Petőfi Népe, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-30 / 204. szám

1972. augusztus 39, szerda 8. oldal A népművelés évad Meditáció a fiatalokról küszöbén Baján bontják a József 'Attila Művelődési Központ melletti régi házakat. Egy Bajai jegyzetek szomszédfal eltávolítása után repedéseket észleltek a Dózsa-teremnél. Tatarozás, átalakítás — Életveszélyes, állapí­tották meg a szakembe­rek. Le kellett zárnunk — mondja Wilhelm József főelőadó. — Korábban ar­ról volt szó, hogy lebont­ják ezt az épületet is, az újabb döntés szerint azon­ban megmaradt. Szükség van a fűtés korszerűsíté­sére, a helyiségek tataro­zására, esetleg átalakításá­ra. Legsürgetőbb a Dózsa- terem, hiszen minden na­gyobb rendezvényt itt tar­tunk: színházi előadáso­kat (két bérlet az ifjúság­nak, egy a felnőtteknek), öt irodalmi összeállítást és minden nagy társadalmi ünnepet. • Legnagyobb gon­dunk az aranykoszorús, diplomás „Liszt Ferenc” énekkar megfelelő elhelye­zése. Ismeri a nehézségeket dr. Kárpáti Antal, a vá­rosi tanács vb-titkára és Gyapai József, a városi pártbizottság osztályvezető­je is. A város vezető tes­tületéi foglalkoznak a mű­velődési központ ügyével. Új foglalkozási formák Nézzük azonban a mun­ka tartalmi vonatkozásait: milyen művelődést, szóra­kozást kínál az intézmény? — Tavaly a „Kiváló Mű­velődési Központ” címet, korábban pedig a „Szocia­lista Kultúráért” jelvényt kaptuk meg. A kitünte­tések és eddig végzett munkánk természetesen kötelez bennünket. Az év hátra levő hónapjait kí­sérletnek szánjuk. Vagyis új módszereket, új foglal­kozási formákat keresünk. É hónapok tapasztalatai döntik el, hogy mit tart­sunk meg, min kell változ­tatnunk, mit kell tovább fejlesztenünk. — Az ifjúsági klub fog­lalkozásainál bizonyos sza­kosításra törekszünk. A húszon felüliek köréből szeretnénk a tagok többsé­gét toborozni. Továbbra is működik a tamburazene- kar, mely nemrégiben első helyezést ért el egy nem­zetiségi fesztiválon. A klub képzőművészei ki­állítással készülnek a vá­ros felszabadulásának év­fordulójára (október 20.). A „Kiváló együttes” jel­vényt kapott Duna Foto- klub, a modern tánccso­port, az amatőr filmkör és a tánczenekar is folytatja munkáját. — Elképzeléseink szerint a sakkozók foglalkoznak sakkelmélettel, logikai já­tékokkal, esetleg magasabb matematikai ismeretekkel. Szakvezető irányításával maguk határozzák meg té­máik mennyiségét, foglal­kozásaik módját. A zene­kedvelők korábban is tar­tottak maguk közt egy- egy előadást, s szereztek ismereteket a muzsikáról. Meghívó házasoknak S. Nagy József, az ifjú­sági klub vezetője elmond­ja, hogy már érdeklődnek a művészeteket kedvelő fi­atalok. Ügy tervezik, meg­ismerkednek egymás iro­dalmi vagy képzőművészeti munkáival is. A megyéből indultak el A Kossuth Lajos Kato­nai Főiskola határőr és karhatalmi tagozatán sike­res felvételi vizsgát tett fiatalok augusztus elején Szegeden kezdték meg ta­nulmányaikat. A száznál több tisztiiskolás a me­gyékből és a fővárosból se­reglett a főiskola szegedi alegységéhez. Megyénkből öten érkez­tek: Dasai József Kecske­métről, Vida Attila Bajá­ról, Sárái tibor Kiskunfél­egyházáról, Reznak Mihály Kiskunhalasról és Mártó- nősi József Balotaszállás- ról. A megyei fiatalok kö­zös véleménye, hogy első­sorban a középiskolában szerzett honvédelmi isme­rétek folytán kaptak ked­vet a katonai pályához. Az elhatározáshoz azonban ter­mészetesen más körülmé­nyek is hozzájárultak. Da­sai'József például elmond­ta, hogy a kecskeméti Ka­tona József Gimnáziumban — ahol tanult — politikai körök is voltak és a té­mákból sokszor szerveztek vetélkedőket is. Ezek je­lentősen befolyásolták vi­lágnézetük kialakulását, s azért választotta a tiszti pályát, mert alapvető kö­vetelmény a politikai tisz­tánlátás. A fiatalok a katonai fő­iskolán és a tanárképző­ben előírt kötelező tantár­gyakat négy éven át tanul­ják, több mint harminc tantárgyat kell megismer­niük. Kötelező idegen nyel­vet a német, angol, vagy orosz közül választhatnak. A főiskolán tudományos szocializmusból, pedagógiá­ból, katonai szakismeretek­ből és katonai szakdidakti­kából kell államvizsgát tenniök. A főiskola ered­ményes elvégzésével pa­rancsnoki és általános ne­velő tanári diplomát sze­reznek. A tisztjelöltek jó ellátás­ban részesülnek, elhelyezé­sük, élelmezésük és ruháza­tuk ingyenes. Az első év­ben egyforma, a második, harmadik, negyedik évben pedig illetményük beosztá­si, illetve tanulmányi ered­ménytől függően, pótlékkal egészül ki. Egy hallgató havi illetménye tehát az ezer forintot is elérheti. Egy évben huszonöt nap szabadságot kapnak, s egy- egy osztályt kiválóan vég­ző halgató jutalomként bel­földi, vagy külföldi üdülés­ben is részesül. Gazsó Béla Üjdonság a városban, hogy egy vagy másfél na­pot a fiatal házasoknak szán a művelődési központ. Mivel foglalkoznak itt? Amivel nekik tetszik. Is­merkednek, beszélgetnek, elhozzák a gyermekeiket (ha már van), szó eshet lakásépítési tudnivalókról, lakberendezésről, vagyis mindarról, ami érdekelheti őket. Az is szóba került, hogy néhány egyszerűbb játékot itt barkácsolhat­nak össze — legyen mivel szórakozniuk a legapróbb emberkéknek is. Az anyakönyvi hivatal­tól megkérik a címeket, s meghívót küldenek azok­nak, akik nemrégiben mondtak egymásnak „bol­dogító igent”. Augusztus utolsó három napján megkezdik az elő- szervezést: este 6—8 óra között kérhetik felvételü­ket az érdeklődők vala­mely csoport vagy klub tagjainak sorába. Régóta figyelem az új lakónegyedben, ahol élek: lépcsőházunk bejáratánál — és máíutt is, több he­lyen — 10—15 éves fiúk, lányok (persze kisebbek és nagyobbak is) csoportokba verődve „szórakoznak”. Idézőjelbe tett „szórako­zás” ez, mivel céltalan és tartalmatlan, szervezetlen és alkalomszerű, vagyis: legtöbbször (vagy mindig?) idétlen „lötyögés”, „téblá- boló” unatkozás, amolyan haszontalan időtöltés a délutáni, esti „súlytalansá­gi állapotban.” Nézem ezeket a gyereke­ket, nézem a serdülőket, s a lassan felnőtté csepere- dőket. öt-hat, néha tíz— tizenkettő is (lányok, fiúk közösen) összeverődik be­lőlük a lépcsőházi bejáró körül alkonyatkor vagy már délután, s ilyenkor, ha egy óra múlva, két vagy három óra múlva kinézek kíváncsian az erkélyen, még mindig ott vannak. (S ha elsétálok néha a ház­rengetegben, más lépcsőhá­zak előtt is hasonló kép fogad.) Próbálom megérteni, felfogni, de inkább megfej­teni, hogy mit csinálnak. Még ha bekalkulálom is, hogy a magamfajta korú, érthetően más felfogású, világlátású, ízlésű stb. em­ber természetesen nem egyezhet velük ilyen kér­désben, akkor is: én a leg­jobb esetben is sajnálattal veszem tudomásul, hogy bi­zony ezek a gyerekek, ezek a fiatalok (százak és szá­zak csak ebben a legújabb városrészben), hogy ezek — sajnos — haszontalanul töltik az idejüket, legtöbb­ször — vagy mindig. 1000 éves Esztergom Esztergom jövőre ün­nepli fennállásának ezer­éves jubileumát. Az év­forduló alkalmából két emlékművel gazdagodik a város. Az egyik — a mil­lenniumi emlékmű — Vígh Tamás kétszeres Munkácsy-dí jas művész al­kotása. A másik szobor az Esztergommal szoros kap­csolatban állt nagy hadve­zért, Bottyán Jánost ábrá­zolja. lAwbentMlató A napokban mély­nyomású, színes, jázmin illatú meg­hívót kaptam: fel­kértek, hogy jelen­jek meg az albert- falvi reprezentatív kiállítási nagycsar­nokban, ahol bemu­tatják iparunk új termékeit. Monda­nom sem kell, hogy kíváncsian rohad­tam a helyszínre. A pavilon bejáratánál aranysújtásos, egyenruhás portás üdvözölt. Mindjárt megkérdeztem tőle: hol lehet vásárolni ilyen szép portás­ruhát? A fülemhez hajolt és bizalma­san megsúgta, hogy százezret rendelt belőle a hondurasi külkereskedelmi minisztérium. De mi egy portásruhával kevesebbet szállí­tunk, mert ezt az egy darabot egy utazó ügynökünk, élete kockáztatásá­val szerezte meg a kollekcióból. Meg­köszöntem a felvi­lágosítást, aztán be­léptem a hatalmas kiállítási terembe, ahol iparunk száz új csodájában gyö­nyörködhettem. Óriási sikert ara­tott a meghívott vendégek előtt a Damjanich utcai „Apolló” Rolókészí­tő Ktsz különleges rolóhúzója, amely a sötétben mélylila színben foszforesz- kál, így nem kell tapogatózva keres­gélni. Rögtön ren­delni akartam egy garnitúrát, de a ki­állítás igazgatója közölte, hogy 1985- ig 700 ezer rolóhú­zót szállítunk Nyu- gat-Bengáliába, így a hazai igényeket csak később lehet teljesíteni. A pest- erzsébeti „Lemon­dás" Ktsz kiállítási részlege előtt bol­dogan felkiáltot­tam: „Ez igen!” Ámultán néztem a szövetkezet új ter­mékét, a rendkívül szép kivitelű kom- pótos tálat, amely éjszakára függő- ágynak is átalakít­ható. Mivel a jövő hónapban lesz hu­szonöt éves jubile­uma, hogy a me­nyasszonyommal jegyben járok, gon­doltam, meglepem őt egy ilyen csodá­val. De az igazgató elnézést kért és fontoskodva közöl­te, hogy ez csak mintapéldány, a legközelebbi évek­ben export-kötele­zettségünket kell teljesítenünk. Ugyanis a Bahama- szigetcsoport fél­millió példányt ren­delt a keresett cikk­ből. Be kell vallanom, hogy férfi létemre sírva fakadtam, amikor megpillan­tottam a lajosmizsei „Szentimentái” Kendeltiloló Ktsz alkotását, az ultra­modern infrasuga- rakkal működő pa­lacsintasütőt, amely egyetlen mozdulat­tal éjjeliszekrénnyé alakítható át. Ke­serűen suttogtam magam elé: „Ebből sem vásárolhatunk mi, magyar állam­polgárok.” Ám az igazgató sugárzó arccal közölte: — Még az idén megjelenik a pia­con. Így örömmel állunk a kedves ve­vők rendelkezésére. — Jól hallottam? Olyan nagy tételé­ben gyártják, hogy exportra is jut elég, és marad belőle a hazai fogyasztónak is? — kérdeztem izgatottan. Az igazgató kicsit zavartan magyaráz­kodott. — Ez még nem egészen exportké­pes, mert palacsin­tasütőnek egy ki­csit szálkás, és pmi- kor éjjeliszekrény, időnként kilóg be­lőle a palacsinta­tészta. De a hazai fogyasztóknak ez is jó lesz ... Galambos Szilveszter Lehet, hogy ők jól érzik magukat, hogy nekik ez így jó, nem vitatom. Ám annál rosszabb a helyzet, ha ez így igaz. Miért? Mert az legalább mellet­tük szólna, ha igényük len­ne tartalmasabb szórako­zásra, értelmesebb, kultu­ráltabb időtöltésre, ám nincsen nekik hová menni­ük, nincsen mit csinál­niuk, okosat. De mi van akkor, ha ilyen igényük nincs is, ha nekik éppen ez a jó, ha nem is vágynak másra? Sajnos — tapasztalataim szerint legalább — a leg­több esetben ez az igaz­ság — és ez bizony lehan­goló. Nem jól van ez így — gondolom. Nem jól van ez így — mondják mások is: szemlé­lődök, szülők, a másokért is felelősséget érzők, ami­kor egyszer-egyszer ez a téma felmerül. Mi tehát a teendő? Túl egyszerű, — s túlon­túl sablonos — lenne az a kézenfekvő, s szinte magá­tól adódó javaslat, hogy olvassanak ezek a fiatalok, meg sakkozzanak, meg fejtsenek keresztrejtvényt; s különösen az, hogy ve- j gyék elő nyáron is néha a tankönyvüket stb., a mindennapi kiadós játék, szabadkalandos foglalatos­ság mellett. Ez a problémát túlságo­san leegyszerűsítő javaslat lenne. Mert ahány család, foglalkozási ág anyagi helyzet, lakónegyed, mind más és más körülményt, igényt, megoldási lehetősé­get alakít ki. A probléma megközelítését, s különösen megoldását mindezek fi­gyelembevételével lehet el­érni. Mi lenne mégis a meg­oldás? Az, amit lapunk hasáb­jain már nem egyszer megpendítettünk: hogy a hivatalos népművelők, az illetékes szervekkel karölt­ve (Népfront, Nőbizottság KISZ) találjanak ki, dol­gozzanak ki valamilyen megoldást. Mert milyen kiaknázat­lan területe lehet ez a népművelésnek, az ifjúság­nevelésnek. Csak el kelle­ne jutni odáig, hogy az il­letékesek megismerjék a valóságot, felismerjék a problémát, — s a lehetősé­geket. Egy-két beszélgetés fi­atalokkal, sőt még a gyer­mekekkel is, meggyőzött engem arról: alapjában nem rosszak ezek a mi fiaink-lányaink, tudnak ér­telmesen beszélgetni, visel­kedni, — ha van aki be­szél velük, segít nekik eb­ben; és tudnának okosan | időt tölteni, ha valaki mel­léjük állna, biztatná őket. Még ha ez státuszt igé­nyelne is vagy egyéb anyagi ráfordítást, akkor is megérné, hiszen ők lesz­nek — nem is olyan soká­ra — a felnőttek, és nem mindegy, hogy milyenek lesznek. Varga Mihály „Keményen” a hóna alá nyúl A nyelv romlásáról már többször is szó volt, a ma­gyar nyelv hetén szinte központi kérdéssé vált. Tudjuk, hogy változik, fejlődik a nyelv, és min­den újabb nyelvi jelensé­get nem lehet feltétlenül nyelvrongálásnak tartani. De ez nem jelentheti azt, hogy a nyilvánvaló hibák elleni harcról lemondjunk. A költészet napján az egyik vidéki folyóirat ifjú szerkesztője arról nyilat­kozott a tévében, hogy tá­mogatnunk kell azokat a fiatalokat, akik életüket a költészetnek kívánják szánni. Így: kívánják szán­ni, pedig így lett volna jó: akik életüket a költé­szetnek akarják szentelni. A lépten-nyomon használt kíván igéről most nem beszélve, a szán ige hasz­nálatával nagyon suta mondatficam keletkezett. A fiatal szerkesztő nyilván a szenteléstől ijedt meg, mivel vallásos kifejezésnek tartja. Pedig szentelés ide, szentelés oda, azt szoktuk mondani, hogy valaminek teret szentelünk (teret je­lölünk ki ahol valami megjelenhet vagy végbe- hemet). Ugyanis figyelmet is szentelhetünk valami­nek, vagyis arra fordítjuk figyelmünket. Alkotmá­nyunkba is bekerült a szent szó, senki sem ütkö­zik meg rajta: „A haza védelme a Magyar Nép- köztársaság minden polgá­rának szent kötelessége.” Gyakori hiba a logikát­lan szerkezet: „Nagy örömmel kellett látnunk.” A kell alapjában véve kényszerítést jelent, a kényszerű munkát csak elvégezzük, de nem öröm­mel. Ha meg örömmsl látunk valamit, akkor fe-; lesleges a kell. Ugyanilyen logikátlan ha azt mondjuk, hogy va­laki a gyors hajtásnak kö­szönheti a sérülését. A baj okozójának nem szoktuk megköszönni az okozott szerencsétlenséget. Olvasóink bizonyára rögtön látják, hogy mi a logikátlanság a címben lévő kifejezésben. Ha va­lakinek a hóna alá nyú­lunk, a segítés szándéka van bennünk. Lágyan, fi­noman nyúljunk valaki hó­na alá, a keményen hatá­rozóhoz a keményen meg­ragadást kapcsoljuk. Értekezleteken sokszor lehet terjengős mondato­kat hallani. Saját feljegy­zéseimből idézek okulásul kettőt. „A meghívásra po­zitívan reagált.” Ezt egy­szerűen így kellett volna mondani: elfogadta a meg­hívást. (Ha meghívásra pozitívan lehet reagálni, akkor lehet negatívan is. Ez pedig csak azt jelent­heti, hogy a meghívást nem fogadta el.) A másik idézendő mon­dat még nyakatekertebb: ..A feladatot pontos kije­lölésben szeretném látni.” Édes anyanyelvűnkre „le­fordítva”: „Szeretném, ha a feladatot pontosan meg­jelölték volna.” Befejezésül még egy példát az „ellen”-suksükre. A suksükölés mintha itt- ott már eredményes lenne. A következménye: ott sem suksükölnek, ahol pe­dig kellene.- Pl.: „Elég el­olvasni a jelentéseket, hogy megállapítjuk (helyesen: megállapítsuk), hogy az ■hemhen megszűnt a mun­kásvándorlás.” Kiss István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents