Petőfi Népe, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 250. szám

Pedagógusok, tudósok, írók a népzenéről A népi kultúra megőrzését és továbbadását segítő törekvések jelentős állomásai voltak az évenként meg­rendezett több napos kecskeméti találkozók. Az utolsó­ra ebben a sorban 1970 augusztusában került sor, s ez, külső tényezők okozta ellentmondásossága ellenére olyan eseménnyel zárult — a harmadik este nagy színházi bemutatójára gondolok —, mely valóban se­regszemléje volt a ma is élő népzenei értékeknek és egyszersmind az összes eddigi találkozók magas szín­vonalú összefoglalása. Legalább egy napot Minderről, sajnos, múlt időben kell beszélnünk. A megrendezett találkozók sikere és országos visszhangja kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ezt a példamutató kezdeményezést hagyománnyá tegye, éleiben tartsa. Azzal, hogy az évenkénti ismétlődést kétéves ciklusok váltják fel — még egyet lehet érteni mind szervezési szempontból, mind a színvonal megtartása érdekében. Annál nagyobb csalódást okozott idén az az elhatáro­zás, miszerint a találkozót nem rendezik meg, illetve a IV. Duna menti Folklór Fesztivál egyik (szerény) ágaként 1973-ra halasztják. Pedig az idén is volt elég érdeklődő mind a népművészek, mind a népzene ügyét szívükön viselő közönség körében. Nem is szólva arról, hogy egy év késés pótolhatatlan személyi vesztesége­ket okozhat, hiszen a hagyományos népzene művelői­nek jelentős része idős ember. Az első találkozók sze­replői közül már most is többeket örökre nélkülöz­nünk kell, köztük a három éve még itt járt kiváló bükkszéki furulvást, Pozsik Pista bácsit. Ügy látszott tehát, hogy a kecskeméti népzenei ta­lálkozó az eddigi formájában befejezte rövid életét Ebbe szerencsére nem nyugodott bele mindenki. A Bács-Kiskun megyei Népzenei Társaság és annak fá­radhatatlanul lelkes vezetője: dr. Kálmán Lajos kez- deménvezésére állami, társadalmi szervek és intéz­mények fogtak össze, hogy legalább egy napot az idén is szenteljenek a népzene ügyének Kecskeméten. így került sor a népzene napjára október 18-án, szerdán. Miben folytatta ez a nap a korábbi találkozók ha­gyományát? Mennyivel volt kevesebb vagy több ama­zoknál? Szerényebb keretek — összefogottobb program Egy nap mindenképpen kevesebb háromnál — mond­hatná akárki. Reggeltől estig kellett mindennek lezaj- lania, s nem is a nyilvánosság előtt, a színházban vagy a művelődési házban, hanem a házigazda szere­pét vállaló és kitűnően teljesítő Óvónőképző Intézet dísztermében. Volt ugyanakkor óriási előnye is a térbeli és idő­beli korlátoknak: a gazdaságosabb időkihasználás, az események összefogottsága és nagyobb sodrása. Mond­hatjuk: egy napot töltöttünk együtt, de azt valóban együtt töltöttük, egyetlen ívben pergett le a délelőtti, délutáni és esti program. Sőt, ezen belül sem különül­tek el az egyes területek: nem volt külön előadás, tanácskozás, vita, bemutató és daltanítás, hanem ez mint át- meg átszőtte egymást, élettel töltve meg a szavakat, felfrissítve a figyeléstől elfáradni kész el­méket. A keveredésnek ez az előnyös formája tehát a szükség műve volt. Elméleti tanulságok A tanácskozás a korábbi évek gyakorlatát követte, azzal a különbséggel, hogy most nem akart tudomá­nyos lenni, hanem gyakorlati szempontból vetette fel a népdal helyét és jelentőségét társadalmunkban, a hagyományőrzés és a továbbadás eredményeit és prob lémáit. Vitányi Iván szellemesen jegyezte meg, hog\ akik évek óta leülünk ez ügyben tanácskozni, min denben egyetértünk, s vita helyeit legfeljebb egymás győzzük meg arról, amiről eredetileg is meg voltun] győződve. Valóban jó lenne egyszer már azokkal ta lálkozni, akiknek a véleménye ellenkezik a miénkkel akik elvetik a népi kultúrát, vagy ami még rosszabb meghamisítják és ezzel elfedik az érdeklődők elől va lódl értékeit. A hozzászólásokban olyan kérdések me