Petőfi Népe, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
Simon Lajos: Úgyis meghalhatunk Ügy is meghalhatunk — írja a költő címadó versében — hogy természeti csapás ér bennünket vagy egy gyilkos áldozatai leszünk, s úgy is, hogy magunk vetünk véget életünknek. Ám van ennél megrendítöbb halál is: ha önmagunkat másokért feládozzuk, s már a hit marad csupán, „hogy az ártatlan utánunk-n jövőt már nem nyeli el egyazon folyó.” De addig is, míg a — bármelyik — halál úrrá lesz rajtunk, addig is élni kell, dolgozva és szeretve, az emlékekhez fordulva erősödni, belékapaszkod- ni a szerelembe, az Anya és a Társ szívébe nőni, a bánatot, fájdalmat legyőzni. Simon Lajos furcsa módon fiatal költő: harmincötévesen és négy verseskötetével, megannyi megélt szenvedésével is fiatal. Innen a játékosság verseiben, innen a rövid, dalszerű formák kedvelése: „Lánc-lánc eszterlánc, arany toronyóra, csodálatos tavaszra ébredjen a rózsa.” Van példa ugyanakkor a súlyos, nagyon mély mondanivalóra is, s ezek legtöbbször meggyőzően szép költői képekben vetítődnek elénk: a halottak „világűr-csendben fekszenek”, „a jégszuronyokkal megsebesített szél kopog”, a madár „éghasító villámon” hintázik, az ember „széde- leg, mint a megveszett csikasz”. Simon Lajos emlékét őrző, életért-aggódó, boldogságot kereső költő, aki látja: mennyi, de mennyi körülöttünk még a szenny, a rajtunk ülő átok. Verseivel ő ezeket a fenyegető, átkos madarakat hes- segeti, szerényen persze mindenkor, tudva azt, hogy a világ erősebb, mint a vers, mint a költészet, de de azt is tudva: a költészet végül valamikor a világ ékessége lesz majd, megváltó és megtisztító erő, igazi életet formáló hatalom. Mint minden verseskönyv, ez sem mentes a negatívumoktól. (Közhelyek: „rőt avas”, „első a munka”, „fél sivataga”; naivitás: „szív-piros a házak fedele”, „józan gondolat”; Ady-hatás: „ö fény, meleg, evőé, hurrá’”.) Ám ezek ellenére elárulja e kötet Simon Lajos tehetségét, költői látásának frisseségét, finom érzékenységét. Érdemes elolvasni. (—a—ly.) I dősebb Zelenäk Béla postatisztviselő hanyatt dőlve olvasott a fotelban. A szétnyitott újságlap egész fejét eltakarta. Mellette — kis kerek asztalkán — tea gő- zölgött és ajándékba kapott holland szivar illa- toskodott. Ez a vacsora utáni teázás volt — úgyszólván — legkedvesebb élvezete. Apjától öröklött szokás volt ez is, mint annyi más apró gesztus, amelyek mostanában kezdtek elő- tünedezni. Csak ezeket örökölte. Földjük is volt i szépecskén — háromszáz hold, Biharban — meg telkük a Balaton mellett, de minden elúszott még negyvenöt előtt. Szokások maradtak és a posta. Apját is ott nyugdíjazták. Felesége csipkét horgolt — egész nap ezt csinálja, anélkül, hogy egy fillér haszon lenne belőle! — a fiú pedig mellette kuporgott egy zsámolyon és nézte. Nem a horgolást figyelte, hanem anyja arcát leste. Néha, amikor összeakadt a szemük, riadtan, kérdőn figyelt rá. Az anyja nagyokat sóhajtott, időnként férje felé pillantott, de az teljesen eltemetkezett az újságban. — Szóljon már, mama! — suttogta a kamasz. Imára kulcsolt kezeit az áliához emelte. Apyja ismét sóhajtott és Csák Gyula: Önfejűek gyorsabban kezdte mozgatni a horgolótűt. — Béla! Kellene