom gyakori válta­kozásának a jelzése, a já­ték folyamatosságának a megteremtése nehéz rende­zői feladat. Udvaros Béla — olykor a ritmus rovásá­ra — megtalálta a szüksé­ges eszközöket. A rendezés szándékairól nehéz véle­ményt formálni, mert az említett szereposztási téve­dések felborították a mű fi­nom dramaturgiai egyensú­lyát, arányait, eltolták hangsúlyait. (Udvaros mintha a kispolgári élet­forma kilátástalanságának az érzéskeltetését tartotta volna a legfontosabbnak.) Az előadás ritkán emelte a közönséget a dráma cso­dálatos magaslataira. Mil­ler színmüvének csúcsait nem sikerült meghódítani. A rendező törekvéseit ez­úttal a díszletek sem támo­gatták. Az Ügynök házát nem éreztük — sem való­ságosan, sem jelképesen — törékenynek és a körötte emelkedő toronyházakat „boltozatként ránehezedők- nek”. Az ügynök halála elma­rad a korábbi kecskeméti Miller-bemutatók színvo­nalától. Igaz, a felfokozott várakozásban nem vettük kellően figyelembe a szín­ház jelenlegi teljesítőképes­ségeit — és ritkán születik olyan előadás, mint Tímár felejthetetlen „ügynöke”. Heltai Nándor Színes, változatos tv-műsor a téli szünidőben a gyerekeknek Ismét rendszeresen je­lentkezik majd a vakáció­ban a szünidei matiné; szerdai és szombati napo­kon 60 percnyi, máskor pe­dig 2 órás adásokkal. Eb­ben bábfilmek, rajzfilmek válogatják majd egymást népszerű játékfilmekkel. A TIT karácsony előtti ötletzsákjában nemcsak az ajándékozás művészetéről lesz szó. hanem arról is, hogyan állítsák össze a ki­csinyek a szünidei progra­mot. mit nézzenek meg a mozikban, hogyan készül­jenek a téli táborozásra. December 24-én. délelőtt egyórás Csak gyerekeknek című összeállítás kerül kép­ernyőre. s ekkor vetítik a Kincskereső kisködmön Móra-adaotáció utolsó epi­zódját. Karácsonyi kiadás­sal jelentkezik a Papírsár­kány is, amelyben a mese­mondók klubja érdekes me­sékkel szórakoztatja a gye­rekeket. / December 25-én Róka, rege, róka címmel verses, zenés összeállítást közvetí­tenek Weöres Sándor ver­seiből. A Koldus és király­fi kétrészes csehszlovák mesefilmváltozata szintén bizonyára kellemes perce­ket szerez az ifjú nézők­nek. Január 1-én ismét feltű­nik a televízióban örsi Fe­renc tv-játékának népszerű hőse, a Tenkes kapitánya. Január 3-án. 4-én és 5-én sugározzák a Barkácsol­junk című műsort, amely a könyvespolckészítés „rej­telmeibe” kalauzolja a gye­rekeket. Az év elején kez­dődik Berkes Péter „Az öreg bánya” című ötrészes kalandos gyermekfilmso­rozata. HEINE és a magyarok „A szkeptikus XV 111. század végén születtem és egy olyan városban, mely­ben gyermekkoromban nemcsak a franciák ural­kodtak, hanem a francia szellem is’’ — írta Heine emlékirataiban. A Rajna-vi- déken nőtt fel, Németor­szág iparilag, társadalmi­lag legfejlettebb vidékén, ahonnan Marx és Engels is származott. A környezet is hozzájárult ahhoz, hogy már fiatalon elkötelezze magát a forradalomnak, a nép szolgálatára. Az elsők között fordul az egyszerű emberekhez: népdalokat, népmeséket gyűjt, a sza­badság fogalmát igyekszik meghatározni, küzd a nők egyenjogúsításáért. Amikor most születésé­nek 175. évfordulóján a vi­lág egyik legnagyobb líri­kusára emlékezünk, nem vállakozhatunk munkás­ságának felmérésére, jellemzésére, politikai fej­A Charley szomszéddal vívott