Petőfi Népe, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-21 / 170. szám
4. oldal 1972. július 21, péntek ' Egy bortároló kálváriája A Földművelésügyi Minisztérium, valamint az akkor még külön tárcaként létező Élelmezésügyi Minisztérium 1964-ben adta áldását a Kunbajai Állami Gazdaság borkombinátjának létesítésére. Az érv, ami a különböző érdekek között kicsikarta a szükséges pecséteket a kunbajai gazdaság monokultúrális jellege: az, hogy a 3 ezer holdon csupán szőlőt termesztenek. Elkészültek a tervek és 1966 áprilisában a Bács-Kiskun megyei Állami Építőipari Vállalat munkásai hozzáláttak az alapozáshoz. És ... 1972 júniusában az állami gazdaság igazgatója telefonált szerkesztőségünkbe és aggódó hangon közölte, hogy nem lát garanciát a kombinát őszi üzembe helyezésére. Nemcsak türelem A két dátum között valamivel több mint 6 esztendő pergett le. Az olvasóban méltán vetődik fel; a létesítmény gazdái miért éppen most látták elérkezettnek az időt, az egyéb fórumok — így a sajtó — mozgósítására? A türelem véges voltánál nyomosabb indokuk; helyzetük most fordult válságosra. A létesítményhez tartozó berendezéseket, amelyekkel eddig a szőlőt ideiglenes helyen feldolgozták, ugyanis már átadták végleges beépítésre a technológiai szerelést végző Élelmiszergépszerelő Vállalatnak. Amennyiben a kombinát nem készül el, gyakorlatilag egyre megy, leszedik-e a szőlőt, vagy tőkéken rohad el, mert a gépeket nem tudják teljesen beszerelni. Az így keletkező veszteség a késéssel arányban növekszik. Nézzük a szőlő, — beruházás szempontjából legfontosabb biológiai sajátosságát — az érési időt. Az első fajta, az Ezerjó szüretelése általában szeptember első napjaiban kezdődik. Ekkorra a rendszernek már zökkenőmentesen kellene működni, pillanatnyilag viszont nincsenek helyükön a folyamat első műveleteit végző fogadó gépház berendezései Két mechanizmus határán Most pedig kanyarodjunk vissza a dicstelen beruházás történetére. Ezúttal nemcsak éveket ugrunk át hanem ami lényegesebb, metsszük a két gazdaság- irányítási metodika határvonalát. Az új mechanizmusból tehát visszalépünk az úgynevezett tervutasításos gazdálkodás rendszerébe. A mezsgye áthágása több olyan momentumot is világossá tesz, amelyek következményei végigkísérik az egész beruházás sorsát. Először is az akkori gyakorlatnak megfelelően a létesítmény kivitelezésével a Bács-Kiskun megyei Állami Építőipari Vállalatot kijelölés alapján bízták meg. Ezek után már nyilván nem hat meglepetésként, hogy az első befejezési határidőt — 1970. december 31-ét — bíróság határozta meg. A tervezők helyzete sem volt egyszerű, ugyanis nem volt hasonló nagyságú pincészet, amely mintául szolgálhatott volna. A kunbajait 120 ezer hektoliter bor tárolására és 10 órás műszakokkal 6 ezer mázsa szőlő feldolgozására méretezték. Akkor 40 mázsa holdankénti termésátlagot vettek alapul. 1969- ben azonban már 50 mázsa szőlőt takarítottak be ekkora területről. Az ország legnagyobb bortárolója tehát még el sem készült, máris kicsi! A 30 ezer hektoliteres palackozó nemkülönben. A tervekben alkalmazott műszaki megoldásokon is rajta hagyták jegyeiket a születés körülményei. Az elképzeléseket a hazai — maximum a KGST piacon beszerezhető — berendezésekhez kellett igazítani. Az itthon előállított szőlőfeldolgozó gépek viszont nem vették fel a versenyt a hasonló nyugati típusokkal. Ily módon a beruházás felett kérlelhetetlenül múló idő a sebes szellemi amortizációval karöltve csak fokozta az avultságot. Mindez az új mechanizmus kapunyitásával vált nyilvánvalóvá. A teljesítmények növelése, a korszerűsítés, elkerülhetetlenné tette a technológia és következésképpen az épület módosítását. A tervek átalakítása — s ez jogalap is rá — maga után vonja a határidő megváltoztatását