ötven forint a gyereknek. Be kell fizetni az érettségi bankettra... Hallod ? Figyelj rám az isten áldjon meg, hát hozzád beszélek! A férfi leeresztette az újságot és szemüvege fölött nézett feleségére. — Mit mondtál kérlek! — Adjál Zolinak ötven forintot. Be kell fizethi a bankettre. — Mért kell olyan lármát csapni? Azonnal rohan vele? Hozd ide a kabátomat! A hosszú, sápadt képű fiú kiemelte a szekrényből a kabátot, s alázatos ábrázattal apjához vitte. — Fene nagy bankettet csapnak az urak — dör- mögte idősebb Zelenák, miközben előnyálazta tárcájából az ötvenest. — Egyszer van az életben, papa — motyogott a fiú. — Na, persze, persze. — Ismét az újságba bújt A gyerek elvette a pénzt, de továbbra is ott állt a kabáttal, kissé előrehajolva, szolgálatkészen, mint próbákon a szabó. AnyjáVarga Mihály főszerkesztővel beszélgettünk a Forrás gyakoribb megjelenéséről, ez évi terveiről. — Megkaptuk az engedélyt, hogy évente tízszer jelentkezhessünk. Ezentúl havonta juthatunk el olvasóinkhoz. (Nyaranta két összevont számot tervezünk.) A változás több szempontból is kedvező. Gyakrabban láthatnak napvilágot jó írások, és az aktualitásokat is jobban figyelembe vehetjük. (Évfordulók, fontos kulturális események). Szeretnénk az eddigi színvonalat tovább emelni, az a törekvésünk, hogy még tartalmasabb, változatosabb és színesebb írásokkal kedveskedjünk olvasóinknak. A megerősített szerkesztőségi apparátus, a kialakult, állandónak mondható munkatársi gárdánk biztosíték erre. Sok bírálat ért bennünket, amiért cikkeinket apró betűkkel szedettük. Ebben is változás lesz, következő számaink írásai már könnyen olvasható, nagyobb betűkkel kerülnek az olvasók elé. Petőfi-szám — A Petőfi-szám előkészítésére igen nagy gondot fordítunk. Ügy akarjuk, hogy még ez év vége előtt megjelenjék. Természetesen érdekes, izgalmas tartalommal. Máris sok értékes, színvonalas írás készült el. Azt akarjuk, hogy ne közhelyekkel, sokat hangoztatott frázisokkal legyen tele a 96 oldal, hanem elgondolkoztató, esetleg vitára serkentő a költő szellemét kultuszát erősítő művekkel, — Ez év októberében kerül sor Kecskeméten a II. országos szociográfiai konferenciára. Mi is részt veszünk szervezésében. Meghívunk szociográfusokat, írókat, riportereket, szociológusokat, a rádió és televízió munkatársait. Szeretnénk, ha e fontos műfaj minden jelentős, érdemes képviselője jelen lenne, hogy aktív közreműködésével segítse a konferencia eredményességét, sikerét. Fiatal írók — Eddig is segítettük a fiatal írókat, művészeket, bár leginkább alkalom, és ötletszerűen. Ezen akartunk változtatni, amikor egy egész számot adtunk a fiataloknak. ötödik számunk, amely néhány hét múlva kerül az olvasókhoz, teljes egészében a tizen- és huszonéveseké. A szerzők átlagos életkora 22 év. Azt szeretnénk bizonyítani: a legfiatalabbak is tehetségesek, van határozott látásuk, mondanivalójuk. E számunkban több ismeretlen, fiatal szerző (17—18 éves) jelentkezik, köztük nem egy megyénkben is. Forrás könyvtár Bozsó János: Bugaci úi — Régi vágyunk, hogy rendszeresen könyveket jelentessünk meg, ezzel is segítsük a megyében élő alkotók kibontakozását, valamint — igazodva a megyei kulturális irányelvekhez, feladatokhoz — gazdagítsuk, sőt formáljuk e táj szellemi arculatát. A megye vezetőinek javaslatára született meg a döntés, hogy folyóiratunk égisze alatt könyveket is megjelentessünk. A sorozat címe: Forrás könyvtár lesz, gazdája fjedig a Bács-Kiskun megyei Lapkiadó Vállalat és a Forrás szerkesztősége. Évente 4 kötetet tervezünk. Elsősorban a megyénk valóságát tükröző, s az itt élő alkotók műveit szándékozunk bemutatni. Tervbe vettük Zám Tibor. Kunszabó Ferenc, Hatvani Dániel. Zoltán Zoltán szociográfiáinak, Gál Farkas verseinek kiadását. Már ebben az évben — elsőnek — megjelenik Buda Ferenc műfordító sköte- m melyben török, tatár, cseremisz, finn ^költészeti alkotásokat olvashatunk. Ügy gondoljuk, a sorozat terve sok értfogóra talál, s tovább erősíti a Forrás körül kialakult szellemi „mr^^vt”, V. P. Pedig akkoí’ ő. . . Anyja az ölébe ejtette mindkét kezét, s kissé bizonytalan hangon meg- szólalalt. — Mi a véleményed Béla? Csináltatni kellene Zolinak egy szmokingot. Béla! Ejnye, hát tedd már le azt a nyomorult újságot! Az apa előbújt az újság mögül. Homlokára tolta aranykeretű szemüvegét és csámcsintgatva szür- csölte a teát. — Figyellek szívem. — Látom. Azt mondtam: csináltassunk Zolinak szmokingot. Ogy is kell neki egy ruha. Már mindet kinőtte. Az apa gonoszul mosolygott : — Szmó-ó-king? Azt mondod szmoking? A fiú akkora buzga” lommal fűzte a cipőt, mint még soha. Szí- ve-lelke benne volt a mozdulatban, ahogy ügyesen, puhán, apja lábára csúsztatta a papucsot. — Igen, papa, mindenki. .. abban lesz... — Hát — te majd nem leszel. De mért, papa, igazán... — Azt mondtam: nem leszel. A gyerek kappanhangja sírósan remegett. — Igazán nem tudom... Apa is szmokingban érettségizett. — Az akkor volt. De esküvőre már kölcsönzőből vettem zsakettet. — Ez igaz volt, minden életrajzba be is írta, hogy kölcsönkért ruhában esküdött. — Máskülönben pedig az én apám nem kistisztviselői fizetésből tartotta el a családját, — Tehetek én róla, hogy apa nem vitte többre? Akarata ellenére szaladt ki a száján. A férfi tágra meredt szemekkel bámult egy darabig, mintha távoli zajra figyelne, azután felugrott és kékrevál- tan rikácsolta. — Mars ki! Azonnal takarodj! Cél cipője még a lá- ■ bán volt és sánti- kálva rohangászni kezdett, Felesége felállt, s ijedten figyelt. — Azt mondtam: kotród j! — toppantott a férfi. — Tűnj a fészkes fenébe, mert... — Béla! Hogy beszélsz a gyerekkel? — Ne taníts! Öt oktasd! Ezt kellene, ezt kellett volna megtanítanod, hogy azt a parányit, amit még manapság el lehet várni, azt a minimális tiszteletet megadja az apjának, aki nemez... nemezette és vesztére felnevelte! Annyira felindult és olyan gyorsan beszélt, hogy nemzette helyett azt mondta: nemezette. A gyerek őszintén meg volt szeppenve, de ettől a szóbotlástól majdnem elröVarga Mihály: hintette magát. Visszafolytotta nevetési ingerét, s kicsikét hátralépve erősödő elszánással nézett feldühödött apjára. A szmokingnak már úgy is lőttek, most legalább odamondogat kevéssé. — Tőlem nem minimális tiszteletet, hanem maximális szolgai alázatot követel apa. Ha elmondanám valahol, hogy tizennyolc éves koromban is én fűzöm a cipőjét, kö- rülröhögnének. Apa úgy zsarnokoskodik a családja felett, hogy... — Kuss! — Igenis, zsarnokoskodik! Es anyámnak is mindig alázkodnia kell a konyhapénzért... és... apa egy vén reakciós! Összebeszélt mindent, ami hirtelen a szájára jött, s közben az villant az eszébe, hogy úgysem tud az apja nagyot ütni. Csalódott, mert akkora pofont kapott, hogy nekiesett az ajtónak. Gyorsan feltépte,_ kiugrott az előszobaajtón is, és pergő léptekkel iszkolt le a lépcsőn. Az előszobaajtó úgy bevágódott, hogy zengett tőle a lépcsőház. A kapuban pillanatra megállt és figyelte: nem rohan-e utána az apja, de csak saját lélegzetét hallotta. D orús, viharos volt ° az idő; rövidesen esni kezdett. Ingujjban szaladt le, s a májusi zápor megborzongatta. Elégtétellel gondolt a végzetes tüdőgyulladásra, amit majd most szerez, s a koporsója felett aztán mea- kulpázhat az apja. Szándékosan a járda szélén ment, hogy alapos- san megázhasson. Felrém- lett előtte a vizsgák napja is, amikor szmokingos diákok és tanárok összezúgnak a háta mögött, hogy ez az a zseni, aki kopott ruhában jött, mert kegyetlen apja direkt megtagadta tőle a szmokingot. Jó ideig gyalogolt, de aztán annyira fázni kezdett, hogy visszaindult. Ablakukban még mindig világosságot látott. „Lesz ami lesz” — gondolta és felment. Anyja nyitott ajtót, s azonnal sírósan körültapogatta és a fürdőszobába tuszkolta. Dörzsölgette fürdőköpenybe bugyolálta. — Egyformán önfejűek vagytok. Jaj nekem! — sóhajtott. — Eredj, kérj bocsánatot. Na, eredj szépen ... A fiú először tiltakozásfélét dünhyögött, de aztán arra gondolt, hogy érettségi után úgy is elköltözik otthonról, addig meg: egye fene ... Apja az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Ahogy a fiú belépett, kicsit megrezzent, de nem mozdult. — Apa... bocsánatot kérek ... — Megkapod a pénzt a ruhára ... Nyáron dolgozni mész, s majd visszafizeted. És nem kell többé a cipőmet fűzne«!... T ovábbra sem nézett ■ hátra. Ügy állt az ablaknál, mint Napóleon — Szent Ilona szigetén. Összenőve Gyökér-múlt s lomb-jövő között ketten vagyunk a törzs-jelen. Számlálhatatlan sejtjeink nyüzsgő atom-hadában nincs „enyém-tied” külön csatár. Kín-harcolta évgyűrvkbe-zártan növünk egyre — törünk az ég felé — s terebélyesedő lombunk alatt majd sok fáradt vándor megpihenhet. ra tekintett és elvörösödve megszólalt. — És... kellene húsz forint, tudniillik... fé ... fényképezés is lesz. A pja kissé bosszús képet vágott, de szó nélkül kinyitotta a bőrtárcát és elővette a húszast. — Meg szmoking... — nyögte a fiú. Olyan halkan mondta, hogy apja nem értette. Legalább is úgy tett, mintha nem értené. — Leszel szíves a cipőmet — mondta és szivarjáért nyúlt. Közben az újságba temetkezett, s tévedésből a teába dugta az ujját. A gyerek sietve visszaakasztotta a kabátot, azután apja elé térdelt és fűíni kezdte a cipőjét. Ez is minden este ismétlődő szertartás volt, sajátságos atavizmus, egyik megnyilvánulása idősebb Zelenák rabszolgatartó hajlamának. Ifjabb Zelenák remegő ujjakkal bogozgatta a fűzőt és sírhatnékja volt. Ezt elpasszolták. Hagyni kellett volna a fényképezést, meg a bankettet a csudába — és a szmokinggal kezdeni. Így most már nem lesz belőle semmi. A Fonás házatáján Áttérés a havi megjelenésre
