Petőfi Népe, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 190. szám
Petőfi Sándort A csárda romjai Te vagy, oh szép alföld végtelen rónáját Lelkem legkedvesebb mulatótanyája. Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel Könyv, melynek számtalan lápját forgatni kell, De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél, Olyan vagy, mint a nyílt, a fölbontott levél, Amelyet egyszerre általolvashatok; S vannak beléd írva szép, nagy gondolatok. Mint sajnálom, én, hogy egész életemet Itt kinn a pusztákon töltenem nem leheti Itt szeretnék élni a puszták közepin, Mint Arábiában a szabad beduin. Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, És szabadság, te vagy lelkem istensége! Szabadság, istenem, még csak azért élek, Csak azért, h'ogy egykor érted haljak én meg, S síromnál, ha érted onthatom véremet. Meg fogom áldani átkos életemet. De mi ez? sír ... halál... hova nem vetődtem1 Nem csoda különben, mert rom van előttem. Nem váromladék ez. Csárdának romjai. Hanem hiszen azt az idő nem keresi: , Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda? Ennek is, annak is reálép falára; S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas, És neki semmi nem alacsony, nem magas. -~ Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle? Holott kőtermésnek nyoma sincs körűié. Itt régente falu avvagy város állott, Míg nem nyögte hazánk a török rabságot; (Szegény Magyarország, szegény édes honom. Be sokféle bilincs volt már lábaidon!) E hajdani várost földúlta az ozmán, Kő kövön nem maradt, csak az isten házán. A templom maradt meg — de ez is betegen •yí- Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen. És gyászolt a templom több hosszú századot. Míg végre bújában össze nem roskadott. Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének, Belőle e helyen csárdát építenek. Az isten házából csárda!... és miért ne7 Ott léleknek: testnek szolgált Itt enyhére És nem úgy részünk-e a test, mint a lélek? Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek. Az isten házából csárda!... és miért ne? Itt és ott élhetünk az isten kedvére; S láttam én csárdában tisztább szíveket már, Mint kit naponként lát térdelni az oltár. —• Csárda, eldőlt csárda, még mikor iebenned Utasok vigadtak, utasok pihentek! Fölépít tégedet újra képzeletem, S vendégidet színről színre szemlélhetem; Itt görcsös botjával egy vándorlólegény, Ott zsíros subában egypár szegénylegény, Itt hosszú szakállal egy üveges zsidó, Amott egy drótostót s több ilyen borozó. Hát a szép csáplárné fiatalságával? Mostan ölelkezik egy hamis deákkalj Kinek a bor kissé megzavarta fejét, De a szép menyecske még jobban a szívét. S hol a vén csapiár, hogy ezért föl nem pattan? Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan.., Kazal végén akkor, most már lenn a sírban, És a szép fiatal menyecske is ott van, És a hamis deák s mind, kik itt boroztakj Ök valamennyien már rég porladoznak. A csárda is vénült, vénült és roskadott, Leütő fejéről a szél a kalapot, A födelet... ekkép áll hajadonfővel, Mintha urával beszélne, az idővel, S kérné alázattal, hogy kissé kímélje’3 Hanem sikeretlen esdeklő beszédje. Düledez, düledez; félig ismerni csak; Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak. Még áll s emelkedik az éghez kéménye, Mint a haldoklónak utolsó rem,énye. Pincéje beomlott, a kút is mellette, Honnan az ostorfát valaki elvitte; Csak az ágas és a gém van még épségben, Egy mogorva sas ül a gém tetejében. Legmagasabb hely a pusztán e gém vége, Azért ült föl a sas ennek tetejébe. Fönn ül éq merően maga elé bámul, Mintha gondolkodnék a múlandóságról. Fölötte lángol a nap, az égnek if ja, Lángol, mert kebelét a szerelem vívja; Szeretője, aki epedve néz rája, Délibáb, a puszták szép tündérleánya. 