Petőfi Népe, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 130. szám
Petőfi Sándor: Dicsé KuszeiliiÉléstól Szól a kakas innen-onnan Vir adóra. Kivigadtunk, takarodjunk Nyugovóra. Hejh, ennek a mai napnak Nagy az ára ... T’om: sokáig fáj belé a — Fáj belé a kezem szára. Fáj az én jobb kezem szára Véghetetlen, Mert nagyon sok telt palaczkot Emelgettem. De ha fáj is a karom, tán Utoljára Fölbirom még e palaczkot — E palaczkot... búcsúzásra. Ki veled, bor, ki veled, bor, Az üvegből! Tele sírom könnyeimmel Két szememből; De magam sem tudom én, hogy Majd az benne Fájdalomnak vagy örömnek — Vagy örömnek lesz-e könnye? Mostanában a keblemnek Megtelése Fájdalomnak és örömnek Vegyülése. Az örömem onnan ered, Mert itt voltam; El kell mennem: innen ered — Innen ered a fájdalmam. Kiskunsági Szentmiklósnak Ifjú népe! Benyitottál a szívemnek Közepébe; Hejh, pedig e szívközép, ez Szentek szente, Nem sok ember fordult meg még — Fordult meg még eddig benne. De kinek meg helyet adtam Egyszer itt benn, Az ugyan ki soha többé Nem megy innen. Ezután úgy nézzetek hát A szemembe: Rabok vagytok mindörökre — Mindörökre a szívembe’! Hát közöttetek, ha újra Visszatérek, Lesz emléke e barátság Ünnepének? Ünnep volt ez, a barátság Szép ünnepje, Nem is hiszem, hogy valaki — Hogy valaki elfeledje. Mostanáig itt vigadtunk Tegnap déltül, Nem csoda hát, ha kissé a Fejem szédül... De azért jól tudom ám, hogy Mit míveltünk? Ettünk, ittunk, tánczot jártunk — Tánczot jártunk, énekeltünk. Ez a magyar mulatsága. Már hiába! Ha iszik, hát jár a nyelve, Jár a lába. Hejh, csak oly gyors lenne honja Haladása, Mint lábának, hogyha tánczol — Hogyha tánczol, a mozgása! Hanem hiszen száz szónak is Egy a vége: Legyen rajtatok, barátim, Áldás, béke. Legyen oly víg mindhalálig A pályátok, A mily vígak valamennyin —• Valamennyin ma valátok! ... Hejh, ha volna ősz: elszátlna Már a gólya; Mennék én is már, ha még egy Szóm nem vóna. .* Kimondjam-e, vagy ne mondjam? Eh, kimoiidom? Mit szóltok rá, mit nem szóltok — Mit nem szóltok, semmi gondom. Amott liirít Szentmiklósnak Egy rózsája ... Hejh csak soha ne is néztem Volna rája! Vagy ha már megbűvölt édes Arczulatja: Hadd fennék én, a ki ötét — A ki ötét leszakasztja! (1845. július 23.) M ég nem lehet megvonni a könyvhét végleges mérlegét. Bizonyára rövidesen elkészülnek majd a számvetések, melyek tudatják velünk, hogy az ez alkalommal eladott könyvek mennyisége és forint értéke meghaladja az előző esztendőkét. Talán elhamarkodottnak tűnik ez a kijelentés, de majdnem bizonyos, hogy így lesz, nem nehéz megjósolni. Sok kedvező előjel mondatja ezt velünk. Valahogy gazdagabbnak éreztük a kiadók felkészülését is a tavalyinál. De az is lehet, hogy csak ügyesebben, jobban csoportosították, időzítették és reklámozták az év első negyedében és az utóbbi hónapokban — hosszú nyomdai átfutás után — megjelenő könyveket, s ez keltette az érzést, hogy nagyobb a cél- tudatosság. De, ha csak ennyit értünk el, már ez is haladás, hiszen az elmúlt évben éppen ezeket hiányoltuk. A könyvheti művek, melyek kimondottan erre az alkalomra látnak napvilágot és kurrens áruként — esetleg számozott és dedikált példányaikkal is — csábítják a vásárlót, a könyvéhes embert, sajnos ezúttal is hiányoztak. Az a néhány könyv, amit időzítettek erre az alkalomra, éppúgy megjelenhetett volna máskor is. A