Petőfi Népe, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
írók — a filmről Herman Lipót halálára Herman Lipót egy régi fénykép alapján készítette ezt a rajzot. Falus Eleket, Iványi-Grünwald Belát és Herman Lipótot ábrázolja. ' Érdekes kiadványt kézbesített a napokban a posta: a Filmtudományi Szemle 1. számát. Értékes tanulmányok olvashatók ebben, kitűnő filmesztéták tollából (Nemes Károly, Nemeskürty István). Ebből a kiadványból idézünk néhány érdekes véleményt a filmről, olyanokat, melyek szemléletesen mutatják: hogyan vélekedtek egyes magyar írók a művészeteknek erről a viszonylag még fiatal ágáról. (Garai Erzsi összeállításából). „A mozgófényképet az emberi lelemény legcsodálatosabb alkotásának látom.” (Karinthy Frigyes). „A mozit nagyobb dolognak tartom a parlamentnél, a monarchia Balkán-politikájánál, és a nyugdíjtörvénynél.. (Szabó Dezső) „A moziban végtelen lehetőségek pihennek.” (Kosztolányi Dezső) „A mozi maga a stili- zálatlan valóság, amiből az következik, hogy a mozi rendelkezik azzal a regényszerűséggel, amely- lyel a színház nem tud megbirkózni.” (Hevesi Sándor) „A mozi nem utánzata és árnyéka a színháznak, hanem jövője.” (Molnár Ferenc) „A mozit imádom.” (Lengyel Menyhért) „Rendkívül fontos jelenségnek tartom a mozit, különösen oktató és ismeretterjesztő formájában.” (Biró Lajos) A fenti sorok is mutatják, hogy a film, a mozi iránt már a kezdeti időszakban is milyen nagy volt az érdeklődés az írók körében. (Érdekes, hogy akkori nagy íróinktól — Ady, Móricz, Babits műveiből — nem idéz a szerző, velük nem foglalkozik a tanulmányíró, pedig az ő figyelmüket sem kerülte el az új művészeti ág.) A Filmtudományi Szemle többi tanulmányai is megérdemlik a figyelmet. Íme; még nyolc évtizede sincs, hogy Párizsban a Lumiere fivérek először bemutatták találmányukat és már könyvtárnyi irodalom foglalkozik az új művészet múltjával. V. M. Esztendeje talán, hogy arról beszélgettünk: jó lenne Kecskeméten gyűjteményes kiállítását megrendezni. Herman Lipót mindig szívesen emlékezett az itt töltött évekre. Még fel sem épültek a művészházak, amikor ő már a „hírős városba” költözött. A mostani Fegyveres Erők Klubja helyén levő szállodában lakott, amíg birtokba vehette műkerti szállását. A felszabadulás után is többször ellátogatott ide. Szívesen vállalkozott arra, hogy 1959. decemberében felavassa a Művésztelep központi épületében elhelyezett, a hajdani festőtársakra, Iványi-Grünwald Bélára és a nagyszerű kollégákra emlékeztető márványtáblát. Cikket is írt ekkor, amely később az Aranyhomok című antológiában jelent meg. Nagy szeretettel idézte fel az egykori pályatársak alakját. „Iványi-Grünwald Béla akkoriban éppen a világszerte divatos Gauguin elveit követve kissé kontú- ros, sőt szecessziós dekoratív festési módon alkotott faliképeket. Falus Elek iparművész volt tulajdonképpen fő szervezője a Művésztelepnek. Intenzív rábeszélésére Nemes Marcell, a nagy gyűjtő, mecénás és műkereskedő, múzeumot alapított Kecskeméten... Kik voltak az első települők között? Olgyay Ferenc, kiváló, nagy aranyérmes tájképfestő. S azután a fiatalok. Magamról... Csak annyit, hogy az akkor nagyon egyhangú alföldi táj a kisebb gyakorlatú festőnek nehezebben nyilatkozik meg. Kénytelenségből a fantáziához kellett fordulnom. A kétségtelenül bájos olajfák és egyenesen felnyúló nyárfák, s akácok alá boldog pásztorokat, fehér házinyulakat és galambokat, repülő és táncoló nimfákat kellett komponálnom...” A város műértő közönsége is kedvelte Herman Lipót sajátos derűt árasztó festészetét. Nagy sikert arattak művei a telep gyűjteményes kiállításain. És nemcsak azért, mert baráti szálak fűzték ehhez a tájhoz, mert fé- lig-meddig közénk valónak éreztük. Amit csinált, avatott művész munkája volt. Az Aranyhomokban megjelent írásában tisztelettel szólt azokról a kollégákról, akik a sors örök törvénye szerint befejezték földi pályafutásukat, ígérte, hogy megőrzi emléküket. Mint ahogyan mi is mindig a munkásságát megillető tisztelettel