1845. augusztus 20-a és szeptember 8-a között 29 verset Irt 5 Petőfi Szalkszentmártonban. ( Amikor — mint egyik ver ben írja — piroslott már a fá- ! kon a levél, úira útra kelt. Pesten, Cinkotón tölt el rövid- i ke időt, majd Borjártra igyekezvén betért a bérelt vendég- 1 fogadóba, szinte csak annyi időre, hogy körülnézzen otthon j és papírra vesse Alku című költeményét és egyet nyújtóz- ( zon. - < .Tó másfélhetes dunántúli tartózkodás után ismét kopogtatott a szülőknél, r— hetet tartózkodott a családi körben és ekkor írta — október második hetében — a legszebb) magyar költemények egyikét: a csárda romjait. Messziről jött vendégek Kedves élményünk volt, hogy megismerkedhettünk hat japán pedagógussal. Barátommal kalauzoltuk őket kecskeméti sétájukon. Ismerkedtek a várossal; mesz- sziről jöttek, nem túl gyakran adódik ilyen lehetőség, hát igyekeztek, hogy kihasználják alaposan. Mivel a barátom sem kecskeméti: a Kodály-sze- mináríum hallgatójakéijit tölti idejét a városban, rám hárylt a nevezetességek bemutatása. Nyilván könnyűszerrel lehetne találni Kecskeméten nálam szakavatottabb idegenvezetőt, ám tolmács híján valószínűleg neki sem sikerült volna „gazdagabb” képet festeni a városról. Kivéve, ha tud japánul. SEKIYA NAOMI, a tolmács már három éve tanul Budapesten, meglehetősen jól beszél magyarul, ezen a délutánon azonban elfoglaltsága akadt. így csupán néhány szótárra hagyatkozhattunk, ami nagyon' körülményesnek bizonyult. A nyelvi nehézségek azonban egy csöppet sem gátolták a barátság kialakulását Amit nem sikerült szóval elmondani, azt leírtuk, lerajzoltuk, mutogattuk. Ez utóbbi ugyan. állítólag illetlen szokás, de rendkívül praktikus, i * Igen jókedélyű embereknek ismertük meg őket Érdeklődtek mindén iránt, jegyzeteltek szorgalmasan és mosolyogtak. A kis csoportban akadtak idős, fiatal s a legkülönbözőbb életkorú gyermekekkel foglalkozó pedagógusok. TOKUYAMA HISAKO, aki novemberben már a hetvenedik évét tölti be, Tokióban tanít, egy felsőfokú intézetben. Megcsodáltuk hihetetlen energiáját, kiváló humorérzékét, mely még a nyelvi értetlenség homályán is átcsillogott Tokuyama asszony elégedett az életkorával, sőt úgy éreztük, büszke is rá. Később, már tolmács által megkérdeztük tőle, hogyan szánta rá magát az útra. Óvodai oktatással is foglalkozik — mondta —, ezért nagyon érdekli a Kodálymódszer. ASAI FUMIKO — bár élekorát nem kérdeztük —• a -legfiatalabb közöttük. Húszon már bizonyára felül van. 4—3 éves gyerekeket tanít szolfézsra, előkészíti őket a zeneiskolai munkához. YOKOYAMA MIEKO is a legkisebbekkel, az óvodásokkal foglalkozik, akik már nem csak énekelik a gyermekdalokat, de szolmizálni is megtanulják. ANDO YOKO a Japán szigetország keleti csücskében meghúzódó kis faluban tanít. Iskolájukban nemrégen kezdték alkalmazni Kodály módszerét a kisiskolások zenei nevelésében. HADZSI KEIKO énektanár Tokióban. Körülbelül olyan életkorú gyermekekkel foglalkozik, mint a mi felsőtagozatosaink.- KUSAGAYA, MAKI számára azért volt fontos a szeminárium, mivel az óvónőképzős hallgatók számára tart előadásokat és gyakorlati foglalkozásokat a kicsik zenei neveléséről. * Mindegyikük a saját költségén utazott Magyar- országra, hogy részt vehessen a nemzetközi szefni- náriumgn. A négy heti tanulmányút 500 ezer yenbe került, ami hozzávetőlegesen 40—45 ezer forint. Érdeklődtünk, mennyi a fizetésük. Egy kezdő óvónő — mint mondták — 35 ezer yent keres havonta (kb. 2900 forint), ehhez képest arányosan növekszik a tanítók, tanárok fizetése. Persze ezeket a számokat csak úgy lehetne igazán viszonyítani, ha a yen vásárlóértékét ismernénk. Mindenesetre legtöbbjüknek félévi-egyévi fizetésébe került az önkéntes továbbképzés. Látva lelkesedésüket, szorgalmukat, meg vagyok győződve róla, hogy odahaza egytől-egyig sikeresen alkalmazzák majd a szemináriumon tanultakat. Lakatos Attila Az erdélyi magyar irodalom egy francia nyelvű folyóiratban Negyedszázada jelenik meg, évente négyszer, a francia nyelvű román irodalmi folyóirat, a Revue Roumaine. (Közkönyvtáraink közül legfeljebb kettő-, ben, háromban találhatjuk meg — Budapesten ; nem árusítják, előfizetés útján lehet csak megszerezni.) Szerkesztőségének az a feladata, hogy a franciául értő külföldnek — főként tehát Nyugatnak — minél változatosabb képet adjon Románia irodalmáról, életéről, kulturális mozgalmairól. Legnagyobbrészt román írásokat és kulturális híreket közöl. De helyet ad az országban élő nemzetiségek (nationalités coha bitantes) íróinak, költőinek is, elsősorban magyaroknak. A hatvanas években elég sok magyar írást közölt, természetesen francia fordításban. Magam számos erdélyi írásművet, sőt néhány írót is, ennek a folyóiratnak a lapjain ismertem meg. 1970-ben ’és 71-ben a korábbinál kevesebb magyar művet olvastam benne, viszont ■ több információt az erdélyi magyarság szellemi életéről. Az 1970/1. számból megtudjuk, hogy az akkoriban kiosztott irodalmi díjak kitüntetettjei között több magyar volt: Bodor Pál, Bálint Tibor, Bodor Ádánj, Tóth István — Majtényi Erik pedig tagja volt a díjakat odaítélő bizottságnak. Az évfolyam 3. száma Eugen Luca bevezetőjével, a legmodernebb romániai költőket mutatja be, köztük Méliusz Józsefet három versével (Holt madarak, Három angyal, Pénelopé). Az 1971-es — a huszonötödik — évfolyam első száma tíz egyfelvonásost közöl. A magyarokat Földes Mária műve, a De profundis képviseli. A darab — a címet megcáfolva — inkább groteszk, mint tragikus. Az évfolyam utolsó számában két magyar könyv kritikáját olvashatjuk. Gálfalvi Zsolt ír Sütő 'András Anyám könnyű álmot ígér című regényének új kiadásáról a pályatárs meleg rokonszenvével. Király László A Santa Maria makettje címmel megjelent novelláskötetét Baróti Pál méltatja. Mindkét bírálat az írások önéletrajzi Ihletését emeli ki; a saját sors, mint ösztönző tényező, kapcsolja a műveket erős szállal a szülőföldhöz. Érdekes kérdés a fordítás, és nemcsak az itt tárgyalt két évfolyammal kapcsolatban. Nagyon kis számú kivétellel románok (valószínűleg kétnyelvű emberek) fordítják az írásokat franciára. Mivel a folyóirat negyedszázados működése folyamán magyar írások tubátjait közölte, kíváncsian vizsgáljuk: hogyan fordították franciára őket. A magyar szerzők versei, novellái, színdarabjai után is román fordítók nevét találjuk. Nyilvánvaló, hogy nem eredetiből fordíthatnak, hanem közvetítő nyelvként használva anyanyelvűket. A magyarról idegenre fordítás, nyelvi és szervezési nehézségeit így egyszerűen átlépik — itt, Magyarországon, a könyvkiadás félsikejrrel viaskodik velük. Egy belga ismerősöm szerint á szövegek franciasága teljesen korrekt — de éppen a korrektség miatt érezte a fordításokat hol többé, hol kevésbé merevnek. ’ * Mivel a folyóirat távoli tájakra, Romániát nem ismerő emberekhez is el akarja vinni az ország irodalmának híreit, a szerzők „kiséletrajzát” — természetesen a magyar szerzőkét is — éppen úgy megtaláljuk benne, mint a Nagyvilágban, de mindig fényképpel. Az utolsó lapok állandó rovata; az előző szám megjelenése óta Romániában kiadott szépirodalmi művek jegyzéke. Nem hiányzik a felsorolásból a nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion sem; megtaláljuk mind a magyar szerzők, mind a magyarra fordított román és külföldi művek jegyzékét. Így a Revue Roumaine olvasói figyelhetik a romániai magyar könyvkiadást. Néhány szerkesztési gyöngeség, a fordítás nehézségei ellenére a Revue Roumaine hasznos szolgálatot tesz a romániai magyar irodalomnak is. A művek egy részét — bár csak kis részét, de többnyire elég frissen — egy világnyelv közvetítésével eljuttatja Nyugat- Európa jelentős részébe és a „harmadik világ” frankofon értelmiségéhez. Bán Ervin Varga Mihály: Biztat, csalogat a nyár ' Százszor arcul csapott a tél kiengesztel a tavasz és én, csüggeteg kamasz, kábultan állok: fejem lassan-félénken felemelem. Vad vulkán kitörné készül bennem vitézül, míg szerte az ömlő fény arcom csókolja lágyan. Nagyon halkan, mélyen moccán: hallod-e, hogy itt a nyár? A lomb is szépül (levelén fény ül), szétömlő illatát a hódító nyárnak szívem is érzi. Hát érzed-e már, hiszed-e hogy itt a nyár?