is1. A korszerűbb technika érdeke volt a gazdaságnak, a határidő-módosítás ellen pedig nem berzenkedtek a kivitelezők sem. Miért? A mechanizmus életbelépésével magasba szökött a beruházási láz. Az építőipar uralkodó lett a piacon, tetszés szerint válogathatott a megrendelések között — a szempont a várható haszon. Most ezek az új feladatok a mezőgazdaságból kölcsönzött kifejezéssel élve összeértek, mindenütt sürget az idő. Következtethetünk erre Nárai Ferenc, ÉLGÉP építésvezető szavaiból: „pendliztek az emberek, egy hétre kaptam húszat, aztán elvitték, most megint feltöltődünk.” Jelen, jövő?! A közös megegyezéssel kijelölt új átadási dátum: 1971. szeptember 30. Érdemes megjegyezni, hogy erről mindenki sejtette: a fogadó gépháznál felmerült építészeti nehézségek aligha tarthatók. A bizonytalan helyzetben — szüret előtt — senki sem merte vállalni az ideiglenes feldolgozó gépsor szétszerelésének következményeit. A félelem jogos volt: az épület műszaki átvételének napja december 28-án virradt fel. A hiánypótlás befejezését 1972. május 31-re tűzték ki. Ekkor már ismertek voltak azok a hibák, amelyeket a fogadó gépháznál magam is láttam, sőt Tancz Sándor (MEZÖ- BER) szerint többségüket már tavaly naplózták. Íme két példa: a szállítóesiga tartókonzoljának nincs helye, a szalagot lehetetlen berakni a vaskorlát oszlopai miatt. Lánghegesztővel (bőkezű norma) 30 perc alatt lehet kivágni. Lényegében fél éve folyik a kötélhúzás a bagatell hiányosságok megszüntetésének illetékessége körül. Az építőipar véleménye: ő rajzok szerint dolgozott, tehát nem hibás. A MEZÖ- BER képviselője azt han-1 goztatta, hogy kívülálló vállalkozókat szerződtet ezekre a feladatokra. Vajon miért nem került erre sor eddig? Mellesleg ezek a pótmunkák anyagilag nem zsíros feladatok, nem kap utánuk senki. Lényegesen nagyobb kérdőjel, milyen volt a két legfontosabb vállalat munkájának összehangolása. A jelek szerint nem a legtökéletesebb, a technológiai változásokhoz kapcsolódó építészeti megoldások egyeztetése elejét vehette volna minden vitának. A mese itt véget ér, a történet a valóságban két szálon fut tovább. Egyrészt a bíróság előtt folyik a kötbér per, másrészt a kivitelező vállalatok vezetői, most elásták a csatabárdot és ígéretet tettek, hogy augusztus 15-ig befejezik a létesítményt. Szeretnénk hinni, hogy így lesz, mert ellenkező esetben a keletkező veszteségeket köteles ugyan megtéríteni a kivitelező vállalat a kunbajaiaknak — de a népgazdaság csupán egyik zsebéből a másikba rakja a pénzt, ami több ettől nem lesz. Az pedig egyáltalán nem közömbös mi lesz 3000 hold szőlő termésének sorsa, aminek az értéke több mint 200 millió forint. Pulai Miklós Termelni és kereskedni íj páríszéldiáz Amint arról korábban már tájékoztattuk olvasóinkat, a kecskeméti új városközpont kialakítása során a legközelebb átadásra kerülő épületek máris beköltözés előtt állnak. A sort az új megyei páríszéliház nyitotta meg, melynek átadása nemrég megtörtént és a napokban az itt elhelyezett intézmények is beköltöztek. Itt kapott helyet a megyei pártbizottság, a kecskeméti járási és városi párt- bizottság, a KISZ megyei bizottsága, valamint a munkásőrség megyei parancsnoksága. A megyei tanács új székhazának munkálatai még folynak és átadására előreláthatólag csak az ősszel kerül sor. Amióta — immár öt esztendeje — törvény szentesíti a tsz-ek önállóságát, azóta lobog a vita is: vajon egyenlőek-e kapcsolataikban a mezőgazdasági termelőszövetkezetek és a velük kapcsolatban álló állami vállalatok? Sajnos, a témát ketté kell választanunk. Az egyenlőség meghatározására ugyanis két kifejezést használunk: az egyenjogúságot és az egyenrangúságot. Az egyenlő jogokkal nincs itt semmi baj. Amint a Magyar Népköztársaság Alkotmánya leszögezi, hogy