Petőfi Népe, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-17 / 220. szám
Az olvasó, ha olykor személyesen találkozik az frő** val, jó szokás szerint — udvariasságból, unalomból vagy valódi érdeklődésből — elkerülhetetlenül megkérdi, mi a módszere, hogyan dolgozik, hogyan készül a mű? Én ilyenkor, hogy mesterségem komolyságát és társadalmi megalapozottságát hangsúlyozzam, a konok és szorgalmas adatgyűjtést szoktam kiemelni. És valóban, ha kihúzom a nehéz fiókjaimat, felderítem a szekrényalját, előhömpölyögnek a füzetek, noteszok, zsebnaptárak, olyan áradást okozva, hogy feleségem okos rendteremtő kedvére van szükség visszaszorítani őket papírillatú medrükbe. A nyersanyaggyűjtés fárasztó kényszerétől nem tudok szabadulni. Csak az utóbbi két-három esztendőben is hányféle emberrel beszélgettem! Mérnök, taxisofőr, fedélzetmester, boksztréner, kibernetikus, hivatásos hózasságszédelgő — mennyi lélek, jellem, magatartás viaszlenyomatát őrzik emlékeim! És idézhetném a helyszíneket, a reménytelen gyaloglásokat. És mindenekelőtt a kudarcot. Hogy az élet úgynevezett sűrűjét, az embert, az atmoszférát, a dialógusok nyers, mellbevágó fordulatait, vagy éppen a komplikált, sokárnyalalú gondolkodást milyen esetlegesen sikerül átvinni abba a másik dimenzióba, amit úgy hívunk: irodalom. Most is így kerülök a jeles tudományú férfi intézeti szobájába, amely végtelenül tágas, a falakat könyvekkel. iratokkal zsúfolt polcok kárpitozzák, s a régi bőr- garnitúra keserű hűvösséget áraszt. A nagy íróasztal túlsó partján, valahol a végtelen határán a tudós ember, szikáran, lényegretörő mozdulatokkal és szavakkal, a lenyűgöző biztonság tulajdonosaként. Érzem is a lámpalázat, a feszengést, sikerül-e kérdéseimmel körülhatárolni a lényegest? S hogy a válasz, amely esetleg két mondat hátteréül szolgál majd írásomban, megéri-e ezt a feszélyezettséget? látnivaló, emberem fontos személy, toronytermetű *" titkárnője az önállóan cselekvők határozottságával, de lábujjhegyen jár a dolgozószobában, a telefonok rekedt berregése nem mar bele a csendbe. Ö maga készséges, de hangjában különválik a szórakozottság. A kérdéseim mögött nyilván saját kérdéseit Bozsó János: Esti napsütés hallja és azokra válaszol. Rajtam kereszteli önmagával beszélget, rendezi programját, fontolgatja délutáni hozzászólásait a tudományos bizottságban. Vagy talán nőre gondol? Valamilyen kis lopott randevúra? Eldugott cukrászdára? Vagy néhány mohó simogatásra autó félhomályában? Ugyan kérem! Pillantásának ipariszürke tárgyilagossága megcáfolja mindezt. S ahogy a telefonba szól, percenként szinte, kirekesztve minden szószaporító mellékmondatot, ahogy partnereit visszakényszeríti a mondanivalóhoz! Már-már a beszélgetés vége felé járunk, gondolom, legalábbis a tudós arcának élénkülő nyugtalansága jelét adja ennek. Becsukom füzetemet, kezem elfáradt, szemeben káprázó karikák. Sötét van itt, hideg van. Elég volt! Megkönnyebbülök és átfut rajtam az öröm, milyen jó lesz kilépni ebből a bénítóan tekintélyes hűvösségből a napsütötte utcára és végigszaladni a fénycsíkon. Nem két mondat, egy mondat sem lesz ebből, dühítem magamat és már emelkedem a mély fotelból, amikor a férfi megszólal. „Maradjon, kérem... vagy talán... sietős?” Hová tűnt ebből a hangból a diplomata-rutin? Az egyenletes, távoltartó semlegesség? „Mert ha nem sietne, kérem... de csak ha igazán nem tartom fel...” Egy makogó kamasz a rossz lelldismeretűek kategóriájából. Egy