Petőfi Népe, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-23 / 198. szám

19*72. ragmzttuí 23, szerűi

S. oldal

Új könyvekről - néhány sorban

Ezúttal három frissen megjelent tudományos j könyvre hívjuk fel a figyelmet. Mindhárom olyan mű, melyet élvezettel — s haszonnal — forgathat bárki, tehát a nem szakember is.

A MAGYAR GAZDASÁG SZÁZ ÉVE

címet viseli az a szerény

kiállítású — ám annál tartalmasabb — kötet, mely- lek szezői Berend T. Iván is Ránki Gyógy történész. Ebben a szerzők — az el- núlt évtizedekben megjelent tanulmányokat is figyelembe véve — megalkották az utóbbi száz év nagyar gazdasági élet színKülföldre készül a Kodály-kórus

;éziset.

A másik tudományos mű

líme:

ÉLETKOR

ÉS ISMERETSZERZÉS

Ez szintén egy szerzőpár ükotása (D. B. Elkonyín ;s V. V. Davidov), s a Tankönyvkiadó gondozásáén jelent meg. A gyer- neklélektan, pedagógiai jszichológia és a fejlődés- élelctan iránt édeklődőpe- lagógusoknak ajánljuk el- ősorban. A könyv különben az alsótagozatos rnate- natikal és anyanyelvi ok- atásban nyújthat hasznos egítséget.

Különös — sőt lebilin- selően izgalmas — világ- >a kalauzol el bennünket 5. Malinowszki hatalmas léprajzi monográfiája,

nelynek a címe:

BALOMA

A lengyel szerző 460 ol- alas, nagy formátumú önyve, betekintést enged gy nagyon távoli nép (a robriandlak) életébe. Meg- ;merjük belőle életmódúkat, szokásaikat, s nem gyszer megdöbbentő, az urópai embert megbotrán- oztató nemi szokásaikat, s

számunkra hihetetlennek űnő szexuális életüket.

Ritkán olvashatunk ilyen nűvet, melyben a tudomá- iyos igény és „olvasmá- yosság” ily tökéletes össz- angban van. V. M.

A napokban kezdi meg az új évadra a felkészülést a kecskeméti ipari szövetkezetek 90 esztendős Kodály-kórusa. Rövid volt a nyári szünet — júliusban még részt vettek az aranykoszorús énekkarok részére az aggteleki cseppkőbarlangban szervezett hangversenyen —, de már nagyon várják az első próba napját. Októberben ismét bizonyítaniok kell. Itt rendezik a szövetkezeti kórusok minősítő hangversenyét és Zsiga László karnagy irányításával szeretnék megvédeni az 1970-ben szerzett elismerő címet. Rövid külföldi vendégszereplésre is készülnek és várják őket több üzemben is.

Kavargások Tömöri szobra körül

CSUPÁN sejtettem, hogy darázsfészekbe nyúlok, amikor Tömöri Pálnak, immár körülbelül száz éve Kalocsán álló szobráról, illetve magáról Tomoriról írok. Szép lenne most, ha az augusztus 8-án megjelent Tömöri, büszke vezér? című cikkben található történeti melléfogásaimra valamiféle mentő, vagy csupán enyhítő körülményt, tényt tudnék említeni. Sajnos, ilyet nem mondhatok, mert — ne kerteljünk — felületes voltam. Legalábbis, ami néhány évszámot, pontosabban, ami néhány következtetést illet. Engedtessék meg, hogy most ne merüljünk bele ezeknek a részletezésébe.

Arra számítottam, hogy elsőként a kalocsaiak fognak jelentkezni levelükkel, de nem ez történt. Az első

Hol lehet alkotni?

pl Kecskeméten egy " festőművésznő. So- :ak szerint tehetséges, őbb városban szerepelt ddig tárlatokon. A „hí- ös városban" önálló kiál- ítása is volt, ahol a műéivel népes tábort vonzott naga köré.

Eddigi élete néhány mon- atban elfér: a kecskeméti :épzőművész körben kezd- e a festést, rajzolást, na- <yon fiatalon; a szegedi őiskolán neves mesterek nellett tanult, s néhány ■V óta — mióta diplomás ■ajztanár — tanít és fest, anít és rajzol.

Az utóbbi időben keve- \ebbet. Mert kevesebb az dő az alkotásra. Mert sok négy el utazásra. Mert naponta falura kell utaznia. Viert, ha este — különösen élen! — fáradtan megjön, ilillan az ihlet.

Fiatal művész.

ps tehetséges, akinek van mondanivalója. £s van sajátos látása — is életre szóló programja.

(íme, „mintának" álljon Itt néhány szava: „Ne siránkozzon az ember, ami- írt megvan még a tanya- világ — őzért meg különösen ne, hogy egyszer megszűnik majd —, hanem arra figyeljen: hogyan alakul át ez a megtévesztően romantikus világ, s arra: hogyan van meg ebben a látszólag zárt életben az 9

másik, a mai, a modern, az előre mutató és a művész—ha igazi — ezt próbálja művekben kifejezni.”)

Ez akár életprogram is lehetne — önmagában is.

Évek óta ígérik neki, hogy Kecskeméten kap állást.

Hiába; semmi nem történik. Az iskolájában még az ilyen esetben szabályosan adható úgynevezett „alkotónapot” sem kapja meg.

Tehetséges művész, f egutóbb például Po- gúny ö. Gábor, a főszerkesztő művészettörténész írt róla meleg szeretettel, elismeréssel, Művészet című folyóirat idei 5. számában.

Talán ez a tény — ha eddig a művei nem is — meggyőzi majd az illetékeseket: ezt a fiatal művészt támogatni kell.

Mert már ott tart elkeseredésében, hogy itthagyja ezt a megyét.

Kár lenne érte.Jl

Kár lenne akkor, amikor mindent elkövetünk, hogy e tájon az igazi tehetségek (írók, művészek, tudósok) gyökeret eresszenek.

S ő igazi tehetség.

A ki kételkedik, leg- jobb ha megnézi a műveit.

Több megértést, több támogatást érdemel.

A neve: CSEH ÉVA.

Varga Mihály

levelet Bajáról kaptam — Tömöri védelmében. Nem történész írta, s az illetőnek csupán szubjektív érvei voltak, s ezek fölött lehet vitatkozni. Aztán érkezett meg a szerkesztőségbe dr. Bárth Jánosnak, a kalocsai múzeum igazgatójának a levele, amelynek szövegét teljes terjedelmében nem írhatjuk ide (több mint két, sűrűn gépelt oldal), de idézni mindenképpen kell belőle:

„Nem akarom azt bizonygatni, hogy az egykori kalocsai érsek megérdem- li-e a szobrot a Duna menti város műemléki főterén. Tömöri az érseksége, fő- kapitánysága idején végzett védelemszervező tevékenységéért, a be-betörő török ellen vívott kisebb győztes csatáiért, a Mohácsnál összegyűlt, széthúzó magyar sereg főve- zérségének vállalásáért, hősi haláláért mindenképpen megérdemel ennyi tiszteletet és megbecsülést az utókortól, illetve egykori székvárosának mai polgáraitól. Tulajdonképpen azért

szántam rá magam az írásra, hogy elméleti oldalról bíráljam a kérdéses cikk tartalmát. Azon elavult történelemszemlélet ellen akarok szólni, amely az írásból kiérződik. Korunk modem, marxista történet- írásában ma már általános elv, hogy a történelemben szereplő személyek legtöbbször nem egyértelműen fehérek vagy feketék. A korszerű történetfelfogás szerint az emberek tetteit koruk gazdasági-társadalmi viszonyainak ismeretében kell mérlegelni, az emberi sorsokat fejlődésükben, változásukban kell szemlélni. Különös tekintettel kell lenni a változás tendenciájára. Ha Tömöri életútját e szempontok szerint tekintjük át, tiszteletét nem tarjuk összeegyeztethetetlennek a Dózsa- kultusszal...” — írja levelében a többi között dr. Bárth János igazgató.

NOS, NÉZZÜK meg közelebbről a vita „tárgyát”. Dr. Bárth János azt mondja, nem akarja bizonygatni, hogy Tömöri megér- demli-e a szobrot, de a mondat után rögtön ennek bizonyításába kezd. Egyet azonban szögezzünk le: Tömöri Pál sem mint katona sem pedig mint egyházi méltóság nem volt olyan kimagasló egyéniség, hogy szobrot követelne. Más kérdés, hogy a kalocsai patrióták anno 1826 körül mégis megrendelték és felállították a szobrot, amely ma már műemléknek tekinthető, s ezért egyáltalán nem az volt a célja az inkriminált cikknek, hogy beolvasszák, ledöntsék stb.

Bármilyen meglepő, ismerjük a marxista történetszemléletet, a történelmi személyiségek megítélésével kapcsolatos korszerű elméletet. Tisztában vagyunk azzal is, hogy Tömöri nem volt egyértelműen „fekete” ember, mint ahogyan Dózsa sem volt kizárólagosan „fehér”. Igaz, hogy Tomorinak, mint katonának kötelessége volt harcolni a felkelő parasztok ellen, de igaz az is, hogy Dózsának viszont szintén kötelessége lett volna letenni a fegyvert, amikor Bakócz Tamás visszavonta a keresztesháborút elindító parancsot. Dózsa nem tette le a kaszákat, hanem... a többit tudjuk,

Egyet kell értenünk Bárdos Andrással, a fiatal kutatóval, aki személyesen kereste fel a szerkesztőséget, s aki elmondta, hogy félrevezető az Űj Magyar Lexikonnak az a mondata, miszerint Tomorinak jelentős része volt a Dózsa- felkelés leverésében. Ez egyszerűen nem igaz, mert Tömöri csupán kisebb csapatokkal csatázott, s akkor verte már szét azokat, miután felajánlotta a békét, s nem fogadták el.

MILYEN tanulságot lehet ezek után levonni, s milyen egyezségre juthatunk a Tomori-szobor ügyében? A tanulság elsősorban az újságírónak tanulság: csakis alapos elemző munka után üljön le cikket írni, még akkor is, ha az elv, amelyet védeni akar, általa is ismert. Egyezségre pedig úgy gondoljuk, nincs szükség, hiszen Tömöri szobra továbbra is áll a kis téren. A vita mindazonáltal hasznos, mert ha nem is teljes mértékben (ez azt hiszem már-már lehetetlen), de megközelítőleg az olvasók előtt is tisztáztunk néhány, bizonyára sokakat érdeklő kérdést.

Gál Sándor

A műveltség belső arányai

A műszaki és a tudományos forradalom korát éljük, a tudomány egyre inkább’ termelőerővé válik, s ez számos következménynyel jár. Megváltozik a termelés szerkezete, ami viszont a társadalom ré- tegeződésének módosulását vonja maga után. Ugrásszerűen nő az értelmiségiek és az értelmiségi pályára készülők száma, változik az értelmiség szakmai összetétele. Jelentősen fokozódik az agrár- és műszaki értelmiségiek, a közgazdászok, valamint — a társadalombiztosítás általánossá válásával — az orvosok társadalmi rangja és szerepe.

A technikai fejlődéssel egyidőben meggyorsul az urbanizáció, növekszik az emberek szabad ideje, s módosulnak a műveltség belső arányai is: nő a szak- műveltség megszerzésének igénye, emelkedik a műszaki-technikai ismeretek ázsiója, ugyanakkor csökken az értelmiség általános (humán) műveltségének színvonala.

A tudomány és technika gyors fejlődése differenciálja a munkafolyamatokat, s az embert a teljesség áttekintése helyett egyre inkább a részletek felé orientálja. Ez pedig a személyiség egyoldalú fejlődésének a veszélyét rejti magában. Ugyanakkor

olyan élettempót, felgyorsult és idegesebbé is vált életritmust diktál, amely a korábbi korok emberétől idegen volt.

Ebben a nyugtalan és zaklatott életvitelben a művészet az, amely megadhatja az embernek az önmagába mélyedés, a termékeny meditáció óráit, az emberiség nagy sorskérdései átélésének lehetőségét, a művészet feloldhatja a maga mély és eredendő emocionális tartalmával, érzelmi erejével az egyoldalúság, a „szakbarbárság” fenyegető veszélyét.

Mégis, éppen a művészetektől szakadnak el mind többen az értelmiségiek közül, s válnak akarva- akaratlanul rideg technokratákká. Példák hosszú sora bizonyítja, hogy a legtöbbjüknél az egyetemi évekkel együtt befejeződik a humán műveltség gyarapításának igénye, s csupán a mindinkább specializálódó szakműveltség bővítésére fordítanak gondot életük további részében.

Az egyéni művelődésre való felkészítés, a művelődési alkalmakkal és műveltségi javakkal önállóan élni tudó emberi készség fejlesztése fontos köz- művelődési feladat kell, hogy legyen. Ezért haladta meg az idő azt a felfogást, amely a közművelődés feladatának csak a művelődésben elmaradott rétegek művelését, nevelését tartotta. Ennek igazát bizonyítják az értelmiség körében végzett különböző felmérések is. íme néhány jellemző válasz.

Három esztendeje végzett falusi orvos:

„Regényt utoljára negyedéves egyetemi hallgató koromban olvastam. Hogy miért? Sok a beteg, szakvizsgára készülök, a családdal is foglalkozni k'ell...” (Ha mégis marad szabad ideje, altkor kanasz- tázik.)

Harmincéves, Pest környékén tanító pedagógus;

„Színházban négy éve nem voltam, nehéz a bejárás, a hazajövetel, meg a kis kerttel is törődni kell. Hangversenyre azelőtt sem jártam...” (A diákjait sem biztatja erre.)

Huszonnyolc éves vegyészmérnök:

„Irodalom? Zene? Képzőművészet? Ha lépést akarok tartani szakmám fejlődésével, már pedig ez létkérdés, nem jut rá időm ...” (A szakmáján kívül legfeljebb az autókról és a sportról lehet beszélgetni vele.)

ötvenkét éves építészmérnök :

„Szeretem a klasszikus irodalmat és zenét. A moderneket? Köszönöm, nem kérek belőle...” (A miértre nem tud választ adni, mert nem ismeri sem a modern irodalmat, sem a modern zenét.)

Negyvennnyolc éves gimnáziumi irodalomtanár:

„Salinger? Osborne? Bocsásson meg, de nem ismerem a munkásságukat...” (Az osztályban szinte kivétel nélkül minden diák olvasta Salinger valamelyik művét, vagy látta Osborne valamelyik drámáját.)

Persze, ha csupán a

statisztikai adatokat vesz- szük figyelembe, akkor aránylag kedvező képet kapunk az értelmiség színház-, hangverseny- és tárlatlátogatásáról, a számok százezres nagyságrendűek. Ám, a számok mögött olyan tények húzódnak meg, hogy az értelmiségnek csupán egy kis része jár rendszeresen színházba, s nagyjából ugyanezek mennek el rendszeresen hangversenyekre és kiállításokra is. S nem jobb a helyzet, ha a könyvtárakba beiratkozott értelmiségiek számát, a könyvek olvasottságával vetjük össze: kiderül, hogy lényegében ugyanazok olvasnak, akik színházba, hangversenyre, tárlatra járnak, s zömében nem is azt olvassák, amit kellene.

Tény, hogy ez ideig még nem tudtuk szervesen bekapcsolni a közművelődés-' be az értelmiség új rétegeit. És tény az is, hogy azok egy részének, akik nem mondtak le általános műveltségük gyarapításáról, a művészeti érdeklődése, orientáltsága meglehetősen konzervatív, mondhatnánk úgy is, megrekedt a klasz- szikus művek ismeretének szintjén. Más részüknél viszont — különösen az utóbbi időben — tért nyert a mai nyugati világ polgári ízlése.

Soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy a szocialista hatalom alapvető célja a szocialista ember megteremtése. Pusztán az anyagi jólét növelésével ezt sohasem érhetjük el!

Szocialistává az embereket az teheti, ha közösségi életet élhetnek, ha életfelfogásukat, gondolkodás- módjukat közösségi életforma határozza meg. Ha erre nem tudunk módot biztosítani nekik, akkor újratermeljük a papucsos, otthon ülő kispolgári életformát. Ezért jelenünk és jövőnk szempontjából egyaránt elengedhetetlen, hogy az értelmiség körében is mielőbb megteremtsük a szocialista életforma kereteit.

P. P,