az állampolgárok között különbség nincs, ugyanúgy mondja ki minden ezzel kapcsolatos jogszabály, hogy az állami és szövetkezeti vállalatok jogai azonosak. Nem töltenek már be hatósági szerepet a nagyvállalatok, nem írhatnak elő kötelező erejű szerződéskötést, feltételeket. Sőt, a hatalmaskodás is ritkán fordul ma már elő. A módszerek kifinomodtak, a törvényben rögzített jogokat formálisan nem sérti meg senki. Más a helyzet az egyenrangúsággal. Ez nem any- nyira jogi, sokkal inkább gazdasági fogalom. Nagyon durván fogalmazva, az az egyenrangú, aki visz- szabeszélhet a másiknak. Ilyen értelmű egyenlőséget pedig az állami vállalatok és szövetkezetek között, ha keresünk is, ritkán találunk és a távlatok sem valami biztatóak. Egyenrangúak ugyanis nagyjából egyenlő gazdasági erejű felek lehetnek. De hogyan lehetne egyenlő erejű a termelő, ha bizonyos cikkeit csak egy meghatározott vállalatnak — monopol vállalatnak — adhatja el. Persze nem minden vállalatnak van monopol helyzete. Sokat beszélünk és joggal a többcsatornás értékesítési lehetőségről. A zöldséget például a tsz átadhatja a nagykereskedelemnek, eladhatja közvetlenül a kiskereskedelemnek, vagy nyithat saját üzleteket és így már az összes lépcsőket kikapcsolva közvetlenül a fogyasztóval kerül kapcsolatba. A tőkeerő azonban sok mindent meghatároz. Vegyük azt az esetet, hogy a tsz valóban nyit egy standot Budapesten, sőt, belép egy közösségbe, amelynek húsz üzlete van. Akkor is a ZÖLDÉRT nevű nagy céggel áll szemben, amely az üzletek százait tartja fenn a fővárosban. Tehát ha harcra kerül a sor, akkor sok üzletével, tőle függő alkalmazottaival, fejlettebb raktárhálózatával és külső kapcsolataival nyilvánvalóan diktálni tudja a feltételeket és a követelményeket. A zöldsé&jfronion még egy fogalommal ütközünk, ez pedig a szortiment. Egy szövetkezet almát termel, a másik káposztát, a harmadik mondjuk zöldpaprikát. Hárman együtt még mindig csak háromféle cikket tudnak kirakni a pultra. Egy zöldségüzlet szortimentje pedig 30—35 cikket tartalmaz, sőt ha a tartósított készítményeket is hozzávesszük, akitor többet. A tsz-stand nem tud teljes választékot beszerezni és kínálni, ezzel is hátrányba kerül a piacon. Mi a kiút mégis ebből a helyzetből? Sokat várhatunk a már megindult politikai munkától, amelynek célja a nagyvállalatok szemléletének megváltoztatása. A nagyvállalatnak sem mindegy ugyanis, hogy milyen barátságot ápol a termelőkkel. A hajdani hatósági szerepkörből maradt gőgös szemlélet nemcsak a politikai légkörnek árt, nemcsak a népgazdaságra hátrányos, de adott esetben veszedelmes lehet magára a nagy- vállalatra is. Például úgy, hogy a felbosszantott termelők egyszerűen felhagynak az ő cikkeik előállításával. Ma egyáltalán nem ritka, hogy ugyanannak a cikknek a termelése ráfizetéses, a forgalmazása pedig szép hasznot, tisztes prémiumokat hoz. A jövedelmi arányok igazságosabb kialakítása csökkent- heti a monopol szervezetek monopolerejét. Hasonló eredményekre vezethet, ha ugyancsak felsőbb intézkedésekkel. közelebb hozzák egymáshoz a termelők és a forgalmazók,, vagy feldolgozók érdekeit. SLziaíÓ próbálkozás a zöldség-nagykereskedelem átszervezése. A tsz-ek ma mjár egyben tulajdonosai is a MÉK-hálózatnak és ez az ellentétek egy részét megszüntette. A termelők és vállalatok vetélkedésének helyére a termelők egymás közötti versenye lépett. A nagykereskedelem átszervezése azonban minden vonatkozásnak nem tudott eleget tenni. Ebben az ágazatban különös élességgel mutatkozott meg, hogy az egyenrangúság hiányában maguk a 'termelők is ludasak. Mert mi történik nemcsak a zöldségfelvásárlásban, hanem a forgalom más területein is. Mindig akadnak egyrészt olyan termelők, akik „lefekszenek” az országos vállalatnak. Bizonyos pillanatnyi előnyök érdekében alákínálnak a többieknek, hátrányos feltételeket is vállalnak. A másik végletben pedig mindig akadnak olyan termelők, akik igényeiket valami ősi paraszti naivsággal fogalmazzák meg. Elfeledkeznek arról, hogy olyan gazdasági környezetben élünk, amikor az összefonódás a földtől az üzletig rendkívül erőteljes, és hogy ebben az integrációs láncban valóságos érdekei vannak a felvásárlónak, a feldolgozónak, a fogyasztónak is. Olyan társadalom, ahol minden termelői igény maradéktalanul érvényesülhet, nincsen a világon. Ebbő! a két végletből rajzolódik ki egyébként az egyenrangúsági probléma megoldásának valóságos táidata. Tehát ha egységes a felvásárló, akkor teremtsenek .maguk között egységet a termelők is. Fellépésük legyen megfontolt, és összehangolt. Ebben az esetben már a termelés a nagyobbik erő, amely a lehetőségeket megközelítően kedvező feltételeket köthet ki magának. F. B. 39. Flessburger a fürdőszobából pohárral a kezében tért vissza. A pohárban sötét sárga színű, teljesen szagtalan folyadék csillogott. — Köszönöm, ön igazán kedves — Bayer Olga felhajtotta a pohár tartalmát, utána hevesen összerázkódott. —• Mi, németek, eléggé bírjuk a fáradalmakat, de... szóval, ami engem illet, Olaszországot jónak tartanám, bár nehezen bírom a tenger hullámzását, majd meglátjuk... Sajnos, nekem annyi mindenen kellett keresztülmennem az utóbbi húsz év alatt... Maguk ott Nyugaton el sem tudják képzelni... Apropó, Frisch úr... — Kérem, ne hívjon még magunk között sem azon a néven. Az az ember már nem él, halott... — Jó, rendben van, de... persze ez a szörnyű kor... boldogult apám Verdunnél tüdőlövést kapott. Ö mondta mindig: a fiatal németek elfajzottak, nincs bennük erő, hit, lelkesedés. Megtagadják életüket, céljaikat ... Flessburger felhúzta a szemöldökét. — Hát miránk aztán igazán nem lehet ezt mondani. De sokan mások bizony ... Flessburger az órájára nézett. Másfél, két óra múlva kezd majd elmerevedni. Huszonnégy órán belül kell adni a következő adagot, akkor teljesen megbénul ... Beszélni szerencsére nem fog tudni, írni sem ... aztán meghal... Flessburger izmai megkeményedtek a székben. Csak semmi érzelgősség. Sajnálhatja, mint legkevésbé sem ügyetlen, régi munkatársát, egy németet, de mégis meg kell hálnia. Éppenséggel eleget élt. Bezzeg, ha neki nem sikerült volna megszerezni Flessburger papírjait?... A derék Alfred Flessburger, duisburgi gyógyszerész, forogna a sírjában, ha megtudná, ki él a nevével. De szerencsére Flessburger gyógyszertárát, egész családját bomba pusztította el, a gyógyszerész a nyugati fronton halt meg, s amikor ő a papírjaival megérkezett Argentínából Kölnbe, szívesen vették, hogy gyógyszertárat nyisson. Az igazolás puszta formaság volt, könnyen túlesett rajta. Aztán lassan megmelegedve felkereste Ludger Westricket... Flessburgert a bárónő szavai hozták vissza a múltból. — Némi biztosítékot azért kell kapnom Frisch, hogy tényleg őszintén gondolta az olasz utat. — Hogyne, természetesen. Holnap megfelelő lesz, ha átadok önnek... mondjuk ezer dollárt? Azt hitte, hogy az összeg hallatán a bárónő gyanút kap, de nem. — Ezer dollár? Igen, az megfelelő összeg lesz — mondta Bayer Olga kicsit affektálva. Sovány, ráncos arcán elégedett kifejezés suhant át. — Abból kihúzzuk addig, amíg az Adriát megkerülve hozzánk leér... Tudja Frisch ... — Kérem, bárónő, említettem már, hogy a nevemet ... — Ja, ja ... Flessburger, persze ... csak látja, én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy új dimenziókban gondolkodjam. Azért sok mindent nem értek ám. Tulajdonképpen honnan tudták meg az amerikaiak ... — A bárónő kegyeskecíett elfeledkezni Balátai Jenő szemmel tartásáról. Otto Vernernél slendriánabb titkárt pedig még nem alkalmaztak a földön...
