Petőfi Népe, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
Petőfi, a sárszentlőrinci kisdiák Tavasszal kedves meghívást kaptam Visegrádiul: Petőfi egykori tanítójáról szeretne néhány apróságot elmondani az ükunoka. A nyolcvanadik esztendőt jól maga mögött hagyó, fehér hajú, kedves vendéglátóm, dr. Ranschburg Nándorné emlékezését magnószalagra vettem. — A családunkban generációról generáciróra, apáról jgyermekre maradt az emlék: Ükapánknak. Németh Ferenc sárszentlőrinci tanítónak volt a tanítványa Petőfi 1831-től 1833-ig, 1832-től pedig nála is lakott. Ősapám tanította a francia nyelvre és zongorázni is. A szépírást is tőle tanulta 1842-ben, vagy 43-ban szekéren érkezett Petőfi, és amikor leszállt a kocsiról, a kapuban álló volt nevelőszüleit megölelte és egy hosz- szú verset szavalt el. Nagyapám is ott volt. akkor 8 éves lehetett, de a versre nem emlékszik. Az üdvözlés után a vendég újra felült a szekérre és elhajtottak. Amikor nagyapám kérdezte, ki volt ez a legény, azt felelte nagyapja: a Sándor gyerek. Erre igen jól emlékezett, többször is elmondta nekünk... Érdekes, hogy a Petőfi-irodalomban alig-alig említik Németh Ferencet.»» Valóban, Németh Ferenc neve bekerült a Petőfi-iro- dalomba, de csak alig egy mondattal. És erre felfigyelt Dienes András, Petőfi ifjúságának kutatója is, aki azt írta: .. Az egykori Németh-porta, ahol Petőfi hosszú időn át lakott, ma sincs emléktáblával megjelölve. A Petőfi-irodalomnak alig van szereplője, akivel mostohábban bánnánk, mint Németh tanítóval és családjával.”; Pedig a sárszentlőrinci évek jelentős állomást jelentettek Petrovits Sándor életében — és nem feledte nevelőszüleit A sárszentlőrinci algimnázium szervezője és fenntartója a Tolna—Baranya—Somogyi Evangélikus Egyházmegye volt. Tolna megyében ez volt az első magasabb iskola. Abban az időben, amikor Petőfi idekerült tanítottak vallást, latin és német nyelvet, magyar irodalmat, szépírást, helyesírást, világtörténelmet, hazai történelmet, földrajzot, természetrajzot, számtant, geometriát és retorikát. Az iskola ió híre eljutott Petrovits Istvánékhoz. Ezért hozta 1831. szeptember 28-án Petrovitsné kilencéves fiát Szabadszállásról Sárszent- lőrincre. Hittig Lajos jegyző családjánál helyezte el kosztosdiákként. Amikor Hittiget 1832 tavaszán Majorosra megválasztották tanítónak, a jegyzői tiszt ellátásával, felesége Németh Ferencet ajánlotta Petrovits- nénak. így került Németh tanító úrhoz, az iskola melletti tanítói házba, amelynek a vidéki szülők előtt igen jó híre volt. A vidéki diákok gondos nevelőszülőkre, jó szálláshelyre találtak a Németh-portán. 1802- től 1843-ig tanított itt Németh Ferenc, s ennyi idő alatt sok eminens diák hagyta el az iskola kapuját, s a tanítói házat, ahol egyaránt gondoskodtak szellemi és testi táplálékukról. Petrovits Sándor is hamar otthon érezte magát a sárszentlőrinci tanítói házban, megbarátkozott az ott lakó többi kosztosdiákkal is, különösen Sárkány Sámuellel és Jánossal lett tartós a barátságuk. Néhány későbbi levélváltásukat a Petőfi-irodalomban megtaláljuk. Visegrádi látogatásom alkalmával betekinthettem egy vidéki tanító becsületes, nagyszerű, sokoldalú munkásságát megörökítő életrajzába is. Az életrajzot az ugyancsak Németh Ferenc nevet viselő unoka írta 1913-ban aki 7—8 éves koráig nagyapjánál, a sárszentlőrinci tanítói házban nevelkedett. így látta meg a nagyapját meglátogató Petőfi Sándort, s ez az élmény késő öreg koráig elkísérte. Petőfi másik, sokszor emlegetett kitűnő tanára, Lehr András volt. A krónika szerint Petőfi 1845-ben. már neves költőként, Borjúdon tartózkodott. Innen érkezett látogatóba Sárszentlőrincre hogy köszöntse kedves tanárát, Lehr Andrást. Búcsúzás után azt mondta: „Most megyek az én kedves mamámhoz”. Ki volt a kedves mama? Németh Ferencné Majertsik Julianna, aki annak idején a tízesztendős kis kosztosdiáknak valóban a „mamát” pótolta. Néhány hónappal ezelőtt a sárszentlőrinci tanács titkárságától kértem tájékoztatást az egykori tanítói házról, az akkori gimnáziumról. Levelemre Csepregi Béla evangélikus lelkész válaszolt és elküldte „Petőfi Sárszentlőrincen” címmel írt cikkeit és a következőket válaszolta; . j Az evangélikus tanítói lakás, amelyben Petőfi közel másfél évig lakott, 1892-ben került átépítésre. Ez az átépítés a tanítói lakást kevésbé érintette, mint az iskolatermet. Az addig — gondolom — egy tanterem helyére a tanítói lakással egybeépítve két tantermet emeltek. Ma is iskolául és tanítói lakásul szolgál az épület... A községben most újból feléledt az emlékezés a falunk halhatatlan diákjára, s a jövő évre egész ünnepségsorozatot terveznek. Németh Ferenc leszármazottait is szívesen meghívjuk ezekre az ünnepségekre, amint Lehr András. Petőfi tanára leszár- mazottaival is már kapcsolatot létesítettünk __” L ehet, hogy ez a feléledt emlékezés talán fényt derít arra is, hogy Petrovits Istvánná miért vitte fiát Szabadszállásról éppen a sárszentlőrinci iskolába? Schelken Pálma szombati Mártontdi kezdve Kölcsey Ferencen és Garay Jánoson át egészen a legfiatalabb mai költőkig: Polner Zoltánig, Utassy Józsefig, Kiss Annáig és másokig. Egyben szinte valamennyien megegyeznek — tértől és időtől, műfaji eltérésektől, világnézetüktől függetlenül a költők: abban, hogy Dózsát világító példának, élő, eleven hatóerőnek látják. Érdemes idézni a jelzőkből. Dózsa az „országot alkotó” (Matisz Pál); „szentebb úr nem vala itten” (Ady); „Dózsa, dicső ősapám” (Juhász Gyula). Simon István az apjában véli látni a parasztvezért. Meggyőzően, szépen vallanak a költők Dózsa Györgyről: Kiss Anna szerint a parasztforradalmár az „isten balján ül”; Polner Zoltán szekercés- Dózsák és tizenkilences vöröskatonák „kráterlépteit” hallja az „égitest napraforgók” és a „pipacs-forradalmárok” sík vidékén; Juhász Ferenc azt írja Dózsa haláláról, hogy „Nem volt ily szenvedés még e kölcsönfé- nyű, őszi égitesten”; Ily- lyés 'még „a kémény füstjében is Dózsa György sercegő bőrére” emlékezik. Juhász Ferenc mély ihletésű, lírai előszava, és Derkovits Gyula metszetei (Dózsa-sorozat) teszik még élvezetesebbé a kötetet, s segítenek abban, hogy Dózsa György élete, emléke, szelleme a nagy évforduló kapcsán is még jobban, mélyebben, maradandóbban behatoljon népünk lelkébe- tudatába. Befejezésül álljon itt néhány sor Juhász Ferenc szép előszavából! „És leszünk mindig-új Dózsa Györgyök, a bujaságot, butaságot, gőgöt, elnyomást, keresztet lerombolok ...” Varga Mihály A legtragikusabb, — s talán a legszebb — sorsú magyar ő; utóélete csodálatos és felemelően izgalmas : forradalmárok, költők, szabadságunkat védő katonák, veszélyeket vállaló hazafiak példaképe és erőtadó jelképe, aki szoborrá magasodott az időben, mégis élő; élőbb talán, mint valahai életében bármikor volt. Székely—Dózsa György születésének ötszázadik évfordulójára szép kiállítású kötettel lepte meg olvasóit a Szépirodalmi •Könyvkiadó. Magyar költők versei szerepelnek a Dózsa című kötet százhatvan oldalán, jó válogatásban és összeállításban. (A kötet szerkesztője: Tóth Gyula alapos munkát végzett). Az ismert Dózsa-verse- ken kívül (Czuczor Gergely, Petőfi Sándor, Ady Endre, Juhász Gyula, Ily- lyés Gyula, Juhász Ferenc) a kötetben sok, kevésbé ismert művet talál az olvasó, a kortárs Tau- rinus István és NagyJurij Nagibirt: Az elveszett át plt-e valóban az a kisfiú, akit úgy fogott körül a titokzatosság, mint Saint Exupery kis hercegét ...? Én tudom, hogy létezett, mint az az út is, amelyet benőtt a lapu, a bojtorján, a gyom. De ha csak álmomban találkoztam volna is vele. mélyebb emléket hagyott bennem, mint sok valóságos, ám otromba ember. Az a nap egy kisebbfajta csodával kezdődött. Megtudtam, hogy az égerfaerdő, amely egészen a nyaralóig leért, tele van gombával. Olyanok voltak ezek a nagy gombák, mint az ernyő, amit kifordít a szél; és tölcsérükben egy-egy harmatcsöppet őriztek. Teleszedtem velük az ingemet, és futva vittem haza, majd újra vissza az erdőbe ... Gombaszedés közben gyakran hozzáért a kezem a rejtőző békák ellenszenves, hideg testéhez. Arra gondoltam, hogy a béka meg a gomba között valami titokzatos kapcsolat van, azért olyan boldogok. Egyre válogatósabb lettem, nem kellettek a nagy gombák, hanem csak a kicsi, kemény szárúnkat törtem le, s azok közül is kiválogattam a legszebbeket, legegészségesebbeket. De a gomba is egyre kevesebb lett. végül teljesen eltűnt. Nem is bántam, mert megelégeltem. Szinte elámított az egyre ismeretlenebb erdő. amely szüntelenül változott; völgy és domb váltakozott benne, a mocsári növények helyett egyszercsak páfrányokat és zsúrlókat találtam. Később a nyirkos égerfaerdő is egészen elmaradt és fehéren ragyogtak elő a nyírfák. Alattuk selymes volt a fű. Ingemből kiöntöttem a gombát és úgy vettem magamra a bemaszatolt inget. Aggodalmas érzésem támadt. Bár tudtam, hogy nem vagyok nagyon távol az otthonomtól, az út ismeretlensége miatt mégis úgy éreztem, hogy rettentő messzire mentem. És ismét egyre sűrűsödött az erdő, a fák között a gyom már akkora volt, hogy alig látszottam ki közüle; fejem felett gyertya formájú rózsaszín virágok —. és egyre nehezebben tudtam előre haladni. C ekkor találkoztam a kisfiúval, ekkor született ^ a nap igazi csodája. Kisfiú volt, sovány, az arca is. de vastagkeretes szemüveget viselt. Az út sűrű gaztengerét gyomlálta. Egy darabon már kitisztította, ott előbukkantak az út kövei, de amarrább