rültek fel, mint a kihalóban levő régi formák helyébe új hagyományok kialakítása, a megszólaltatás követel­ményei, a terjesztés és átadás módszerei, a népzene és a „pop”-zene viszonya, a népzenéért folytatott harc stratégiája társadalmunk és kulturális életünk mai közegében. A témák nem újak. A felvetett problé­mák azonban újra és újra gondolkodásra késztetnek. Szóba került a népdalok — nemcsak iskolai — ta­nításának hatékonyabb módszertana, ennek szüksé­gessége. Erre azonban nem elméleti, hanem gyakorlati választ kaptak a résztvevők. Mai„igricek" A nap folyamán többször került sor daltanításra. Természetesen nem iskolás módon, hiszen kotta egy­általán nem volt kézben, s a kotta egyébként is csak tökéletlenül rögzíti, szinte csak vázát adja a hangzó zenének. Hanem azon a módon, ahogyan évszázado­kon át öröklődött a dalkincs. A hallás után való, a hangokkal együtt az él­ményt is átadó daltanítár ra ennek két kiváló műve lője: Bállá Péter és Var Lajos adott példát / „módszer” lényegét Ball Péter megrendült szavr fejezték ki a legszebben é legtömörebben: „Mégha: lók a népdal nagyság előtt.” Kálmán Lajos ne vezte el ezt — vitathat szóval, de érthető tarta lommal — „igrickedésnek’ „igric-pedagógiának”. Mi lyen jó lenne, ha Isko Iáinkban is Ilyen hitele sen, nem tananyaggá me revítve és nem tanterv követelmények béklyóib zárva tanítanánk a nép dalt! —, ez a tanácskozó sok vissza-visszatérő, mer, állandóan időszerű gondo- Tánczos Péter lata. Itt említendő a nap egyetlen „külső” programja: a népművészek és „énekeltetők” kisebb csoportokra oszolva 12 iskolát kerestek fel a déli órákban, köztük olyanokat is, ahol semmilyen tervszerű zenei nevelés nincs. Ezek a látogatások, melyeken bemutatás, dal­tanítás és közös éneklés folyt kötetlen, rögtönzött for­mában, a találkozó legfontosabb „kisugárzásai” voltak, a gyakorlatban mutatták meg a népzenei kultúra fel­élesztésének és ápolásának lehetőségeit és feladatait. S ebben az őszi munkanap előnyére vált a találkozó­Dr. Kálmán Lajos és az Óvónőképző Intézet egyik kórusa nak, hiszen a tanulóifjúságot most nem kellett külön toborozni. Zenei bemutatások A már említett oldott formában került sor a meg­hívott népművészek és előadóművészek bemutatkozá­sára. A szereplők korban és „műfajban” a legkülön­bözőbb rétegeket képviselték, jól mutatva, hogyan él a hagyományos folklór idősebbek (Kgerbocsi asszo­nyok, Sütő Gyula, Tánczos Péter) és a legfiatalabbak (Minárcsik András, 13 éves) körében. Faragó Laura éneke azt példázta, ahogyan egy mai felnőtt fiatal a megtanult ősi anyagot újraélni, míg Halmos Béla—Sebő Ferenc kettőse a népzene új, mai eszközökkel való életre keltésére mutatott meggyőző példát. Vass Lajos Kodály: Magyar népzene VII. füzetének eléneklésével a műzenei szintre emelt népdal e ritka szép darab­jaival örvendeztette meg hallgatóit, Kurtág Márta ki­tűnő zongorakíséretével. Az esti együttlét során pedig az óvónőképző I. év­folyamának kórusa tartott szép bemutatót Kálmán Lajos összeállításában, betanításában és vezetésével, bizonyítva, ahogyan ez a népdal ügyét élete központi feladatának tekintő kiváló szakember, a népzenei nap fő szervezője és irányítója, elveit és céljait a saját pedagógiai munkájában eredményesen váltja valóra. Ügy érzem, a szerdai nap a korlátozott lehetőségei között teljesítette feladatát. Ez csak fokozottabban húzza alá az elmúlt évekéhez hasonló, szélesebb körű találkozók szükségességét. Es az itt felvetődő gondo­latok továbbvitelét a hétköznapok során. Körber Tivadar Sásdi Sándor: A gyerek jóllakik Dorsa Ferencnét ak- ® kor ismertem meg, amikor a Földmű­velésügyi Minisztérium elismerő oklevéllel tün­tette ki. Mint a kartai termelőszövetkezet leg­több asszonya, a nö­vénytermelésben dolgo­zik, mégpedig brigádve­zetőként. Házas fiával, unokái­val lakik a háromszobás, vadonatúj épületben, öt­vennyolc éves, hajában