Petőfi Népe, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-24 / 226. szám

HONISMERET Kiskunfélegyháza díszpolgára Petőfi Sándor Az álom... 1 Az álom A természetnek legszebb adománya. Megnyílik ekkor vágyaink tartománya, Aliit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény Nttm fázik és nem éhezik, Bt.5 or ruhába öltözik, S jlír szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király Nem b\üntet, nem kegyelmez, nem bírál. Nyugalmat élvez. Almában az ifjú elmegy kedveséhez, • Kiért' epeszti tiltott szerelem, S ott olvad égő kebelén. — AlmoiV.ban én Rab né'.mzetek bilincsét tördelem! Szalksze'ntmárton, 1846. március 10. előtt Petőfi Sándor elsőként jegyezte fel, hogy hol és mi­kor keletkeztek versel, jelezve: az élmények nála gyakran közvetlenül formálódnak költeményekké. 1846 márciusában sok rövid, a társadalmi igazság­talanságot ostorozó költeményt írt Szalkszentmárton- ban. ( Igazság! Alszol? — E gazdag úr... — Voltak fejedelmek...) » „Üdvözlöm a csatákban megbámult haragos kuno­kat”. A legenda szerint Kossuth Lajos köszöntötte így a félegyháziakat 1848-ban, a város főterén tartott to- borzó beszédében. Nem tudni, hogy a jól szabott sló- noki beszéd, vagy a nagy férfi szavainak igazsága volt-e a hatásosabb, de tény, hogy Kiskunfélegyházá­ról „önként mentek a hadba iparosok és szolgák”. Az is tény, hogy Kiskunfélegyháza város népe a for­radalom bukása után is rendületlenül a 48-as eszmék híve volt. Kossuth Lajosnak és politikájának talán az egész országban nem volt hűségesebb követője, mint éppen Kiskunfélegyháza. Hogy a kiegyezésről mi­ként vélekedtek a félegy­háziak, arról Móra Ferenc írásai vallanak a legszeb­ben. Tudjuk, hogy atyja, Móra Márton Kossuth La­jos képét faragta borotva­tokjára és mellé írta, „Él­jen negyvennyolc”. Mikor aztán jött a „hatvanhét —, vagyis a kiegyezés —, a kiskun szűcsök keserves ká­romkodások közt erős foga­dást tettek úgy, ahogy Már­tontól látták: szárítsa el is­ten a kezem, ha én még az életben megborotválko­zom!” Móra Márton kala­páccsal verte ki borotvája élét és Kossuth-szakállt növesztett. Petőfin kívül mindig is Kossuth Lajos volt az, aki­hez az itteni nép lelke leginkább vonzódott. Bár az 1879-i I-es törvénycikk értelmében Kossuth magyar állampolgárságát is elvesztette, a függetlenségi politi­kát képviselő Kiskunfélegyháza ennek ellenére (vagy éppen ezért!?) 1886. augusztus 8-án elsőként választot­ta díszpolgárává Kossuthot, ... ”s Magyarország összes rendezett tanácsú városait hasonló értelemben leendő eljárásra felhívta”. A felhívás eredményességét bizo­nyítja, hogy még 8 magyar város adományozott dísz­polgári címet Kossuthnak. Nagyszerű tettével Kiskun­félegyháza kezdeményezőjévé vált az országszerte ki­bontakozó Kossuth-kultusznak. * A díszpolgári oklevelet Helfy Ignác országgyűlési képviselő juttatta el a Turinban élő „hazátlanná” vált hazafihoz. Kossuth 1887. március 20-án nyolcoldalas levélben válaszolt, melyet ugyancsak Helfy Ignác kül­dött meg a félegyháziaknak. Kossuth levelének néhány sora fgy hangzik: ......Pon­t osan kezemhez lett juttatva a díszesen kiállított okle­vél^ mely által engem derék magyar városunk polgár­jogával megajándékozni méltóztattat... Ha engem a nemzet által törvényhozásilag megtagadott múltnak 38 év_óta hontalan roncsát, hazámfial ott a távol hazában idők és viszonyok minden változása dacára kegyeletes megemlékezésükre méltattak, s jó akaratuk tanúsítá­sával felfel derengetik életem szomorú vég alkonvá*- ez reám nézve nem csupán megtiszteltetés, hanem er­kölcsi jótétemény becsével bír ...” A meghatóan szép írást a máius 1-i közgyűlésen ol vasták fel, melynek hatására U.rlich Tstván főmiv*« azonnal javaslatot tett, hogy a nap emlékére a vasúti főutcát. Kossuth utcának nevezzek el. A javaslatot a képviselő-testület egyhangúlag elfogadta. • A Kossuth iránti lelkesedés az évek során nem csök­kent Kiskunfélegyháza város lakóiban. 1894. április 1-én Kossuth temetésére „Kiskunfélegy­házáról különvonat vitte a gyászolók százait, akik pe­dig nem utazhattak el, azok a temetéssel egy időben rendezett Petőfi téri gyászünnepélyen vettek részt.” 