már semmi se látszott belőle a sűrű gazban. És a kisfiú nemcsak gyomlálta az utat, hanem a széleken javítgatta is valamiféle döngölő bottal. — Szevasz! — nézett felém barátságosan a szemüvege mögül. — Szevasz! — viszonoztam. — Miért viselsz te szemüveget, ha közönséges üveg van benne? — A por miatt. Ha fúj a szél, a szemembe vágja.if — Milyen út ez? Még sose láttam... — Nem tudom. Van kedved segíteni? Kelletlenül vontam meg a vállamat, de hozzákezdtem én is a gyomláláshoz. Ráncigálni kezdtem a gazt, mely összevagdalta a kezemet, mire sikerült kihúznom. Nem csoda, ha a kisfiú keze is csupa seb volt már! — Miért kell neked csinálnod ezt? — kérdeztem lehangoltam — Belepte az utat a gaz.:: — mondta, miközben térden állva épp egy szívós gyommal kínlódott. — meg kell tisztítani. — Dehát minek? / — Hát minek? A gyomok tönkreteszik az utat. Nézd milyen hézagokat csináltak a kövek között! És ha az út tönkremegy, senki nem fogja tudni, hogy itt út volt valamikor... — Vigye az ördög! — mérgelődtem. — De ez az út nem vezet sehová. — De igen! — mondta a kisfiú. — Minden út vezet valahová. Megcsinálták volna, ha sehová se vezet? — De elhanyagolták! Tehát nem kell senkinek! is ideig hallgatott, és gondolkodott, a szemében ” fájdalom jelent meg. — És azt tudjuk-e, hogy miért hanyagolták el? Hátha a másik végén is elkezdi valaki tisztítani és találkozni fogunk! Nem szabad hagyni, hogy az utat gaz lepje el! Én ezt megtisztogatom! — Kevés vagy egyedül! — Egyedül kevés. De majd szembe jön velem va-. laki... utak nélkül az emberek nem találkoznának! Valami hirtelen felvillant bennem. — Elment valakid? Nem válaszolt, elfordult. — Én segíteni fogok neked! — kiáltottam fel, úgy; hogy magam is meglepődtem. — Köszönöm — mondta egyszerűen, levette a szemüvegét és a zsebébe dugta. — De már csak reggel.»: — mondta. — Most már késő van ... — Hol laksz? — kérdeztem.' ■— Amott... — intett a sűrű felé. s elindult, porosán, fáradtan, törékenyen, és csakhamar eltűnt a szemem elől. Másnap kora hajnalban már' elindultam. Az éjsza1,1 kai eső miatt csuromvizesen értem az égerfa- erdőig és türelmetlenül vártam, hogy megtaláljam az utat és a kisfiút. Az ő hite már az enyém is volt. Siettem a biztosnak tartott irányban, át az égorerdőn, majd a nyír- és nyárfák között... de nem találtam meg az elhanyagolt utat. Minden olyan volt. mint tegnap; a fák, a füvek, az ágak, a gombák, a virágok, —■ de nem volt sehol az út és a barna szemű kisfiú sem. Késő délutánig bolyongtam, az erdőn, fáradtan és éhesen, össze-vissza karmoltak az ágak, de hiába .'.; Soha többé nem találtam meg azt az utat, de még csak egy erdei ösvényt sem, amelyet nekem kellett volna megtisztítanom. Ej1 yszer mégis megértettem, hogy mire tanított ^ az a kisfiú. Az én szívemből sok emberhez, sok út vezetett. Soha nem sajnálta rá a fáradságot, hogy kiszakítsam belőle a gyomot, a gazt, nem enged, tem, hogy ezeket az utakat benőjék, tönkretegyék. Talán azért sikerült ez, mert az út másik feléről is elindult mindig valaki, hogy találkozzék velem. Oroszból fordította: Antalfy István Egy szép könyv Dózsáról Bozsó János festménye