régi jó szokás tehát mintha kiveszett volna a hazai könyvterjesztés módszerei közül. Mint ahogy sok más is elhalt, fényét veszítette. Talán korszerűtlen lenne már, de e sorok írója még emlékszik olyan könyvnapokra — akkor még Móricz Zsigmond is dedikált —-, amikor a könyvsátor valóban sátor volt, tavaszi gallyakkal, virágokkal feldíszítve. Valahogy ünnepélyesebb volt a mostani szikár, suta és egyforma „pavilonoknál”. Néhol azonban még ezt is sajnálták, csak kilöktek egy asztalt a könyvesbolt elé, s ez volt a könyvheti vásár. (Mint nyáron az ingeket és télen a sálakat a ruházati boltok előtt.) Az ilyen igénytelenség nem volt valami szívet ;vidító. A pesti könyvutca mintájára most már néhol csináltak legalább egy kis „utcasarkot” kragy térséget a könyveknek. A pestiek előnyben vannak, mert nemcsak a különböző kiadók rendeztek külön bemutatót, de eljöttek a szomszéd szocialista országok könyvkiadói is, s ez megnövelte a választékot. Bizonyította egyúttal, és már nem először, hogy nemcsak szép, de olcsó könyveket is lehet forgalomba hozni. Eszünkbe jutott, mi is vagyunk olyan jó kapcsolatban román és jugoszláv barátainkkal, hogy í talán sikerülne elérni: nálunk is mutassák be — mint például Szegeden — a legújabb kiadású könyveiket. Ez nagyon megnövelné az érdeklődést, s különös haszna is megmutatkozna a barátság elmélyítésben, egymás jobb megismerésében. Az is csak most jutott eszünkbe, nézegetve egy egyforma pavilonocskát és a mindenütt azonos választékot, hogy lehetne ezt másként is megszervezni. Például az egyik helyen az ifjúságnak kínálhatnák a nekik szóló könyveket, de úgy ám, hogy ott mindjárt le is ülhessenek a kis vásárlók és a papák, mamák. A másik helyen esetleg a tudományos művek iránt érdeklődők vagy éppen a szép versek kedvelői találhatnának nagyobb választékot a szokásosnál. Tehát a sablonok helyett az érdeklődés felkeltésének sajátos módszerei is kapjanak helyet a könyvárusításban. Mindezek csak apróságok, de még több ötlettel, leleményességgel és rugalmassággal bizonyára növelni lehetne a könyvhét forgalmát és jelentőségét. Mint ahogy az írók, a szerzők futkosása, minél több helyre való elcipelése és szerepeltetése helyett is inkább a még célszerűbben szervezett, meghittebb találkozásokat kellene szorgalmazni, amelyek nem okoznak csalódást sem az íróknak, sem az olvasóknak. De ne legyünk telhetetlenek. A könyvhét csak egy alkalom a sok közül arra, hogy a könyv, az olvasás iránt felkeltse az emberek érdeklődését. Egész éven át, rendszeresen kell ezt a munkát folytatni könyvtárakban és könyvesboltokban, iskolákban és munkahelyeken, ha azt akarjuk, hogy a könyv, a jó könyv valóban a műveltség terjesztőjévé, emberi létünk nélkülözhetetlen' útitársává váljon. F. Tóth Pál Könyvhét után 3ócsik Lajos: Áz öngyilkos civilizáció Kevés megrázóbb erejű könyvet olvastam idáig. Milyen sokat hallottunk, olvastunk az elmúlt évtizedekben héroszi korunk hatalmas erőfeszítéseiről, csodálatos eredményeiről, és azokról a minden képzeletet felülmúló távlatokról, melyet a tudományos-technikai forradalom nyitott meg az emberisén előtt. ...................... N os, most ez a különös — és valljuk be: hátborzongatóan veszedelmet jelző — mű másra hívja fel a figyelmet; arra, hogy a napjainkban tapasztalt szédületes iramú technikai-civilizációs fejlődés sok-sok veszedelmet