Petőfi Népe, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-06 / 131. szám
lfm. Június 6. kedd 5. oldal Kitüntetett pedagógusok Hegedűs József — kiváló tanár A bajai III. Béla Gimnáziumban tanít 1957 óta. Diplomáját ugyanabban az évben kapta meg a szegedi József Attila Tudományegyetemen, 1965-ben pedig „Az oktatásügy kiváló dolgozója” kitüntetéssel jutalmazták. Matematika-fizika szakos. — Baján született? — Nem, ide 1957-ben kerültem. Kiskunmajsán születtem pedagógus családban. Kilenc testvérem közül négyen választották ezt a hivatást. A feleségem is középiskolai tanár. Lehet, hogy nagyobbik lányunk, aki most végezte el az általános iskolát, szintén matematikus lesz. Nagyon érdekli ez a tudomány. — Osztályfőnök? — Igen, most második osztályosoknak vagyok a főnöke. Mióta itt tanítok, már három osztályt vezettem el az érettségiig. Mind a hárommal jártam a Szovjetunióban, a Moszkva— Szocsi—Kijev útvonalon. Ügy érzem, hogy a nevelő- munkához nagy segítséget nyújtottak ezek az utak. — Milyen eredményeket értek el tanítványai? — Az országos matematikaversenyeken sokan kaptak helyezéseket, de még fontosabb az, hogy volt osztályaimból — egy-két kivétellel — mindenki folytatta a tanulást, jelentkezett egyetemre vagy főiskolára. Persze hozzá kell tennem, hogy mindannyian válogatott, matematikai érdeklődésű gyerekek voltak. — Gratulálunk a „Kiváló tanár” kitüntetéshez! — Köszönöm. Igaz, nagyon örülök neki, de nem számítottam rá. Harminckilenc éves vagyok és van itt nálunk néhány idősebb pedagógus, aki szintén megérdemelte volna a kitüntetést. Magamról még annyit: igyekszem ezután is jól dolgozni, hogy minél több tanítványom megtalálja a helyét és hivatását. L. A. Mitől szocialista a brigád Köszönet Rács-Kiskunnak Orvosoknak, nővéreknek, bíráknak, lakatosoknak, tsz-tagoknak... Levél érkezett szerkesztőségünkbe; Balogh Miklós budapesti lakos irta. Szívesen adunk helyet sorainak lapunkban. P gy, csaknem tragi- kus kimenetelű autóbaleset következtében közel másfél évet töltöttem Kecskeméten. Ez az időszak — minden szenvedés és lelki trauma ellenére — olyan hatással volt egész további életemre, embertársaimhoz való viszonyomra, hogy most, a legnagyobb bajok elmúltával kötelességem köszönetét mondani annak a sok-sok nagyszerű embernek, akik ebben a városban, ebben a megyében élnek, dolgoznak. * * • 1970. augusztus 15-én négytagú családommal együtt szállítottak a mentők a megyei kórház baleseti sebészeti osztályára. Családom tagjai, szerencsére, csak kisebb — néhány hét alatt gyógyuló — sérüléseket szenvedtek, ma is épek, egészségesek. Nekem azonban kijutott alaposan: fejsérüléstől, borda- és combtörésig. Ha nem olyan kitűnő orvosok és nagyszerű emberek kezébe kerülök, mint dr. Dömötör Endre osztályvezető főorvos, dr. Bárány István adjunktus és munkatársaik, akkor másként alakult volna nemcsak az én, hanem családom élete is. Most már, hogy alkalmam volt megismerni őket és áldozatkész munkatársaikat, tudom, hogy náluk ez nem kivételes teljesítmény, hanem egyszerűen életforma. Csak így tudnak élni! Hogy mi hajtja őt és munkatársait, azt most is i«k<bb csak érzem, mint t"dom. Az esküt is sok- rél s'kéno'm lehet jól megtartani. Ök — azt hiszem — úgv tartják meg, hogy Tnn»asfokú szakmai felkészültsége®’. nani 9—11 órai munkává’, őszinte együttérzéssel, a holnapi nagvobb követe’müvekre is folyton készülve végzik győ- gvító munkái ukat. Nem ál lh atom meg, hogy ne