1902. szeptember 19-én Kossuth születésének 100. évfordulóján Kiskunfélegyháza is nagyszabású ünnep­séget rendezett, melyen Móra Ferenc mondta az ünnepi beszédet, de a ceglédi országos ünnepségen is ott szo­rongott a félegyháziak küldöttsége, hogy- elhelyezzék városuk koszorúját. Sajtos Géza F jszaka nem sokat aludt. Hajnalban kelt. A falra akasztott órát nem nézte meg, az asztalra ké­szített ételt nem ette meg. Míg fejte a juhok langyos, fehér tejét, egy nagy bá­dogcsuDorból hideg, vörösbort kortyolgatott. Aztán szólította a két pulit, fogára és Fickót — eredj amoda értük! —, és megindít a hullámzó nyaj nyomában. Önkéntelenül is az járt az eiszében, amit majd hét- ven esztendeje pátszQrember-ajpjától hallott. „A har- matot a napfény és az ember lopja. Sokszor az ember megelőzi a napfényt, sötéttel ébred, hogy mire felkel a nap már ott legyen, ahová a munkája parancsolja. Az apjának egyszerre tölt ki a munka és az élet. Bika taposta halálra. Most neki csak a munka telik ki — méghozzá a mai nappal* mert a szövetkezet nyugdíjba küldi —, az élete azonban tovább folyik. Ballag a harmatos fűben, a r.tyáj nyomában, szem­ben a kelő nap fényével. Aztán az Alsómező lassan emelkedő dombján, az út és a vasúti töltés szomszéd­ságában megcsillapodik, megcsendesedik a nyáj. Az , öreg bacsó megáll. Testsúlyát jo!bb_ lábára és a botra támaszkodó bal könyökére bízza. Jól 'látja a távolban a folyó csillogását, közelebb a fafu házait, tornyait, az előtte legelő állatokat — amely a közösé, de köztük van a saját kis nyája is —, és a gumicsizmája közelé­ben feketéllő két pulit. A bot végével tapogatja a föl­det, mintha vallatná, kérdezné a rögöt, amely gyer­mekkorában az úré volt, a rajta élő lelkekkel és álla­tokkal együtt. Később megfordítja a nyájat és ő is hátat fordít a falunak. Legközelebb csak ott áll meg, ahol a műút mellett csatornát ásnak a kubikosok. Találkozik a vele egyidős éjjeliőrrel, akinek esőköpenyére gombolt csuk­lyájában felébe vágott kilós kenyér van bujtatva — pont odaillik. Beszélgetnek egy darabig, aztán az éj­jeliőr elballag a falu felé. Neki már nincs dolga, leikéit a nap. Az öreg bacsó meg nézi a kubikosok munkáját, amely olyan nehéz, mint a föld, amellyel dolgoznak. A mély figyelőakna aljában egy idősebb ember áll térdig érő vízben. Nagy erővel lendít fel egy ásónyom vizes, tapadós agyagot a fölötte levő deszkaállásra. De itt a földön már szétesik és két lapátra való lesz be­lőle. Az álláson egy fiatalabb kubikos lapátja várja. Ez is továbbítja a következő állásnak és közben be­húzza a nyakát a ruha gallérja alá, mert visszapereg néhány rög. A legfelső állásról meg egy szinte még gyereklegény lapátjáról kerül a föld a napra. Az öreg bacsó csak nézi, hogyan vándorol szinte az emberek tenyerén egy lapát föld soha meg nem bolygatott he­lyéről a napvilágra. Aztán megkerüli az aknát, és kö­szön a brigád vezetőnek, aki a gépeknek és az embe­reknek a parancsnoka. Míg beszélgetnek, az öreg az aknában dolgozó embereket nézi és tenyerén szét­morzsol egy agyagrögöt, amely olyan, mint a szappan és az ólom keveréke, A ztán komótosan odaballag a nyájhoz, kampós botjával megakasztja a sajátjai közül az egyik birka hátsó lábát. A felvonulási épület szürke falánál nyúzzák meg a brit’’ tetővel, de ott vannak már körülöttük a kubikosok is. Tudják, hogy pihenőre tér az öreg bacsó. Ezért az ajándék. Kékzománcos kanná­ból vizet öntenek a kezére, az egyik kubikos neki­ajándékozza a pipáját, amely arról híres, hogy akkor sem tört el, amikor egy szekér kereke gurult át rajta. Az öreg lekezel mindegyikükkel, és elindul a nyáj nyomában, amely a nap útját követi. Délben a folyónál itat. Pihen a nyáj. Nem messze, ahol a völgy ölelkezésre készteti az utat, a vasutat és a folyót, a vadásztársaság hálóz. A szürkésbarna tollú fogolymadarak békésen, sorsukba beletörődve hagyják, hogy a vadászok összeszedjék őket. Az egyik madár­nak vérzik a lába, eltört. A vadász kiemeli a háló aljából, nézi és csóválja a fejét. Látszik az arcán, hogy sajnálja a madarat. Aztán óvatosan kiránt egy tollat a fogoly szárnyából és a madár nyakcsigolyája