körmét ha- rapdáló készületlen fiatalember. „Persze csak akkor, és igazán akkor...” Hová tűnt mondatainak elegáns lezártsága? „Volna ugyanis egy kérésem...” Az iratoktól megroggyanó polchoz lép, kiemel egy dossziét. Visszaül a helyére, de most milyen közel került, semmi távolság, semmi túlsó part! „Én ugyanis írok, persze, ha jut rá idő. Novellákat.” Sematikusan és izgatottan nevetgél. He-he. É s most megszólal valaki, váratlan magabiztossággal. Én. És kinyújtja kezét atyai jóindulattal a kéziratért. Ugyancsak én. Persze, majd elolvasok egyet, no, hogyne! Nem, ha megengedem, de cSak ha igazán, ő szeretne egyet felolvasni. Zavart nevetgélés. He-he. S már kihúz egyet egy gondosan gépelt, miniszteriális kéziratot, a száraz hang felfénylik, sokat- ígérően olvasni kezd. Belép a titkárnő, a toronytermetű nő, a főnök elharapja szavát és zavartan a levegőbe néz, kivárja, míg beosztottja távozik. Mérhetetlennek tűnik a várakozás, a szégyen, mint valami szakmai szolidaritás, most már az én gégémet is csiklandozza. Tovább olvas. Megindítóan hangsúlyoz. Istenem, milyen védtelen lett most ez az ember, milyen fedetlen! A berregő telefon villámütésként éri. Ismét a titkárnő. Átvonul a szobán, valósággal kettéosztja. A főnök vörösen, verítékesen hallgat, vesztegel, mintha egy hadititok kellős közepén tartana. És így tovább. Végesteien végig. És amit írt, még csak nem is rossz. A metamorfózis tökéletes. A nemrég még szorongó és lámpalázas író néhány ásítást fojt el, s a térde lassan zsibbad a merev üléstől. A tekintélyes férfi pedig, a túlsó parton, félénken föl-föltekint papírjáról s kutatja a hatást. Gondolom, még ebben az esztendőben nemzetközi konferencián kell felszólalnia, Genfben, vagy Nairobiban, vagy esetleg Addisz-Abebában... Okos, ellenőrző figyelem középpontjában fejti ki majd gondolatait. Tanulmányait idézik, véleményére hivatkoznak, vitatkoznak vele. A tudományos közvélemény ezt az emblémát őrzi róla: áll, szikáran és izmosán, előredőlő vívómozdulattal. És most íme, a másik énje dadog. A másik énje " nyugtalanul pislog. A másik énje sápadtan felfeltekint. Rettegve várja az ítéletet. S ha végül az írásban műkedvelő is, ebben a félelemben teljesen profi. Trést* ewB*.— Tanfolyamon Franciaországban KÉTSZÁZNEGYVEN francia szakos tanár vett részt a négyhetes nyári továbbképző tanfolyamon, melyet a poitiers-i egyetemen szerveztek. Tizenhat ország fiai, leányai. Közöttük magyarok is tizenketten; az ország minden részéből, Zalaegerszegtől Szarvasig. (Bács-Kis- kun w.egyéből Maróti Károly bajai gimnáziumi tanár ment Poitiers-ba.) A „fiai, leányai” sorrendet meg kellene fordítanom. Nemcsak udvariasságból. A tanfolyam hallgatóinak hetven százaléka nő volt, a fiatalok között alig akadt férfi. Voltak gyakorlóéves tanárok is, kivétel nélkül lányok. Hivatásunk elnőiesedése... (Am a konyha dolgozóinak fele férfi volt!) Poitiers ősi, a történelemből ismert város, de nem ódon. Megcsodáltuk csaknem évezredes, román stílusú templomait, de mindenfelé új épületeket láttunk, s egy ragyogó, modern lakónegyedet, óriási házakkal — kissé hasonlított a kecskeméti Leninvárosra. Űj és modern az egyetem is. Épületei egyszerűségükben is félelmetesen szépek. A bölcsészek otthona, a Résidence Rabelais, egyetlen óriási épülettömb; itt szállásoltak el bennünket Mindenki külön szobát kapott; az egy nemhez tartozókat egy folyosón helyezték el. A SZOCIALISTA Európát honfitársainkon kívül a román csoport képviselte. A különböző hazájú, anyanyelvű, de egy hivatású hallgatók kapcsolata nagyon szívélyes, kartársias volt, és kartársként viselkedtek az oktatók is. Hasonló szívélyességet éreztem három éve, a montpellier-i tanfolyamon — Poitiers mégis tartogatott meglepetést. Először figyeltem meg francia területen az érintkezési formák fellazulását, amely az ifjúság soraiban indult meg, és amely az angolszász meg a skandináv országokban már évekkel ezelőtt elérte a felnőtt nemzedéket. Az oktatók egy része búcsúzáskor megcsókolt bennünket ... (A férfiak természetesen csak a nőket.) A tanfolyam második hetében „protokoll"-gondjaim voltak: vajon megtörténtek-e már az ismerkedésnek azok az aktusai, amelyek után a külföldi kartársnőknek köszönni kell? Elvágták a gordiuszi csomót: ők köszöntek előre, mosolyogva és barátságosan; természetesnek találták. Mindennek szinte jelképe volt Robert Galisson, a tanfolyamvezető. Hosszú hajjal, lengő szakállal járt közöttünk, eléggé különc öltözetben; a hippiktől csak az különböztette meg, hogy nem volt piszkos. AZ ÓRÁKON bárki, bármikor félbeszakíthatta az előadást, magyarázatot kérhetett, hozzászólhatott. S nem lett anarchia belőle, nem ártott a tanfolyam rendjének és szakmai színvonalának. A magyar csoportot szerették az oktatók. Csak mi köszöntük meg szervezetten fáradozásukat a tanfolyam végén, mi adtunk nekik ajándékokat: magyar népzenei hangfelvételeket, hazánkat bemutató francia nyelvű albumokat. Délutánonként csoporttalálkozókat rendeztek. A magyarok a tanfolyam spanyol résztvevőivel találkoztak, s igen hasznos, szívélyes eszmecsere folyt a két országról és a két, nagyon különböző struktúrájú és elvű iskolarendszerről. A NYÁRI tanfolyam mindig annyit ér, amennyit hazahozunk magunkkal, amennyit szeptemberben az iskolába viszünk belőle. Poitiers-ben nemcsak nyelvészetet, módszertant, tudományos szaknyelvet tanultunk, hanem kartársi megértést, egymás kölcsönös tiszteletét és okos vidámságot is. Ha mindezt kamatoztatni tudjuk, akkor nemcsak mi, tizenketten látjuk a hasznát a négy hétnek, hanem minden kartársunk, tanítványunk. Dr. Bán Ervin Munkásokkal beszélgetve Mióta bevezették a szabad szombatot... AZ MSZMP IX. kongresszusán született meg a határozat a munkaidő csökkentésére. (A szabad szombatok bevezetésére.) a határozat szükségességének indokai között szerepel az a felismerés is, hogy korunk technikai forradalma minden területen fokozott követelményeket támaszt mindenkivel szemben. Szükséges a dolgozók állandó és folyamatos továbbképzése, a kultúra, az aktív pihenés iránti igények növelése. Hogyan realizálódik ez az elgondolás a gyakorlatban? — erre a kérdésre szerettem volna választ kapni, mikor elbeszélgettem a kecskeméti Mezőgép Vállalat dolgozóival. Elsőnek Krizán Sándor betanított munkást kérdezem, mire használja fel szabad szombatját. — A feleségemmel elvégezzük a hétvégi házi munkákat. Így aztán vasárnaponként több idő jut a szórakozásra, pihenésre. — Vasárnap délutánonként szépen felöltözünk és elmegyünk sétálni. Kirakatokat nézegetünk, a cukrászdában megeszünk egy fagylaltot. Azután hazamegyünk és megnézzük a tévé-műsort. Ha véletlenül nem érdekel? Olvasok. A könyvbizományosoktól, akik olykorolykor meglátogatják vállalatunkat, szoktam könyveket vásárolni. — Még nem fordult elő, hogy önszántamból is elmentem volna a könyvesboltba. Az ügynök, az más. Elémrakja a listát, egy-két szóval felcsigázza az érdeklődésemet, s végül csak aláírom a papírt. Rövid időn belül a postás lakásomra hozza a szebbnél szebb könyveket. Azt a havi 50—60 forintos törlesztést észre sem veszem. — Nincsenek gyerekeink, feleségemmel elég jól keresünk, úgyszólván teljes egészében magunkra fordíthatjuk a pénzt. Kocsit igényeltünk, ha megkapjuk, külföldre szeretnénk menni — Amíg nem volt szabad szombat, mivel töltöttük a hétvégét? — Szombat délután elvégeztük a házimunkát. Vasárnap délutánonként szépen felöltöztünk és sétálni mentünk. Kirakatot nézegettünk, a cukrászdában megettünk egy fagylaltot. Aztán hazamentünk és megnéztük a tévé-műsort... DOBOSI ANDRÁS betanított munkás, „mindenes” így válaszol: — Családommal albérletben lakunk, két nagyobbacska lányom van, egyik, sajnos, állandó orvosi kezelés alatt áll. Bizony kicsit szorítanom kell, hogy be tudjunk fizetni az igényelt szövetkezeti lakásra. Szabad szombaton, sokszor vasárnap is dolgozom. Nagy szükség van a mellékkeresetre. Aztán meg: párttag vagyok. Nincs az a társadalmi munka, melyben részt ne vállalnék. Komolyan veszem a feladataimat. Ezek után örülök, ha még marad időm másra is. A politika érdekel: a tévében, rádióban mindig meghallgatom a híreket. Ha a fáradtságtól el nem alszom, a tévében a filmeket is meg szoktam nézni. Könyv? Csak a politikai témák érdekelnek. Semmi mást nem olvasok. Néha mesélek a gyerekeknek. Kemény és mozgalmas évek állnak a hátam mögött. Regényt lehetne arról írni! — Más? De hát ha jól utánaszámol, rájöhet, hogy ezek az elfoglaltságok teljesen kimerítik a szabad időmet. Legfeljebb még többet dolgozom, még többet ülök a tévé előtt, mióta minden második szombatom szabad. KRIZSÄN ISTVáNNÉ, betanított munkás: Nagy a család, sokfélék az igények. Szét ne szóródjunk, igyekszünk egymáshoz alkalmazkodni, Talán ennek köszönhető, hogy belekóstolva ebbe-abba, engem is annyi minden érdekel. A lányom a könyveket bújja: egy-egy szép regény elolvasása után rámragad a lelkesedés — én is elolvasom. — A két fiam a beatzenét szereti. Családostól szoktunk elmenni a színházba egy-egy beatkoncertre. A férjem magyarnóta-kedvelő: nem maradunk le a nótaestekről sem. Én viszont a színházért rajongok. Az operettekért. Tévé, rádió, Kirándulás, mozi... Rengeteg a program a hét végén! Sokszor előfordul, hogy egy megnézett film után öten ötféleképpen értelmezzük a látottakat. Akkor vitatkozunk, egymást kérdezgetjük, szavazunk. A többség dönt. Aztán, ha a Petőfi Népében arról a filmről megjelenik egy kritika, az általában a „hatodik” vélemény. Nemrégen hallgattam a rádióban egy riportműsort. Munkások beszélgettek a Jelenidő című magyar filmről. Értékes vita alakult ki köztük. Már nemegyszer felvetődött bennem a kérdés: vajon vállalaton belül nem lehetne-e ilyen, vagy ehhez hasonló programokat szervezni? Például szabad szombatokon! * TÖBBEN hallgatják, megjegyzésekkel kísérik a beszélgetést. Érdekli őket a téma. Varga József művezető így vélekedik: „Régebben kísérleteztünk különböző rendezvények, kisebb előadások rendezésével. Sajnos, kevés érdeklődés mutatkozott ... Azóta a bérszámfejtés dolgozik a vállalat klubszobájában.” Krizsán Istvánná tőlünk kérdezi: „Csak akkor érdemes előadásokat szervezni, amikor telt házra lehet számítani? Ha kezdetben kevesen is jönnek össze, idővel bizonyára növekedne a létszám.” Mi is így gondoljuk. A művelődési intézmények most készítik az őszi-téli terveket. Ne feledkezzenek meg a szabad szombatokról. Almási Márta