említsem meg az. osztály munkatársai közül Júlia. Emese. Erzsiké. Pista bácsi, Ica. Jutka, Marika néni. Zoli, Kati, Sárika ne- yét, hiszen csuk a kereszti nevükön ismerik őket a betegek. Ahogy most az új egészségügyi törvényt olvastam, rájuk gondoltam: meggyőződésem, hogy ilyennek kell lenni a szocialista egészségügyi ellátásnak, az ott dolgozó embereknek. * * • Több éves és sok tíz* ezer kilométeres vezetői gyakorlat során, most kerültem először szorosabb kapcsolatba rendőrségünkkel. Hogy a baleset összes körülményeinek kivizsgálása nem lehetett egyszerű (öt sérült, nagy anyagi kár, kideríthetetlen közvetlen baleseti ok, stb.) azt csak feltételezem abból, hogy hónapokig tartott. Azt viszont tudom, hogy kivétel nélkül mindig korrekt, türelmes és tárgyilagos, sőt figyelmes emberi magatartással találkoztam. A büntetőeljárást lefolytató kecskeméti járás- bíróság pedig mintegy a szocialista igazságszolgáltatás követendő modelljét tárta elénk, amit tanítani lehetne — és nemcsak az egyetemeken. Közel egy évig tartott ugyan az eljárás — eközben további három műtéten estem át, — de a tárgyalás első néhány perce után éreztem, tudtam, hogy ez a bíróság kideríti a lehető legteljesebb igazságot, s a szerint ítél. így is történt. • * • i sok hónapos kórháa zi fekvés akaratlanul is összehozta az embereket. Társaim közül a hartai Vajda Lőrinc a sok gyötrelem közben is olyan szeretettel beszélt az „ő” tsz-éről, brigádjáról, terveiről, hogy lehetetlen volt meghatottság nélkül hallgatni. De ilyen volt a ladánybenei Sarkadi bácsi, a „Fémmunkás” lakatosa Gyuri bácsi is. Túlzás ez? Lehet. Én így láttam őket — ilyeneknek. Azt mondhatná bárki, hogy a hála az öröm any- nvira elfogulttá tett, hogy csak a jót látom. Az elfogultságot nem tagadom. Persze, hogy találkoztam másmilyen emberekkel is. Tudom, hogy itt is vannak szép számmal. De a mérce, a jellemző nem ók, hanem azoic, akikről — név nélkül is — szóltam. Végül köszönöm ottani elvtársaimnak, hogy aggódó érdeklődéssel kísérték figyelemmel sorsunk alakulását. Tudtam róla, s tudom, hogy figyelemmel kísérik az egész megye gondjait és örömeit is. Köszönöm Bács-Kiskun- nak, hogy gazdagabban adott vissza az életnek, mint ahogy kapott egy budapesti lakost. * * » örülünk Balogh Miklós jó véleményének, s annak is, hogy azóta már jó egészségben dolgozik munkahelyén, a Budapesti Közlekedésépítési Vállalatnál, s társadalmi síkon is, mint a XI. kerületi pártbizottság tagja. Levelét bizonyára jóleső érzéssel olvasták mindazok, akiknek munkájára egyébként csak nagyon ritkán esik a nyilvánosság reflektorfénye. A kultúra végső célját Lenin így summázta: Jobbá tenni az embert. Egyszerű és lényeglátó megállapítás. A szocialista brigádmozgalom életereje szintén abban van, hogy alkalmas az ember jobbá tételére. Persze, nem valami elvont „jóságra”, lágyszívűségre gondolunk, éppen ellenkfe zőleg: mindennapi tettekben — munkában, magatartásban, gondolkodásban, önművelésben, szórakozásban — élő emberi többletre. A brigádmozgalom e jellemzője eddig többé-kevés- bé rejtett volt. Nem találtuk meg azokat az „ösvényeket”, melyek az ember benső énjéhez vezetnek, feltárván képességeit és szükségleteit. A kulturális vállalások nem a hegyi forrás törvényei szerint fakadtak, bent az emberben. Inkább kívülről, az üzemi „fejből” eredtek, hogy aztán a brigádtagok sajátjukként kínálják fel. Így a kulturális vállalás többnyire „kartotékadat” maradt, nem pedig együttműködő emberek szocialista módon tanuló és élő viszonya. Az üzemi népművelők — nagy elfoglaltságuk és kevés számuk miatt — nem ismerhették meg a brigádtagokat, akiknek művelődését irányítaniuk kellett volna. Persze, történtek kísérletek. Egyik vállalat például szerződést kötött a körzetébe tartozó művelődési házzal, hogy segítse munkásait a tanulásban és művelődésben. Így született a „Szocialista brigádvezetők fóruma”. E szép hangzású valami azonban nem érdekes vitafórum, inkább előadássorozat volt, melyen a munkából jövő dolgozók az órájukat lesték, hogy elérik-e a hazavivő buszjáratot. E kulturális vállalás teljesítése tehát nem személyiséggyarapító élmény — inkább hasznos tehertétel. És évek óta képtelenek előbbre lépni, eljutni a klubszerű beszélgetésig. Miért? Az idő alkalmatlan. Másik nagyszerű kezdeményezés: a könyvtár javaslatára mindegyik szocialista brigád választott egy-egy írót, akinek, életművével megismerkedett. A végeredményről vetélkedőn adtak számot. A könyvtár megfelelő irodalmat szolgáltatott hozzá és a vetélkedőt szervezte meg, vagyis csak az indításnál és a befejezésnél volt jelen, de a legfontosabb folyamatba: a mű elsajátításába nem szólhatott bele. Eszmecserét folytatni az olvasott könyvekről, már nem futotta erejéből. Az ok egyszerű: nincs megfelelő klub, nincs elegendő könyvtáros. Nos, nem kell különösebb logika annak felismeréséhez: ha a szocialista brigádmozgalomtól emberformáló, személyiséggyarapító hatást várunk, akkor ennek elemi feltételeit tartozunk megteremteni! Ehhez azonban pénz kell. A kulturális vállalások mindaddig magukban rejtik a formális elemeket, míg klubok, körök nem avatják be a brigádtagokat az együttgondolkodás és vitatkozás, a művészeti szép együttes felfedezésének örömébe. Nem mindenre bólintó „közönséget” akarunk felnevelni a brigádmozgalmon belül, hanem gondolkodó, logikusan érvelő, a tudomány és művészet igazát, lényegét kereső és megértő embereket. Az eddig megtett lépés — inkább fellépés. Hogyan lehetne oly módon előbbre jutni, hogy a formaságoktól elérkezzünk magához az emberhez? A kérdés összefüggg a szabad idő hasznos eltöltésével. Nem elég, hogy a társadalom több szabad időt ad a munkásoknak. Sokkal fontosabb, hogy a munkafolyamat és a társadalmi összfolyamat olyan igényt szüljön az emberben, mely önképzésre, művelődésre, hasznos időtöltésre serkenti. Kérdezzünk tovább: megszületik-e magától ez az igény az emberekben? Aligha. A brigádtagokat nem vállalási kötelezettségekkel taníthatjuk meg a szabad idő hasznos eltöltésére, sokkal inkább azzal, hogy önképzésüket, művelődésüket olyan feltételek megteremtésével serkentjük, melyekben örömüket lelik. Ki tagadná, hogy a tudományos és művészi igazság felfedezése élmény, ha azt érdekes, élvezetes formában (és nem nehézkes, hosszú előadásokon) kínáljuk? Nos, ez a forma — a klubszerű foglalkozás. A beszélgetés, vitatkozás, az olyan eszmecsere, melyben az együttes érvelésből kristályosodik ki az értő magyarázat. És ha ezeken a beszélgetéseken jól érzik magukat a brigádtagok, akkor az ismeretszerzés — amennyiben sok húron szóló — nem lesz többé a szabad idő elvesztegetett órája. A közeljövő feladata tehát kiépíteni az emberformálás modern „műhelyeit”, ahol a „tanulni” és élni” brigáderények életet nyerhetnek, akárcsak a „dolgozni” követelmény a korszerű gépsorokon. A személyiségfejlesztés szintén feltételezi a maga beruházását. A maga könyvtárait, klubjait, népművelőit. Végső fokon olyasmit kér, amiből a legkevesebb van: több pénzt! Sok múlik azon, vajon a gazdaságvezetők belátják-e, hogy a legfontosabb termelő erő, az ember fejlesztése, hosszabb távon éppoly kifizetődő, mint a technika fejlesztése. Marx a történelmi folyamat lendítő erejének tekintette ezt a fejlesztést. Nos, ha a szocialista brigádmozgalom ebben betölti a rábízott szerepet, akkor történelmi feladatot teljesít. A mozgalomban van ilyen erő. Nem a szép szavakon múlik, hogy ez a személyiségformáló erő nekünk munkálkodjon, törekvésünkben: jobbá tenni az embert! Balogh Ödön Az ezüst fényű, könnyű fajsúlyú alumínium életünk, munkánk, utazási eszközeink egyre fontosabb anyaga. A „fehér ezüst” óriási karriert futott be, szerte a világon. Magyarország abban a szerencsés helyzetben van, hogy nagyon sok az alumíniumja. Illetve bauxitja, amiből a timföldet, majd az alumíniumot előállítják. A legújabb felmérések szerint hazánkban található a világ bauxitkészletének 14 százaléka. Európában pedig az évi, megközelítően 2 millió tonnás termelésünkkel az első helyen állunk. Magyarország bauxit „nagyhatalom”. Gánt — Ajka — Iszkaszentgyörgy — Halimba; Naponta a bányászok ezrei hozzák fel a kincset érő, vörös agyagot, a bauxitot. Épülnek a timföldgyárak, kohók, alumíniumművek. A Szovjetunió olcsó energiával sietett a segítségünkre, szovjet üzemekben elektronizálják timföldünk nagy részét, mert az alumínium előállítása rendkívül áramigényes művelet. Egy kilogramm alumínium előállításához annyi elektromos áram kell, mint egy háztartási vasaló egész napos üzemeltetéséhez. Á Szovjetunió a tömbalumíniumot visszaszállítja hazánknak, gyáraink ebből állítják elő a szükséges termékeket. Megoldottuk nagy nemzeti vagyonunk hasznosítását, a bauxitot bekapcsolhattuk a szocialista építés vérkeringésébe. 1938. március 6-án, Magyarországon meghalt egy ember, mert negyedszázaddal előbb felfedezte a bauxitot. Meghalt, mert nem akarta, hogy a magyar bauxit a hitleri Németország háborús előkészületeit szolgálja. Meghalt, mert a Horthy kormányzat, a hazai tőkések, nagyiparosok, bankárok lepaktáltak a fasiszta hatalommal és kiszolgáltatták őt a Gestapo ké- nye-kedvének. Ma már elképzelhetetlen életút az övé. Egy ember, aki milliárdos kincset tárt fel hazájának, szinte koldul, hogy betevő falatja legyen, lyukas cipőben járja az utakat, utcákat, s közben a bauxit felhasználásáért, kiaknázásáért kilincsel, míg végül életével fizet. Ajánlottak neki pénzt, vagyont, márkát, és dollárt, de nem fogadta el. Nem árulta „ki” hazáját. Egyszerű, székely favágó családjában született, s a geológia nagy mestere, világhírű tudósa lett. A kutató élő megszemélyesítője volt, állandóan űzte, hajtotta a vágy a hegyek közé, fáradságot nem kímélve, vízmosások és bokros szakadékok, járhatatlan erdőségekben járt és kutatott, míg rátalált a „vörös agyagra”. Bolondnak nézték, kigúnyolták, megtagadták tőle a segítséget. 1938. március 7-én az újságok nagy szalagcímekben adták tudtul az olvasóknak: a magyar bauxit felfedezője meghalt, öngyilkos lett. De vajon öngyilkosság történt-e Budapesten a Kaszinó utcai lakásban? Vagy gyilkosság áldozata lett a felfedező? ... Egy kriminél izgalmasabb nyomozás során derül fény a 30 éves titokra. Szüts Dénes: „Öngyilkosság? a Kaszinó utcában” című írását, a bauxit és vele együtt a felfedezőjének drámáját lapunk holnapi számától folyamatosan közöljük. . (A sgerk.) >