gondolunk Herman Lipótra, akinek a szíve az elmúlt hét utolsó napján, dobbant utoljára. —i—r Varga Mihály: Egy öntelthez „Elrontottuk” a világot. Megváltását Ígéred. Utánozni nem lehetne ahogy fejünk fölött ülsz. Nem zavarlak, nem is tehetném, csupán jelezni kell a tényt: addig is, míg hatalmad teljessé nem tágíthatod, apró bogárként — engedelmet — mi is szorgoskodunk. Zelk Zoltán: Miért? Mint a szikes föld, mely kórót se ringat, olyan az öreg ember térde, ha nem kúszik föl rá gyermek, unoka, mért zúg a nap, miért gyüremlenek, hasuk mért tépik föl a fellegek, ha csont, csak csont, csak csont, csak csont e táj, csontszínű föld s egy csoniszínű madár — egy réti sas csontváza áll az égen. Csadrabalin Lodojdamba: CHULUN D ulma — szólt a szerkesztőm — a Szikra Kolhoz a napokban ünnepli tizedik évfordulóját Mi lenne, ha írna egy riportot? Az ajmak-köz- pontig repülővel mehet. Helyet foglaltam a gépre, öt óra tájban érkeztem haza, a férjem már otthon volt, a vacsora készen. A férjemet Dorzinak hívják. Jóvágású férfi, nyúlánk, szemei kissé duzzadtak, orra vékony, a haja fényes, hullámos, öt éve vagyunk házasok. Dorzi a városi kórház osztályvezetője. Hallgatag és nagyon gondos, nem hagy rám semmilyen házimunkát. Szabad idejében a szakkönyveket bújja. — Új darabot játszanak a színházban. Megnézzük? — javasoltam néha. — Menj egyedül — mondja ilyenkor. — Inkább itthon maradok. Bár semmi dolgom a háztartással, elhatároztam, hogy elutazás előtt néhány tanácsot adok Dorzinak. Szó nélkül végighallgatott, majd megszólalt: — Korán kell kelned. Jobb ha most lefekszel. Kezébe vett egy könyvet és ledűlt olvasni. Ki szerettem volna kapni a kezéből azt a könyvet és a fejéhez vágni. Miért nem szorult belé egy csöppnyi humor, egy kis melegség? Miben különbözöm én számára az íróasztalán álló porcelánfigurától? A szerelem nemcsak időben tálalt vacsorából, ajándékokból áll... Reggel Dorzi felkelt és reggelit készített. Kikísért, jó t>‘at kívánt. AZ ezüstfehér gép felemelkedett és nemsokára leszállt az ajmak-központ repülőterén. Magamhoz vettem a bőröndömet és a pártbizottságra mentem, Délután betértem az ebédlőbe. A fiatal pincérnő felvette a rendelést, hamarosan előttünk gőzölgött a vacsora. Nyílt az ajtó és belépett egy középmagas fiatalember, szürke porköpenyben, fedetlen fővel. — Szervusztok, lányok — köszönt a pincérnőknek. — Éhes vagyok, mint a farkas. — Mikor érkeztél? Hogy vagy, Chulun? — kérdezgették a lányok vidáman. A jövevénynek mindenkihez volt egy-egy kedves szava. — Szép a frizurád ma, mondtam, hogy a rövid haj jobban ájl neked ... — Te meg ne ráncold a homlokod, mert nyoma marad — mondta a másik lánynak. Néhány pillanat alatt mindenkit felvidított. Chulun az asztalomhoz ért. — Ízlik a vacsora? Leülhetek? — Nem bánom. Hamarosan egy tányér leves illatozott Chulun előtt. Megkóstolta és felkiáltott) — Szakács, ha mindig ilyen jól főzöl, el sem megyek innen. Lopva tanulmányoztam. Kerek, napbarnított arc, vastag szemöldök. — Hová készül? — kérdezte tőlem. — A Szikra Kolhozba. — Nagyszerű! Vélünk jön? — Örömmel, ha van szabad helyük. ' Tetszett nekem ez a vidám, közlékeny fickó. Lassabban ettem, hogy tovább legyek a társaságában. Az őszi nap erősen tűzött, mintha a hideg beköszöntőig még egyszer fel akarná melegíteni a földet. — A teherautó mindjárt indul — mondta Chulun és felkapta a bőröndömet. A lányok az ablaknál álltak és nevetve integettek. Meggyorsítottam a lépteimet. — Messze van a Szikra? — Ha minden jól megy, holnap délre ott leszünk. De vegyen fel egy kalapot a napszúrás ellen! A teherkocsi az iroda előtt állt, már többen is ültek rajta. Elindultunk. Chulun egész úton mókázott és tiszta, kellemes hangon énekelt. Estefelé hirtelen hidegre fordult az idő. Könnyű selyemruha volt rajtam, a hideg szél a csontomig hatolt. Chulun kivett a bőröndjéből egy fekete, birkabőrrel bélelt delt. — Tekerje magára — nyújtotta át. — Jöjjön, osztozzunk meg rajta — javasoltam. — Nem fogja megbánni? C hulun mesélni kezdett kalandokról, emberekről, könyvekről, amiket olvasott. A szél még met- szőbbé vált, szorosabban egymáshoz bújtunk. Elszunnyadtam, zökkenésre ébredtem. A gépkocsi megállt. A férfi karjaiban találtam magam és zavartan felugrottam. — Jó, hogy felébredt, itt kell éjszakáznunk. — Fehér földszintes ház előtt álltunk meg, a többiek már bementek. Néhány ablakból fény szűrődött ki. A gondnoknő a női szállásra irányított. Nemrég ébredhetett, mert az egyik ásítást a másik után nyomta el. Amikor meglátta Chulunt, mosoly ömlött el az arcán. — Te is eljöttél? Hogy megy a sorod? — Mondtam már, hogy ne ásíts a jelenlétemben! És fésülködj meg! — Honnan tudhattam, hogy te is eljössz? Mindenki nevetett. Chulun egy kis csomagot húzott elő a zsebéből: — Elhoztam a rúzst, amit ígértem neked. De ha még egyet ásítsz, akkor visszaveszem! N em tudom miért, legszívesebben kitéptem volna a nő kezéből a rúzst, hogy elhajítsam. Megindultam a szállásra, Chulun a nyomomban. — Ráér nyolckor felkelni reggel. Behozom a bőröndjét. Nem akartam, hogy Chulun elmenjen, de ő jó éjszakát kívánt és kiment a szobából. Megágyaztam és elhatároztam, hogy kikérdezem Chulunról az asszonyt. — Ismeri ezt az embert? — Chulunt? Persze, hogy ismerem. Főiskolát végzett, egy esztendeje a területi főagronómus. Nős volt, van egy kisfia is. A múlt évben egy városi férfi elcsábította a feleségét. Chulun nagyon szenvedett, nehezen nyugodott meg. A fia Chulun szüleinél él. No, de későre jár. Jó éjszakát! N ehezen aludtam el, amikor felébredtem, még csak hat óra volt. Végigballagtam a hajnali utcán. A „Tanács” feliratú fehér épületből egy középkorú férfi lépett ki Chulun társaságában. — Jó reggelt! Jól aludt? — kérdeztem Chuluntól. — Kár aludni, és olyasmiről álmodni, ami úgysem teljesül be — válaszolta és bemutatta a mellette álló férfit. — Ismerkedjen meg a kolhoztanács elnökével! Amikor egyedül maradtam Chulunnal, azt mondta: — Ha egy férfi magára néz, remegni kezd a térde. — Sajnos, már nem — válaszoltam. — Gondolja?! De nekem remegnek a térdeim... A kolhozba érkezve ünnepi készülődés fogadott. Chulunt régi barátként üdvözölték. Bemutatott a ve- ' zetőknek, akik meghívtak a központi ünnepségre. Két napig dolgoztam, a jegyzetfüzetem megtelt feljegyzésekkel. Csak másnap este láttam ismét Chulunt. Az elnöki asztalnál ült, nem tudtam a szemem levenni róla. Rádöbbentem, hogy ez nem futó érzés. Boldoggá tett, de meg is ijesztett a felismerés. A gyűlés után műkedvelők adtak műsort. Szívesen Chulun közelében maradtam volna, de kényszerítettem magam, hogy visszatérjek a szállóba. Dúdolni kezdtem, s rajtakaptam magam, hogy Chulun dallamát, ismétlem. Semmit sem tehettem a rámtörő szerelem ellen. Nem sok idő telt el, kopogtak az ajtómon. Remegés futott végig a testemen. Chulun lépett be. — Miért nem maradt ott a koncerten? — kérdezte és leült velem szemben. Nem válaszoltam. Felkelt és mellém ült. Mereven a padlóra szegeztem a tekintetem. Chulun átölelt, és ajka megérintette az arcomat. El akartam húzódni, vagy elfutni, kirohanni a szobából, de egy ellenállhatatlan erő megbéklyózott. A tekintetünk egymáséba kulcsolódott, Chulun fölém hajolt és megcsókolt. Egyszer, még- egyszer. Később rágyújtott, összehúzott szemmel mélyet szívott a cigarettából. Hirtelen nyugodt, tiszta hangon kérdezte: — Férjnél van? Egy asszony számára ez a legnehezebb kérdés. Csak bólintani tudtajh. Chulun arckifejezése megváltozott, lesütötte a szemét. Csönd. Azután egyetlen határozott mozdulattal fölállt és az ajtó felé tartott. — Chulun! — kiáltottam, l/eze már a kilincsre ereszkedett, amikor vissza- fordult. A vidám, kedves Chulun helyett egy idegen férfi nézett rám. — Nem tudok másnak olyan szenvedést okozni, amilyet én éltem át — mondta és kiment a szobából. Az ágyra zuhantam és könnyekbe törtem ki. — Mi történt volna, ha egy másik férfi áll Chulun képében — villant meg bennem a gondolat. Sikoltani szerettem volna, Kiröhanni a szobából, olyan fullasztónak éreztem a levegőt.