kártyaparti közben Willy Loman képzeletében megjelenik Ben bácsi (Jánoky Sándor, Fekete Tibor, Mezey Lajos). csődöt mond az üzleti élet­ben, annak nincs többé jo­ga semmihez. A tegnapi érdemek devalválódnak, az emberi kapcsolatok elide­genednek. A profit az egye­düli értékmérő. Ben bácsi, az Ügynök legendásan gaz­dag kapitalista bátyja csak egyszer helyesli Willy visel­kedését, terveit. Amikor el­határozza, hogy öngyilkos lesz és fiai a biztosítási összeggel a zsebükben mégiscsak fölébe kerülnek a vetélytárs szomszéd-fiú­nak. Őszinte csodálattal ál­lapítja meg Ben: „Ragyogó megoldás, akárhonnan né­zem”. Bármennyire is cini­kusnak tűnnek szavai, a drámából kiderül, hogy ahol minden áruvá válto­zik, logikusak. Willy álomvilágban él. Megindító sorsa ellenére magatartása, szemlélete el­lenszenves számunkra. Nem tud teljesen beillesz­kedni az adott környezet­be, szíve visszahúzza vala­mi emberibb, természetes világba, ezért sajnáljuk. (Kis kertet akar gondozni a bádogcivilizáció szürkesé­gében, szeret dolgozni, hisz az érzelmekben.). Miller drámájáról felső­beiül sokkal zavartabb, ha kifelé boldogabbnak látszik is” — írja róla a szerző.) A mostani előadásban lát­ható ugra-bugra, sedre, jel­legtelenül öltöző fiúra alig­ha buknak a nők. Nem el­lenpontja, méltó partnere bátyjának, Biff-nek. Piróth Gyula a helyén van, hite­lesnek érezzük, méltán ő kapta a szereplők közül a legnagyobb tapsot. Nagy­szerű alakításából érezhető: ő talán a legrokonszenve­sebb Miller számára is. Az életben ugyan „nem sokra vitte”, de ő mondhatja el egyedül jogosan a darab vé­gén, a temetés után: „ Én' már tudom, hogy ki vagyok”: Linda, a feleség Koós Olga) sóhajos, a széthul­ló családot újra és újra összefércelő asszony. Jó tel­jesítmény, talán egy árnya­lattal több fényt adhatna rideg környezetének. Férjé­től búcsúzó szavait félel­metes egyszerűséggel mond­ja, így érzékeltetve a végső tények iszonyatát. A többig Ünnepi Kodály-hangverseny Kecskeméten NAGY ZENEKÖLTŐNK születésének 90. évforduló­járól — az, országos ünnep­ségek részeként — e hét hétfőjén emlékezett meg a bérleti hangversenysoroza­ton belül a szülőváros. Az ilyen díszhangversenyeket elsősorban magának az eseménynek a súlyával mérhetjük s ezt szem előtt tartva elöljáróban megál­lapíthatjuk, hogy az Or­szágos Filharmónia min- dent megtett, hogy Kecs­kemét zeneértő közönsége méltóképpen ünnepelje meg az évfordulót Min­denekelőtt azzal, hogy is­mét — ezúttal másodíz­ben — felhangzott itt a Psalmus Hungaricus, Ko­dály életművének egyik legnagyobb remeklése, sőt a bemutató óta eltelt csak­nem félszázad bizonysága szerint a XX. századi ma­gyar zene egyik csúcsa, mely a történelmi múltban gyökerezve, századokat drámai kénbe sűrítve mon­dott felkavaróan útat, nyelvében és tartalmában egyaránt. Ez a történelmiség ka- nott hangot különböző mó­don a műsoron szerenelt másik két komnozícióhan is. a nénballadák ősméiv- ségpiből úiraköltött Kádár Katában és a népi képze­let által a múltat szebhé- álmodó Háry János szvit­ben. Az utóbbi mint a fcüinnftsert allrnl­más út a közönség széle sebb rétegei számára Ko­dály világának megközelí­tésére. A HANGVERSENYT Fe- rencsik János vezényelte, akinek érdemei az új ma­gyar zene — itthoni és külföldi — diadalra vite­lében elévülhetetlenek. Ez alkalommal is a tőle el­várható virtuózitással, ki­tűnő anyag- és stílusisme- rettel keltette életre a Ko- dály-partiturákat. A Magyar Állami Hang­versenyzenekar zenei tu­dása, muzikalitása vitatha­tatlan. Összjátéka, ritmikai pontossága és általában a zene technikai megközelí­tés módja azonban most igen sok kívánnivalót ha­gyott maga után. Nyilván a zenekarnak, de karna­gyának sem volt, még ide­je arra. hogy kipihenje az egy héttel ezelőtt véve* ért, kimerítő, hathetes amerikai hangversenykör- utat. ZENÉLÉSÜKÖN ezek­ben a jóüsmert, sokat ját­szott művekben a fáradt­ság félreismerhetetlen je­leit lehetett érezni. Igen szépen játszott viszont a zenekar némelyik fúvós- sTútama, fev az e’sö klari nét. s a réT#úvós-kar. azon belül is el'ömrban az ej"' qri 'U'l R7Ó1ó?t íük. A Kórus — "Ok U3£V eur­1 fÓÉ^erer^óíp — nvinWtn art a sitményt, mit szereplésé­től vártunk. Műismerete, biztonsága kifogástalan volt, de igazi szép ének­kari hangzást alig hallot­tunk tőle — bár ez bizo­nyos mértékig a színpad akusztikai adottságainak rovására is írható. A hangversenyen két fia­tal énekest ismertünk meg. Jablonkay Éva szépszínű, sötét althangján kelt életre Kádár Kata balladája, sajnos, nem mindig egészen tisztán. Korondy György a Psalmus tenor­szólóját énekelte megbíz­hatóan, de drámai erő hí­ján, több helyen hangkép­zési és szövegejlési problé­mákkal. A nézőtér csaknem telt háza arról vallott, hogy közönségünk magáénak ér­zi Kodály életművét, érdek­lődéssel várja műveit és az azokat megszólaltató neves művészeket. Éppen ezért vetődik fel újra meg újra a kérdés: mikor ér­jük el, hogy a szülőváros saját zenekultúrájának ta­lajából nőjön ki egy-egy, Kodály zeneszerzői nagy­ságát az egész ország előtt reprezentáló jubileumi koncert? ÉS ADDIG IS: nem tud­nánk-e az „importált” hangversenynek legalább a külsőségeivel — amibe a művészek fogadása is bele tartozik — az eseményhez méltóbb kereteket terem­teni? Körber Tivadar f - /VVlT^yLr' '*:*f i jf 4 * ^ :.4J *}■<, </, * „ +, 4" ■ j tpy: ' : • • ' : •• bfc&vX»'-?:*.* »X vv-‘: ; . lődésének megrajzolására. A Dalok Könyve, az Úti­rajzok értékeit sokan mél­tatták, a Romanzero — amelyet már nyolc évig húzódó betegségében, a matracsírban írt — tartal­mi, formai gazdagságát tu­dósok százai dicsérték. (Ez a három kötet Heine köl­tői hírnevének három osz­lopa.) A magyar irodalom nagyjai nagy tisztelettel emlegették.4 Arany láng­észnek nevezi, Petőfi, Ady, József Attila is lelkesen te­kintenek rá. Csodálták azt a költőt, aki a haladásért küzdött, szinte egész életé­vel és — éppen ezért — együttérző rokonszenvvel segítette a magyar forra­dalmárokat. Heine Kert- beny Károly révén ismer­kedett meg Petőfi versei­vel, és így ír róla: „Petőfi olyan költő, akit csak Bürüshöz és Beranger-hoz hasolíthatok.” Tudjuk, hogy a XIX. század nagy ma­gyar poétája állandóan magánál hordta a Takácsok szerzőjének verseit és gyakran hivatkozott rá, Heinének nagy fájdalmat okozott a magyar szabad­ságharc bukása és 1849. ok­tóberében hosszú költe­ményben örökítette meg vi­tézségüket, harcaikat: „Ügy megszűkül német ruhám, Nevét, ha hallom a magyarnak, Érzések tengerárja hány, Lelkembe’ trombiták rivallnak.” —i —r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents