Petőfi Népe, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
r IJH JMIim 80,-vasárnap K <ma ,Ferkó, a jópofa Tarzan a szakállas* Pillanatképek — végeredménnyel A fölnyújtott lécet oda- fönnt elkapják, „Tarzan, a szakállas” kibillenti a csikorgó talicska sóder rakományát, László Jóskát figyelmeztetik a brigádjából,\ hogy nem nyilatkozatok adása végett jöttek az építőtáborba, morog a vibrátor, s folyamatosan tovább zakatol a robbanómotoros betonkeverő. A műegyetemisták az emeleti rész betonvázszerkezetének a készítésével, és a tetőfödém betonozásával vettek búcsút a nyári építkezéstől és Kiskunfélegyházától. Rajtuk is múlt, hogy jövőre, a tanév kezdetére elkészül a város legújabb tanműhelye. (Ez pedig már a végeredmény.) Halász Ferenc — Eb nagyon szeretem a vasárnapot... Nem kell korán kelni, aludhatok akár kilencig is. Délelőtt kitakarítok a szobákban, azután segítek édesanyámnak a konyhában. Hallgatjuk a rádiót, jó tánczene szokott lenni — Vasárnap mindig sütünk valamilyen finom süteményt, és ebéd után néha egy óráig is beszélgetünk az asztalnál. Édesapám régi történeteket mesél, milyen volt az élei errefelé... — Nagyon jó a vasárnap, mert ilyenkor együtt lehet az egész család * * * A férfi hokedlit tesz ki a tisztára söpört udvarra, rá a lavórt. Meleg vizet önt bele, majdnem forrót. Két tenyerével a vállára, tarkójára fröcsköli, majd az arcára, közben nagyokat prüszköl. Napszítta bőrén csillognak a vízcsöp- pek. Kilódítja a vizet, és bekiált a kiskonyhába: — Te következel, Lajcsii De ne pancsolj sokáig, mert beretválkozni is akarok. • • * Árnyékban harmincnégy fok. De hol van itt árnyék? A kombájn most fordul meg az árpatábla túlsó végében. A kombáj- nos fiatal ember, arcán napszemüveg. Patakzik róla a víz. Cigarettára gyújtunk. — Nem sajnálja a vasárnapját? — kérdem. Csodálkozva néz rám: — Vasárnap van? Nem is tudtam ... Átkozott meleg van, igaz? Hajnalban kellene aratni, délre felforr itt minden. — Mikorra végez? — Ha este nyolcra, nagyon örülnék. De lesz belőle kilenc is. Egy kisfiú jön az úton, leszáll a kerékpárról, felénk indul. — A Tóni bácsi küldi a Sanyi bácsinak — nyújt át egy gyékényszatyrot a kombájnosnak. Két üveg Coca Cola van benne. Harmatos a hidegtől. — Most vettük ki a hűtőből — magyarázza a fiú, látva csodálkozásomat. * * * Ebéd. Pontban tizenkettőkor az asztalon. — Vasárnap mindig csirkét vágok. Tudja, ez már olyan szokás nálunk. Aranysárga zsírkarikák a leves színén. A házigazda a vendég felé fordítja a merőkanál nyelét. — Szedjen hát. Szertartás. A leves után pörkölt galuskával. Tartalmas, jó illatok. A csirke nagyobb darabjai kirántva.... — Vegyen még, azt a combját... Hátradőlök. Nem bírom. Nem szoktam hozzá. Pedig még jön a meggyesrétes... A háziasszony kitett magáért. Vasárnap van. * * * A vasárnap délután a rokonlátogatásé. Hűvös, festékillatú szoba, az asztalon bor, poharak. A két öreg emlékezik. Sötétkék nadrág, fehér ing. — Hogy is volt, sógor? Emlékszel még? — De fene nagy kujon volt az a Sándor... — Mi sem voltunk különbek ... — Gyújtsunk rá, sógor. A füst elszivárog a fénynyalábok előtt. — Régen volt az már... * » * Szórakozás. A kellékek: néhány jó cimbora és egy rexasztal. — Ezt csak mandinerből, Pistikém. — Egyenesből kell az ilyent. — Naná, gombástul.. — Két kotsó sör, ha elhiszi egyenesből. Feszült pillanatok az asztal körül: — Na látja... Nem galambszív kell ide, hanem vadászszem... Hol az u két korsó? ... * * * Este fél nyolckor már alig lehet „parkolóhelyet” találni az iskolaudvaron. Tizenhét motorkerékpár egymás mellett. — Mi lesz a tévében, fiúk? — Valamilyen film, a címét nem is tudom. Nem is fontos. Talán a film sem. A lányok csinosak, a fiúk elegánsak. Olyan ez, mint egy ifjúsági park ... Akik egész héten nem találkozhattak, most kibeszélgethetik magukat: a jövő vasárnapig. Kontra György A tanműhely alkalmi betonozol A 6 méter hosszú, keskeny, önsúlyuktól meghajló, majd visszaugró lécek, ilAz egyetemista lányok a Villamosszigetelő és Műanyaggyár kiskunfélegyházi gyáregységében, az új nagycsarnokban az úgynevezett hálóvasalást végezték el, ami a betonozást előzi meg motor ugató zaját. — Álljon meg! Úgyis vége mindennek! — Szásznak sikerült jobban megkapaszkodnia a motorcsónak belső peremének az ülések felé eső részén, de a teste még mindig félig feküdt csak a csónakon. Arra gondolt, mi lesz itt vele? így fog órákon át repülni? A karja elfáradt, s előbb-utóbb lebukik a vízbe. Olyan messzire lesz már a parttól, hogy nem tud kiúszni. És ha a menekülőnél fegyver van? Lelövi, és ő belefordul a tengerbe. Soha senki meg nem tudja, hogyan ért csúfos véget Szász Dániel újságíró. — Most meghalsz, nyomorult! — Frisch teljesen hátrafordult, és a szeme közé nevetett. — Minek ártod mn -cl az én dolgaimba? Te senki! Az álpatikus nagyon meg akart szabadulni fölösleges terhétől. Az egymáson álló, aprócska házakra és a közeli szigetekre nézett. Úgy látszik, a távolságot megír1előnek találta. Levette a gázt. hagyta a csónakot egy darabig saját sebességétől futni, aztán berán- totta balra a kormányt. A motor felbőgött. Frisch hátranézett, Szász teste zászlóként lengett a tenger fölött, de karjával kétségbeesetten kapaszkodott a csónak szélébe. — Na most jobbra — gondolta Frisch. Mennyire blőd dolog, hogy a pisztolyát a gépkocsiban hagyta. Most könnyű dolga lenne, egyszerűen szétlőné ennek a rohadt dögnek a fejét Belelőne oda. a két sunyi szeme közé. Aztán a hulláját a halak megzabálnák. Frisch ugyanazt a fordulást megcsinálta jobbra is, majd kétszer balra. Szász nem esett le. Igaz. felhúzni nem tudta magát, csak mindig egy kis időre, ds mint egy horogra akadt óriás harcsa lógott a motorcsónak végén. Frisch átkozódott. Hát örökre összeláncolta a sors ezzel az emberrel? Olyan vézna, beteges külseje volt, és milyen szívós. A fene enné meg! Minden vágya, hogy szétrombolja az életét. Szász fél óra múlva úgy érezte, nem bírja tovább. Szája kiszáradt, tüdeje alig kapott levegőt, pedig n.ennyi levegő volt körülötte és milyen éles. Mintha apró tűket lélegzett volna. Tenyere vérzett... Teste csuromvizes volt, egyik cipője leesett a lábáról. — Nem bírom. Most már igazán nem bírom tovább. Frisch is erre gondolt. Mit kezdjen ezzel az őrülttel? Nem esik le. Ha leállítaná a motort és fejbe csapná hirtelen valamivel? De mivel?... A szigetet, amely csupa éles és hatalmas sziklából állt, csak később vette észre. De amikor észrevette, terve mór készen volt. Teljes sebességgel olyan közel rohan el a szikla mellett, hogy az lesodorja majd a potyautast. Csak az a fontos, hogy pontosan vezesse a csónakot. Frisch boldogan állapította meg, éjjel, sötétben, egy olyan átjárón is elvezetné ezt a nagyszerű motort, ahol egy-egv ujjnyi távolság van csak a két part és a csónak pereme között. Szász észrevette, hogy Frisch a csónakot a sziget felé kormányozza. Abból a szögből, ahogyan a sziklák / felé fordult, Dániel újabb fortélyt sejtett... A sziklák rohamosan közeledtek. Olyan érzése volt. mintha ők egy helyben állnának és a sziklák rohannának feléjük. Alig harminc méterre lehettek, amikor Szász rájött Frisch tervére. „Jaj, végem]” Dobbgnt agyába a felismerés. Nincs más megoldás, le kell szakadnia a csónakról. Minden erejét összeszedve, lábával óriásit lökött a jármű hátsó felén, és elengedte a csónak peremét. A szédítő sebesség valósággal belebombázta a tengerbe. Fuldokolva, vizet nyelve jött fel a felszínre, és amikor felért, hallotta a semmihez sem fogható zajt, a robbanás iszonyatos dörrenését, amely megremegtette a levegőt. Szeme előtt a szikla lángba borulva égett, füst, pernye úszott a levegőben. A csónakot Szász taszítása kibillentette eredeti irányából, és a kormánnyal Frisch ezt már nem tudta kiigazítani. A csónak a sziklának ütközött és felrobbant. A csórtak orrészében levő benzintartályok szinte atomjaira vágták széjjel a motort. Szász a sziget egy távolabbi pontjáig úszott, és kimászott a vízből. Nem ment a szerencsétlenség színhelyére. Leült az egyik, a tengervíztől ovális alakúvá nyaldosott kőre és hosszú ideig nem gondolt senkire és semmire. A távolból motorosok közeledtek. Dániel nyugodtan nézett feléjük. — Hogy mi történt? Baleset. Szász hanyattfeküdt és hunyorogva nézte a napot, az eget, a fehér felhőfoltokat. Ép tenyerét szeme elé emelte, s ujjai közül engedte be lassan magához a fényt. Szelleme végigjárta életének labirintusait, még egyszer végigsiklott az éveken, s azokon a titokzatos utakon, amelyek idáig vezették. Egész lénye a távolság után sóvárgott, s ezért régi emlékeket idézett fel, hogy betakarja magában a tüzet, s lecsillapítsa a szívét» -------------Wégé) T anyai vasárnap A hallgatók hallatnak magukról A hivatalos tény és az előzmény a következő: a Budapesti Műszaki Egyetemmel szocialista szerződést kötött a Bács-Kiskun megyei Párt- és KISZ Biletve a vaskosabb deszkák nincsenek tekintettel árra, hogy jegyzeteléshez szokott kezek adogatják őket az odafönnt szögező ácsoknak. Ez a legkomiszabb egyáltalán nem csábítja a helybelieket. Titeket mi vonzott ide? — Van benne újdonság, jó program ez a nyárra, együtt van a tanulócsoportunk, és munka közben alaposabban meg lehet egymást ismerni, mint a szemináriumi padokban. Én például most járok először az Alföldön, körülnéztünk Félegyházán, Kecskeméten és a Tőserdei területen. Igen, és szeretünk segíteni másokon, akár úgy, hogy tanműhelyt építünk a nálunk fiatalabbaknak. (Körülbelül ennyit sorolt fel némi töprengés után László József, másodéves hallgató, és ennyiben össze is foglalta a táborozás egyik eredményét.) A Duna medréből kikotort és ide, a gimnázium portáján alakuló tanműhelyhez szállított folyami kavics egy dekával sem könnyebb, ha az ácsok által „Tarzan, a szakállas”- nak keresztelt harmadéves gépészmérnök-hallgató fekszik neki a megpúpozott talicskának, hogy csak úgy nyögnek belé az egyszem fakerék küllői. A kivitelezést végző vállalat helyi képviselője, a szakmai felügyeletet gyakorló építésvezető-helyettes — Mohácsi Pál —, aki egy ideig inkább csak távolról fi- gyelgette a dúsfürtű legényeket az építési naplója mellől, az egyik reggel kiadta az ukászt, hogy lapátolnák arrébb azt a sóder- halmot, amelyik akadályozza a beálló teherkocsik kanyarodását. S mivel az eddigi pályafutása alatt alaposan megismerte az építőipari ütemet, azt hitte, hogy majd a felkelő Hold világánál fogják befejezni a diákok a melót, tlgy dél körül aztán bekopogtatott hozzá Kékesi Feri, a brigádvezető és megkérdezte, hogy mit kell még csinálni, mivel a műszak csak két óra múlva fejeződik be. — Nem tagadom, hogy először kételkedtem — vallja be Mohácsi Pál, a „jópofa Ferkó” és a többi, bronz színűre pirult, bakancsos fiatalember jelenlétében — De helytálltak, dolgoztak, ahogy csak a betonkeverőgép győzte őket anyaggal. Nem is hittem volna, ha nem látom a két szememmel. (S, ha jobban belegondolunk, akkor egy előítélet megváltozása ugyancsak az eredmények közé tartozik.) munka — bizonygatják többen, és meg is lehet szemlélni a tenyerüket, amelyeken apró fekete csíkokat hagytak a szálkák, s amelyek — amennyiben olyan finomak voltak még két héttel ezelőtt, mint a sütőben a piskótatészta — most inkább a gyorsbüfékben kapható, hathetes zsömlék tömörségéhez hasonlíthatóak. — Lényegében olyan segédmunkát végeztetek, ami zottság és a megyei tanács. A megállapodás szerint az egyetem vállalta — a hivatali nyelvhasználat szavainál maradva —, hogy elősegíti a megyei tanintézetek fejlesztését. Hogyan lesz ebből a papírformából valóság, az elvont szavakból élet? _ Kiskunfélegyházán 50—50 diák dolgozott a nyáron két váltsában; a több mint kétszáz tanyasi gyereknek otthont adó kiskunmajsai körzeti kollégium alapozását pedig rövidesen befejezik. A félegyházi táboro- zókat, az utolsó munkanapjukon látogattuk meg, a Petőfi Gimnázium és gépészeti szakközépiskola udvarán, akik az utolsó, déli órákban — a bőrbakancsok, lapátok és az ágynemű leadása előtt — is olyan sebesen dolgoztak, mintha csak most vételezték volna fel az építőtábor szokásos kellékeit. Az alábbiakban egyszerű pillanatképekről lesz szó, amelyeket bárki összevethet a végeredménnyel.
