Petőfi Népe, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-24 / 226. szám
HONISMERET Kiskunfélegyháza díszpolgára Petőfi Sándor Az álom... 1 Az álom A természetnek legszebb adománya. Megnyílik ekkor vágyaink tartománya, Aliit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény Nttm fázik és nem éhezik, Bt.5 or ruhába öltözik, S jlír szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király Nem b\üntet, nem kegyelmez, nem bírál. Nyugalmat élvez. Almában az ifjú elmegy kedveséhez, • Kiért' epeszti tiltott szerelem, S ott olvad égő kebelén. — AlmoiV.ban én Rab né'.mzetek bilincsét tördelem! Szalksze'ntmárton, 1846. március 10. előtt Petőfi Sándor elsőként jegyezte fel, hogy hol és mikor keletkeztek versel, jelezve: az élmények nála gyakran közvetlenül formálódnak költeményekké. 1846 márciusában sok rövid, a társadalmi igazságtalanságot ostorozó költeményt írt Szalkszentmárton- ban. ( Igazság! Alszol? — E gazdag úr... — Voltak fejedelmek...) » „Üdvözlöm a csatákban megbámult haragos kunokat”. A legenda szerint Kossuth Lajos köszöntötte így a félegyháziakat 1848-ban, a város főterén tartott to- borzó beszédében. Nem tudni, hogy a jól szabott sló- noki beszéd, vagy a nagy férfi szavainak igazsága volt-e a hatásosabb, de tény, hogy Kiskunfélegyházáról „önként mentek a hadba iparosok és szolgák”. Az is tény, hogy Kiskunfélegyháza város népe a forradalom bukása után is rendületlenül a 48-as eszmék híve volt. Kossuth Lajosnak és politikájának talán az egész országban nem volt hűségesebb követője, mint éppen Kiskunfélegyháza. Hogy a kiegyezésről miként vélekedtek a félegyháziak, arról Móra Ferenc írásai vallanak a legszebben. Tudjuk, hogy atyja, Móra Márton Kossuth Lajos képét faragta borotvatokjára és mellé írta, „Éljen negyvennyolc”. Mikor aztán jött a „hatvanhét —, vagyis a kiegyezés —, a kiskun szűcsök keserves káromkodások közt erős fogadást tettek úgy, ahogy Mártontól látták: szárítsa el isten a kezem, ha én még az életben megborotválkozom!” Móra Márton kalapáccsal verte ki borotvája élét és Kossuth-szakállt növesztett. Petőfin kívül mindig is Kossuth Lajos volt az, akihez az itteni nép lelke leginkább vonzódott. Bár az 1879-i I-es törvénycikk értelmében Kossuth magyar állampolgárságát is elvesztette, a függetlenségi politikát képviselő Kiskunfélegyháza ennek ellenére (vagy éppen ezért!?) 1886. augusztus 8-án elsőként választotta díszpolgárává Kossuthot, ... ”s Magyarország összes rendezett tanácsú városait hasonló értelemben leendő eljárásra felhívta”. A felhívás eredményességét bizonyítja, hogy még 8 magyar város adományozott díszpolgári címet Kossuthnak. Nagyszerű tettével Kiskunfélegyháza kezdeményezőjévé vált az országszerte kibontakozó Kossuth-kultusznak. * A díszpolgári oklevelet Helfy Ignác országgyűlési képviselő juttatta el a Turinban élő „hazátlanná” vált hazafihoz. Kossuth 1887. március 20-án nyolcoldalas levélben válaszolt, melyet ugyancsak Helfy Ignác küldött meg a félegyháziaknak. Kossuth levelének néhány sora fgy hangzik: ......Pont osan kezemhez lett juttatva a díszesen kiállított oklevél^ mely által engem derék magyar városunk polgárjogával megajándékozni méltóztattat... Ha engem a nemzet által törvényhozásilag megtagadott múltnak 38 év_óta hontalan roncsát, hazámfial ott a távol hazában idők és viszonyok minden változása dacára kegyeletes megemlékezésükre méltattak, s jó akaratuk tanúsításával felfel derengetik életem szomorú vég alkonvá*- ez reám nézve nem csupán megtiszteltetés, hanem erkölcsi jótétemény becsével bír ...” A meghatóan szép írást a máius 1-i közgyűlésen ol vasták fel, melynek hatására U.rlich Tstván főmiv*« azonnal javaslatot tett, hogy a nap emlékére a vasúti főutcát. Kossuth utcának nevezzek el. A javaslatot a képviselő-testület egyhangúlag elfogadta. • A Kossuth iránti lelkesedés az évek során nem csökkent Kiskunfélegyháza város lakóiban. 1894. április 1-én Kossuth temetésére „Kiskunfélegyházáról különvonat vitte a gyászolók százait, akik pedig nem utazhattak el, azok a temetéssel egy időben rendezett Petőfi téri gyászünnepélyen vettek részt.” 1902. szeptember 19-én Kossuth születésének 100. évfordulóján Kiskunfélegyháza is nagyszabású ünnepséget rendezett, melyen Móra Ferenc mondta az ünnepi beszédet, de a ceglédi országos ünnepségen is ott szorongott a félegyháziak küldöttsége, hogy- elhelyezzék városuk koszorúját. Sajtos Géza F jszaka nem sokat aludt. Hajnalban kelt. A falra akasztott órát nem nézte meg, az asztalra készített ételt nem ette meg. Míg fejte a juhok langyos, fehér tejét, egy nagy bádogcsuDorból hideg, vörösbort kortyolgatott. Aztán szólította a két pulit, fogára és Fickót — eredj amoda értük! —, és megindít a hullámzó nyaj nyomában. Önkéntelenül is az járt az eiszében, amit majd hét- ven esztendeje pátszQrember-ajpjától hallott. „A har- matot a napfény és az ember lopja. Sokszor az ember megelőzi a napfényt, sötéttel ébred, hogy mire felkel a nap már ott legyen, ahová a munkája parancsolja. Az apjának egyszerre tölt ki a munka és az élet. Bika taposta halálra. Most neki csak a munka telik ki — méghozzá a mai nappal* mert a szövetkezet nyugdíjba küldi —, az élete azonban tovább folyik. Ballag a harmatos fűben, a r.tyáj nyomában, szemben a kelő nap fényével. Aztán az Alsómező lassan emelkedő dombján, az út és a vasúti töltés szomszédságában megcsillapodik, megcsendesedik a nyáj. Az , öreg bacsó megáll. Testsúlyát jo!bb_ lábára és a botra támaszkodó bal könyökére bízza. Jól 'látja a távolban a folyó csillogását, közelebb a fafu házait, tornyait, az előtte legelő állatokat — amely a közösé, de köztük van a saját kis nyája is —, és a gumicsizmája közelében feketéllő két pulit. A bot végével tapogatja a földet, mintha vallatná, kérdezné a rögöt, amely gyermekkorában az úré volt, a rajta élő lelkekkel és állatokkal együtt. Később megfordítja a nyájat és ő is hátat fordít a falunak. Legközelebb csak ott áll meg, ahol a műút mellett csatornát ásnak a kubikosok. Találkozik a vele egyidős éjjeliőrrel, akinek esőköpenyére gombolt csuklyájában felébe vágott kilós kenyér van bujtatva — pont odaillik. Beszélgetnek egy darabig, aztán az éjjeliőr elballag a falu felé. Neki már nincs dolga, leikéit a nap. Az öreg bacsó meg nézi a kubikosok munkáját, amely olyan nehéz, mint a föld, amellyel dolgoznak. A mély figyelőakna aljában egy idősebb ember áll térdig érő vízben. Nagy erővel lendít fel egy ásónyom vizes, tapadós agyagot a fölötte levő deszkaállásra. De itt a földön már szétesik és két lapátra való lesz belőle. Az álláson egy fiatalabb kubikos lapátja várja. Ez is továbbítja a következő állásnak és közben behúzza a nyakát a ruha gallérja alá, mert visszapereg néhány rög. A legfelső állásról meg egy szinte még gyereklegény lapátjáról kerül a föld a napra. Az öreg bacsó csak nézi, hogyan vándorol szinte az emberek tenyerén egy lapát föld soha meg nem bolygatott helyéről a napvilágra. Aztán megkerüli az aknát, és köszön a brigád vezetőnek, aki a gépeknek és az embereknek a parancsnoka. Míg beszélgetnek, az öreg az aknában dolgozó embereket nézi és tenyerén szétmorzsol egy agyagrögöt, amely olyan, mint a szappan és az ólom keveréke, A ztán komótosan odaballag a nyájhoz, kampós botjával megakasztja a sajátjai közül az egyik birka hátsó lábát. A felvonulási épület szürke falánál nyúzzák meg a brit’’ tetővel, de ott vannak már körülöttük a kubikosok is. Tudják, hogy pihenőre tér az öreg bacsó. Ezért az ajándék. Kékzománcos kannából vizet öntenek a kezére, az egyik kubikos nekiajándékozza a pipáját, amely arról híres, hogy akkor sem tört el, amikor egy szekér kereke gurult át rajta. Az öreg lekezel mindegyikükkel, és elindul a nyáj nyomában, amely a nap útját követi. Délben a folyónál itat. Pihen a nyáj. Nem messze, ahol a völgy ölelkezésre készteti az utat, a vasutat és a folyót, a vadásztársaság hálóz. A szürkésbarna tollú fogolymadarak békésen, sorsukba beletörődve hagyják, hogy a vadászok összeszedjék őket. Az egyik madárnak vérzik a lába, eltört. A vadász kiemeli a háló aljából, nézi és csóválja a fejét. Látszik az arcán, hogy sajnálja a madarat. Aztán óvatosan kiránt egy tollat a fogoly szárnyából és a madár nyakcsigolyája mögé szúr vele. — A saját tollával... — mondja az öreg. A vadász ránéz, és feléje nyújtja a madarat. Az öreg elfogadja és leteszi a fűbe. Aztán amíg az egészséges élő madarak bekerülnék a kerek, font kosarakHideg Antal Buszra váró pillanat Veszély nem fenyeget. Fejem fölött nem villog szablya-idő, de 2 forintért föl lehet szállni az autóbuszra és lehet, hogy ... Körülbelül ugyanannyiért vásárolhatok egy ceruzát, bár még nem fejeződött be az a szociológiai felmérés, amely hivatott eldönteni, hogy egyáltalán szükség van-e költőre. Most viszont összes vagyonom 1.20 Kiss Péter Ernő Tavasz Morgott magában valamit a nagy hegy, Nevetve csobbant a vízesés válaszul, Rohanó szelet üldöz a napsütés, A morgó hegyen túl. Tavaszi napsugár éleszti a virágok szirmait. Hajlong a barka ág. Kérgébe bujt fagy-gyerek kisírja panaszát. ba, s összevarrják felettük a világot, az öreg már hozza is a' sajátjai közül az egyik bárápyt. Öléből nyújtja a vadásznak, és csak ennyit mond: — Cserébe ... Köréje gyűlnek a vadászok és a hajtők, itt is lekezel az öreg mindegyikükkel, aztán lábánál fogva felemeli a madarat a fűből, és mérgesen szólítja a pulilat. Az erdő alján, ahová felkaptatok a nyájjal, három kemence mellett három ember sürgölődik. Mészégetők. Kevés beszédű emberek. Amikor az öreg felérkezik hozzájuk, megállnak, vagy leülnek a saját maguk épített kis ház előtt, nézik, hogyan futnak tova surranó gumikerekeiken a gépkocsik lenn a völgyben, s ilyenkor megszólal az egyik: — Hová fut, siet, rohan ez a sok ember? S a kérdésre senki nem válaszol. Ahogy kiszusz- szantotta magát az öreg, az egyik mészégető már hozza is a demizsont. Pálinka van; benne. Úgy kortyolgatják, mint a vizet. A demizson többször is körbejár. Az öreg eldicsekszik a kubikosoktól kapott pipájával, a vadászoktól kapott fogolymadarával, és itt is elajándékoz egy bárányt. — Hát mi mit adjunk, mit adhatunk, Mihály bátyám? — kérdezi a legidősebb mészégető. — Semmit — mondja az öreg. — Megkaptam én maguktól mindennap, azt a kis pihenést, ezt a néhány korty pálinkát, hűvös időben a kemencék melegét, meg a kemencék fölött remegő levegőt, aminek a csillogásából mindig szerettem volna hazavinni. Délután már hazafelé keríti a nyájat. A temető mellett, ahol a kopj afaragó ember él, az öreg ismét letanyázik. Nézi a temetőt. A kopjafák összecsapott bokával, magasra emelt fejjel állnak emléket gazdáiknak, akik közül az öreg bacsó sokat ismert. A kopjafák mozdulatlanok. Szemük — a két körbezárt hatszirmú virág — örökké nyitva van. Az öreg bacsó érti a kopjafákat. Ügy olvas a temetőből, mint egy könyvből. A faragott fa alakja, formája, cifrázata elmondja neki, ki fekszik alatta. * Bekopog a kis házba. A vele egyidős ezermester, aki az apjától örökölte tehetségét, tudását, csendesen ül az ablaknál. — Hát letelt, Mihály? — kérdezi, amint a bacsó belép. — Le — mondja az öreg és leül szembe vele. Leveszi a kalapját, igazít a haján, aztán ezt mondja a moccanatlan félhomályban: — Körüljártam u.-óljára a falut, mindenütt a nap nyomában. Három bárányomat áldoztam keletnek, délnek és nyugatnak, a kubikosoknak, a vadászoknak, a mészégetőknek. Most itt hagyom nálad a negyediket. Azért hagyom itt, hogy ne kelljen addig élelemért menned, amíg meg nem írod az én kopjafámat. Szépen írd meg. Már akkor írjad, amikor a földre döntőd a tölgyfát, már akkor írjad, amikor a rönkből kifűrészeled az oszlopot, már akkor írjad, amikor gyalulod, már akkor írjad, amikor vésed rá a cifrázatot, és szépen írd meg, amikor betűvágóval faragod rá a szöveget. Ügy leáz — mondja az ezermester. — Becsülettel dolgoztad le az életedet, Mihály, s mivel így éltél, tisztességből faragom meg a kopjafádat. De ahogy elnézlek, sokáig itt fog még állni ez a kopjafa a gyalu- padom mellett, és nem a temetőben. A nap eltűnt már az égről, szürke és hűvös lett a világ. Az öreg bacsó ballag lefelé a temetödomi->ról. Előtte a nyáj, háta mögött a munkával teli élete. Arra gondok hogy négy báránnvel szegényebb lett, hogy négy báránnyal gazdagabb lett* Oravecz János: Az öreg bacsó négy báránya