mögé szúr vele. — A saját tollával... — mondja az öreg. A vadász ránéz, és feléje nyújtja a madarat. Az öreg elfogadja és leteszi a fűbe. Aztán amíg az egész­séges élő madarak bekerülnék a kerek, font kosarak­Hideg Antal Buszra váró pillanat Veszély nem fenyeget. Fejem fölött nem villog szablya-idő, de 2 forintért föl lehet szállni az autóbuszra és lehet, hogy ... Körülbelül ugyanannyiért vásárolhatok egy ceruzát, bár még nem fejeződött be az a szociológiai felmérés, amely hivatott eldönteni, hogy egyáltalán szükség van-e költőre. Most viszont összes vagyonom 1.20 Kiss Péter Ernő Tavasz Morgott magában valamit a nagy hegy, Nevetve csobbant a vízesés válaszul, Rohanó szelet üldöz a napsütés, A morgó hegyen túl. Tavaszi napsugár éleszti a virágok szirmait. Hajlong a barka ág. Kérgébe bujt fagy-gyerek kisírja panaszát. ba, s összevarrják felettük a világot, az öreg már hozza is a' sajátjai közül az egyik bárápyt. Öléből nyújtja a vadásznak, és csak ennyit mond: — Cserébe ... Köréje gyűlnek a vadászok és a hajtők, itt is lekezel az öreg mindegyikükkel, aztán lábánál fogva felemeli a madarat a fűből, és mérgesen szólítja a pulilat. Az erdő alján, ahová felkaptatok a nyájjal, három kemence mellett három ember sürgölődik. Mészégetők. Kevés beszédű emberek. Amikor az öreg felérkezik hozzájuk, megállnak, vagy leülnek a saját maguk épí­tett kis ház előtt, nézik, hogyan futnak tova surranó gumikerekeiken a gépkocsik lenn a völgyben, s ilyen­kor megszólal az egyik: — Hová fut, siet, rohan ez a sok ember? S a kérdésre senki nem válaszol. Ahogy kiszusz- szantotta magát az öreg, az egyik mészégető már hozza is a demizsont. Pálinka van; benne. Úgy kor­tyolgatják, mint a vizet. A demizson többször is körbe­jár. Az öreg eldicsekszik a kubikosoktól kapott pipájá­val, a vadászoktól kapott fogolymadarával, és itt is elajándékoz egy bárányt. — Hát mi mit adjunk, mit adhatunk, Mihály bá­tyám? — kérdezi a legidősebb mészégető. — Semmit — mondja az öreg. — Megkaptam én ma­guktól mindennap, azt a kis pihenést, ezt a néhány korty pálinkát, hűvös időben a kemencék melegét, meg a kemencék fölött remegő levegőt, aminek a csil­logásából mindig szerettem volna hazavinni. Délután már hazafelé keríti a nyájat. A temető mellett, ahol a kopj afaragó ember él, az öreg ismét letanyázik. Nézi a temetőt. A kopjafák össze­csapott bokával, magasra emelt fejjel állnak emléket gazdáiknak, akik közül az öreg bacsó sokat ismert. A kopjafák mozdulatlanok. Szemük — a két körbe­zárt hatszirmú virág — örökké nyitva van. Az öreg bacsó érti a kopjafákat. Ügy olvas a temetőből, mint egy könyvből. A faragott fa alakja, formája, cifrázata elmondja neki, ki fekszik alatta. * Bekopog a kis házba. A vele egyidős ezermester, aki az apjától örökölte tehetségét, tudását, csendesen ül az ablaknál. — Hát letelt, Mihály? — kérdezi, amint a bacsó belép. — Le — mondja az öreg és leül szembe vele. Le­veszi a kalapját, igazít a haján, aztán ezt mondja a moccanatlan félhomályban: — Körüljártam u.-óljára a falut, mindenütt a nap nyomában. Három bárányo­mat áldoztam keletnek, délnek és nyugatnak, a ku­bikosoknak, a vadászoknak, a mészégetőknek. Most itt hagyom nálad a negyediket. Azért hagyom itt, hogy ne kelljen addig élelemért menned, amíg meg nem írod az én kopjafámat. Szépen írd meg. Már akkor írjad, amikor a földre döntőd a tölgyfát, már akkor írjad, amikor a rönkből kifűrészeled az oszlopot, már akkor írjad, amikor gyalulod, már akkor írjad, ami­kor vésed rá a cifrázatot, és szépen írd meg, amikor betűvágóval faragod rá a szöveget. Ügy leáz — mondja az ezermester. — Becsülettel dolgoztad le az életedet, Mihály, s mivel így éltél, tisztességből faragom meg a kopjafádat. De ahogy el­nézlek, sokáig itt fog még állni ez a kopjafa a gyalu- padom mellett, és nem a temetőben. A nap eltűnt már az égről, szürke és hűvös lett a világ. Az öreg bacsó ballag lefelé a temetödomi->ról. Előtte a nyáj, háta mögött a munkával teli élete. Arra gondok hogy négy báránnvel szegényebb lett, hogy négy báránnyal gazdagabb lett* Oravecz János: Az öreg bacsó négy báránya

Next

/
Thumbnails
Contents