rejt magában, melyet nem észvevenni bűn, sőt: az e veszedelmek elleni felkészülés elmulasztása egyenesen az emberiség pusztulását is jelenthetné — túlzás nélkül. Miről is van szó? Legjobb lesz talán e veszélyeket néhány, manapság elterjedt, SOS-szerű felkiáltás leírásával érzékeltetni: 5,A civilizáció felkészült az öngyilkosságra!” „Válságban az emberi környezet!” „Veszélyben az élet jövője!” Jócsik Lajos könyvét (melyet a nem szakember átlagolvasó is értéssel forgathat) lapozva részletesen kirajzolódik — meggyőzően — e sokrétű veszedelem, modem korunknak talán az atomháborúval egyforma erejű ellensége. így foglalhatnánk össze tömören: — Az állatvilág fokozatos kipusztulása (a tengerekben 50 év alatt ezer fajta élőlény teljesen kipusztult!!); — a sivatagok (pl. a Szahara) fokozatos terjedése; — a Föld „megskalpolása”, pl. az erdők mértéktelen pusztítása; — a zajártalmak fokozása, (60 százalékát a világ kétszáz-milliónyi gépkocsija okozza); — a vízszennyeződés elterjedése (vegyi anyagok, kátrányok, mikroelemek és a fenol bekerülése a vizekbe) ; — a szaporodó szeméttelepek* a „szemétveszedelem”; — a nukleáris szennyeződés veszélyei.’ Az ellenük való védekezés természetesen elsősorban a tudósok, a tudományok feladata. így vált szükségessé, hogy közgazdászok, ipartervezők, gazdaságirányítók, valamint szociológusok, politikusok egyaránt az összefogást sürgessék e „világveszedelmek” elhárítása érdekében. Érdemes közelebbről is megnézni, miről is van sző tulajdonképpen ? „Az emberré válással az ember társbérlője lett a természetnek” — jelenti ki a szerző. Találó mondás: azt jelenti, hogy míg régebben, a fejlődés alacsonyabb fokán az ember elsősorban kiszolgálója — néha félénk alárendeltje — volt a természetnek, addig ma már szinte egyenrangú társa lett annak, tudományával megváltoztatja a természetet, annak arculatát, külső képét. Igenám, de közben — akarata ellenére — olyan ártalmas cselekedetet is hajt végre, amely (ha nem vigyáz) saját létét fenyegetheti. Mert csak Magyarországon évi hatszázmillió köbméter szennyvíz keletkezik, s világszerte a kétszáz- millió szaladó gépkocsi évente húszmillió tonna szeny- nyező anyagot szór szét a levegőben. Pusztul a talaj, fogynak az erdők, kipusztulnak a madarak, halak és más állatok, gyengül a föld termőereje, mérgeződik a levegő, erősödik az idegekre ártalmas zaj, stb. Sokáig sorolhatnánk még tovább a rettenetes veszedelmeket, melyek az ember ellen törnek. Mi tehát a teendő? Az ENSZ, az UNESCO, a FAO, s más nemzetközi szervezetek rég felismerték ezt a veszélyt. Határozatok, felhívások, törvények igyekeznek gátat Iszabni a hatalmasodó veszedelmeknek. Hazánkban is kormányszinten foglalkoznak, évek óta e problémával. Magyarország — megelőzve más országokat —, példát mutatott a vízzel való bölcs gazdálkodás megszervezésére. 1964 óta három törvény vagy törvényerejű rendelet született ebben a témakörben. Hogyan lehetne összefoglalni hát az elmondottakat? Talán valahogy így: A civilizációs fejlődés az ember boldogulását szolgálja. De csakis egy bizonyos pontig. Azon túl ellenségévé is válik. A tudomány feladata — s a világméretű társadalmi összefogásé —, hogy a fellépő veszedelmekkel megküzdjön, hogy a rettenetes veszélyeket elhárítsa, — az emberért, az emberiség érdekében. Erre a harcra ösztönöz Jócsik Lajos könyve. Varga Mihály