egyetlen ősz szál sem lát­szik. arcát is fiatalossá teszi derűs mosolya, csak hajlott ( háta árulkodik az évek múlásáról. Derekát nyomogatva mondja: — Világéletemben ele­get robotoltam, örömest dolgozom most is. Hogy­ne szorgoskodnék, ami­kor látszatja van a mun­kámnak. Tele pince, tele kamra, a füstölőn négy sonka, két sorban a kol­bász, a padlásgerendán lisztes zsák vastagodik pedig jól emlékszem én olyan télre, hogv száraz kenyeret alig tudtunk ad ni ennek az én fiamnak Mintha a falon túl lát na, valahová nagvor messzire, a gyászos múlt ba. Keze az unokája fe jét simítja, a kislány sür geti: — Mesélje el, öreg­anyám. ,e Én is kimondom a biz­tató szót, és nagy neki- készülődéssel rá is kezdi: „... Ültem egymagám­ban, hangosan sóhajtot­tam: mi lesz velünk, menny béli isten? Senki sem felelt: az óra ketyegett a falon, a láda alatt rágcsált az egér, más nesz nem hal­latszott. Néztem a szürke téli eget... Nyolcéves házasok voltunk, azalatt sokszor felkérdeztem az istent, felelősségre vo- nóan és mérgesen, hogy „jaj, mi lesz velünk?” — Adódott úgy is, hogy fenyegettem az ég felé, úgy Is, hogy ijedten meg­kulcsoltam a két keze­met, de semmi sem hasz­nált A földet hő takarta, az uram sehol se kapott munkát és a kisfiam, Jancsi, délután kétszer is hiába ismételte: — Édesanyám, éhes vagyok. Kiment az udvarra, nézte, hogyan csinálja az apja a hóembert, még biztogatta is: — Szeme meg bajúsza is legyen ám neki... Csákója is lett; újság­papírosból hajtogatta össze az uram. A gyerek nevetett, örömében a tér­dét csapkodta, de hirte­len megint sírósra hal­kult a szava: — Bemegyek. 1éhes vagyok... A szoba meleg volt, a tűzhelyen pattogott a ku­koricacsutka. két napig még pattoghat, aztán el­fogy az is. Ügy teszek majd — gondoltam — mint a többi szegény asszony. Napkelte előtt, amikor az erdész még al­szik, elmegyek a papok erdejére, fejemen hozom haza a nagy köteg ro­zsét. Nem is a tüzelő a baj, hanem az. hogy a — Édesanyám, messen kenyeret! Az uram meggyújtotta pipájában a futószeder levelét, teszi, mintha nem hallaná a siránkozó szót. ölébe húzza Jancsi­kát: — Meséljek az arany- csengős bárányról? Hiába utánozza a bá­rány bégetését, ugrándo- zását, a kisgyerek csak azt hajtogatja: — Éhes vagyok... Az uram odahajol hoz­zám, a fülembe pusmog­ja: — Az asztalfiába ma­radt még egy kis héja ... — Maradt ám, de azt már délben nekiadtam. — így vissza én, mire emberem felveszi az ágy­ról a vedlett kalapot, in­dul kifelé. ..Megyek...” mondja olyan hangon, hogy az fenyegetőbb, mint az én égfelé emelt öklöm. Faggatom, hova men­ne, de annak csak zihál a melle, mintha már el rs kezdte volna valakivel 1 birkózást — Lehet, hogv megszo­kom valakinek a tor­át .... lehet, hogv csak 'opok. de nem hallgatha­tom tovább a gvsrek ku- nverálását... Ne félj fiam, hozok neked ke­nyeret ... Keze már a kilincsen, de kívülről nyomják le előbb és gazdag So­mos felesége lépi át a küszöböt. — Te érted jöttem, Te- ra, meghalt anyánk, vir­rasztóba hívlak. Ne vesz- kődj a főzéssel, hoztam ételt uradnak, gyereked­nek. csak siess, öltöztet­ni szeretnénk a halottunk kát. Rakja ki az asztalra a kolbászt, a húsos szalon­nát. friss kenyeret, má- koskőttest. Jancsika nézi, nézi és úgy nyalja meg a szájaszélét, mintha máris valami jó ízt érez- ne rajta. Az uram csak áll, fején a rossz kalap és próbálja úgy monda­ni. hogy sajnálkozás ér­ződjön a szavából: — Isten nyugosztalja anyádat, jó asszony volt...' — A légynek sem vé­tett — toldom meg én, és szinte tuszkolom ma­gam előtt kifelé gazdag Somos feleségét. Amikor odaálltam a halott mellé, hogy mos­dassam. ráadjam a fehér gyolcsruhát. a kisfiam nevetős kék szemét lát­tam. a zsírtól csillanó pi­ros száját.. ” Elhallgat, arcán felde­reng a fiatalos mosoly: / — Régen volt, igaz se volt talán:.« gyerek újra elébem állt: Bozsó János: Alpári utca

Next

/
Thumbnails
Contents